Író: Sophie
Elérhetőség: zsofy@mailbox.hu vagy estrelle@citromail.hu
Jogok: Szerintem mindenki tudja.
Megjegyzés: Nos végre írtam fejlécet, mivel néhányan hiányoltátok. J
Megjegyzés2: Köszönet Brigichannak és történetének (The boy with the piercing blue eyes), aminek olvasása közben elkapott az ihlet! J
Tartalom: Két magányos lélek rövid boldogsága. A szereplőket meg nem árulom el, legyen meglepi. Jó olvasást!
Korhatár: Mondjuk 14.

Egy barát öröksége

Fiatal, karcsú nő tolakodott a metróban az emberek között. Alig tíz centis haja a legújabb divat szerint kócosan állt. Néhány idősebb ember megbotránkozva nézte, a fiatalabb férfiak pedig egy pillanatra rajtafelejtették a tekintetüket. De ő ezzel nem foglalkozott. Rég megszokta már, hogy nem hétköznapi hajszínei és ruházata néha megbotránkoztatják, vagy éppen vonzóvá teszik az emberek szemében. Most is csak némán továbbsietett, amikor egy bőrkabátos punk társaság mellett elhaladva elismerően utána füttyentettek.
Sokkal fontosabb dolga volt most. Nem ért rá ilyenekkel foglalkozni. Tudta, hogy valaki lemaradva követi őt. Minnél hamarabb a Grimmauld térre kellett jutnia, de előtte valahogyan le akarta rázni üldözőjét. Pont akkor húzott be a metró a megállóba. A jobb oldaliba kellett volna felszállnia, hogy négy megálló után nem messze a főhadiszállástól kössön ki, de mégis a másik irányba indult el.
Már nem is olyan messze tőle egy cseppet sem bizalomgerjesztő alak lépett ki a hömpölygő tömegből és ő is belépett abba a vagonba, ahol a szőke (néhol kékes hajú) lány tettetett unottsággal pásztázta az embereket. Az utasok bezsúfolódtak a kocsiba, felhangzott az ajtók záródására figyelmeztető hang.
 
A fiatal nő kicsit könnyebb szívvel nézett a metró után, amin üldözője halkan szitkozódott. Az utolsó pillanatban csusszant ki a záródó ajtók között. A férfi mire reagálhatott volna, addigra a szerelvény már el is indult.
„Hát ez meleg helyzet volt! Ügyes voltál, mondhatom! Talán mégse vagyok olyan kétbalkezes? Na és most uzsgyi, minnél hamarabb biztos helyre kell jutnom. Ezek az információk túl értékesek ahhoz…”
Az embereket figyelve lépett be immár a jó irányba tartó kocsiba. Pár perc múlva kicsit fázósan húzta össze magán fekete, szegecses bőrkabátját. Miután befordult a kis térre, szíve kissé megnyugodott. Sietve futott föl a megjelenő lépcsőkön és a következő pillanatban kimerülten dőlt a háta mögötti ajtónak. Ahogy körülnézett, ismét elfogta az az érzés, ami úgy egy hónapja kerítette hatalmába, hogyha belépett a Black család egykori házába. Úgy érezte, hazaért. Régen köszöntötte ez az érzés ismerősként. Mióta meghaltak pár éve a szülei, azóta nem találta sehol a helyét. A haláluk nagyon megviselte őt, hiszen nagyon szerette őket. Szórakozott, dekoncentrált lett, amit sokan ügyetlenségnek tituláltak. Ezért is örült Dumbledore –nak, hogy miután elvégezte az aurorképzőt, felkérte: legyen a Főnix Rendjének tagja. Szerette volna visszanyerni régi önmagát, és megmutatni társainak, hogy félreismerték. Bár csak ritkán zavarta, hogy ügyetlennek tartják. Legtöbbször ő is a többiekkel nevetett, de szinte csak Dumbledore ismerte igazi értékeit. Hogy az éles helyzetekben igenis a sarkára tud állni. De azt még ő sem tudhatta, hogy gyakran órákon át ül a szobája ablakában, és a múlton mereng, vagy a családi fotókat nézegeti.
