Mégis van szíve

Egy magányos alak sétált végig a hosszú ösvényen, hosszú haját lobogtatta a lágy éjjeli szellő. A Hold már magasan járt, csillagok milliói fénylettek a sötét égbolton. Az idegen mélyeket sóhajtott, majd megszaporázta lépteit egészen addig, míg egy magas kerítés el nem állta útját. Gyakorlottan fordult el jobbra, ahol meg is találta a titkos, lelakatolt kiskaput. Talárja mély zsebéből előkotorta pálcáját, s néhány pöccintéssel és varázsigével később megnyílt előtte az út célja felé.  

Belépett az elmúlt éjszakák folyamán már megismert kertbe, tempója jóval lassabb lett, mint korábban volt. Sötét szemei ide-oda cikáztak, míg meg nem pillantotta, amit keresett. Lépései nyomán megzizzent a száraz avar, megzavarva a baglyok huhogó énekét. A férfi megtorpant egy apró neszre, mely se nem állati, se nem falevélzörgés volt, de végül meggyőzte magát, hogy csak hallucinált. Óvatosan térdre ereszkedett a színes levelek kupacán, s a Hold vidám fénye megvilágította komor, sápadt arcát. Lekotorta a sírkőről a ráhullott gallyakat, fűszálakat és egyéb növényi törmeléket, hogy azzal láthatóvá váljon az egyszerű faragású márvány névtábla. 

 „Hermione Granger
Élt: 1979 - 1999”

A magányos alak némán nézte a szavakat, de szinte fel sem fogta, mit lát, tisztában sem volt a szíve mélyén lakozó érzelmekkel. Mindössze egy gondolat járt az agyában körbe-körbe, a kínzó vád, ami a lány halála óta minden éjszaka kiűzte a temetőbe, a tudat, hogy nem tudta megakadályozni ezt az egészet. Újra és újra látta maga előtt a kétségbeesett arcot, mely könyörög neki, egy olyan ember, aki reményeket táplált a férfiba, megmutatta, hogy az élet lehet szép is, úgy fogadta el, ahogy volt. De mily röpke volt az az idő, amíg boldog lehetett ahhoz a roppant hosszúsághoz képest, míg ráeszmélt mindennek az ízére. És most újra egyedül van, mardossa belülről a kín, az önvád, az üresség… 

Semmi sem alakult úgy, ahogy alakulnia kellett volna, egészen az óta az első ballépés óta, pedig hosszú évek, évtizedek teltek már el az óta az éjszaka óta. Ő, az örök függetlenség, nagyravágyás alávetette saját magát egy hatalomnak, melyben nem hitt, egy zsarnoknak, aki elvett tőle mindent és mindenkit, akiben hitt, akit szeretett.  

• Sosem mondtam, hogy szeretlek – sóhajtott fel keserűen, ahogy végigsimított a márványlapon, hosszú, csontos ujjaival elkalandozott az aranyozott betűkön. – Nem akartalak becsapni, de így saját magamnak hazudtam. Azt hittem nincs szívem, de most, hogy már nem vagy itt, tudom, hogy mégis, különben nem fájna ennyire a hiányod. Remélem tudod, hogy szerettelek – suttogta maga elé megtörten.

 

A férfi fekete szemeiből egy apró könnycsepp csordult ki, végigszánkázott hófehér arcán, s keskeny szája szegletében tűnt el. Utoljára gyerek volt, mikor sírt, de most mégis épp oly gyámoltalannak érezte magát, mint apja zsarnokoskodása idején.  

Annyira sok tényező játszott közre abban, hogy ilyen mélyre süllyedt, ott lógott a szakadékban, az omlásveszélyes perembe kapaszkodott, de úgy érezte, mintha erős kezek kulcsolódnának bokáira, hogy lerántsák.  

