Ideges léptekkel sétált keresztül a Roxforton, néha meg-megállt, és fontolgatta, hogy visszaforduljon-e, de tudta, hogy ezt senki sem fogja helyette elintézni, így mindig újból tovább indult az igazgató irodája felé. Vékony fekete inge és nadrágja átengedte az iskolán keresztülsüvítő huzatot, amitől megborzongott, de legalább valami lehűtötte indulatait.

Nem is igazán indulat volt ez, hanem inkább félelem. Félt, hogy Dumbledore ránéz félhold alakú szemüvege mögül, és csendesen elmondja, hogy megígérte neki, nem kutat Georgina után. Nem is tette, csak a sors sodorta útjába Grangert, hogy újra felemlegettesse azokat az emlékeket, amelyeket olyan mélyen hordoz a szívében, hogy senki sem tudná őket előhozni. Senki, kivéve Georgina.

- Képtelenség, Granger nem lehet az, még csak nem is hasonlít rá – győzködte magát.

Megérkezett a kőszörny elé, és azt fontolgatta, hogy visszaforduljon-e, tényleg tudni akarja-e az igazságot. Végül mégis erőt vett magán, elmondta a jelszót, és egy perccel később már az igazgatói iroda ajtajában állt felemelt kézzel, kopogásra készen.

Keze végül mégis erőtlenül visszahullott teste mellé, hátat fordított a bejáratnak, és már indult volna vissza a pincébe, amikor kinyílt mögötte az ajtó.

- Perselus, nem gondoltam volna, hogy így megfutamodsz – mondta az igazgató halvány mosoly kíséretében, de hangja nem volt vádló, inkább szomorú.

- Nem biztos, hogy tudni akarom – jött az egyszerű válasz.

- Huszonhárom éve tudni akarod, és pont a cél előtt adod fel?

Piton felemelte fejét, szemeit Dumbledore-ra függesztette, mégsem nézett bele abba a mindent tudó kék szemekbe. Képtelen volt rá.

- Nem akarom tudni – mondta végül, majd ismét elindult le a lépcsőn, de az idős mágus hangja megállította.

- Sajnálom, Perselus. Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az egészbe, sajnálom, hogy titkoltam előled.

- Ő az, igaz? – kérdezte halkan, de tisztán érthetően.

Dumbledore nézte egy darabig csendesen, majd alig láthatóan bólintott.

A bájitaltan tanár kilépett a kőszörny mögül, és dühösen elindult a lakosztálya felé. Ha rajta lett volna hosszú, suhogó talárja, most úgy vergődött volna mögötte, mint két fekete szárny, ami az utolsókat rúgja – tükrözve a férfi lelkiállapotát. A nyárra való tekintettel, se ez nem volt, se diákok, akik láthatták volna, ahogy Piton megáll az egyik lépcső alján, és kétségbeesetten kapaszkodni kezd a korlátba. Nem bizonyult elég erősnek; leült a lépcső legalsó fokára, és tenyerébe temette arcát.

Már egy órája üldögélt a lépcsőn magányosan, gondolataiba merülve, amikor eldöntötte, hogy elmegy a Szent Mungóba. Tudta, hogy már régen vége a látogatási időnek, de Letrenem biztosan megengedi, hogy meglátogassa Grangert. Hosszú léptekkel indult el a pince felé, majd a kandallón keresztül távozott.

Jó néhány percbe beletelt, mire előkerült Letrenem, de a férfi fejcsóválva nemet mondott kérésére.

- Ne zaklasd fel, inkább pihennie kell – tanácsolta.

- Ugyan, mit csinálnék vele, amivel felzaklatnám? – morgott Piton. – Gondolja, hogy elmondanám neki?!

Letrenem lemondóan megcsóválta a fejét, és útjára bocsátotta Pitont egy kéréssel.

- Látogasd meg, de jobb, ha nem is szólsz hozzá, tekintve, hogy ő nem tud semmiről, és a mostani kapcsolatotok nem túl fényes.

A férfi elindult a megfelelő kórterem felé, és kopogás nélkül benyitott. Egy pillanatra megtorpant, amikor meglátta az ágyán kuporgó nőt. Belépett, majd halkan bezárta maga mögött az ajtót, ezzel is húzva azt a kis időt, amíg Granger szemébe kell néznie, még ha csak képletesen is.

Nem mondhatja el neki, pedig ha valakinek, neki joga lenne tudnia, hogy miért történik vele mindez. Nem mondhat el semmit, mert mindenki elvárja tőle, hogy végignézze, ahogy minden megtörténik újra.

Nem is hasonlít Georginára, de ez is biztosan Dumbledore műve, hogy ne ismerje fel, ha egyszer találkozik vele.

