Severosa: Az első bájitaltan

- Bájitaltant fog tanítani a Professzor úr? Érdekes, én azt hittem… - Mit hitt, kisasszony? - kérdezte jéghidegen a bársonyos, mély hang, és Lena annyira meglepődött a váratlanul kellemes élménytől, amit a kőkemény arcú, mogorva férfi hangja okozott, hogy nem vette észre a fenyegető élt, ami minden bársonyosság ellenére ott bujkált a szavaiban.
- Azt gondoltam, Ön fogja tanítani a Sötét Varázslatok Kivédését! - válaszolta hát őszintén, gyanútlanul.
Dumbledore magában felszisszent. Szegény lány, ennél rosszabbat nem mondhatott volna! Perselus már eddig is iszonyatos hangulatban volt, látta rajta, már akkor, mikor belépett a terembe, de ez… Ez most végleg sok volt neki!
- Valóban?! - a tanár hangja szinte suttogássá halkult, és metszően hideggé vált, annyira, hogy ez már az elgondolkodó lánynak is feltűnt, és egy kis ijedt csodálkozással kutatta tekintetével a fekete jelenség arcvonásait.
Mit mondhattam? - gondolta magában Lena, mert valami ösztön, ami mindig ott élt benne, megsúgta neki, hogy valamit most nagyon elrontott. De mit?! Nyugalom, hiszen semmi sértő nem volt abban, amit mondtam! - nyugtatgatta magát, de a férfi arca egészen mást üzent. Az apró termetű új diák úgy érezte, rögtön keresztüldöfi az a szénfekete szempár, amit megbabonázva bámult még most is. Szinte minden tanárát ismerte már, de egyikük sem volt rá ilyen hatással, pedig volt köztük egy-két érdekes figura, akit eddig elképzelni sem tudott volna, de ez a furcsa varázsló… Olyan erőtér vette körül, ami szinte sütött, égetett, vibrált, és a különlegesen érzékeny idegrendszerű lány megmagyarázhatatlan módon, áramütésszerűen felfogta ezt. Hol, mikor éreztem ehhez hasonlót? - kérdezte magától, és próbált rendet tenni kapkodó, elkalandozó, összekuszálódott gondolatai között. Igen, a múltkor, a cirkuszban! Elcibálták a barátai az állatok ketrecei felé, pedig nagyon nem akart menni, az állatszámokat is gyűlölte, nevettek is rajta eleget ezért, de mindig úgy érezte, hogy a legtöbb kegyetlen és megalázó. Sajnálkozva, szégyenkezve nézte a parányi ketrecbe zárt állatokat, aztán hirtelen megdermedt, mert a rácsokon keresztül zöld villanás hasított a szemébe. Egy csodaszép fekete párduc figyelte őt, megfeszített izmokkal, halkan hörögve, idegesen meg-megránduló bőrrel, hófehér fogai kivillantak az állkapcsából, ahogy vicsorgott. A többi állat, még a nagymacskák is, megadták magukat a sorsuknak, nyugodtan tűrték a látogatók hadát, szemükben tompa nyugalom, de ez az állat… ez nem! Fenyegetés, erő, megtörhetetlen büszkeség, szelídíthetetlen vadság sugárzott belőle, és még valami… Keserűség, fájdalom, gyűlölet, tapintható feszültség és kín…
Na, mi van, betojtál? Falfehér vagy, mit izgulsz, nem tud kijönni onnan! - nevettek a többiek, és ő nem tudta elmondani, mert magának is alig tudta megfogalmazni, hogy ez nem félelem! Mély tisztelet, részvét, szégyenkezés, amiért vásári látványosságként bámulja ezt a királyi állatot, és igen, ott a veszélyérzet is, amit annak a felismerése okozott, hogy mi lenne, ha nem lennének ezek a rácsok… Hogy szaladna szanaszét ez a sok hős, akik röhögve azzal villognak a barátnőik előtt, hogy azt taglalják, milyen szép ágyelő lenne ebből, vagy abból a jószágból, és furcsa hangokkal, mozdulatokkal, fintorokkal ingerlik a vadakat, amik nem érhetik el őket!
Most is ezt érezte, ahogy a magas, karcsú, fekete hajú, villámló fekete szemű férfit nézte. Vadság, megszelídíthetetlenség, büszkeség, erő… Ott volt az arcán, hogy szomorú, elkeseredett, magányos, de az is látszott minden mozdulatán, hogy pokolian veszélyes! És itt most nincsenek rácsok! - állapította meg megszeppenten, de magában kicsit el is mosolyodott. Ugyanúgy járt most is, mint a párduccal, akármilyen dühvel, gyűlölettel figyelte az őt, ő nem tudta csodálat nélkül szemlélni…
- Megtudhatnám, mégis mire alapozta ezt, Miss Flower? - szűrődött be gondolatai közé a tanár kérdése, amit összeszorított fogai közül vetett oda neki.
