Megjegyzés: Néhány vélemény szerint egy szép kis Mary-Sue lett ennek a novellának a női szereplője...hát mindenki döntse el maga.

Értelem és érzelem

Tanárnő vagyok, a gyógyítás tanára. Lassan egy éve tanítok itt a Roxfortban és próbálom megértetni a diákjaimmal, hogy a harc nem minden. A csata után jön a rendbehozatal, és ezt mindig elfelejti mindenki.

Sorra felrémlenek azok az arcok, amelyek ebben a tanévben megváltoztatták az életem.

Dumbledore igazgató, ő olyan nekem, mintha a nagyapám lenne, mivel őt soha nem is ismertem, ezért Albust annak is tekintem, ezt ő is tudja, és el is fogadta, néha még játékosan kicsinek is szólít, ahogy régen a nagyi tette, ilyenkor mindig meg tud mosolyogtatni. Már csak azért is nagyapának hívom, ha megtehetem, mert ő és a nagyi olyan szép pár lennének, ez persze nyilvánvaló, legalábbis nekem, de nem is merem mondani nekik, nehogy a végén a fejemet vegyék ezért a megjegyzésért. A nagyim nem nézi jó szemmel, ha olyan vagyok, mint egy gyerek, túlságosan aggódik értem, sokszor veszem észre a tekintetében azt a megrovó pillantást, Minerva McGalagony… a nagyinak nagyon szép keresztneve van, anyuék ezt a nevemet akarták adni nekem: Minerva. 

Még szerencse, hogy nem engedte meg, nem is tudom olyan fura lenne, ha most ugyanúgy szólítanának bennünket. A saját nevem jobban tetszik, Matilda, igazán kifejező név, legalábbis szerintem, tipikus boszorkányhoz illő, a régi könyveinkben is sok ilyen nevű boszit találtam. Harry, Harry Potter, a legkötekedőbb fiú a Griffendéles tanulók között, és gyanítom az iskolában is kevés személy akad, aki önfejűségben utolérheti, itt gondolok természetesen magamra és azt hiszem talán még Perselus is ide sorolható.

Perselus Piton, ha csak eszembe jut már elfog a nyugtalanság és a düh, még egy ilyen alakot nem teremtett az Isten. Ha a veszekedés megfelelő jelzője a kettőnk viszonyának, akkor még finoman fejezem ki magam. Nehezebb vitapartner, mint Albus, ráadásul mindig a legérzékenyebb pontokra tévednek a gúnyos megjegyzései. Túlságosan is jól emlékszem a pár héttel ezelőtti párbajszakkörre:

Éppen siettem a diákokhoz, mert történt egy kis baleset, ahogy hallottam, úgyhogy mivel Poppy éppen nem ért rá utánam szalasztották Hermionet. Mikor odaértem a nagyterembe, ahol az óra volt, láttam, hogy nagy a tolongás, nem sejtettem mi történt… azt mondták nem súlyos, méghogy nem volt az... Kiderült, hogy pont Piton sérült meg, méghozzá nem is akárhogyan. Neville, ki is lehetett volna más, aki így elront egy támadó átkot. 

Perselus karja csúnyán megégett, és távolról hallottam, ahogy zihál, mintha a tüdeje is megsérült volna. A körülötte álló csitrik a helyzet ellenére nem bírták a vihogásukat visszatartani, idétlen kislányok és ennyire nem tisztelnek senkit. Mérgemben lökdösődve vágtam át közöttük, de mikor nem tudtam tovább menni tőlük még fel is képeltem egy lányt, aki rögtön sírva is fakadt, és végre elálltak az utamból. Tudom, hogy nem kellett volna felpofoznom, de meg kell érteniük végre, hogy ez nem játék, így sem helyeseltem ezt a szakkört, a tiltott átkok és a bonyolultabb támadások nagyon súlyos sebeket ejthetnek, ha rosszul célzunk vagy bármi hibát vétünk.

A kisebbik Malfoy ott állt házvezető tanára mellett és fintorgó arcot vágott amint meglátott, úgy gondolta csak egy mugli származású, sárvérű vagyok és nem lehetek képes semmi olyasmire amit ő és a hozzá hasonlók értékelni tudnának. Perselus a pást mellet térdelt, köhögve próbált felállni, gyorsan letérdeltem és megnéztem a sérülést. Mikor észrevett ugyanúgy gúnyos arcot vágott, mint Malfoy, mennyire nem értékeltem.

Igazán nem zavartattam magam, az erőm mindentől megvédett, Roxfortban senki nem tudott volna nekem ártani, talán Dumbledore, de még ő sem tudott volna bennem tartós károkat okozni, sebeim begyógyultak, ha akartam, ez ellen senki semmit nem tehetett, ha egy halálos szúrást vagy átkot kapok, akkor természetesen nem ment meg semmi, de éppen ezért voltam olyan előrelátó, hogy képességeimet fejlesszem mind párbajban, mind gyógyításban.

