42. fejezet

Kétségek

- Cornelius? Nem vártuk ilyen hamar! Miért ide jött, és nem az irodámba?! – emelkedett fel a székéből Dumbledore, aki éppen Lupin szobájában tartózkodott. Látni akarta, hogy érzi magát Remus, és jókedvűen beszélgettek, mikor a Mágiaügyi Miniszter kopogtatás nélkül rájuk nyitotta az ajtót.

- Azért ide jöttem, mert mondták, hogy éppen az egyik pártfogoltjánál van! – mérte végig a sápadt, szokottnál is soványabb férfit undorral a köpcös alak. A borostyánszínű szemek elsötétültek, de Lupin nem szólt semmit. Megszokta már az ilyesmit. Komoran hallgatta, hogy mit mond még Caramel.

- Azt meg, hogy nem vártak, sejtettem! Akkor biztosan eltüntette volna a másik kollégáját! Úgy hallottam, hogy Perselus Piton magához tért, sőt, szinte teljesen egészséges már! Mondtam, hogy értesítsen, ha bármi történik, nem?! – fújtatott a miniszter mérgesen.

- Mondta! – válaszolta az Igazgató nyugodtan.

- Akkor?!

- Én viszont nem ígértem semmit!

- Ez már szinte lázadás! Hogy képzeli ezt?! Nagyon érdekelne…

- Engem meg az érdekelne, hogy kitől hallotta, amit tud?! Ki értesítette?! – kérdezte Dumbledore, és felvillant a szeme. Besúgó a Roxfortban?! Nem a kollégái, az egészen biztos! Valaki a vendégek közül! Na, ez gyönyörű!

- Megvannak a forrásaim! – húzta ki magát gőgösen Caramel.

- Az biztos! Önnek mindig megvoltak! Megbízható, remek források… Jól emlékszem, hogy Lucius Malfoy is közéjük tartozott?

A férfi elvörösödött, és levegő után kapkodott.

- Nem tudhattam… Más sem tudta!

- Én tudtam! Harry Potter is tudta! El is mondta! Igaz, ezt meg is kellett volna hallani!

- Nem vitatkozom Önnel! Pitonért jöttem! Itt vannak az embereim, magunkkal fogjuk vinni, és bíróság elé fogjuk állítani!

- Micsoda?!?! – hördült fel Lupin, aki eddig döbbenten, csendben hallgatta a társalgást.

- Nyugalom, Remus! Nem hinném, hogy ez bekövetkezhet, Cornelius!

- Önnek nagy a befolyása, Albus, de én vagyok a Miniszter, engedelmességgel tartozik nekem! Nem akadályozhatja meg, hogy beszéljek Vele!

- Azt nem is akarom! De csak a jelenlétemben, és csak ha Ő is úgy akarja!

- Nem utasítgathat engem! - Caramel keze ökölbe szorult dühében.

- Ez itt a Roxfort, Cornelius! Itt mindenkit én utasítok! Azért, mert párszor nem akartam szembeszállni magával, még ne higgye, hogy ez mindig így lesz! – mondta halkan, de nagyon keményen, jelentőségteljesen Dumbledore.

- Azt mondta, beszélhetek Vele!

- Ha Ő is akarja! Ezt is mondtam!

- Jó, hívassa ide!

- Perselus nemrég súlyosan megsérült, ha beszélni akar Vele, menjen el hozzá Ön!

- Hol van?! – sziszegte a Miniszter, és most már lila volt a feje a dühtől.

- Gondolom a szobájában! Odavezetem! – emelkedett fel az Igazgató.

- Majd valaki más, nem kell, hogy személyesen jöjjön! Nem akarom fárasztani! – próbálta hirtelen jött udvariassággal álcázni Caramel a kelletlenséget. Nagyon nem örült neki, hogy Dumbledore is ott lesz.

- Ez kedves Öntől, de nem fáradtság! – mosolyodott el az ősz mágus, és világosan látszott, hogy nem tévesztette meg az átlátszó udvariaskodás. Felemelkedett, az ajtó felé indult, aztán visszafordult, hogy elköszönjön Remustól, de a vékony férfi már mögötte állt…

- Mit művel, miért nem pihen tovább?!

- Én is megyek!

- Nincs rá szükség, nem hagyom, hogy bármi történjen, higgye el!

- Tudom, Igazgató úr, de akkor is ott szeretnék lenni! Tartozom Pitonnak! Ez a legkevesebb, azok után, amit tett értem!

- Rendben, ha elég erősnek érzi magát! – mosolyodott el Dumbledore, és nagyon örült ennek a fordulatnak. Valamikor elképzelhetetlen lett volna, hogy ez a két ember bármit megtegyen egymásért…

Pár perc múlva már a bájitaltan tanár alagsori szobája előtt álltak mindannyian.

- Hívja ki! – nézett némileg elbizonytalanodva Caramel kísérőjére. Valahogy kezdte kellemetlenül érezni magát… Ez a sötét alagsor… És mégiscsak Voldemort fiáról van szó!

- Ön akar beszélni Vele, nem én! – rázta meg a fejét nyugodtan Dumbledore, és majdnem elmosolyodott, mert pontosan tudta, mi futott végig az elképzelhetetlenségig gyáva férfi agyán.

A miniszter dühösen nézett vissza rá, aztán a haragból erőt merítve az ajtóhoz lépett, és bekopogott. Semmi válasz… Lehet, hogy nincs itt?! Az ajtóra szorította a fülét, és mintha nagyon halkan, de neszeket hallott volna kiszűrődni… Tehát csak nem akarja beengedni!