Piton meglehetősen kényelmetlenül érezte magát. Már az is összezavarta, hogy felismerni vélte a lány szemeiben az álmában látott szempárt, bár az az álombeli tekintet mintha idősebb lett volna… Badarság, miért álmodott volna vele, mikor még nem is látta?! De nem csak ez volt furcsa! Ez a gyerek úgy bámult rá, ahogy még soha egyetlen tanítványa sem! Mosolygott, valahonnan legbelülről, és mintha vigasztalni akarta volna őt… Hogy jön hozzá, hogy így vizsgálgassa, hogy így nézzen rá?! Mit képzel ez a kis mugli gyerek magáról?! És akkor még mindennek a tetejébe, pár szóval beletrafál valamibe, ami rettenetesen dühíti már egy ideje, és éppen ezért hallani sem akar róla!
- Hajlandó lenne végre kinyitni a száját, és válaszolni a kérdésemre?! Vagy ahonnan jött, ott nem szokás az ilyesmi?!
- De igen…
- Akkor talán megkérhetném, hogy tegye ezt most is, és ne álljon itt ilyen kukán, hanem legyen olyan beszédes, mint az előbb, amikor senki sem kérdezte?!
Lena ijedten nézte a szikrázó szemű tanárt, és fogalma sem volt, hogy miért bosszantotta fel annyira az a pár szó, ami kicsúszott a száján.
Dumbledore hallotta, hogy háta mögött összesúgnak a kollégái, és tudta, hogy dühösek Perselusra, amiért így nekiesett ennek a szegény gyereknek. Minerva mindjárt közbelép! - gondolta a professzorasszony összeszorított száját látva. Ő sem örült ennek a fejleménynek, féltette a kislányt, aggódott, hogy ilyen fogadtatás hatására minden kedve elmegy attól, hogy itt tanuljon, pedig meggyőződéssel hitte, hogy rég járt ide ennyire tehetséges kis boszorkány. Ugyanakkor nem akart tenni semmit, kíváncsi volt, hogy mihez tud kezdeni a helyzettel Lena, hogyan reagál… Az egyik legfontosabb képessége pont az, hogy belelát az emberekbe, látja, hogy valakinek vannak-e rossz szándékai, van-e igazi gonoszság a szívében, akkor pedig észre kell vennie ezek hiányát Pitonban! Lássuk, hogy tényleg képes-e rá, már ilyen fiatalon, a jelenlegi körülmények között is!
- Sajnálom, amit mondtam, mert látom, hogy megbántottam vele! Semmi ilyesmit nem akartam, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy illene Önhöz, de ha ez ennyire zavarja, akkor nagyon szeretném, ha elfelejtené azt, ami kicsúszott a számon! - válaszolta a kislány meglepő érettséggel, kedvesen, de kicsit bizonytalanul.
- Én nem szoktam elfelejteni semmit, Miss Flower! Elárulná, hogy a bájitaltannal mi a problémája?!
- Jelenleg semmi, hiszen azt sem tudom, hogy mi is az… de ha lesz problémám, azt valószínűleg Ön fogja közölni velem! - mosolyodott el kicsit sápadtan Lena, és minden bátorságát összeszedte, hogy továbbra is tanára szemébe tudjon nézni.
- Szegény lány, erre akár mérget is vehetne! - csóválta meg fejét az aprócska Flitwick professzor.
- Na igen! Egy jó szóért valószínűleg más órára kell mennie! - dünnyögte vissza McGalagony. Mindketten mérgesen meredtek kollégájukra, aki azonban csak egy alig látható vállrándítással jelezte, hogy hallotta, amit mondtak, de nem érdekli annyira, hogy reagáljon. Inkább tanítványa arcát vizsgálgatta, és meglepetten vette észre, hogy semmi nyoma a megszokott félelemnek, dühnek, szinte gyűlöletnek, ami a Mardekárosok kivételével minden diákja arcán ülni szokott, különösen egy-egy ilyen kirohanása után. Ez a mugli lány nem hajlandó félni tőle! Kis megszeppenés látható ugyan az arcán, de a szemében… a szemében valami egészen más van… De mi a pokol?! Aztán hirtelen felismerte azt a kifejezést, és olyan elemi erővel öntötte el a düh, hogy a keze is ökölbe szorult. Sajnálat?! Esküdni mert volna rá, hogy ez a kis senki, aki a földből sem látszik ki, sajnálja Őt! Hogy merészeli?!?! Milyen alapon?! Hiszen nem tud róla semmit az égvilágon!
Sajnálja csak saját magát! Minden oka meglesz rá hamarosan! - gondolta, és megrándult a szája széle egy pillanatra, ahogy átfutott rajta egy gúnyos mosoly.
- Valóban így lesz, kisasszony! Ne reménykedjen benne, hogy más elbánásban részesül, mint bármelyik diák, csak azért, mert állítólag nagy boszorkány lehet magából! Egyelőre még semmit nem tud, annyit sem, mint a varázslóvilágban egy hatéves kis kölyök!
- Könnyen lehet, erről a világról én tényleg nem hallottam eddig semmit! De majd nagyon fogok igyekezni! - válaszolta Lena, és rendületlenül mosolygott, annak ellenére, hogy érezte, reszketni kezd az ajka elkeseredettségében. Nem számított ilyen nyílt és nyilvánvaló ellenségességre, pedig gondolta, hogy terhükre lesz a tanároknak, elvégre a nyári szabadság egy részét áldozzák rá, de eddig mindenki kedves volt hozzá. Hát, úgy tűnik, Piton magára vállalta, hogy mindannyiuk helyett dühös lesz! - gondolta és nem is sejtette, hogy az ettől a gondolattól visszatérő mosolya mennyire ingerli az amúgy is ideges férfit.