Gyűlölte a háborút, melynek oly sok család esett áldozatául, ami miatt annyi gyermek lett árva, annyi szerető szív szakadt meg… Ugyan csak burkoltan mutatta ki, de pontosan tudta, hogy Harry mit érezhet, ha a szülei szóba jönnek a jelenlétében. Az ő életéről keveset tudtak a rendtagok. Nem szívesen beszélt magáról. Ha őt kérdezték, akkor rendszerint elterelte a témát például az orrának megváltoztatásával. Egyetlenegy ember élt a sötét múltú házban összeroskadtan, akitől nem tagadta volna meg a válaszokat… Ha rá gondolt, mindig valami megmagyarázhatatlan bizsergés töltötte el. Várta, hogy összefussanak, hogy egymáshoz szólhassanak.
Halkan felsóhajtott, ahogy kinyitotta a szemét. Az előtérre annak ellenére, hogy most már rendszeresen volt takarítva, és a spalettákat is kitárva hagyták a nyári alkonyatkor, még mindig kicsit nyomasztó félhomály borult. Mintha a ház alkalmazkodott volna a hosszú évek során a benne élők nevének jelentéséhez.
„Black… Mi minden történhetett már ebben a házban! Micsoda kiterjedt család volt Siriusé… Sirius, az utolsó tagja volt ennek a vérvonalnak. Még mindig hihetetlen, hogy nincs köztünk! Pedig már lassan elkezdődik Harryék hatodik éve… Nélküle kicsit olyan ez a ház, mintha maga is meghalt volna. Kicsit minden fakóbb lett benne. Mrs. Black sem kiabál már olyan fülsértően hangosan.
Emlékszem, mikor visszaértünk a Misztériumügyi Főosztályról három nap múlva… Sirius halála után, rögtön elkezdte szokásos szidalmait. Még mindig visszhangzik a fejemben, ahogy kérdi: „Hol van az a szutykos kis áruló, aki nem méltó az ő nemes nevére?! Azonnal beszélni akarok vele! Tűrhetetlen, hogy mit csinált a házamból! Sirius! Sirius, azonnal gyere ide!” Sirius nevének említése ostorcsapásként futott végig rajtam, de leginkább Remuson, aki napok óta még a szokásosnál is sápadtabb volt. Mivel én megsérültem, a többiek mesélték el másnap, hogy mi is történt valójában. Mélyen megrendített a hír. Mindenkinek volt egy vigasztaló szava Remushoz, csak én nem tudtam szólni semmit. De nem is várta el, csupán a szemembe nézett, végigsimítottam meggyötört arcán, ő megfogta a kezem és belecsókolt a tenyerembe. Ennél többre nem is volt szüksége.
Rettentő dühös lettem a rikácsoló portréra. Tudtam, milyen fájdalmasak lesznek Remusnak az elkövetkezendő napok, hónapok, évek. Ő is túl sok embert vesztett el a környezetéből. Ráadásul még Harrybe is neki kell lelket öntenie, legalábbis – ahogy egyszer kifejtette - ezt kötelességének tartja. Sokszor hallom motyogni, ahogy épp vissza akar valakit tartani… gondolom Harry az… a főosztályon, miután Sirius beesett a függöny mögé… Az az átkozott fekete függöny! Egyszer szeretném megtudni, hogy milyen haszna is volt ennek az átjárónak a túlvilágra. Annyit azért tudok, hogy a holtak szellemei suttogásukkal megbűvölik, és magukhoz csábítják a gyanútlan áldozatokat, de hogy miként került abba a terembe és milyen célt szolgált, azt nem tudom! Pedig annyira érdekelne… főleg az, hogy visszajuthat-e valaki onnan… De senki nem mond semmit, ha a boltívről kérdezek. Vagy ők sem tudnak semmit, vagy nehezükre eshet beszélniük róla. Persze Remust nem zaklatom a kíváncsiságommal.