Őt?!?! A Minisztert?! Annyira feldühödött, hogy hangosan dörömbölni és kiabálni kezdett:

- Piton Professzor, azonnal nyissa ki, tudom, hogy bent van! Cornelius Caramel vagyok, engedelmességgel tartozik nekem, követelem, hogy azonnal engedjen be!

Semmi válasz, de mintha most a jellegzetes, mély, bársonyos hangot is meghallotta volna egy pillanatra. Várt, de továbbra sem történt semmi… Olyan sértettséget, haragot érzett, hogy még a félelméről is megfeledkezett, és miután az Igazgatóra pillantva látta, hogy eszében sincs a segítségére sietni, úgy döntött, egyedül fogja ezt az ügyet megoldani! Újra dörömbölni, kiáltozni, fenyegetőzni kezdett, és közben észre sem vette, hogy némely szavától az Igazgató mindig szelíd, kék szemei elsötétülnek, a másik férfi holtsápadt arca pedig lángolni kezd… Nem érdekelte most semmi, csak a rögeszméje…

- Velem kell jönnie, és felelnie kell azért, amiért annak a mocskos gazembernek a fiaként képes volt beférkőzni ide, veszélyeztetni, megrontani a gyerekeket annyi éven át! Felelni fog, nem ússza meg, hiába nem akar ajtót nyitni, akkor is bíróság elé kell állnia, és a dementorok előtt fogja végezni! – üvöltötte, szinte magánkívül.

Dumbledore és Remus egyszerre hördültek fel, és Lupin kis híján rávetette magát Caramelre, de az Igazgató karjára tette a kezét, hogy megnyugtassa, és már mozdult, hogy közbelépjen, de nem maradt rá ideje. Egy varázsszó harsant fel a szobából, az ajtó kivágódott, borzalmas erővel falhoz passzírozta a minisztert, aztán újra becsapódott, a köpcös alakot olyan lendülettel rántva magával, hogy hangos puffanással kenődött fel ezúttal az ajtóra.

A magas rangú személyiség olyan döbbenettel meredt maga elé, egyik kezével az orrát, másik kezével tekintélyes hátsó fertályát tapogatva, hogy Remusnak el kellett fordulnia, mert képtelen volt leplezni a mosolyt, ami kiült az arcára, és még Dumbledore ajka is megvonaglott.

Caramel minden erejét összeszedte, hogy megőrizze nem létező méltóságát, és hanyagul – ami az adott szituációban elég furcsán hatott – csak annyit mondott:

- Bégül is, deb annyira sürgős!

Lupin ajkába harapott, és elmélyülten vizsgálgatott egy festményt a falon, amit több ezerszer látott már, és csak gyanúsan meg-megremegő válla árulkodott az érzéseiről. Az Igazgató némi torokköszörülés után erőt vett magán, és csendesen megszólalt:

- Akkor most mik a tervei, Cornelius? Marad?

- Igen! De bég bennyire! – vetette fel fejét a miniszter, és elviharzott. Mikor már maga mögött tudta azt az elátkozott alagsort, fellélegzett, és vad fenyegetés tűnt fel az arcán. Ezt nem fogja annyiban hagyni!

Dumbledore és Lupin sokkal lassabban követték, nem vágytak az előkelő társaságra. Csendesen somolyogva lépkedtek, aztán, ahogy Caramel háta távolodott, úgy szélesedett egyre jobban a mosoly az arcukon… Végül Remus felnevetett, és az ősz mágus szemébe nézett.

- Nagyon sajnáltam volna, ha lemaradok erről! – jegyezte meg vidáman.

- Hmmm… Most valami mást illene mondanom, de megértem!

- Igazgató úr… khm… szóval… Ön is úgy hallotta, hogy…

- Hogy?!

- Hogy az a hang, ami megátkozta a miniszter urat… az… szóval, hogy az nem Perselus hangja volt?!

- Én nem hallottam semmit! – nézett a vékony férfira Dumbledore jelentőségteljesen.

- Aha… Persze, én sem… - kapcsolt azonnal Lupin.

- Akkor jó!

- De… Azért szeretném tudni, hogy jól hallottam, amit nem hallottam?!

- Nos, nekem is úgy tűnt… - bólintott mosolyogva az ősz mágus, és a kék szemek fiatalos cinkossággal csillogtak az idős arcban. Aztán hirtelen elkomolyodott. Lehet, hogy Corneliusnak egy meghitt pillanatba sikerült beletalpalnia… Sőt, szinte biztos… Akkor pedig lehet, hogy tönkre is tett mindent?! Pedig ezek szerint Lena tényleg megpróbálkozott azzal, amit kért tőle! Őszinteséggel maradásra bírni a férfit… És ha a miniszter szavai mindent elrontottak?! Majd kiderül… Kiderül abból, hogy Perselus hajlandó lesz-e lemondani arról az elkeseredett elhatározásról…

Elköszönt Lupintól, és elgondolkodva indult a szobája felé. Majd holnap megtudja…

Caramel dühösen, orrát törölgetve sétált fel-alá a szobájában, és arra gondolt, hogy majd holnap… Holnap megmutatja! Vele nem húzhatnak ujjat! Még Dumbledore sem! Arra gondolt, mit csinálhat jelenleg az az ember, akit jobban gyűlölt most, mint Voldemortot valaha is. Őt nem merte igazán gyűlölni… De a fiát… Őt lehet! Bosszút áll rajta minden félelemben leélt percért!