- Hamarosan nem fog mosolyogni, kisasszony, elhiheti nekem!
- Ha azt is elhiszem, hogy nemsokára sírni fogok, akkor hajlandó lenne megbocsátani nekem, Professzor úr? - kérdezte halkan, csipetnyi humorral a lány, és a nagy barna szempár engesztelőn, kérőn nézett a bájitaltan tanárra.
Dumbledore elmosolyodott. Megérezte! Igen, biztosan megérezte, azért nem dühös, azért nem ellenséges! Inkább mintha vigasztalni próbálná Perselust! Tehát még az érzéseiből, kínjaiból is felfogott valamennyit! Hihetetlen… Az más kérdés, hogy sokkal jobb lenne még az is, ha megpróbálná megátkozni a tanárát, mint az, hogy sajnálja… Piton nem tűri az ilyesmit, de ezt ez a szegény gyerek nem tudhatja!
A hollófekete hajú férfi tényleg úgy érezte, hogy menten felülteti egy seprűre ezt az elviselhetetlen kis boszorkát, aztán megátkozza a járművet, és elküldi a világ másik csücskébe! Még humorizál is?! Ráadásul olyan melegen, kérlelőn néz rá! Szinte zavaróan gyengéd az arca, a tekintete… Na, majd megtanulja, hogy nála ez nem jön be, őt nem lehet levenni a lábáról, sem mosollyal, sem könnyekkel! Az elmúlt években nagyon sok üdvöskének kellett rájönnie erre, majd ennek a lánynak is leesik előbb-utóbb!
- Nincs mit megbocsátanom, az pedig, hogy fog-e sírni, majd az órámon kiderül! - felelte gúnyosan, fenyegetőn, aztán bólintott, leginkább csak Dumbledore felé, és kirobogott. De mennyire, hogy kiderül! Várj csak, rá fogsz jönni, mi mindent nem tudsz!!! - gondolta, és azt vette észre, hogy szinte várja már az első óráját vele, hogy meggyőződhessen róla, mennyire tehetségtelen és reménytelen eset az új kis kedvenc!
Lena tágra nyílt szemmel bámult a lobogó talárral elsuhanó tanár után, és pár percig úgy válaszolgatott a többi professzor kérdéseire, hogy szinte fel sem fogta, mit akarnak tőle. Mikor magára maradt, villámgyorsan kapott a táskája után, előhalászta az órarendjét, és lázasan vizsgálgatni kezdte.
- A csudába! Csak holnapután lesz bájitaltan órám! - mormogta csalódottan. Rá kellett jönnie, hogy ez a tárgy izgatja legjobban, pedig eleinte azt hitte, hogy a Sötét Varázslatok Kivédése lesz a legérdekesebb, de most… Érdekes módon alig várta, hogy ez a furcsa varázsló tanítani kezdje, és azon gondolkodott, hogy vajon tényleg annyira rossz tanár lehet-e, mint azt az első találkozásból feltételezni lehetne. Vagy csak keserű, fáradt, magányos, mint ahogy a belső hang bizonygatta…
Két nappal később remegő kézzel nyomta le a bájitaltan terem kilincsét, és mély lélegzetet véve nyitott be. Torkában dobogott a szíve, mert tudta, hogy késett egy kicsit… Pedig annyira igyekezett, de olyan nehezen igazodott el a Roxfortban, még alig ismert valamit, és nem volt senki, akitől segítséget kérhetett volna, nem voltak osztálytársai, maga volt kénytelen rájönni mindenre. Mire végre megtalálta az alagsorba vezető lépcsőt, már hiába rohant, ahogy tudott, pár perccel kicsúszott az időből.
Istenem, csak Piton ne legyen még itt! - fohászkodott magában, de amint belépett a nyári melegben is hűvös terembe, már látta, hogy nincs szerencséje…
A bájitaltan tanár már ott volt, és gúnyosan felvont szemöldökkel nézett fel az ajtónyitás zajára. Tenyerével az asztalra támaszkodott, és lassan felemelkedett, szemével szinte átdöfte a csöpp lányt.
- Megérkezett, Miss Flower?! Micsoda hihetetlen megtiszteltetés, hogy hajlandó részt venni az órámon! Már azt hittem, meghívót kell küldenem, esetleg személyesen kézbesítenem, hogy legyen szíves abban a szerencsében részesíteni, hogy elkezdi nálam a bájitaltan tanulmányait!
- Sajnálom, Professzor úr, még nem ismerem itt ki magam, nem találtam ide! - mondta Lena, és próbálta szabályozni lélegzetvételeit. Nagyon megalázó volt levegő után kapkodva mentegetőzni a hideg nyugalommal álló férfi előtt.
