Életem legkeményebb leckéje (novella, rövid)

Cím: Életem legkeményebb leckéje
Írta: Emily
Fandom: Harry Potter
Kategória: romantikus, dráma
Szereplők: Hermione Granger, Perselus Piton
Korhatár: nincs

Bénultan állok a cella ajtajában. Nézem, de mintha nem fognám fel, hogy őt látom. Sosem gondoltam volna, hogy lehet még sápadtabb. Pedig most az. Éjfekete szemei üresen néznek vissza rám.

A szemeibe szerettem bele. Az arca szinte mindig sztoikus maradt, esetleg irritált. Viszont a tekintetében ott égett a szenvedély, ami magával ragadott. Ami éltetett.
Most nyomát sem látom annak a régi tűznek. A helyébe fáradtság költözött, reménytelenség, magány...

Kín, amit én okoztam.

- Perselus...

Sötét tekintetében a felismerés szikrája lobban.

- Hermione - suttogja rekedten, hitetlenül.

Könnybelábadt szemmel bólintok. Eszembe jut a nap, mikor először szólított így. Nem Granger. Nem kisasszony. Csak Hermione. Sosem találtam még annyira szépnek a nevem, mint abban a pillanatban, mikor először hagyta el az Ő ajkait.

Nem bírom tovább. Hozzá futok és térdre esek előtte. Sírva húzom magamhoz. Annyira gyengének tűnik, annyira törékenynek... Egykori céltudatos, erős szeretőm most olyan, mint egy elveszett gyermek.

- Sajnálom, annyira sajnálom... meg tudsz nekem valaha bocsátani? - zokogom, arcom a vállába rejtve.

Remegve várom a válaszát. Nincs oka rá, hogy visszafogadjon. Nekem kellett volna mellé állni, mikor mindenki elárulta, de nem tettem. Sőt, én vádoltam a leghevesebben, én szegeztem neki az összes el nem követett bűnt a tárgyaláson. Láttam a mélységes döbbenetet az arcán, de nem érdekelt. Bosszút akartam, amiért elárult, amiért összetört. Már tudom; életem legnagyobb hibája volt, hogy nem hittem neki.

- Kérlek... könyörgöm... kérlek... hiszek neked... - képtelen vagyok értelmes mondatokat formálni. Csak dőlnek belőlem a keserű, fájdalmasan üresnek tűnő szavak. Undorodom magamtól.

A szívem nagyot dobban, mikor két erőtlen kar fonódik a derekam köré. Fejét a vállamra hajtja és fáradtan felsóhajt.

- Nem beszélhetnénk meg ezt otthon? - suttogja a fülembe, régi szarkasztikus hangnemének parányi szikrájával.

Nem bízom a hangomban, ezért csak bólintok.

***

Sokáig ülünk még a mocskos, hideg kőpadlón, összeölelkezve. Mintha mindketten attól félnénk, hogy utoljára látjuk a másikat.

Badarság. Életem legkeményebb leckéje volt, hogy megtanuljak bízni benne. Már tudom, sosem leszek képes ismét elengedni.