Ő ugyanolyan állapotban van, mint a visszatértünk estéjén. Egy pillanatra a szemébe néztem akkor, ami mérhetetlen fájdalmat és bánatot sugárzott. Ingerülten Mrs. Black felé fordultam és magamból kikelve ráordítottam, hogy „Sirius nincs többé… a fia… Sirius meghalt…” Pár pillanatig abbahagyta a rikácsolást, és halkan suttogta maga elé: „A fiam…nem… nem hiszek neked te kétbalkezes lány! Te ostoba! Ilyennel nem verhetsz át te kis tehetségtelen félvér! Phineas Nigellus! Phineas, merre vagy?!” Még láttam, ahogy mérgesen fújtatva kivonul a képből, de még az ő arcán is látszott némi kétely és megdöbbenés. Aztán már csak azt éreztem, hogy a Remus előtt visszafojtott görcsös zokogás kitör belőlem. Térdemet beütöttem, ahogy a földre hanyatlottam, vállamon fájdalmasan húzódott a friss heg mentén a bőr, de nem törődtem a fizikai fájdalommal, most a lelki sokkal erősebbnek bizonyult. Sirattam egy barátot, aki annyi boldog percet adott nekem és a többieknek. Egy barátot, akit soha nem fogok elfelejteni! Még mindig a Mrs. Black portréja elé akasztott függöny egyik csücskét markoltam, mikor egy meleg kéz érintését éreztem a vállamon. Remus volt az.
Nem akartam gyengének mutatkozni előtte, de most mégis hagytam, hogy felsegítsen és magához húzzon. Pont engem, mikor neki lett volna szüksége a legnagyobb vigasztalásra? Ő csak többször végigsimított a hátamon, de nem szólt semmit. Így visszagondolva önzőnek tűnt saját magam számára, hogy egy kicsit kihasználtam a helyzetet. Olyan kétségbeesetten és szorosan simultam hozzá, amilyen közelségről csak álmodhattam. Jól esett a teste melege, valamelyest megnyugtatott a szívverésének hangja, élveztem a kezének érintését, hisz olyan rég vágytam már rá…Persze miután már egyedül ültem a második emeleti szobámban, undorodtam magamtól! Nem értettem, hogyan használhattam ki a veszteség miatti zokogásom közben a helyzetet. Hiszen Siriusra kellett volna gondolnom, nem pedig arra, hogy hogyan kerülhetek közelebb Remushoz! De egyszerűen nem tudtam uralkodni magamon.
Mikor nagyon magamba fordultam, akkor mindig abból a képből merítettem erőt, ahogy megfogja a kezem és felhúz magához, ahogy beszívom bőrének férfias, mégis lágy illatát… Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy miért reagáltam ilyen hevesen Sirius halálára, hisz én nem ismertem olyan régen, mint Remus. Talán miatta, az ő fájdalma miatt éreztem magam én is ennyire pocsékul? Nem. Sirius mindenki szívébe belopta magát az alatt a rövid idő alatt is, amíg ismét köztünk lehetett. A jókedvével, mikor a fiúknak mondott vicceket, vagy elmesélte diákkori csínytevéseiket… Nagyon sokat vigyorgott, mikor sokan voltunk a házban, de főleg ha Harry is nála tartózkodott. Tele volt energiával, mindig tettre kész volt. Az élet is visszatért belé, hála Molly finom főztjeinek és a régi ismerősök arcainak. Ismét életet hozott ebbe a komor házba, noha nem szeretett itt lakni. Túlságosan emlékeztette a gyerekkorára…
-         Jaj, Sirius még mindig úgy hiányzol nekünk! – suttogta a lány. Majd mire újra kinyitotta a szemét, a jobb oldali folyosó elején található ajtóban megpillantotta Remus alakját az ajtófélfának támaszkodni. A férfi őt figyelte. Arca félhomályba burkolódzott, de barnás-szürke szemei szinte világítottak.
-         Már vártalak, Nymphadora. – Lupin volt az egyetlen, akitől elviselte, hogy a keresztnevén szólítsa.
A nő zsebre tett kézzel elindult a konyha felé. Szép arcát elfutotta a pír a férfi pillantásától. Egy ideje furcsán feszültnek érezte a másikat. A gyász okozta kezdeti mozdulatlan merengést valami más váltotta fel. Egy szokatlan dolog, amit nem tudott volna megfogalmazni, de látta Remuson a változást. Már nem mosolygott olyan sokat. Hangja és mozdulatai veszítettek valamelyest szelídségéből, határozottabbá vált a férfi egész fellépése. Egy kicsit megijesztette ez a változás.