Piton gunyorosan húzta el a száját, és hihetetlen megvetéssel mérte végig a lányt, de saját maga számára is meglepő módon nem szidta tovább, hiszen kénytelen volt észrevenni, hogy valószínűleg igazat mond, látszott rajta, hogy nagyon igyekezett, még most is alig kapott levegőt.
- Menjen oda ahhoz az üsthöz, és állítsa fel! - mondta ridegen, és közben rettenetesen dühös lett magára. Alig várta, hogy beleköthessen valamibe, erre tálcán kapja az indokot, ő pedig nem él vele! Most mi a csudáért sajnálta meg ezt a kis mugli istenverését?! Na mindegy, biztosan lesz még alkalom bőven, hogy a tudtára adja, mi a véleménye róla!
Lena megkönnyebbülten indult el, és el sem akarta hinni, hogy ennyivel megúszta a dolgot.
A bájitaltan tanár komoran figyelte a gyereket, aki meglepően ügyes volt, pár pillanat alatt felállította az üstöt, aztán várakozón nézett fel.
- Úgy tudom, sosem foglalkozott még bájitalokkal! - mondta a férfi felhúzott szemöldökkel, és a lány önkéntelenül elmosolyodott, mert ezekben a szavakban Piton minden igyekezete ellenére benne volt egy csipet elismerés.
- Nem, ezt tábortűznél tanultam!
- Minél?!
- Tábortűz… - aztán, mikor látta, hogy ez a férfinak valami olyasmi lehet, mint mikor neki Dumbledore azt mondta, hogy "bagolyposta", megpróbálta megmagyarázni, miről beszél.
- Az olyan, hogy kint az erdőben tüzet rakunk, bográcsot… izé… üstöt állítunk fölé, és azt esszük, amit abban főzünk!
- Mi a nyavalyáért?! - kérdezte döbbenten Piton, és ezen az ostobaságon úgy meglepődött, hogy még arról is megfeledkezett, hogy visszaszívja ezt a kérdést.
- Miért? Hát… Nem is tudom… Mert olyan kellemes dolog, jó hangulata van, jókat lehet közben beszélgetni, énekelni…
- Remélem, ezt nem óhajtja itt és most bemutatni, Miss Flower! Azt ajánlom, a továbbiakban semmilyen hasonlóságot ne fedezzen fel az órám, és a mugli őrültségei között! - mondta a tanár komoran, és döbbenten látta, hogy Lena halkan kuncogni kezd.
- Ezt is fejezze be, ha megkérhetem! - sziszegte, és a lány gyorsan megpróbálta rendezni az arcvonásait, hogy figyelni tudjon a folytatásra.
Pár gyors kérdést kapott, amikből pár nappal ezelőtt még semmit nem értett volna, de mostanra rengeteget tanult, leginkább esténként. Megpróbálta legalább átnézni az Ezer bűvös fű és gombát, mert maga sem tudta, miért, fontosnak érezte, hogy ne legyen teljesen tájékozatlan az első bájitaltan óráján. A többi tárgyra nem fordított ennyi figyelmet, gondolta, lesz, ahogy lesz, de erre az egyre… Muszáj volt, nem tudta volna elviselni, ha tényleg olyan butának bizonyul, mint azt első találkozásukkor a férfi feltételezte. Abban reménykedett, hogy tanára értékelni fogja ezt, de be kellett látnia, hogy rosszul gondolta, mert Pitont inkább idegesíti, hogy tudja a választ a kérdéseire.
- Jó, akkor most lássunk egy egyszerű bájitalt!
Ajaj, most jön a neheze! - gondolta Lena, mert tudta, hogy erre nem készülhetett fel a könyv alapján, most fog kiderülni, hogy megy vagy nem megy… Ráadásul azt is érezte a férfi hangjában, hogy eltökélt szándéka minden rossz mozdulatába belekötni.
És azt még nem is sejtette, hogy nem is lesz az a bájital olyan egyszerű! Piton úgy döntött, próbára teszi a lányt, nem a legegyszerűbb bájitalokkal kezd. Ha már állítólag olyan fenemód tehetséges… akkor lássuk! Egy pálcalegyintéssel felvarázsolta a táblára a hozzávalókat, és az elkészítés módját, aztán intett, hogy lehet kezdeni.
A jéggé dermesztő bájital…
… olvasta Lena, aztán mély lélegzetet vett, és bizonytalanul nyúlt az asztalán található hozzávalók felé. Egy kanál porrá őrölt unikornisszarv… Melyik lehet az, hiszen vagy ötféle por van itt…
- Kisasszony, ha már az első hozzávalóval órákat akar eltölteni, akkor még holnap ilyenkor is itt leszünk! Mi lesz már?!
- Professzor úr, nem tudom, melyik az unikornisszarv! Nem segítene?
- Nem! Legalább addig el kellene jutnia, hogy felismeri, mi micsoda!
- A szárított növényeket felismerem, azok hasonlítanak a képre, amit a könyvben láttam róluk, de porból több is van itt, azokat hogyan különböztessem meg, teljesen egyformák!