Piton Lenat karjaiban tartva feküdt, szénfekete szemeit a sötétségbe fúrva. Ő látott sötétben is… Néha - mint most is – úgy érezte túlságosan jól! Jelenleg valami olyasmit látott kristálytisztán, amit egyetlen porcikája sem kívánt… A holnapot…

Olyan jó lett volna semmire sem gondolni, semmivel nem törődni, csak a hozzá simuló karcsú, puha testtel, ami most olyan engedelmesen, lágyan tapadt az övéhez, de még minden porcikája emlékezett rá, hogy milyen szenvedélyes, sürgető, vad követeléssel vonaglott a karjában, húzta magára, magába őt… Kiszáradt szájjal, mélyeket sóhajtva próbált uralkodni a lüktető vágyakozáson, ami az emlék hatására újra elfogta. Nem, még nem ébresztheti fel, alig aludt egy kicsit! Pedig milyen jó lenne a hajába, bőrébe, testébe temetkezni, hagyni, hogy az izzó gyönyör minden gondolatot kitöröljön az agyából! Mennyire gyűlöli ezt a józan, keserű hangot, ami olyan ellentmondást nem tűrőn szólalt meg a fejében, nem sokkal a szenvedély elcsitulta után! Borzasztó, hogy nem lehet elhallgattatni, megfékezni… De a legborzasztóbb az, hogy igaz minden, amit mond! Az ő élete nem jött rendbe azzal, hogy a Nagyúr halott! Most kezdődik egy egészen másfajta küzdelem! Eddig csak nagyon kevesen tudták, milyen kötelék van közte és a Sötét Nagyúr között, de most… Mindenki megtudta, aki még nem, az megtudja a többiektől! Az ilyen hírek úgy terjednek, mint a tűz! – mosolyodott el kesernyésen. Igazi szenzáció! Erre szükség van! Mindig így volt, és mindig így lesz! Minden düh, utálat, gyűlölet, félelem, amit iránta éreztek, át fog szállni rá! Ez az öröksége… Szívesen átadná bárkinek, de nem lehet szabadulni tőle! Nem rángathatja ebbe bele Lenat! Ez a lány megszokta a szeretetet, nem tudná elviselni, hogy teljesen ártatlanul gyűlöljék, megvessék, kitaszítsák! Lehet, hogy vállalná… Valószínűleg azt mondaná, hogy nem bánja, hiszen nem tudja felmérni, hogyan is tudhatná, mivel jár az, ha kitart mellette! De ha a lány belemegy is… ő nem teheti! Ennyire nem lehet önző! Még ő sem… Ennyire nem! Most mit csináljon?!

Keserűn elhúzta a száját, és arra gondolt, hogy még egy nappal ezelőtt is az volt a problémája, hogy azt hitte, Lena nem szereti… Mostanra ez a félelme elmúlt. Talán… Jött helyette másik! Most éppen az a baj, hogy szereti! Pokoli élete lenne mellette! Nem elég a saját, megkeseredett, fallal körülvett egyénisége, amit már magában nehéz lehet elviselni a lánynak, mindennaposak lennének a kívülről jövő támadások is! Caramel látogatása után ez teljesen nyilvánvalóvá vált! Még az is előfordulhat, hogy nem ússza meg élve, elítélik az apja helyett! Nem, ezt Dumbledore valószínűleg nem engedi! Kérdés, hogy meg tudja-e akadályozni! De ha ezt sikerül is, az áradó gyűlölet- és félelemhullámokat nem tarthatja vissza! Iszonyatos élességgel idéződtek fel benne a miniszter szavai, amikre akkor alig figyelt oda, de most, a bódulat elmúltával, szinte a lelkébe égtek… “Felelnie kell azért, amiért annak a mocskos gazembernek a fiaként képes volt beférkőzni ide, veszélyeztetni, megrontani a gyerekeket annyi éven át!” Milyen fröcsögő gyűlölet van ezekben a szavakban! Mennyi tudatlanság! És – ami a legrosszabb – mennyi félelem! Igen, az a legnagyobb baj, hogy félnek tőle, hiszen ez táplálja a gyűlöletet is! Lena… Nem szabad, hogy rajta csapódjon ez le! Hiszen egyetlen egyszer volt csak vele, és máris mibe keveredett! Megátkozta a Mágiaügyi Minisztert! Akkor csak azt látta az esetben, ami jót jelentett… A szerelmes elszántságot, amivel a lány védte őt! Most, tiszta fejjel látta azt is, hogy egy ilyen akcióra rámehet ennek a csupa szenvedély gyereknek az élete is! Ezt nem engedheti! Pedig milyen csodálatos volt, ahogy ott állt, szikrázó szemmel, félmeztelenül…