Közelebb sétált az ágyhoz, de meg se mert szólalni, félve, hogy évtizedes keserűség tör fel belőle. Granger nem mozdult meg, pedig biztos volt benne, hogy hallotta, ahogy bejött. Túlságosan jól emlékezett rá, Georgina hogyan fogadta a hírt, hogy megvakult, majd később a még rosszabbakat. De akkor neki ott volt ő, Granger mellett most senki sincs. Még a híres barátai is cserbenhagyták.

Ujjait bizonytalanul emelte fel, majd kisimított arcából néhány kósza hajszálat, így megláthatta a nő merev arcát, amint a térdeit bámulja, annak ellenére, hogy tudta, nem láthat belőle semmit.

Óvatosan simogatni kezdte a hátát, de Granger még mindig nem mozdult meg. Piton hallotta, ahogy elnehezül a légzése, és látta kicsordulni a könnyeit. Úgy tűnt, most tört meg a jég.

A nő percek alatt álomba sírta magát. Piton csak nézte, hátha felfedez rajta valami ismerős vonást, de Granger nem hasonlított Georginára, és ha hasonlítana is, mit érne vele? Ő már nem ugyanaz, mint huszonhárom éve volt! Betakarta, majd felállt, de képtelen volt elszabadulni egy gonosz érzéstől, hogy mindez az ő hibája.

Mivel egy fotelban ücsörögve aludt el, minden tagja zsibbadt, amikor felébredt. Granger éppen átfordult a másik oldalára az ágyon, de nem lehetett valami kellemes az álma, mert még az arca is feszültséget tükrözött. Felállt, nyújtózott néhányat, majd körbesétálta a szobát, végül visszatelepedett a kényelmetlen fotelba, azon gondolkozva, hogy megvárja-e, hogy Granger felébredjen. Végül arra jutott, hogy ez a legkevesebb, amit megtehet érte.

Néhány perccel később a nő felébredt, és erősen ráncolta a homlokát. Végül egy nagy ásítás után hidegen felkacagott, amit nem tudott mire vélni. Egy pillanattal később kinyílt az ajtó, és Letrenem jött be rajta.

- Egész éjszaka itt voltál? – nézett rá vádlón, mire ő csak erőtlenül bólintott. – Menj haza aludni.

Lehunyta szemeit, majd fintorgott egyet, de összeszedte magát, és köszönés nélkül távozott. Egy perc múlva már a roxforti lakosztályában volt, de esze ágában sem volt aludni. Frissítő bűbájt küldött magára, átöltözött, majd azonnal visszaindult a Szent Mungóba. Ott akart lenni Granger mellett, maga sem tudta miért - talán a bűntudat hajtotta.

Mikor visszaérkezett, belefutott a nő szobájából kijövő Letrenembe, aki nem rótta meg, csak elégedetlenül megcsóválta a fejét.

- Hazazavarnálak, ha nem lenne szüksége most Miss Grangernek valakire – sóhajtotta.

- Mi történt?

- Elmondtam neki, hogy meg fog halni…

Piton megforgatta a szemeit.

- Már csak ez hiányzott.

- Hozok némi nyugtató bájitalt a kisasszonynak.

- Hagyja – legyintett Piton fásultan, majd bement a szobába, ahol Granger kétségbeesetten kapaszkodott az ágyba, még az ujjai is belefehéredtek. Másik kezét az arcára szorította, de ujjai közül kibuggyantak súlyos könnyei.

Csupán egy gondolat erejéig tétovázott, hogy megvigasztalja-e, de egy pillanat múlva már ott állt a lány előtt, és szorosan magához ölelte. Tudta, hogy Grangernek fogalma sincs, hogy ki lehet ő, mert ha csak sejtené, a legkevesebb, amit kapna, hogy leköpné…

Jobb is, ha nem tudja, jobb is, ha soha nem tudja meg, mi közük van egymáshoz. Vagy mi közük volt egymáshoz két évtizeddel ezelőtt.

A karjaiban síró Hermione olyan védtelen és törékeny volt, hogy félt, erős szorításával összeroppantja, így lazított azon, de a nő közelebb húzódott hozzá olyannyira, hogy végül teljesen hozzásimult mellkasához.

Furán zavarban érezte magát, hiszen a helyzet ismerős volt számára, de az annyira régen történt, és annyira más volt akkor…

Nem volt ideje gondolkozni, mert a karajaiban síró lány reszketni kezdett, és ő nagyon jól tudta, hogy miért.

- Valaki jöjjön gyorsan! – kiabálta, egyre jobban magához szorítva az immár rángatózó Hermionét.

Pár pillanat múlva két ápoló rontott be a szobába, nyomukban Letrenemmel. Piton percekig tehetetlenül nézte ahogy a nő vergődik az őt lefogó karok között, mígnem ívbe feszül a háta, hasonlóan, mint a Cruciatus alatt szenvedő embereknek.
Tudta, hogy nem érez semmit, mégis szörnyen érezte magát, hogy látja a szenvedését, és nem tehet ellene semmit.
- Az én hibám – motyogta maga elé. – Sajnálom, Georgina, az egész az én hibám…

Következő fejezet