- Egyformák? Remélem, legalább sejti, hogy ostobaságot beszél! Tényleg úgy látja, hogy semmi különbség nincs köztük? - kérdezte Piton rezignáltan, és magában megállapította, hogy igaza volt. Még egy tanítvány, akinek minimális logikája sincs, pedig ide az kellene! A bájitalfőzés nem hókusz-pókusz, hadonászás, itt gondolkodni kellene! Minden évben megpróbálja ezt az új diákokkal, látszólag magukra hagyja őket egy bájitallal, de közben pokolian figyel, egyrészt arra, hogy bajuk ne essen, másrészt arra, mihez kezdenek a helyzettel, de szinte sosem fordul elő, hogy döbbenet, ijedtség helyett logikus következtetéssel próbálkoznának! Ennek a mugli kölyöknek meg hogyan is mehetne?! Mégis a legkönnyebb bájitalok egyikével kellett volna kezdeni, valószínűleg azzal sem boldogulna!
Lena összeszorította a fogát, és a hozzávalókat kezdte nézegetni. Pitonnak tulajdonképpen igaza van, mindegyik más egy kicsit… Más a színük… a szaguk… - gondolta, miután óvatosan beleszippantott az egyik üvegcsébe. Lássuk csak! Ez nem lehet, ez egyértelműen valamilyen növény! Ez… nem, ez sem, ennek furcsa pirosas színe van, nyavalya tudja, mi ez, de csont csak nem lehet! A csont biztosan olyan színű a varázslóvilágban is, mint ott, ahonnan jött! Bár… ki tudja, biztos vannak furcsa állatok, de az unikornis… A képek alapján, amiket látott róla, fehér a szarva, akkor pedig megőrölve is csak valami fehér, sárgás-fehér lehet.
Tehát marad ez a kettő! Ennek nagyon furcsa, fűszeres illata van, valamilyen otthoni gyógynövényre emlékeztet, szóval csak a másik lehet! Bólintott egyet, hogy legalább ő bátorítsa saját magát, aztán kinyújtotta a kezét, megragadta az üvegcsét, és kimérte a kanálnyi mennyiséget, aztán az üstbe szórta. Lesz, ami lesz, Piton valószínűleg nem segít, de felrobbanni csak nem hagyja, ha valami nagyon nagy őrültséget készül elkövetni, biztosan közbelép! Hogyan tovább?! Egy pint rózsaolaj… Na, ez legalább egyértelmű! - gondolta megkönnyebbülten, miközben az üstbe zúdította az illatos, sűrű folyadékot. Most mi jön? Két csattanómaszlag levél… Hoppá, ezt még ismerem is! - állapította meg, és észre sem vette, hogy kezdi élvezni a dolgot, hiszen ez valami egészen új volt, ilyet még sosem csinált, és nagyon izgatta a végeredmény, hogy vajon lesz-e belőle valami, működni fog-e ez az izé!
A bájitaltan tanár elképedve, felhúzott szemöldökkel nézte a csöpp lányt, és nem akarta elhinni, amit látott. Hiszen pont azt csinálja, amit mindig hiányolt! Gondolkodik, következtet, ráadásul jól! Eddig legalábbis! És mintha… Na nem, az lehetetlen! Nem létezik, hogy élvezi!!! Pedig nagyon úgy látszik… Megáll az ész!
Eddig azt hitte, talán a világon sem nagyon van ember rajta kívül, aki képes észrevenni a csodát abban, ahogy a hozzávalókból kialakul valami egészen más, ami életet adhat, halált hozhat, tompíthatja, vagy élénkítheti az érzékeket, gyönyört vagy elviselhetetlen kínt okozhat.
A bájitalokban tudás van, és hatalom, nem is akármilyen! Aki ismeri őket, szinte bármire ráveheti a többieket, ha akarja!
Ő csak tudja! A Nagyúr mellett ki kellett próbálnia nem egyszer, se kétszer…
Hirtelen összerázkódott. Már megint… Sosem fogja elfelejteni! Soha ebben az elátkozott életben! Megrázta a fejét, mintha a nem kívánt pokoli képeket, gondolatokat próbálná eltávolítani. Most dolga van, oda kell figyelnie erre a lányra, nehogy baj legyen!
Bár eddig egész ügyes! Sőt! Nagyon ügyes! - ismerte be magának kelletlenül, ugyanakkor érezte, hogy valamiféle kellemes izgalom fogja el, mint azokban a nagyon ritka esetekben, mikor olyan tanítvány került a keze alá, akiben látott némi lehetőséget.
Dumbledore! Már megint igaza volt! - gondolta, és megrándult a szája széle, ahogy elfojtott egy elismerő mosolyt.
- Nem! Vigyázzon, nem olyan magasról kell beleönteni, figyeljen a táblára! - szólt közbe hirtelen, mikor a lány majdnem elrontotta az egész eddigi munkáját. Csak mikor már kimondta a szavakat, akkor jutott eszébe, hogy már megint hagyta, hogy ez a kölyök kicsússzon a markából! Hagyni kellett volna, hogy elrontsa, aztán jól leteremteni, ehelyett… Kár lett volna a majdnem kész bájitalért! - magyarázta saját magának, de érezte, hogy nem ez az igazság! Valahogy hat rá az, ahogy dolgozik ez a lány! A kíváncsiság, ami a szemében van…
- Köszönöm! Megkérdezhetem, mi történt volna, ha úgy csinálom, ahogy akartam? - tapadt rá Lena szeme ebben a pillanatban is őszinte érdeklődéssel.