Óh, a pokolba! Már megint… - gondolta összeszorított foggal, és érezte, hogy egész teste megfeszül, és lángolni kezd ettől a képtől. Rettenetesen szüksége lenne rá! Újra… Megígérte magának, hogy hagyja aludni egy darabig, de eddig bírta! Legalább ez az éjszaka hadd legyen az övé! Reggel úgyis kénytelen lesz komolyan beszélni a lánnyal, de most… Csak most, ezen az egyetlen éjszakán hadd legyen boldog! Micsoda?! – dermedt meg egy pillanatra döbbenten. Igen, ez tényleg az lehetett… Boldogság… Mikor végre teljesen az övé lett… Az az érzés, amikor Lena a nevét sikoltotta… Sosem érezte még ezt, de nem volt nehéz felismerni! Ilyen lehet az, mikor valaki boldog! Vannak emberek, akik életük nagy részében ezt érzik?! Hihetetlen… Miért?! És én miért nem?! – kérdezte magától kétségbeesetten. Lehet, hogy rosszul sejti?! Ez talán mégsem az… Meg kell győződnöm róla! – gondolta, és egy lassú, óvatos mozdulattal hátára fordította a lányt. Simogatni kezdte a testét, alig érintve, mintha abban reménykedett volna, hogy szeretheti anélkül, hogy felébresztené… Aztán, ahogy a vágy egyre jobban hatalmába kerítette, ráébredt, hogy ennyi nem lehet elég… A simogatás erősebb, szenvedélyesebb lett, kezei egyre bensőségesebb helyekre siklottak, élvezve, hogy joga van bárhol megérinteni őt. Mellei közé fúrta a fejét, és halkan felnyögött, mikor megérezte, hogy Lena még fel sem ébredt, de a teste máris reagál az érintésére… A karcsú alak megfeszült, melle megkeményedett, kezei a hajába markoltak, hogy közelebb húzzák a száját, lábai kicsit szétnyíltak, engedelmeskedve a combját simogató, markoló ujjaknak. Piton a lányra nehezedett, és látta, hogy a barna szemek még csak most pattannak fel. Várta, hogy feltűnjön bennük egy kis ijedtség, hogy hol van, és mi történik vele, de semmi ilyesmit nem látott… A lány szeme fellángolt, és a szénfekete tekintetbe mélyedt, ajka azonnal mosolyra húzódott, és halkan a nevét suttogta:

- Perselus!

- Lena! Lena! Ölelj át erősen! – kérte a szenvedélytől még a szokásosnál is mélyebb hang, és a férfi teste sürgetőn tapadt az övéhez. Az egyik erős kéz a fenekébe markolt, aztán derekánál fogva megemelte kicsit, a remegő test a combjai közé fészkelte magát, mintha csak ott lenne otthon… A nő felnyögött, és lábai máris átölelték a karcsú derekat…

- Szoríts! Erősebben! – hörögte Piton, és a lány megvonaglott. Teljesen elborította a vágy, de még így is feltűnt neki a bársonyos hangban izzó kétségbeesés, amit még a szenvedély sem tudott elfedni.

- Mi a baj? – suttogta kicsit ijedten, és megsimogatta, két keze közé fogta a keskeny arcot.

Próbált a szeméből olvasni, de a férfi most nem engedte ezt…

- Mi lenne?! – kérdezett vissza, és a szájára hajolt, hogy minden további faggatózásnak elejét vegye. Csókolni kezdte, olyan tűzzel, hogy biztosan elfelejtsen mindent, és ahogy nyelve a fogai közé hatolt, hogy belülről is felfedezze a száját, teste is a nő testébe csúszott. Lena hangosan felnyögött, de Perselus ajkai felfogták, elnyelték ezt a hangot… Aztán a többit is… Hosszú perceken át… Végre újra beleveszhetett a lány ölelésébe, és érezhette az őszinte, eltitkolhatatlan szenvedélyt, ami minden mozdulatából áradt. Igen, pontosan erre van most szükségem! – gondolta, aztán már nem volt semmi, csak az egyre gyorsuló ritmus, a fokozódó, mindkettőjük testét pattanásig feszítő vágy, és végül a mindent elborító, vad gyönyör… Piton csodálattal nézte az önkívületben vonagló lányt, hallgatta a nevét kiáltó kedves hangot, és fejét hátravetve jutott el ő is a csúcsra.

- Lena! – nyögte rekedten, és a puha vállba temette az arcát. Most az övé! Az övé, és senki másé! De meddig? – kérdezte a kárörvendő hang, aminek mintha egyetlen célja az lett volna, hogy minden percét tönkre tegye. Nem érdekel! Ma éjszaka semmi nem érdekel! Hagyj békén! – förmedt rá az ezerszer elátkozott, idegesítően józan hangra, és rettenetes erővel magához húzta a karcsú testet.

A lány lassan tért magához a soha nem érzett, nem is képzelt gyönyörből, és azonnal megérezte, hogy a férfit kínozza valami…

- Már kérdeztem, mi a baj? – tette fel újra a kérdést még mindig zihálva, reszketve az előbb átéltektől.

- Nincs semmi baj, nyugodj meg!

- Perselus, érzem, hogy…

- Cssss… Aludj inkább! Használd ki az időt, nem hiszem, hogy sokáig képes leszek rá, hogy békén hagyjalak!

- Ha ezt fenyegetésnek szántad, akkor nem jött össze! – mosolyodott el Lena, és keze végigsiklott a férfi testén, vállától egészen a combjáig…

- Na jó, ezt most azonnal hagyd abba! Alvás! – mordult rá a bársonyos hang, és Piton megragadta a vékony csuklót, hogy megakadályozza a további kínzást.

- Olyan rossz, amit csinálok?! – kérdezte csintalanul csillogó szemmel a lány.

- Ne tégy úgy, mintha nem tudnád egészen pontosan, hogy mit művelsz velem! – dünnyögte Perselus, és ő is elmosolyodott. Igen, most már biztos, hogy ez lehetne a boldogság! Ha így maradhatna… Neki egy éjszaka jutott belőle… Több a semminél, ne nyavalyogj! – förmedt rá önmagára, és sóhajtva ringatta álomba a lányt. Egy időre… Maga sem tudta volna megmondani, hányszor ébresztette még fel, hányszor szerették egymást eszeveszetten, vagy szívszorítóan gyengéden… A végén már kezdett attól félni, hogy Lena elküldi a pokolba, és kitessékeli az ágyból, amiért képtelen nyugton hagyni… Ezt el is mondta neki, mikor hajnal felé, az utolsó ölelés után újra levegőhöz jutottak mindketten.