A seb súlyosabb volt, mint vártam, nem tudtam csak úgy hipp hopp beforrasztani, még Poppy sem boldogult volna el vele, nem tudtam mit tegyek először. Felsegítettem és átvittük a gyengélkedőre, mindenkit kizavartam, aki fölösleges volt, vagyis kivétel nélkül minden diákot. Ketten maradtunk, próbáltam minden energiám összeszedni ahhoz, hogy segítsek. Lesegítettem a talárt és a mellényt. Bevallom eléggé zavarba ejtő volt, ahogy akkor rám nézett, mintha én okoztam volna a sebeit. Perselus nem bízott bennem, ezt láttam az első pillanattól fogva, azóta hogy beléptem ebben az iskolába és találkoztam vele. Lassan, óvatosan kigomboltam a fekete inget, ami szinte teljesen át volt ázva a vértől, ha siettem volna talán nem veszít ennyit, de megtörtént, össze kellett szednem magam. Piton nem akart nyugton maradni, ő és a büszkesége, nem volt méltósága elviselni, hogy csak én segíthetek. Nagy sértegetések árán lefektettem az egyik ágyra, hogy végre elláthassam, óvatosan levettem az inget a sebről, Ő felszisszent, a fájdalma némi elégtétel volt számomra a modoráért.

Kezeimet a seb fölé tartottam, nekem nem volt szükségem pálcára az efféle gyógyításhoz. Minél jobban koncentráltam annál jobban szédültem, de a seb nem akart gyógyulni, nem tudtam eléggé figyelni, segíteni akartam, de akkor először az erőm cserbenhagyott. Perselus elmosolyodott és cinikusan megjegyezte, hogy nem vagyok olyan „tehetséges” mint azt gondolom. Nagyon felidegesített, felkínáltam neki egy lehetőséget, hogy kisétáljon, de természetesen ezt nem tudta megtenni, pedig szerintem nagyon is szerette volna. A fájdalmai egyre nőttek és én nem tudtam megakadályozni, nem értettem mi történik velem. Hallottam, ahogy szaggatottan veszi a levegőt, éreztem, ahogy remeg az egész teste, nem bírtam elviselni a látványt, tennem kellett valamit. Észre sem vettem és könnyeztem, ahogy ott térdeltem az ágy mellett, az első olyan ember mellett, akinek igazán rajtam múlik az élete.

A makacssága még mindig meg volt, fel akart ülni, de nem engedtem, ép vállánál próbáltam visszafogni, aminek az lett az eredménye, hogy szinte azonnal visszafeküdt, csakhogy én is ráestem. Megmondtam, hogy nem engedem el, addig nem amég meg nem gyógyul, hangom inkább könyörgő volt, mint parancsoló, ettől én ijedtem meg a legjobban. Mintha megleptem volna, észrevette, hogy sírok és valahogy olyannyira megenyhült a tekintete, hogy abba beleborzongtam, illetve inkább remegtem, hogy az indulat vagy a zavar tette azt nem tudtam eldönteni.

Tekintetem találkozott az övével és ekkor megtörtént az a lépés, ami a vesztemet okozta. 

Megcsókolt, de olyan édesen, hogy az sem tudtam, hol vagyunk, csak szenvedélyesen viszonoztam, beleharaptam ajkaiba és a levegő felforrósodott a közelünkben, nem éreztem többé dühöt, éreztem, ahogy karjai lassan átölelnek… soha nem akartam még úgy senkit, mint Őt akkor, abban a pillanatban. Sokat veszekedtem ezzel a férfival, nem vettem észre, hogy ez talán nem düh volt, csupán elfojtott szenvedély. Végigsimogattam a mellkasát, bőrének finom illata teljesen megbabonázott, sohasem éltem át ehhez fogható vágyat. Még mindig fogva tartva ajkait letéptem róla az inget és lassan végighúztam ajkaim a nyakán majd végig egészen a nadrágig és vissza. Nem bírtam magammal és ő sem tiltakozott, éppen ellenkezőleg, felsóhajtott és karjait a derekam köré fonva magához húzott és megfordultunk az ágyon, a sebei régen eltűntek és már csak az enyém volt mindene.  Az ajtóra szegeztem a pálcát és kimondtam a legerősebb záró-varázst, amit tudtam…

Életem itt örökre megváltozott, bár erre csak később jöttem rá. Új képességem kelt életre, meg tudtam menteni valakit úgy, hogy egy bizonyos mennyiségű erőt adok neki a sajátomból eddig is, de most valahogy másképp történt, csak „odafönt” tudják miért is kaptam én efféle képességeket. Azóta sem sikerült egy haldoklót sem  megmentenem, talán az érzelmek játszottak közre.