- Hmmm… Hogy mi?! Az egész folyadék forrni kezdett volna, aztán szinte azonnal kicsap, és pillanatokon belül térdig jártunk volna a főzetben, ami nem lett volna túl kellemes élmény!
Akarja esetleg kipróbálni, Miss Flower?! Mert csak szóljon, én arrébb megyek, aztán kísérletezhet bátran!
- Nem, köszönöm, talán majd legközelebb! Most jobban szeretném, ha mellettem maradna, Professzor úr, biztos, ami biztos! - mosolyodott el a lány, aztán elkomolyodva a következő hozzávalóért nyúlt, és homlokát ráncolva koncentrált, hogy mindent jól csináljon.
"Jobban szeretném, ha mellettem maradna"?! Na, ilyet sem nagyon mondott még soha egyetlen tanítványa sem! Mit képzel ez a gyerek?! Megpróbál hízelegni?! Neki?!
- Nagyon rá fog fizetni, kisasszony, ha tudás helyett hízelgéssel próbál célt érni nálam! - mondta hidegen, fenyegető éllel.
- Bocsánat, nem értem… - nézett fel rá Lena elképedve, tágra nyílt szemmel, és olyan őszinte értetlenség volt az arcán, hogy Piton elbizonytalanodott.
- Az előző mondatáról beszélek!
- Melyikről? - nyögte a lány, még mindig tanácstalanul.
- Arról, hogy "Jobban szeretném, ha mellettem maradna"! Hiába mond ilyeneket, ha rosszul készíti el a bájitalt, amit feladok, semmire nem megy vele, jobb, ha tudja!
- De hát… Azt én nem… Persze, hogy jobb nekem, ha Ön itt van, hiszen életemben először próbálkozom ilyesmivel, és az előbb is majdnem elrontottam! Ha Ön nincs… Én csak örültem neki, hogy biztonságban érezhetem magam, nem hízelegni akartam!
Biztonságban?! Mellettem?! Ennek a gyereknek elment az esze! - döbbent meg a bájitaltan tanár, és kutatón nézett a megszeppent kis arcra. Mióta tanít, nem volt még olyan tanítványa, aki biztonságként könyvelte volna el a jelenlétét! Hirtelen nem is tudta eldönteni, hogy ez most szemtelenség volt-e…
- Ezek szerint most biztonságban érzi magát, Miss Flower? - kérdezte halkan, nyugodtan, és a bársonyos hangban az volt, hogy "Én nem tenném…"
Lena kicsit bizonytalanul nézett a vékony, kőkemény arcra, és pontosan érzékelte a férfi hangjában megbújó fenyegetést is. Ennek ellenére érezte, hogy nem mondott ostobaságot. Tudta, ha nem is az eszével, csak valamilyen ösztönös megérzéssel, hogy Piton nem hagyná, hogy baja essen.
Lehet, hogy mindenbe beleköt, lehet, hogy élvezi, ha hibát találhat a munkájában, az is lehet, hogy gúnyos, és bántó, de ha azt látná, hogy valami olyasmit készül elkövetni, ami veszélyes rá nézve, akkor közbelépne! Ahogy az előbb is…
- Igen! - válaszolta csendesen, határozottan, és Perselus majdnem összerezzent. Látta, amint a barna hajfürtök alatt rettenetesen dolgozik a lány agya, és próbálja eldönteni, hogy akkor most mi is a helyzet, mit válaszoljon. Szemöldökét gúnyosan felvonva várta a döntését, de nem erre a választásra számított… Nem is ez az egyetlen szó érte meglepetésként, inkább az őszinte pillantás, amivel ez a gyerek kiejtette, és a szilárd meggyőződés, amit ott érzett mögötte…
A pokolba, még zavarba hozza ez a mugli csitri!
- Hmm… Ez elég érdekes, különösen, ha a bájitalát nézem! - intett aztán az üst felé, és gunyorosan húzta el a száját, tudomást sem véve a megkönnyebbülésről, amit azért érzett, amiért már nem tapad az arcára az a tekintet…
- Ajaj… Ilyennek kell ennek lenni?! - kérdezte Lena, és kissé ijedten vizsgálgatta a füstölgő, bugyogó, meglehetősen furcsa szagot árasztó főzetet.
- Mégis, mit gondol?! - kérdezett vissza válasz helyett a tanár, némi elégtétellel nézve a tanácstalan gyereket, karját komoran összefonva a melle előtt, egyetlen segítő mozdulatot sem téve.
- Nem hiszem…
- Jó, akkor én segítek dönteni! Nagyon nem ilyennek kellene lennie! Van valami elképzelése róla, hogy mit rontott el?
- Nem tudom, eddig úgy tűnt, minden rendben van… - dünnyögte Lena, és a táblán lévő elkészítési módot tanulmányozta, szeme idegesen kapkodva futott végig a sorokon.
- Óh! Az idő! - kapott a fejéhez ijedten, mikor odáig ért a leírásban, hogy "1 percen belül utána dobni a kikeleti bangita gyökeret".
