Egy belül csupa szenvedély, viharzó lelkű férfi áll a dühöngő természet közepén, az ő gondolatait próbáltam elkapni…

Severosa: A vihar

Készült a novellaíró pályázat negyedik hullámába

"Ami él, az össze van kötve,
Minden élettel, mindörökre,
Lehetsz sziget, de akkor is ölel az óceán.

Ugye nem hiszed el, hogy keveset érsz,
Nélküled másképpen volna ez az egész
És ha jön az idő, amikor már nem leszel,
Veled is egy egész világ múlik el."

/Horváth Attila: Ugye nem hiszed el/

Vakító villanás hasította ketté a tintafekete eget, egy pillanatra megvilágítva a fenyegetően sötét éjszakában mozdulatlanul álló alakot. Mindenki más fedett, védett helyet keresett, de Ő úgy gondolta, ez az idő csak halvány mása annak, amit érez. Semmi ijesztőt nem látott benne, a belül tomboló vihar sokkal pusztítóbbnak tűnt.
Rettenetes hangon morajlott fel az ég, ahogy a villámlást követte a mennydörgés, aztán újabb villanás, újabb robaj, egyre gyorsabb tempóban, jelezve ezzel, hogy az égiháború teljesen ideér pillanatokon belül. Őrjöngő szél süvített, szinte földig hajtva a hatalmas fákat. Az évszázados törzsek is meghajoltak, de az a magas, hozzájuk képest mégis parányi fekete alak egyenesen állt, fejét felvetve, kihívóan, mintha párbajra akarná hívni a nála ezerszer hatalmasabb erőt. Hosszú fekete haja, az éjszaka színével megegyező talárja csattogva, vadul lobogott a szélben, körülölelte a karcsú alakot, amely melle előtt összefont karral dacolt az elemekkel.
"Ostoba ember! Ilyenek ezek, akár varázslók, akár muglik, nem tudják, hogy ami ilyenkor nem hajlik, az törik! Alázat a hatalmasabb erő iránt! Ez a túlélés egyetlen esélye! Az marad meg, aki a leghajlékonyabb!" - mondhatták a körülötte susogó fák. Nem tudhatták, hogy az alattuk eltörpülő, mégis önveszélyesen büszke férfinak éppen ebből van pokolian elege! Tudta Ő a törvényt nagyon is jól, és alkalmazta is, olyan sokszor, hogy mostanra úgy érezte, muszáj kiegyenesítenie a derekát, különben örökre úgy marad! Nyitott szájjal, mélyeket sóhajtva, szinte zihálva szívta be a hideg levegőt, mellkasa vadul hullámzott, szénfekete szeme úgy villámlott, mintha az ítéletidő tombolását akarná utánozni.
Szeretett volna Ő is nyíltan dühöngeni, szabadon őrjöngeni, mint a természet, aminek nem parancsolt senki és semmi soha, de nem tehette. Csak itt és most engedhette el magát, de e pillanatban is lesben állt minden érzékszerve, hogy figyelmeztesse, ha közeledik felé valaki, és hangosan most sem merte kimondani, amit szeretett volna. Pedig de jól esett volna beleüvölteni a szélbe, hogy legyen már vége, legyen vége mindennek, neki magának is akár, csak szabaduljon végre! Iszonyúan fáradt volt, de nem pihenhetett, nem lazíthatott, még az álmokat is megtiltotta magának, ha itt járt, nehogy az leplezze le. Állandó készenlét, színjáték, hazugság, rettegés a lebukástól… kémsors…
Ahogy az is, hogy igazán sehova sem tartozik. Azon az oldalon, aminek dolgozik, mindenki utálja, ezen az oldalon ő utál mindenkit… Pokol!!! Különösen így, hogy egy ideig viszonylag nyugta volt.
Nyugta…
Na persze! Ha nem számítjuk a heti rendszerességgel visszatérő kínzó álmokat, az ébren is agyába villanó képeket, és a felszín alatt ott lapuló biztos tudatot, hogy nincs még vége semminek! Tudta, hogy a Nagyúr vissza fog jönni, bármennyire próbálta megnyugtatni magát, mindig tudta, halálos biztonsággal, úgy, ahogy senki más! Talán csak Dumbledore…