Természetesen másnap mindketten letagadtunk mindent, még egymás előtt is. Hogy lehettem rá képes? Azt hittem, hogy nem voltam szerelmes, nem lehettem az… én sosem ismertem ezt az érzést. Elég! Nem akarok erre emlékezni, vagyis mindig fogok rá emlékezni, mert életem legszebb órái voltak, amit ezzel a férfivel töltöttem, de ennyi és nem több. Újra és újra sóhajtok. Rossz előérzetem van, túlságosan is…

Mindig imádtam az esőt hallgatni, meg tudott nyugtatni. Itt állok az ablak előtt, amelyen szinte egybefüggő rétegben folyik a víz és nem tudom ki vagyok és mit kéne éreznem. Lassan a könnyeim is peregnek, igazán nincs rá okom mégis…

Valami zajt hallok a hátam mögül, megfordulok. Perselus áll mögöttem, meglepett arca csalódottságot is tükröz. Az öltözéke… egy halálfalóé, sejtettem, igen ezért voltam itt, hogy erről megbizonyosodjak. Mosolyogtam és rászegezem pálcámat, amit végig ujjaim között forgattam. Nem fogom hagyni, hogy elárulja Roxfortot! Kimondom az első átkot, ami eszembe jut, Perselus kikerüli, nem akar velem küzdeni és ezt sértésnek veszem. El akar menni, de újabb átkom célba talál és egy méterrel hátratántorodik. Már komolyan vesz, mérgesen felém fordul és elkezdődik a párbaj. Kíméletlen vagyok vele, nem tehetek mást, csak védem, amit szeretek: az otthonom. Sokáig senki nem volt fölényben, de kezdek kimerülni, és Ő is.

-Miért? -kérdezem kétségbeesetten.

-Nem értheted! -kiabált rám és elindult az ajtó felé. Nem indulok utána, nem bírok. Ha nem tudom visszatartani, akkor semmi értelme annak, hogy küzdjek érte. De végül mégis erőt vesz rajtam saját önfejűségem. Rohanok utána az alagsorba, szívem nagyot dobban mikor benyitok. Három másik halálfaló állja körül Perselust, és ő térdelve szenved a kínok átkától. „Ne!!!” kiáltok fel ezzel leleplezve magam. Mindhárman rám támadnak, érzem a gonoszságukat, a lelkük mélyéig kegyetlenek. Az ajtó bezárult mögöttem, és én szemben állok velük. Velük, akik oly sok szenvedést okoztak már ennek a nemzedéknek. Hihetetlen düh kerít hatalmába, ahogy ránézek Perselusra, alig él már.

-Takarodjatok innen mielőtt megöllek benneteket! -kiáltom a háromnak. Szinte látom, hogy a csuklya alatt nevetnek.  Fejem hátraszegem és piciny, fehér villámok cikáznak a testem körül, érzem hogy megijedtek, szívük minden egyes dobbanása, Perselus minden gyenge lélegzetvétele harangszóként dübörög fejemben. Az utolsó amire emlékszem most, hogy magamhoz térek, az volt, hogy elmenekülnek,  mindhárman sebesülten, mint az űzött vadak.

Négykézláb állok a földön. Perselus csak néhány méterre van tőlem. Megpróbálom elérni, sok küszködés árán sikerül. Ismét meg kell gyógyítanom, de ezúttal magam is ki vagyok merülve. Ölembe fektetem és élesztgetni próbálom. Nem megy… nem válaszol, gyomrom görcsbe rándul… kérlek ne! Talán működik ezúttal is… forrón megcsókolom ajkait, de meg sem rezdül, könnyeim már az ő arcát áztatják. Meghalt… nem, kérlek ne tedd ezt velem, már csak te maradtál nekem, akit szerethetek.  Próbálom remegő kezemmel a szívverését vizsgálni, alig, de még él. Most mit tegyek? Ráborulok sírva és átölelem, nem hagyhat itt engem.

-Ne sírj! -hallok egy halk hangot. Felnézek, sötét szemei mosolyogva néznek rám. Sikerült, semmi baja! Szívem vadul verni kezd, amint felfogom mit veszthettem volna. Ebben a pillanatban jöttem csak rá… mennyire szeretem, végig itt volt velem, mégis sohasem vettem észre, vak voltam…

Álmodtam volna? Felnyitom a szemem, és hirtelen felülök. Egy szobában fekszem, a sötétben körvonalazódnak az ismerős alakok. Nagyot sóhajtok és tekintetemmel vakon keresem kedvesem.  Nem is kell keresnem, kérdő tekintete megnyugtat, ahogy visszafekszem a karjaiba, mindig újra álmodom a múltunk ezen részét, és Perselus mindig itt van velem, amikor felébredek.  „Szeretlek” suttogom a fülébe miközben karjait remegő testem köré fonja.  Tudja mit álmodtam, nem is kérdezi, de ha a múlt nem lett volna, akkor most én sem lehetnék az övé… igen végre tartozom valakihez, mégpedig ahhoz, akit a világon a legjobban szeretek.

Vége