- Ha akarnám, se nagyon tehetném… Lehet, hogy elfelejtetted, de ez a Te ágyad! – suttogta a kicsi lány kuncogva, azzal a karjába bújt, és elhelyezkedett a mellkasán, hogy végre mélyen elaludjon. Piton izzó tekintettel figyelte a nő lehunyt szemét, csókoktól duzzadt, valószínűleg fájdalmasan lüktető, mégis mosolygó ajkát, hogy aztán lassan ő maga is ájulásszerű álomba zuhanjon.

Reggel Lena ébredt előbb, és még ki sem nyitotta a szemét, máris elöntötte a boldogság. El sem merte hinni, hogy végre megtörtént, amire évek óta vágyakozott, néha már úgy érezte, teljesen reménytelenül. Próbált moccanás nélkül feküdni, nehogy felébressze a férfit, szeretett volna még gyönyörködni egy kicsit az arcában, ki akarta élvezni a pillanatot, hogy a karjában tartja. Életében először nyugalmat, békességet látott a markáns, keskeny arcon. Piton ajka kicsit szétnyílt, és lassan, mélyen lélegzett. Milyen szép vonalú szája van, ha véletlenül nem préseli össze! – mosolyodott el a lány csendesen. És most már azt is tudja, hogy mit képes művelni vele… Elpirulva nyúlt saját szájához, ami még mindig duzzadt volt és lüktetett…

Nagyon óvatosan beletúrt a párnán szétterülő hollófekete hajba, és kuncogva állapította meg, hogy ez alatt az őrült éjszaka alatt teljesen összekócolódott. Istenem, annyira szeretem! – gondolta, és vadul dobogó szívvel bújt közelebb a karcsú alakhoz.

Szerette volna végigsimogatni a testét, de nem merte megérinteni, attól félt, felébreszti, így csak a szeme siklott végig minden porcikáján. Hogy lehet ez a vékony férfi ilyen pokolian erős? – kérdezte magától mindig. Most végre láthatta a bőre alatt szíjként feszülő finom izmokat, és a játékukat, mikor megmozdult… Hihetetlen kitartás, és mellé iszonyatos akaraterő… Ez tartja talpon akkor is, amikor mindenki más feladná! – állapította meg büszkén, aztán fejcsóválva mulatott saját beképzeltségén. Mintha joga lenne büszkének lenni rá… Nem miatta ilyen, egyszerűen csak ez Ő!

Piton szeme ebben a pillanatban nyílt ki, első tekintete máris a lányt kereste, és önkéntelenül is elmosolyodott, mikor látta, hogy már ébren van, és őt nézi. Aztán eszébe jutott minden, és felsóhajtott. Lena döbbenten látta, hogy a férfi arca megfagy, tekintete megkeményedik, szája összepréselődik. Mi történhetett? – gondolta, és érezte, hogy egyik pillanatról a másikra szinte megdermed a teste. Eszébe jutott, hogy már az éjszaka többször úgy érezte, hogy baj van… Az őrjöngő szenvedély ellenére is tudta, hogy valami nincs teljesen rendben, de hiába kérdezett, nem kapott választ. Most, úgy tűnik, megtudja, pedig most már jobban szeretné, ha soha nem derülne ki, mi a gond! Rettenetes félelmet érzett…

Nem lehet, hogy megbánta az egészet, és azt akarja mondani, hogy nem kellek neki! Az nem lehet! – győzködte magát teljes pánikban. Az tartotta benne a lelket, hogy Perselus karja még most is ugyanolyan gyengéden ölelte, mint eddig. És az a tűz, ami a testéből áradt az éjszaka és szinte felperzselte őt… Az nem lehetett megjátszott! De akkor mi a baj?!

- Perselus…

- Lena, beszélnünk kell!

- Perselus, én…

- Nem változott semmi, el fogok menni innen!

- De… én azt hittem… Azt hittem, maradsz! – a lány valósággal feljajdult csalódottságában.

- Igen, voltak pillanatok, mikor én is! – mondta halkan, keserűen a férfi.

- Akkor mégis miért?! Megbántad, ami történt?! Mégsem kellek Neked?!

- Úgy érezted?! – kérdezett vissza Piton, és összeszorult a torka attól a kétségbeesett értetlenségtől, ami a barna szemekből áradt.

- Nem… de akkor…

- Emlékszel még, mit mondott Caramel?

- Csak nem akarod azt mondani, hogy amiatt a nevetséges figura miatt mész el?!

- Nem miatta, hanem a többi tízezer miatt, aki ugyanazt gondolja, amit ő!

- Senki nem gondolhatja azt, amit ő, azok után, amit tettél!

A férfi felnevetett, de ez a nevetés olyan száraz, gúnyos, örömtelen volt, hogy Lena megborzongott.

- Iszonyúan naiv vagy, ugye tudod?! Szinte mindenki ezt gondolja! Az én személyem miatt állandóan támadások érnék Dumbledore-t! A szülők kikérnék maguknak még az ötletet is, hogy a Sötét Nagyúr fia tanítsa a gyerekeiket!

- Az Igazgató úr nem bánná ezt!

- Talán nem… De semmiképpen sem tenne jót a Roxfortnak, és neki sem, ha újabb és újabb ellenségeket szereznének!

- Jó, akkor Veled megyek! – mondta habozás, gondolkodás nélkül Lena.

- Teljesen elment az eszed?! Hova?! Hiszen én sem tudom még, hova is megyek!