- Igen, az idő! - mondta Piton, és nem volt hajlandó észrevenni a könyörgő tekintetet.
- Ilyenkor mit lehet csinálni?
- El lehet kezdeni elölről! - felelte gunyorosan.
- Értem… Próbáljam meg újra? - kérdezte a lány szégyenkezve.
Nincs rá oka! - gondolta Piton magában. Ez egy nagyon nehéz bájital elsőre, és majdnem hibátlanul elkészítette! Most is csak azért rontott, mert elterelődött a figyelme! Ezt még meg kell tanulnia! Bájitalfőzés közben arra kell figyelni, amit csinál, mert elég egyetlen rossz mozdulat!
- Nem kell! A másik lehetőség, hogy rendbe hozza az ember, ha még lehet! Ezt itt még lehet, de tanulja meg egyszer és mindenkorra, hogy az én óráimon nem lehet mással foglalkozni, csak azzal, amit csinál! Ha nekiállt egy főzetnek, még a kérdéseimre is úgy válaszol, hogy fél szeme az üstön van, különben több órai munkája veszhet kárba! Az alapanyagokról nem is beszélve! - azt nem említette, hogy így legalább ő is megmenekül attól a kutató, zavarba ejtőn őszinte, simogató, bizalommal teli tekintettől. Az asztalhoz lépett, és felemelt egy szárított levelekkel teli üveget.
- Felismeri, mi ez?
- Úgy emlékszem martilapunak hívják… - válaszolta Lena kicsit bizonytalanul.
- Igen, azaz a Tussilago farfara levele.
- Minek a levele? - nyikkant fel a lány, és csak a szénfekete szempár gyilkos pillantása tudta megakadályozni, hogy el ne nevesse magát, ezt a furcsa nevet hallva.
- Jól sejtem, hogy egyetlen szót sem tud latinul?! - sóhajtott fel lemondóan Piton.
- Hát…
- Muglik! Pedig nem ártana, ha legalább pár dolgot megtanulna, nemcsak bájitaltanon lehet rá szüksége! Akkor talán nem vihogna ilyen ostoba módon, ha az ősi nyelvet hallja, hanem értené, hogy mit jelent! Mindegy… A lényeg az, hogy ez a növény alkalmas arra, hogy olyan esetekben, mikor kicsúszik az időből, ami eltelhet két hozzávaló bájitalhoz adása között, megmentse a főzetet! Figyeljen!
A bájitaltan tanár kiemelt pár levelet, az üstbe dobta, és megkeverte az egyre furcsább külsejű rettenetet.
Alig telt el pár másodperc, és megállt az ijesztő lobogás, füstölgés, és a kellemetlen szag sem terjedt tovább. A főzet felszíne egyenletesen sima lett, és finom narancssárga árnyalatot öltött.
- Látja? Ha még nem nagyon nagy a baj, ez segíteni szokott! - mondta Piton, aztán hirtelen elhallgatott, mert a csöpp lány olyan áhítattal nézett rá, ami halálra idegesítette. Most szórakozik, megjátssza magát, vagy mi van?!
- Megtudhatnám, hogy mi a csudáért nem írt egyetlen sort sem?! Azt hiszi, minden órán el fogom mondani azt, amit elfelejt?! Amúgy meg, úgy emlékszem, mondtam már, hogy az én óráimon ne engem bámuljon, nem vagyok McGalagony, hogy azt kellene néznie, hogyan változom át, az ördög vigye el! Folytassa a bájitalt, nem ártana, ha befejezné most már!
- Igenis! - válaszolta Lena kicsit megszeppenten, de azért mosolyogva. Gyorsan a táblára nézett, és folytatta a munkát. Alig pár hozzávaló volt már csak hátra, ezeket már kiválasztani is nagyon könnyű volt, aztán már csak kevergetni kellett a főzetet, amíg aranysárgára nem változik a színe, legalábbis a leírás ezt ígérte… Izgatottan várta, hogy tényleg így lesz-e, élete első bájitalának sikere nagyon fontos volt neki, és aggódva fürkészte fél szemmel (ahogy engedélyezték) Piton arcát, hogy onnan próbálja meg leolvasni, van-e esély arra, hogy jó legyen. Mikor végre látta, hogy kezd előjönni a kívánt árnyalat, majdnem felkiáltott örömében, és felragyogó szemmel nézett tanárára.
- Azt hiszem, sikerült! Ön szerint? - kérdezte bátortalanul.
Szerintem is! - gondolta a férfi, de nem mondta ki a megnyugtató választ, amit vártak tőle, helyette inkább úgy döntött, próbára teszi azt a látszólag végtelen bizalmat, amit a lány szemében látott.
- Egyféleképpen lehet meggyőződni róla, ha kipróbálja!
- Magamon?! - riadt meg Lena.
- Miért, mit gondolt, rajtam?! Nagyon rövid életű lettem volna itt a földön, ha minden tanítványom rajtam tesztelné a főzetét!
- Rendben van! - bólintott a gyerek, és kissé sápadtan készülődött, hogy a kezére cseppentse a bájitalt.