Dumbledore… Az idős, ősz mágus, az egyetlen ember azon az oldalon, aki nem utálja őt, akit érdekel, hogy a világon van egyáltalán. Vagy… Talán van valaki más is?! Valaki, akinek a nevét még magában sem akarja kimondani ezen a helyen…
Valaki, aki már jó pár éve megjelent az életében, de csak azért, hogy újra és újra eltűnjön! Most különösen fájt a távolléte, mert volt egy pillanat, amikor azt hitte, hogy általa történhet vele végre valami jó is ebben az elátkozott életben! Persze közbeszólt a bélyeg a karján, mintha csak azt mondta volna: "Mit képzelsz, te szerencsétlen?! Hát nem tanulsz?! Sosem tanulsz?! Te hordasz a karodon engem, de én irányítok!"
"Nem!" - gondolta vadul megvillanó szemmel, dühösen. - "Én irányítok, ha másképp tűnik is! Az én életem, és ha már nem élhetem úgy, ahogy valaha gyerekként akartam, én mondom meg legalább azt, hogy melyik oldalon legyen vége! Lehet, hogy addig mindenki ide-oda rángat, de a végső döntés az enyém! Csak az enyém! De addig… Addig mindent tűrni kell, mindent alá kell rendelni egyetlen célnak, addig nincs Perselus Piton, nincs saját élet, nincs semmi, csak a feladat! És ez néha átkozottul nehéz!"
Különösen akkor, ha úgy érzi, mint most is, hogy semmi értelme annak, amit csinál! Minek vállalja ezt a pokoli veszélyt, a sokszor elviselhetetlen kínt, ha nem tud megakadályozni semmit, ha mégis minden megy a maga útján?! Sok évvel ezelőtt nem tudta megakadályozni Lily halálát sem, aztán nem tudták megakadályozni a Nagyúr visszatérését, és most legutoljára Lestrange-ék szökését az Azkabanból, és Black halálát! Nem mintha annyira megrázná a dolog, ezt el kell ismernie, de akkor is kudarc! Az ő kudarca is! Pedig megpróbált mindent! Mindig…
Most mégis itt állnak, és akkora bajban vannak, mint nagyon régen, mikor ez az egész eszelős kettős játék elkezdődött! A Nagyúr hatalma már majdnem akkora, mint akkor, és lehet, hogy lesz még nagyobb is! Ő pedig hurokba dugja a nyakát minden egyes alkalommal, mikor idejön, de mi a pokolnak, ha semmi értelme?! Ha mindenki megy a saját feje után, mint valami eszelős?!
Igaz, azért pár dolog sikerült az évek során…
Sikerült megmentenie azt az elviselhetetlen Potter kölyköt, megakadályozták Kupor tervét, kiszabadították Argus Welsh-t, és Lena is életben maradt, őrült, önfejű terve ellenére… Hirtelen összerándult. Végül csak betolakodott a fejébe a lány neve, bármennyire is próbálta kizárni onnan… Betolakodott, és helyet kért magának a kínjai között, mintha nem lenne úgyis elég baja! Újra feltűnt a szeme előtt egy simogató barna szempár, egy kedves mosoly, egy hullámos barna hajzuhatag, ami szétterül a párnáján, egy karcsú, remegő test, két érte nyúló kar, és egy hang, ami a nevét suttogja, újra és újra…
Elviselhetetlen feszültséget érzett, mintha a vihar levegőben vibráló iszonyatos ereje az ő testét akarta volna szétfeszíteni minden pillanatban. Kétségbeesetten szegte hátra a fejét. Történjen már valami, kezdjen el zuhogni, szakadjon le az ég, csak legyen már valami! Ebben a pillanatban egy minden eddiginél hatalmasabb villámlás cikázott át az égen, és mintha kettéhasította volna a felhőket, amerre haladt, szakadni kezdett az eső, hatalmas cseppekben, dobpergésszerű zajjal csépelve a fák leveleit, és a férfi sápadt, elgyötört arcát. Pillanatok alatt bőrig ázott, haja nedvesen tapadt a homlokára, arcába, hátára, az eddig lobogó talár a nedvességtől nehezen csüngött alá, húzta a vállát, ruhája nedves borogatásként simult a testére, de ebben a pillanatban egyáltalán nem bánta.