- Éppen ezért, gondold meg! Kérlek! Bízz Dumbledore-ban, ez az Ő döntése, és Ő azt akarja, hogy maradj! És én is ezt szeretném! Nagyon szeretném!!! Ha számít ez valamit…

- Jaj, Lena, ne! – sóhajtott fel Piton, és arra gondolt, hogy szinte csak ez számít! Mégsem lehet!

- Legalább próbáld meg! Egyelőre még nem történt semmi atrocitás! Nem reklamált senki!

- És Caramel?!

- Kit érdekel?! Egy ilyen jelentéktelen senki mond valamit, és máris elmennél?! Te nem szoktál feladni semmit, akkor most miért?! – érvelt a lány, és kétségbeesetten próbált a férfi gyenge pontjára, a büszkeségére hatni. Nem is teljesen eredménytelenül… A szénfekete szemek felszikráztak, és látszott az arcán az elbizonytalanodás, de aztán megrázta a fejét.

Jó, akkor próbálkozzunk mással! Könyörgök, zsarolok, sutba dobom minden büszkeségemet, ha kell! – gondolta Lena mindenre elszántan.

- Akkor tedd meg miattam! Kérlek! Értsd meg, nem bírom ki, ha elveszítelek! Hiszen csak most… - ajkába harapott, és érezte, hogy elborítja a szemét a könny.

- Hiszen éppen miattad nem lehet! Nem érted, hogy nem akarlak magammal rántani?! Neked fogalmad sincs róla, milyen az, amikor mindenki gyűlöl és megvet! Én tudom!!! És mellettem Te is megtudnád nagyon hamar! Olyan magányos lennél, hogy arról most elképzelésed sem lehet!

- Ha elmész, nem leszek az?! – kérdezte nagyon halkan Lena.

- Nem, legalábbis nem annyira, mint velem! Rengeteg barátod van…

- Nincs olyan sok barátom, hogy pótolni tudják azt, akit szeretek! Veled akarok maradni, egészen addig, amíg azért küldesz el, mert nem kellek már! Ez az egyetlen ok, amit elfogadok! Erről van szó?!

- Lena!

- Ez az igazi ok?!

- Tudod, hogy nem!

- Akkor ne dönts helyettem! A saját életemről csak én dönthetek, és én Veled akarok lenni!

- Te nő, Te nem vagy normális! Mit csináljak Veled?! – nézett az égre tehetetlenül Piton.

- Beszélj Dumbledore-ral! Ha úgy van, ahogy sejtem, és mindenképpen azt akarja, hogy maradj, akkor fogadd el az ajánlatát! Jót akar Neked, és mellesleg tényleg szüksége van Rád, nem mondaná, ha nem így lenne! Tegyél egy próbát, kérlek!

- Rendben van, de fel fogom hívni a figyelmét rá, hogy mire számíthat! – szögezte le a férfi fejcsóválva.

- Hát persze! – bólintott Lena, kis megkönnyebbüléssel. Nem hitte, hogy Perselus tud valami újat mondani az Igazgatónak a várható nehézségekről… Felsóhajtott, és a ruhái után nézett, hogy felöltözzön, és elkezdje ezt az új napot, ami már az első órában kis híján padlóra küldte. Tétován, elgyötörten nézett körül. Ettől a beszélgetéstől jobban elfáradt, mintha órákig harcolt volna… Hol a csudában van a többi ruhám?! – gondolta, mikor az ágy mellett csak a farmerét, és a fehérneműjét találta meg, azt is milyen állapotban! Észre sem vette, és máris álmodozó kifejezés ült ki az arcára, ahogy a szakadt nadrágot vizsgálgatta. Minden eszébe jutott róla… Az egész, csodálatos, gyönyörű éjszaka… Nem könnyű ember, de megéri! – állapította meg felcsillanó szemmel.

- Esetleg nem találsz valamit?! – érdeklődött némi álnok értetlenséggel a férfi. Na igen… Ahány darab, annyifelé… - gondolta, derültségét elfojtva, és ő is körbenézett a szobában. Most először furcsán otthonosnak tűnt… A Holdliliom visszakerült a helyére, és egyetlen levele szinte szemmel láthatóan nőtt, mintha húznák, és máris ezüstös fényben ragyogott… Lena és a saját ruhái szanaszét, összekeveredve, ahogy végre eljutottak az ágyig…

A legnagyobb változás azonban a lány volt, aki most ott állt előtte, és tanácstalanul keresgélt… És közben mosolygott… Az a mosoly! – gondolta Piton, és ajkába harapott, hogy ki ne mondja, amit szeretett volna…

Hagyj mindent ott, ahol van, és gyere vissza! Nem, most már nem lehet, és jobb, ha ő is összeszedi magát, hiszen még Dumbledore-ral is beszélnie kell!

Rettenetes erőfeszítéssel elfordította a szemét Lena arcáról, hogy felkeljen, de a gondolatai makacsul vissza-visszatértek hozzá.

Hogyan tud egy arcon ennyire jól megférni az az álmodozó gyengédség, és az a csillogó, ördögfiókás tekintet?! – gondolta mélyeket sóhajtva, hogy megőrizze a józan eszét.

- Invito! – szólalt meg rekedten, mert úgy döntött, nem vesződik azzal, hogy összekeresgélje a ruháit.

- Előbb nem tudtad ezt mondani?! – háborgott a lány, látszólag mérgesen, de a hatást nagyon lerontotta az az eltüntethetetlen mosoly.