Acélbetétes bakancsának koppanásai visszhangoztak a folyosón. Lupin, amíg közeledett, végigmérte. Mindig meg tudta lepni őt a lány leleményessége, már ami a külsője változtatását illeti. De be kellett ismernie magának, hogy a mostani külseje is tetszett neki. Kicsit vadóc hatást keltett a bőrkabáttal, a fekete, szűk, trapéz szárú farmerjával, a szélfútta hajával és a fülbevalókkal átlőtt fülcimpáival. Valamiért örült neki, hogy csak a ruházata és a haja lett más. Az arca az igazi Nymphadora volt. Ritkán mutatta eredeti énjét. Nem mintha csúnya lett volna – sőt, Remus nagyon bájosnak találta -, csak olyankor mindig valahogy csupaszabbnak, sebezhetőbbnek érezte magát. De érdekes módon ez akkor nem állt fenn, mikor a férfivel beszélgetett és egyszer megkérte, hogy változzon vissza. Azóta vele mindig az igazi Nymphadora Tonks beszélt – volt hogy éjszakába nyúlóan is, főleg Sirius halála után.
Lupin beengedte a lányt maga mellett, majd leültek egymás mellé az asztalhoz. Remus kicsit oldalra fordította székét, hogy Tonks szemeibe nézhessen.
-         Követtek. – kezdte lehajtott fejjel a lány. Olyan furcsán érezte magát. A vele szemben ülőben is valami szokatlant érzett.  – De leráztam az illetőt a metróban.
-         És sikerült?
-         Igen. Megszereztem az információkat. Megdöbbentőek. Egyre többen vannak. – nézett fel. – Attól tartok egyre kevesebbünkben bízhatunk meg.
-         Hányan vannak?
-         Legalább hatan. Legalábbis ezt üzente Piton. Minnél hamarabb el kell mondanom Dumbledore –nak. Ide csak egy percre ugrottam be, hogy lássam, minden rendben van-e.
-         Persze, rendben. Molly nyolc körül érkezik. – Arca azonban meghazudtolta szavait. Szemei alatt még mindig karikák feketéllettek. Látszott rajta, hogy hetek óta nem alszik jól. Ráadásul a legutóbbi holdtölte még jobban megviselte legyengült testét, és vérző lelkét. Most azonban nem a fáradtság, hanem valami más, határozott fény csillogott tekintetében. – A nevek?
-         Nálam vannak, de csak Dumbledore –nak mutathatom meg. Igazság szerint nem is tudnám másnak, ugyanis a pergamenre olyan tintával írtak, ami csak a címzettnek mutatja meg a szöveget.
-         Rendben, értem. Ügyes voltál. Sokat jelentenek nekünk az információid. Soha nem hittem volna, hogy ténylegesen beépülhetnek közénk Voldemort emberei. Állítólag Dumbledore mindegyikünket elég régóta ismer…
-         Remus, tudod jól, hogy a sötét oldalnak is megvannak a maga fortélyai. – Kereste a szemkontaktust a férfivel, de ő elnézett mellette, mint aki elgondolkodik valamin.
-         De Peter… őt nem befolyásolta semmilyen fortély… - a különös fény a szemében egyre jobban felerősödött.
-         Remus, ugye nem készülsz semmire?! – ijedt meg a lány. – Ugye nem…
-         Mire gondolsz pontosan? – nézett ismét a kékeszöld szemekbe.
-         Ugye nem fogsz utána menni… hogy… hogy…
-                     Megbosszuljam Siriust és Lilyéket? – „Valóban ezt kell tennem? Minden bizonnyal, hiszen már csak én maradtam a Tekergők közül. Sirius is ezt tenné… Ha már a háborúban meg kell halnom, akkor legalább előtte végezzek Peterrel… Igen! Bizonyosan bele is fogok halni, de nem érdekel az ezüstkeze sem. Nekem már mindegy, nem érdemes tovább élnem. Úgyse húzhatom már sokáig ebben az elgyötört testben. Előbb-utóbb a kórság fog felemészteni. Be kell fejeznem, amit Sirius elkezdett. Ennyivel tartozom a barátaimnak…” - Nem, nem fogok ilyet tenni. – hazudta szemrebbenés nélkül az aggódó lánynak.