Élete folyamán sok embert ölt meg, és sokáig abban a hitben élt, hogy nemes célért tette, hiszen egy olyan urat szolgáltak, aki mindenki fölé akart emelkedni. Eközben mindössze csak azt felejtette el, hogy egykoron ő is neki hódolt, mert az sötét hatalommal ruházta föl. De ő nem elégedett meg mindezzel, elárulta a Nagyurat, irtotta követőit, mintha azok csak állatok lettek volna. Az utolsó két eset azonban más volt…  

Sokszor rémlett fel előtte egy mosolygós kék szempár, amint a félholdalakú szemüveg mögül kikandikál. Nyomta szívét a lelkiismeret, hogy talán az egyetlen barátja volt az átható íriszek tulajdonosa, és ő ennek a nagyszerű embernek lett a gyilkosa. Hiába győzködte magát, hogy nem jószántából tette, hanem kötelessége volt barátjával szemben, hiszen az megeskette, nem használt. Mások is elítélték tette miatt, csupán egy valaki állt ki mellette, miután beavatta a titokba. És most az a lány is egy sírban fekszik, mert ő, a férfi, aki szerette, megölte… 

Mint egy erős kéz, markolta szívét a fájdalom, s az előző könnycseppet újabbak követték. Megint látta a fiatal lány remegő testét, verejtékben fürdő barna haját, vérben forgó gesztenyeszín szemeit.  

• Hogy neked mindig olyan vakmerőnek kellett lenned! Te sem hihetted, hogy legyőzheted őt, hát akkor mégis miért? Mondd, miért? – remegő hangja elárulta mindazt a bánatot, ami belülről emésztette.

 

A boszorkánynak nem volt elég, hogy ő tudta az igazat a férfiről, hogy miért gyilkolta meg barátját, azt akarta, hogy mindezt mások is értsék. Az a forrón lángoló szerelem lett a végzete, melyet egykori tanára iránt érzett, az az önzetlen szeretet, amelyet nem remélt, hogy valaha is viszonoznak. Terve azonban egyenlő volt a kudarccal, a helyett, hogy ő végzett volna a feketemágussal, ő maga lett az áldozat. A Nagyúr megszállta testét, s hiába védekezett, nem volt menekvés, csupán pillanatokig volt saját gondolatainak ura.  

A férfi késve érkezett a lány megmentésére, s a látvány, ahogy a szeretett nő szenved éppen őmiatta, túl sok volt számára. Hermione bizonyította feltételek nélküli érzelmeiről, de már nem mondhatta ki válaszát a lánynak, mely szerint igenis szereti. Térdre roskadt a kíntól, ahogy a lassú, borzongató haláltusát nézte. Aztán egy pillanatra Hermione újra visszanyerte tudatát, gesztenyeszín szemeit a férfiéba fúrta, s halkan kérlelte őt. 

• Segíts, hogy mindennek vége legyen, kérlek… ölj meg! – a férfi hevesen megrázta a fejét, de amikor a fájdalomtól Hermione felsikított, nem tudott mást tenni, mint engedelmeskedni a kérésnek.

 

Soha még olyan nehéznek nem érezte kezét, mint akkor, ahogy felemelte, hogy kimondja a halálos átkot, de végül erőt vett magán, hogy a szenvedését végre megszüntesse. Azon a napon jött rá először, hogy igenis van szíve. 

És most ott térdepelt a temetőben kedvese sírjánál, az órák hossza szinte eltörpült a lelkében dúló vihar mellett, olyannyira, hogy fel sem tűnt neki hosszú ideig, hogy pirkad. Nem fojtotta már vissza érzelmeit, megállíthatatlanul és hevesen zokogott.  

A távolban egy kakas kukorékolt, majd madarak kezdtek el vidáman csiripelni. A férfi lassan megnyugodni látszott, egy apró csókot lehelt a márványtáblára, majd felállt az avarból. Még egy percig némán nézte a sírt, végül pedig kisétált a temetőből, maga után hagyva örökre helyet, ahol először mondta ki, hogy „Szeretlek”. 

Nem is sejtette, hogy az elmúlt órákban egy smaragdzöld szempár figyelte minden apró rezdülését, s ahogy végül meglepődve konstatálta az ifjú: „Mégis van szíve”.