- Azt hittem, boszorkány vagy! – vonta meg vállát a férfi, és kajánul figyelte a lány döbbent tekintetét, aki szintén kimondta a varázsigét, és most elképedve nézte, amint még mindig hiányzó pólója csendesen lelibben a csillárról, és felé tart…

- Rám ne nézz, fogalmam sincs, hogy került oda! – vette elejét a faggatózásnak, és elfordult, mert érezte, hogy azoktól a kérdőn ráragyogó barna szemektől teljesen kicsúszik a lába alól a talaj… Gyorsan felöltöztek mindketten, és csak akkor mertek újra egymásra nézni, mikor már a talár is rajtuk volt, úgy gondolták, ez már csak ad valami biztonságot… saját maguk ellen… Alig kapcsolódott össze a tekintetük, máris tudták, hogy ez csak önáltatás! Egész éjjel a karjában tartott, mit akarok még?! – mérgelődött Lena. Hagyd már abba, olyan vagy, mint valami megszállott! – szidta magát Piton, de közben már érezték, hogy a lábuk magától elindul a másik felé…

- Na jó, menjünk innen, de gyorsan! – mondta Perselus, és a bársonyos mély hangból olyan egyértelműen érződött a vágy, hogy a lánynak minden erejére szüksége volt, hogy viszonylag szilárd léptekkel menjen ki az ajtón.

- Beszélsz Dumbledore-ral? – kérdezte búcsúzás helyett Lena, és Piton csak bólintott. Mindketten elkomorodtak, és lassan, kelletlenül fordítottak hátat egymásnak. Megint egy kellemetlen feladat, megint egy akadály…

Édes Istenem, olyan nagy kérés lenne egy hét, amikor semmi rossz nem történik, semmi nem fenyeget, és csak Vele lehetek, anélkül, hogy attól kellene reszketnem, hogy elveszítem?! – sóhajtott fel Lena, miközben a szobájába tartott. Elsőnek a Holdliliomhoz lépett oda, és meglepetten látta, hogy sokkal kisebb, mint Pitoné, pedig mikor tegnap visszaadta a férfiét, teljesen egyformák voltak! Hiányzik neki a társa?! Az nem lehet, hiszen akkor a másik sem nőtt volna olyan hihetetlen tempóban! Csak egyetlen magyarázat van! – gondolta hitetlenkedve. Mégis nekem volt igazam, érzékelik annak a boldogságát, akihez tartoznak! Az a másik látott kettőnket! Belőlünk merítette az energiát ahhoz, hogy annyira megnőjön! Elképesztő, de biztos vagyok benne, hogy így van!

Majd ma este Téged is átviszlek Hozzá! – gondolta, és hirtelen görcsbe rándult a gyomra. Mi van, ha estére már nem is lesz itt?! Nem, az Igazgató nem fogja elengedni! – próbálta megnyugtatni magát, de a szorító, fojtogató érzés nem tágított, és tudta, hogy nem is fog addig, míg végre biztosat nem tud…

- Perselus! Mi járatban?! – kérdezte Dumbledore csendesen, és felvont szemöldökkel vizsgálgatta a bájitaltan tanár arcát. Milyen döntést hozott vajon? Lena képes volt elérni nála valamit?

- Beszélnünk kellene arról, amit ajánlott nekem, Igazgató úr!

- Hallgatom, kedves barátom! Remélem, úgy döntött, hogy itt marad!

- Talán… - ingatta a fejét kételkedőn Piton.

- Talán?!

- Volt egy magas rangú látogatóm tegnap…

- Tudom, ott álltam mellette! Már éppen le akartam állítani, mikor kicsit közelebbi ismeretségbe került a fallal, aztán az ajtóval! – mosolyodtak el a kék szemek.

Dühös lehet, amiért ilyen helyzetbe került miattam? – kérdezte önmagát Perselus, de az öreg arcon inkább vidám helyeslést látott…

- Na igen… Előtte azonban mondott egy-két dolgot…

- Tudom! – komorodott el Dumbledore, és a keskeny arcot vizsgálgatta.

Úgy van, ahogy sejtette! Caramelnek van esélye rá, hogy mindent elrontson!

- Azt is tudja, hogy mit jelent ez?! Egyetlen percig nem lesz itt nyugalom, a legtöbb szülő nem is fogja engedni, hogy ide járjon a gyereke, ha én itt maradok! A többiek állandóan ugrásra készen fogják lesni, hogy mikor harapom át valakinek a torkát! A miniszter úr minden alkalmat meg fog ragadni, hogy ártson nekem, de miattam Önnek és a Roxfortnak is! Riporterek ezrei fognak ide futkosni, hogy történt-e már valami érdekes, azaz megöltem-e már valakit! Önt is gyűlölni fogják, olyanok is, akik eddig tisztelték! Meggondolta ezt, Igazgató úr?!

- Meggondoltam, és szerintem túl sötéten látja a helyzetet! Sokan gondolkodnak így, de nem mindenki! Akik magának köszönhetik az életüket, azoknak a nagy része biztosan nem! Cornelius pedig jobb lesz, ha vigyáz a bársonyszékére, ha ártani akar nekem! Én azt szeretném, ha maradna, Perselus! Ha Önnek sincs ez ellen kifogása, akkor a többi nem számít! Szükségem van magára, azt akarom, hogy az elkövetkező nem könnyű években mellettem legyen! – mondta nagyon határozottan az ősz mágus.

- Ha tényleg így gondolja… Rendben van! – bólintott a bájitaltan tanár kis habozás után.

- Ennek igazán örülök! Bevallom, aggódtam egy kicsit, hogy Caramel miatt elveszítem magát!