Tonks még egy darabig gyanakodva nézte, de elhessegette kétségeit. A férfi eddig sosem hazudott neki, remélte, hogy most sem teszi. Ismét elszomorodott, ahogy tekintete végigsiklott a megfáradt arcon. Pillantása rövid ideig elidőzött a barna szemek sarkában húzódó ráncokon, az ősz hajszálakon, a sápadt, fakó bőrön. Ugyan Remus már nem volt annyira betegesen sovány, mint mikor először lépte át a Black-ház küszöbét, de tartása néha megereszkedett. „Vajon meddig bírja még? Hány csapást bír még ki a szíve?” Tisztában volt vele, hogy rendtársa élete tele volt lemondásokkal, csalódásokkal, fájdalommal, de ugyanakkor nem tudta elképzelni, hogy ne lettek volna felhőtlenül boldog pillanatai. Ilyen villanásokról árulkodtak azok a részletek, amiket barátairól mesélt. Tonks tudta, hogy gyakran visszasírja a gondtalan diákéveket, amikor még együtt lehetett legjobb barátaival, szeretteivel. Ő is szívesen ott lett volna velük. Örült volna neki, ha megismerhette volna Lilyt és Jamest személyesen is.
Jobb kezével finoman megszorította Remus asztalon pihenő, enyhén remegő kezeit. „Mint egy öregember! Hát igen, eljárt felettem az idő… Pedig nem kellett volna.  Még nem vagyok olyan öreg, mint amilyennek látszom! Ha nincs az az egy nap… az az egy harapás… Akkor lehet, hogy teljesen más ember lennék. Lehet, hogy nem is ismertem volna meg Jameséket ilyen jól… de akkor Peter nem vált volna Féregfarkká, és nem tudott volna eliszkolni Sirius elől az árulása után! Akkor nem tudott volna segíteni Voldemortnak, hogy testet öltsön! Akkor nem kellett volna Siriusnak tizenkét évet szenvednie ártatlanul és bűnösként meghalnia! Nem kellett volna… meghalnia… Itt ülhetnének velem, ebben a konyhában. Bár Lilynek és Jamesnek úgy tűnik mindenképp meg kellett volna halnia, de akkor is! Harrynek nem kellett volna a muglik között hánykolódnia, élhetett volna Siriusszal! Igen, minden másképp lett volna. Teljesen másképp… Ha én nem vagyok…”
Önvádja néha már önkínzásba hajlott. Tudta, hogy nem teljesen ő tehet a történtektől, mégis úgy érezte, hogy miatta haltak meg a barátai. Átkozta a percet, mikor megharapta a vérfarkas, átkozott minden egyes holdtöltét és átkozta magát, amiért annyi veszélybe rángatta bele akaratlanul barátait is. „Jöttek ők maguktól is…” – szólalt meg magában egy kis hang. Tudta, hogy igaza van, mégis olykor egyszerűen gyűlölte magát. Nem mutatta senkinek és nem is beszélt róla, de néha fáradtnak érezte magát még a levegővételhez, a beszédhez, sőt az élethez is…
Egy ideje már tudatosan készült a halálra. Na nem mintha elébe akart volna futni, csak felkészült a legrosszabbra. Mindenki érezte a háború közeledését, így ő is elgondolkodott a halálon. Mostanában egyre gyakrabban. Akkor gondolt ilyen sokat rá, mikor meghaltak Harry szülei. Most pedig Sirius. Régi ismerősként köszöntötte magában a témát, azaz a halált. Igazából nem félt tőle. Minden holdtölte napján eszébe jutott. Túl sokat követelt már tőle az élet ahhoz, hogy féljen. Minden vágya az volt, hogy végre megpihenhessen. Hogy ne kelljen minden hónapban erejét megfeszítve tűrni a fájdalmakat. Ó nem, ő már eleget rettegett a holdtölték miatt. Eleget függött már hajszálon az élete. Néha úgy érezte, hogy megváltás lesz neki a halál. Ha lesz arca, akkor rá fog mosolyogni utolsó erejével és megkönnyebbülten, felszabadultan fogja követni, hogy végre újra találkozhasson azokkal, akiket annyira szeretett életében…
Borús gondolataiból szék csikordulása zökkentette ki, majd kicsit zavartan, lehunyt szemmel tűrte, hogy Nymphadora homlokon csókolja, majd kifejezéstelen tekintettel követte a távolodó nő alakját, aki immár eredeti hosszú, egyenes szálú, barna haját is visszanövesztette. Üres tekintetében apró fény gyulladt.