- Maga teljesen megőrült?! Hogy lehet annyi esze, hogy tényleg kísérletezni kezdjen saját magán?!
- Ön mondta…
- És tényleg úgy gondolta, hogy minden diákommal kipróbáltatok saját magán minden bájitalt, amit elkészít?! Mostanra magasabb lenne a veszteséglistája a bájitaltan óráknak, mint a húszéves koboldlázadásnak!
- Gondoltam, biztosan van Önnél ellenszer, nem hiszem, hogy anélkül kezdene el egy órát! - válaszolta meggyőződéssel Lena.
- Ennyire hisz bennem? Nem egészséges az ilyesmi! - mondta gúnyosan, megvetően Piton, de közben furcsa módon azt vette észre, hogy rettenetesen jól esik az a feltétlen bizalom, amivel ez a lány néz rá. Eddigi életében nem nagyon tapasztalt ilyesmit… Pont ennek a kis mugli nyári különmunkának kell zavarba hoznia ezzel, a fene enné meg?!
- Az órának vége, elmehet! - mondta hűvösen, aztán figyelte, ahogy a lány lassan, mintha nem szívesen tenné, összepakol, és közben lopva rá-ránéz, egyetlen biztató, elismerő szóra várva. Azt várhatja, most dicsérjem meg, mert nagy nehezen összehozott egy bájitalt? - mérgelődött magában, és összeszorított szájjal várta, hogy a gyerek elhagyja a termet.
- Viszontlátásra, Professzor úr! - mondta Lena halkan, kicsit szomorkásan.
- Viszontlátásra! - válaszolta kis biccentés kíséretében, aztán mikor a csöpp kis barna teremtés már majdnem kilépett az ajtón, szinte akarata ellenére utána szólt.
- Miss Flower!
- Igen?
- A bájital egyébként tűrhető! - vetette oda, aztán valósággal elszorult a torka, mikor meglátta a kedves arcon feltűnő, ragyogó, boldog mosolyt.
Rémes, mennyire nyitott könyv az arca ennek a kölyöknek! - csóválta meg a fejét helytelenítőn. Hogyan teheti valaki saját magát ennyire sebezhetővé?! Hogy teheti közszemlére az érzelmeit?! Látszik, hogy semmit nem tud a világról, ha csak egy töredékét átélte volna annak, amit ő, nem adná ki magát egy vadidegennek ennyire! Micsoda ostobaság!
És milyen átkozottul tiszta és ártatlan! - jegyezte meg csendesen a belső hang, de nem volt hajlandó foglalkozni ezzel az alig hallható kis megjegyzéssel, egy gúnyos vállrándítással hárította el. Szinte mindegyik gyerek az!
Tényleg?! Te is az voltál?! - szemtelenkedett a kis hang makacsul, és ő újra vállat vont. Mindenesetre ártatlanabb, mint jelenleg… Kesernyésen húzta el a száját, körbenézett a teremben, hogy minden rendben van-e, aztán a szobájába indult. Mára befejezte…
Lena boldogan szaladt fel a lépcsőn, közben az órarendjét vizsgálgatva. Átváltoztatástan McGalagonyval… Ó, ez is jó! Ilyen órája már volt, és nagyon élvezte, úgy tűnt, a szikár, szigorú tanárnő is elégedett vele, még mosolygott is, mikor óra végén megmutatta neki a tökéletes tűpárnát, amit aztán vissza is változtatott sünné. Sokkal kedvesebb volt, mint Piton, mégis… Mosolyogva ismerte be magának, hogy szívesebben maradt volna az alagsorban még egy kicsit. Az utolsó pár szó után, amit elismerésnek nem nagyon lehet nevezni, mégis annyira jól esett, úgy érezte, mindenre képes lenne!
Na, téged aztán könnyű fellelkesíteni! - csóválta meg a fejét, és saját magán mulatva rohant a következő tanterem felé, nehogy megint elkéssen. Hirtelen majdnem nekiütközött valakinek, az utolsó pillanatban fékezett le.
- Óh, bocsánat, Igazgató úr!
- Hová ilyen lelkesen, Lena?
- Átváltoztatástan órám lesz, McGalagony professzorral!
- Eddig pedig bájitaltan volt, ha jól sejtem!
- Igen, valóban!
- És milyen volt? - kérdezte Dumbledore mosolyogva, de egy kicsit csodálkozva a ragyogó arcon. Az első találkozás után azt hitte volna, hogy Perselus szétszedi ezt a szegény lányt! Ehhez képest kifejezetten boldognak tűnik!
- Nagyon érdekes volt, és sikerült életem első bájitala! - hangzott a lelkes válasz.
- Nocsak! Piton Professzor megdicsérte talán?!
- Azt éppen talán nem, de azt mondta, hogy tűrhető… - nevetett a kék szempárba Lena.
- Igen?! Na jól van, szaladjon, el ne késsen! - mosolyodott el az Igazgató, aztán hitetlenkedve nézett a csöpp lány után. Szóval megdicsérte! Mert Perselus esetében ez bizony annak számít! És úgy tűnik, Lena is megérezte ezt! Hmm… Érdekes… nagyon érdekes…