Kegyetlenül

Amikor Voldemort magához hivatta és közölte vele, Perselus Pitonnal, hogy különösen meg van elégedve a legutóbbi munkájával – nevezetesen a Dumbledore elleni ,,kémkedésével” – és ezért meg akarja jutalmazni, akkor még nem sejtette, hogy ez a jutalom az egész eddigi életét fel fogja forgatni. A Nagyúr különleges ajándéka ugyanis nem volt más, mint saját lánya, Mia.

Voldemort hát hozzá akarja adni a lányát feleségül. Elsápadt még a gondolatra is. Nem, nem a nő ellen volt kifogása, hiszen a 27 éves, szőke, kékszemű teremtés gyönyörű volt. Bármelyik férfi eszét vesztette volna a boldogságtól, ha Mia-t feleségül kaphatta volna. Bármelyik, csak ő nem. Az ő szíve ugyanis jó ideje másért dobogott.

Allyson! – akárhányszor csak rá gondolt boldognak érezte magát. Szerette őt, ez nem is volt kérdés. A fiatal nő a Rend egyik informátora volt. Az összekötő kapocs az emberek és a varázslók világa között. Igen, nincs ezen mit szépíteni, ő volt az első boszorkány a családjában. De még milyen! Olyan képességekkel rendelkezett, amivel csak a legtapasztaltabb mágusok rendelkezhetnek.

Mindig életvidám volt, mosolygott. Még a legnehezebb helyzetekben is. A mosolya olyan volt, akár egy tündéré. Földöntúli, akár maga a nő.

Perselus, bár harcolt ellene, be kellett ismernie, hogy már első találkozásukkor beleszeretett Allysonba. Természetesen a nő nem tudott semmiről. Mikor néha kettesben maradtak felszabadultan beszélgettek, mindenféle gúny és cinizmus nélkül.

Volt, hogy a Rend egy-egy gyűlésén lopva a nő felé pillantott és mikor az ránézett és elmosolyodott, ő is megengedett magának egy apró, alig látható mosolyt. Szerette őt és bármire képes lett volna érte.

Na, de most a Nagyúr arra akarja kényszeríteni őt, hogy vegyen el egy vadidegen nőt? Azonban gyors mérlegelés után rájött, hogy nincs más választása. Ha visszautasítja Voldemort parancsát, akkor azzal elárulja önmagát és a Rendet is. És Allysont is.

Miért? Miért kell ennek így lennie? Mi értelme így bárminek is, ha egyszer nem lehet azzal, akit valóban szeret? Életében először volt szerelmes és tudta, utoljára is, mert ilyen szerelem csak egyszer adódik az életben. Erre most hozzákényszerítik egy gyönyörű, ám jégcsapként viselkedő nőhöz, akihez még csak nem is vonzódik! Kegyetlen az Élet!

A Nagyúr parancsára az esküvőt még azon a héten megtartották. Voldemort pedig világosan Perselus tudtára adta, ha boldogtalanná teszi a lányát, akkor olyan kegyetlen büntetésben lesz része, ami még a halálnál is rosszabb.

Pitonnak egyetlen szerencséje volt, még pedig az, hogy a Sötét Nagyúr parancsba adta neki, hogy feladatát ne hanyagolja el, még a nagy ,,boldogságban” sem, így hát volt olyan, hogy napokat töltött a Roxfortban, azért hogy ,,kémkedjen”. A Rend gyűléseit pedig arra használta fel, hogy büntetlenül nézhesse azt a nőt, akit az életénél is jobban szeretett.

Egyik este, mikor úgy gondolta, talán jobb lesz, ha kiszellőzteti a fejét az egész napos munka után, lesétált a Roxfort parkjába, hogy a tóparton üldögélve nyugodtan áttekintse a nap eseményeit. Igen csak elcsodálkozott, mikor meglátta, hogy megelőzték.

A hold fényében egy magányos alakot pillantott meg a sima vizű tavat személve. Hosszú, fekete haját a könnyű tavaszi szellő meg- meglibbentette.

Nem sok ész kellett hozzá, hogy a bájitaltan tanár felfogja, kit is lát valójában. Óvatosan lépkedett, halkan, amennyire csak tudott, majd mikor odaért Allysonhoz, leereszkedett mellé a fűre és csendben nézte őt.

A nő felé fordult és elmosolyodott. Perselus nem csalódott, a lány valóban olyan volt, akár egy jelenés. Fekete hajával, világos, makulátlan arcával és smaragd zöld szemeivel leginkább egy földöntúli lényhez, talán angyalhoz vagy inkább tündérhez hasonlított.

Egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét és bár a nő zavarban volt, állta a férfi pillantását. Perselus pedig csak azt érezte, hogy egy tétova, kecses kéz az ő keze után nyúl.

Meglepődött és kérdőn tekintett a mellette ülő, mosolygó lányra. Az utolsó, amire emlékezett, az az volt, hogy ajkai lassan közelítik Allyson vérvörös ajkait és a következő pillanatban olyan gyengéden csókolja a nőt, akár egy porcelán babát, hogy nehogy kárt tegyen benne. Érezte ajkai édes ízét és hogy vékony karjai a nyaka köré fonódnak.

Allyson még azon az éjjelen az övé lett és ő érzete, hogy soha nem volt még ilyen boldog. Csodálatos szerelmes napokat töltöttek együtt, de eljött a búcsú perce, mikor Perselusnak vissza kellett mennie a Halálfalók közé, megosztani Voldemorttal, az aznap kreált információkat.

Piton hát visszatért, de számolta a napokat, mikor újra láthatja majd kedvesét. Titokban írt neki és Allyson válaszolt, de egy nap elmaradtak a levelei.

Néhány nappal később értesült róla, hogy egy tucat halálfaló rajtaütött egy Rendtagon és az azonnal belehalt sérüléseibe. És akkor már tudta… Perselus már tudta, kiről van szó. Majd megőrült fájdalmában, de nem mutatta ki. Emlékezett a Nagyúr szavaira, ha boldogtalanná teszi a lányát, olyan büntetésben lesz része, ami rosszabb a halálnál.

A férfi saját bőrén tapasztalta meg, hogy ura nem tréfál. Voldemort keze mindenhova elér és lesújt. Kegyetlenül.