„De ez a lány, ez nem engedi, hogy elhagyjam magam. Ő még törődik az érzéseimmel, a lelkemmel. Nem mintha a többiek nem figyelnének rám, de egyikőjük sem olyan figyelmes, mint ő. Ő soha nem tolakszik, mindig kivárja a megfelelő pillanatot. Ő az egyetlen szál, aki még ideköt ehhez a világhoz. Az egyetlen, akiért talán érdemes lenne túlélni Peter halálát, vagy a háborút. Igen, Dora tudja, hogy miféle vagyok, de ez láthatóan nem zavarja. Nem úgy, mint a többi boszorkányt… Noha a többiek gyakran mondják a háta mögött róla, hogy kétbalkezes, és talán nem lenne a Rendben a helye, én nem látom ezeknek a feltételezéseknek az okát. Mégha néha kicsit szerencsétlen is, akkor is nagyon bájos. Mondjuk, ahogy észre vettem, mostanában egyre összeszedettebb. Talán ahogy egyre komolyabb feladatokat bíz rá Dumbledore, kezdi visszanyerni régi önmagát… Albustól hallottam, hogy a szülei halála előtt igencsak felelősségteljes, komoly lány volt. Furcsa, hogy belőle ezt a viselkedést hozta ki a szerettei elvesztése… Én inkább csak mégjobban kifakultam.
 De bárcsak ő is érezné azt a furcsa érzést, amit én, mióta Tapmancs halála óta ápolgatni kezdte a lelkemet… De, varjunk csak! Ha azt vesszük, hogy milyen élénken szokott csillogni a szeme, mikor beszélgetünk… senki másnál nem csillog úgy… és… és ha jobban belegondolok, amikor csak teheti, minden alkalommal óvatosan hozzám ér…”
Kellemes bizsergés futott át rajta, amint felidézte a lány érintését. Olyan hirtelen világosodott meg előtte minden, hogy fel kellett pattannia. A szék egy puffanás kíséretében felborult, de nem törődött vele. „Így nem engedhetem el! Beszélnem kell vele. El kell mondanom neki, hogy…”
-         Nymphadora, várj egy percet! Beszélnem kell veled! – sietett utána. A lány már az ajtó kilincsét fogta és kérdőn fordult vissza Remushoz. Nagyot dobbant a szíve, amint meglátta a férfi csillogó szemeit, arcába hulló őszes-barna tincseit, ahogy lenézett rá egészen közel lépve.
-         Mi a baj? Történt valami?
Lupin hirtelen nem tudta, hogyan is kezdjen bele. Annyira új és letaglózó volt számára a felismerés, hogy nem tudta összeszedni a gondolatait. Tonks volt az egyetlen, aki képes volt kirángatni őt mély depressziójából, és csupán a jelenlétével… és egy homlokcsókkal. Nem értette, hogy hogyan volt képes elviselni a lehangoló társaságát, de minden esetre nagyon hálás volt neki, és egy ideje már mást is érzett iránta, bár erre csak az imént jött rá.
Tonks aggodalma rögvest elpárolgott. Úgy érezte, menten összeesik, ha Remus nem tartja meg. Annyira megdöbbent, hogy először nem tudott semmire gondolni, de aztán minden összekavarodott benne. „Ez meg mi?! Miért? Szent Merlin szakállára… Hiszen… Remus… Istenem! Az ajkai az enyémeken…” Úgy érezte, alig kap levegőt.
-         Dora… pont olyan édesek… ahogy elképzeltem… - távolodott el kicsit a férfi ajka. Tonks hátán végigfutott egy bizsergető érzés, ahogy meghallotta a becézést.
-         Remus… ez mi volt?
-         Sajnálom, nem tudtam uralkodni magamon. Bocsáss meg, kérlek… Nem is tudom mit gondoltam…- már épp húzódott volna el, mikor a nő megfogta a karját.
-         Kérlek, válaszolj! – nézett a melegbarna szemekbe.