- Ha csak Ő lenne! – sóhajtott fel Piton.

- Ezt is megoldjuk, mint annyi minden mást, csak nyugalom!

- Őszintén szólva valami szöget ütött a fejembe! Mit akart azzal, hogy a dementorok előtt végzem?! Tudtommal a dementorok mind ellenünk fordultak, és amikor a Nagyúr meghalt, elmenekültek! Ha ez így van, milyen dementorokról beszélt?!

- Igen, ezen már én is gondolkodtam! – bólintott Dumbledore.

- Furcsa…

- Az bizony! Majd kiszedjük Corneliusból, hogy mit akart ezzel! Csak ezen a riporter invázión legyünk túl!

- Riporterek?! Máris?! – kapta fel a fejét Piton.

- Caramel csődíti ide őket, de nem hiszem, hogy Ön miatt jönnek!

- Hmm… Ne legyen ebben olyan biztos, Igazgató úr!

- Mindegy miért jönnek, itt nem parancsol sem Cornelius, sem a sajtó! Most menjen, és ne aggódjon! Nekem Ön kell a Mardekár élére, és ha vállalja, akkor senki más nem szólhat bele ebbe! – mondta szilárdan Dumbledore.

- Köszönöm! – bólintott a bájitaltan tanár, és valóban megnyugodott egy kicsit.

Talán… - gondolta, miközben a szobája felé igyekezett. Talán nem lesz semmi baj…

- Perselus! – lépett elé hirtelen Lena, aki már egy ideje a folyosókon sétált, abban reménykedve, hogy sikerül belefutnia a férfiba. A szobája előtt mégsem táborozhatott le, az túl feltűnő lett volna. Most sápadtan vizsgálgatta az arcát, mintha onnan akarná kiolvasni a fejleményeket.

- Maradok… Egyelőre… - válaszolt Piton csendesen a ki nem mondott kérdésre, aztán zakatoló szívvel nézte azt a hihetetlen megnyugvást, boldogságot, ami feltűnt abban a barna szempárban.

A lány egészen egyszerűen a nyakába ugrott, átölelte, és csókolta, ahol érte. Az arcát, a szemét, az orrát, a nyakát, az állát, és persze a száját, gyors, kapkodó, forró, remegő csókokkal borította el mindenütt…

- Lena… A folyosón vagyunk! – nyögte Piton, és egész testében megvonaglott.

- Igaz… Bocsánat… - mosolyodott el a nő, azzal az új, vadító, imádnivalón ördögfiókás arckifejezéssel.

- Nincs bocsánat! Mégis, mit képzelsz, mit művelsz velem?!

- Majd este folytatjuk! – suttogta a lány olyan közelről, hogy érezte még azt is, hogy megsimogatja a lélegzete.

- Mikor?! Délelőtt van! – jajdult fel a férfi, és a puha hajtömegbe temette az arcát.

- Bizony! – sóhajtott fel Lena is, aztán megsimogatta a tarkóját, és lassan hátralépett, mintha rettenetesen nehezére esne elszakadni tőle… Csak ő tudta, hogy mennyire így van…

Hátat fordított, és elsietett, közben pedig egyetlen gondolat zakatolt a fejében. Este… Este újra látom…

Ha évekig kibírtam, akkor ezt már csak elviselem valahogy! – bíztatta magát Piton, és mélyeket lélegezve igyekezett a szobája felé. Hihetetlen ez a nő! Mint a tűz… - gondolta, és elmosolyodott. Szinte észre sem vette a három jól ismert alakot, akiket majdnem fellökött.

- J-j-jó napot, Professzor úr! – hallotta meg a döbbenettől dadogósra sikerült köszönést, és ahogy rájuk nézett, az elképedt tekintetekből rögtön rájött, hogy valószínűleg a csak Lenanak szánt mosolygós arcát sikerült megmutatnia a Potter kölyöknek és barátainak. Gyorsan összeszedte az arcvonásait, összevonta a szemöldökét, és szigorúan, gúnyosan nézte a tágra nyílt szemeket, sőt, szájakat.

- Jó napot! – biccentett, és hűvösen végigmérte a három dermedten álló alakot.

- Valami gondjuk van?

- N-n-nincs… - nyögte ki bizonytalanul Harry.

- Akkor jó! Ha nincs semmi baj, akkor talán ne álljanak itt ilyen szerencsétlenül! Nemsokára megérkeznek az újabb riporterek, Potter, addigra próbálja meg becsukni a száját, meglehetősen ostoba látványt nyújt így! – közölte ridegen, és elviharzott.

A három fiatal földbe gyökerezett lábbal bámult utána.

- Még ő beszél ostoba látványról! – méltatlankodott aztán Ron, mikor nagy nehezen összeszedte annyira magát, hogy meg tudjon szólalni.

- Hát, azt hiszem, volt valami igaza! – állapította meg Hermione, és nem tudta nevetés nélkül nézni társai arcát.

- Piton, amint mosolyog?! Itt a világvége! – állapította meg Harry, és csak a fejét tudta csóválni, még percek múlva is, amikor a bájitaltan tanár már rég a szobájában bosszankodott, hogy miért pont ebbe a három istencsapásába kellett belebotlania, mikor egy pillanatra véletlenül boldognak érezte magát!

Aztán vállat vont, és arra gondolt, ami sokkal jobban izgatta Potterék arckifejezésénél. Este újra bejön hozzá… Lehunyta a szemét, és sóhajtva próbált nyugalmat erőltetni magára. Sosem lesz este…