Hogyan? 

Halkan kattant a zár mögöttem, amikor beléptem az apró szobába. Odaléptem az ágyadhoz, és leültem az odakészített székre. Aludtál, és én csak óvatosan mertem kezembe fogni sápadt kezedet. Nem ébredtél fel, pedig szerettem volna tudni, hogy jól vagy, hogy biztosan velem maradsz.

Akkor még folytak a harcok, és csak a jajszavak jutottak el füleinkhez. Mindenhonnan menekültek érkeztek könnyáztatta arccal, de én csak veled foglalkoztam. Önző voltam, de nem érdekelt. Nem érintett meg mások rettegése és félelme, hiszen én érted rettegtem, érted féltem. Nem hittem el soha, hogy elvehetnek tőlem, ahogy azt sem, hogy engem elszakíthatnak tőled. Miért tettem volna? Hiszen ott voltál – láttalak, hallottalak és éreztelek. 

Az ágyad mellett ülve, a kezedet fogva értettem meg, hogy mitől félek. Akkor rádöbbentem, hogy féltenem kell téged, magunkat. A keserű felismerés béklyóként nehezedett rám, gúzsba kötött, és nem tudtam lerázni magamról. Hányszor ébredtem rémálomból verítékben fürödve és attól félve, nem vagy mellettem? Hányszor tettem esküt békésen alvó arcodat nézve, hogy megvédelek? Ne félj! – súgtam füledbe halkan, bár magam is alig hittem szavaimat. 

Éjszakákon keresztül ültem melletted a kórteremben, és némán tomboltam a tehetetlenségtől. Az a vörös vonal, ami elválasztotta józan eszemet az őrülettől, egyre vékonyabb lett, hiszen kevés volt minden tudásom, csak annyit tehettem, hogy melletted vagyok, fogom a kezed, és várok. Azóta gyűlölök várni, mert akkor a csodára vártam, hogy te felébredj, hogy rám nézz, hogy felismerj.

A rettegés jeges ujjai szorították össze szívemet, és reménytelibb pillanataimban győzködtem magam, hogy ne gondoljak arra, amitől félek. Álomképekbe ringattam magam, elképzeltem, ahogy mellettem fekszel, hallom a nevetésed, ahogy érzem könnyű ujjaid nyugtató simítását megtört arcomon, szívemen. Azt kívántam, bár előremehetnénk az időben – ha csak egy percre is –, hogy a jövő boldogságából merítsünk erőt a jelen túléléséhez. 

A betegágyad mellett jöttem rá, hogy csak veled vagyok egész. Bármire gondoltam, te ott voltál minden gondolatomban, minden tervemben, minden álmomban, és akkor végre felfogtam, hogy nincs olyan: nélküled. A tavaszi szél csak veled friss, a bor csak veled zamatos, és a napérlelte gyümölcs is savanyú, ha nélküled ízlelem.

Fájón édes érzés volt ezt beismernem, hiszen soha nem voltam szentimentális, de akkor nem bántam a felismerést. Bármit bevallottam volna, ha akkor kinyitod a szemed… 

Aztán egy nap fohászom célba ért, és te felébredtél, rám néztél és felismertél. Felépültél és én olyan boldog voltam, mint addig soha életemben, hiszen visszakaptalak. Gyógyulásod az én gyógyulásom is volt, mert minden szavaddal begyógyult egy félelem ejtette seb a lelkemen, és visszaloptad belém az életet és a reményt, hogy valóra válhatnak az álomképek. 
 

Azóta eltelt már néhány év, de nekem még mindig eszembe jut olykor a tébolyító várakozás, hogy felébredj. Nem értetted, miért kérem gyenge pillanataimban, hogy ölelj át, mert csak akkor érzem biztosan, hogy velem vagy, biztonságban. Nem értetted, miért mondom mámorba fulladó éjszakákon, hogy ne hagyj el. Hogyan is érthetted volna, hiszen míg rád vártam, úgy éreztem, ha elmész, veled együtt engem is kitaszít magából az élet.  

Most itt alszol mellettem, hajaddal játszik a hajnali napfény, és én alig domborodó hasadra simítom kezem. Megmozdulsz, de nem ébredsz fel, csak mosolyogsz halványan, és én újra fülemben hallom a pár órája elsúgott vallomást, amit bár már ezerszer hallottam, sosem tudod elégszer mondani.

Szavaid az én szavaim, gondolatod az én gondolatom, és boldogságod az én boldogságom. Lehunyom a szemem, és látom boldog-szerelmes arcod, ahogy hozzám hajolsz, és újra megosztod velem a hihetetlent.

- Hogyan tudnék élni nélküled? Hisz rólad szól az élet. És az, ami nélküled lehet, nem kell sosem…* 

*Demjén Ferenc: Hogyan tudnék élni nélküled? 

Valahol most is félnek. Hangosak a sóhajok. 
Sűrűbben hullnak a könnyek, romba dőlnek tegnapok. 
Mit mondjak én, míg kezem elér? 
 
Úgy, mint egy szörnyű álom, néha-néha feldereng hogy 
az, ami mással történt, történhet velem. S veled. 
Nem kell, hogy félj, nincs semmi veszély. 
Hogy bármi is elszakít tőled, 
azt senkinek nem hiszem el. 
 
refr.: Hogyan tudnék élni nélküled? 
Hisz rólad szól az élet. 
Nem történhet semmi sem veled, 
míg létezem, és érzek. 
Hogyan tudnék élni nélküled? 
Összeköt az élet. 
És az, ami nélküled lehet, nem kell sosem. 
 
Jobb, ha erről nem beszélünk tán. 
Mert annyira őrültség. 
Annyi boldog pillanat vár rám 
karodban még. Meg kell, hogy értsd: 
bármi is elszakít tőled, 
azt senkinek nem hiszem el. 
 
refr. 
 
És ha egyszer arra ébrednék: 
ránk szakad a föld és az ég. 
Ölelj gyorsan át jól, 
Tűnjünk el a mából. Jövőnk felé. 
 
ref.2:Hogyan tudnék élni nélküled? 
Hisz rólad szól az élet. 
Nem történhet semmi sem veled, 
míg létezem, és érzek 
Hogyan tudnék élni nélküled? 
Összeköt az élet 
Abból ami nélküled lehet, én már nem kérek. 
 
ref.2 
 
Hogyan tudnék élni nélküled? 
Hisz rólad szól az élet. 
És az, ami nélküled lehet, nem kell sosem.