-         Dora… én téged már régebb óta… csak most jöttem rá… szóval… - elhallgatott, de nem kellett folytatnia, a lányt így is hihetetlen boldogság öntötte el.
Türelmetlenül simult a másikhoz és kapott ajkai után. Hosszú, szenvedélyes csókban forrtak össze. Remus az ajtónak szorította a lányt, kezei pedig a bőrkabát alatt simítottak végig ott, ahol eddig csak képzeletben kalandozhattak. Tonks megborzongott és felnyögött. Kezeit végigfuttatta kedvese gerincén, a hátán, majd karjaival átfonta a nyakát és a tarkóját kezdte el cirógatni. Mire észbe kapott, már a nappaliban feküdt a díványon. Remus egy pillanatra elszakadt tőle, hogy megbizonyosodjon róla, Dora is szeretné azt, ami után az ő teste már úgy sóvárog. Szemében meglátta a választ, ott folytatta, ahol abbahagyta.
 
Két óra múlva arra riadt fel, hogy valaki becsukja a bejárati ajtót és a konyhában kezd el az edényekkel zörögni. Gyorsan felkapkodta ruháit. Szemével azonban hiába kereste kedvesét. Elmosolyodott amint eszébe jutottak a pár órával azelőtti események.
-         Á, drágám, te is itt vagy? Azt hittem, egyedül vagyok a házban. – köszöntötte Mrs. Weasley, miközben pálcája suhintására a zöldségek kiugráltak szatyrukból és elkezdték mosni magukat a csapnál.
-         Igen, csak elaludtam.
-         Jaj, biztosan nagyon fáradt vagy mostanában. Sok dolgunk van manapság! De ha már úgyis itt vagy, akkor várd meg a vacsorát.
-         Sajnálom, de vissza kell utasítanom, ugyanis Dumbledore professzorhoz kell mennem átadni az információkat, amiket szereztem.
-         Hisz akkor nem is kell sehova menned, ugyanis ma este itt fog vacsorázni. Elfelejtetted, hogy ma gyűlés van?
-         Jaj, hát ez teljesen kiment a fejemből… elfelejtettem milyen nap is van. Remust nem láttad véletlenül? – evezett más vizekre.
-         Nem, a szobájában nem volt mikor fölmentem hozzá, hogy kérdezzek valamit. De miért kérded?
-         Á, semmi, csak úgy. Mikor megjöttem még itt volt, most meg nem láttam.
-         Hát, biztosan elment sétálni…
-         Igen, biztosan… - válaszolta, azonban rossz előérzet fogta el. Sejtette, hogy a férfi nem csak egy csillagfényes sétára indult… - Köszönöm Molly, majd én is jövök valamikor, most még el kell intéznem egy-két dolgot.
Azzal már kint is állt a Grimmauld tér koszos járdáján, de fogalma sem volt, hogy hova, merre induljon. Arcáról egy könnycsepp hullott a szürke betonkockára.
 
Eközben Remus már nem messze hoppanált egy régi, gazzal benőtt kertben, mely egy hajdanán pompás kúriához tartozott. Biztos forrásból tudta, hogy akit keres, az ebben a házban bujkál, amikor Urának nincs szüksége a szolgálataira. Barna zakójának zsebeibe csúsztatott kezekkel állt meg és nézett fel a kőépületre, melynek egyik ablakán, a spaletták rései között halvány fény derengett át.
-         Sajnálom Nymphadora, hogy csak ennyi idő jutott nekünk, bár remélem, hogy ez nem így van. Talán egyszer megérted miért hazudtam neked. Most azonban csak az árulóra szabad koncentrálnom. Igen Peter, eljöttem hozzád. Azt remélted, hogy én könyörülni fogok neked? Nem. Végrehajtom Sirius kívánságát, ami valamilyen szinten már az enyémmé is vált. Ez az ő öröksége. Itt vagyok. Eljöttem érted. Itt vagyok.
 
 
„Lopok neked egy könyvet,
A lapjait teleírom,
Vérrel, verítékkel valahogy még kibírom,
De aztán elmegyek innen messze,
Hogy többé ne is láss…
Lopjunk könyvet, írja a
Könnyeivel tele valaki más…”*