Hol járhat most, hova tűnt el úgy, hogy hírét sem hallotta majd' egy éve?! És ha végleg elment, ha soha nem jön vissza többé?! Nem, az nem lehet, Dumbledore feladatot adott neki, és ha végrehajtotta, jelentkezni fog! Volt már úgy, hogy négy teljes évig híre-hamva sem volt, aztán megjelent, az Igazgató egyetlen szavára! Most is visszajön majd, kérdés, hogy akkor még emlékszik-e arra, ami történt, vagy már máshoz tartozik addigra. Vajon Lupin sem tudja, hol van, vagy… vagy most is együtt vannak valahol, és már rég az övé lett, őt öleli úgy, ahogy…
"Nem érdekel! Nem érdekel!!!" - dühöngött magában, érezve, hogy már megint önmagát próbálja félrevezetni, pedig tudta nagyon jól, hogy bárkit becsaphat, még a Nagyurat, talán még Dumbledore-t is, de a makacsul, kegyetlenül igazmondó belső hangot soha! Már fel is csendült a gúnyos nevetés, amit csak ő hallhatott, hiszen a fejében szólt.
"Nem érdekel?! Tényleg?! Akkor miért nem a fontosabb problémákkal foglalkozol?! Más bajod nincs?!"
"Hogy a pokolba ne lenne! Mindig van valami!"
Most éppen a Nagyúr iszonyú dühe, amiért nem tudta a kezébe kaparintani a Potter kölyköt, és meg kellett hátrálnia, ráadásul a jóslat sem került meg, pár fontos embere pedig, köztük Lucius Malfoy is, fogságba esett!
Őrjöngött, mikor megjelent a táborban, senki nem volt biztonságban a környezetében, ő a legkevésbé, mikor hívatta, hiszen nem figyelmeztette, hogy Dumbledore a Minisztérium felé tart! Még mindig érzi a csontjaiban a kínt, ami a büntetéséből maradt vissza, érzi a szájában saját vérének ízét, és boldog lehet, hogy ennyivel megúszta, hiszen ha azt is tudta volna a Nagyúr, hogy ő értesítette a Rendet a veszélyről, és mindent elkövetett, hogy azt a nyomorult kölyköt a fenekén tartsa a Roxfortban, a drága keresztapját meg a házában, akkor nem élte volna túl, az biztos!
Így is agyongyötörte, porig alázta, testét-lelkét összetörte, persze a többiek előtt, hogy okuljanak a dologból, és ő körmét tenyerébe vájva próbált elviselni mindent, lehetőleg úgy, hogy másnap ne azt meséljék a táborban, hogy hogyan roppant össze, és könyörgött kegyelemért. Átkozottul sokáig tartott, míg lecsillapodott a dühe egy kicsit!
Még a kedvence, Bellatrix sem kerülhette el a haragját, ő is megszenvedte a tombolását, amit az váltott ki leginkább, hogy már megint meg kellett hátrálnia Dumbledore elől, ha csak időlegesen, egy kisebb csatában is.
A Sötét Nagyúr, a legnagyobb mágus a földön, akinek a hatalma tényleg elképesztő volt, eddig mindig elbukott, ha szembe került ezzel az idős varázslóval, akinek senki nem ismerte a tudása határait, mert mindig csak annyit mutatott meg belőle, amennyit feltétlenül kellett.
Ő nem kívánta uralni a világot, nem akarta, hogy rettegjenek tőle, nem vágyott ájult tiszteletre, hiányzott belőle az a hihetetlen vágy a magamutogatásra, ami ellenfelét irányította.
"Ha valami a vesztét okozza valaha, akkor ez lesz az! A büszkesége, a vágya arra, hogy bebizonyítsa, leginkább önmagának, hogy Ő a legnagyobb!" - érezte meg hirtelen teljes biztonsággal Piton, aztán rémülten tüntette el ezt a szentségtörő gondolatot, ami itt, ezen a helyen, még így, egyedül a semmiben is veszélyes volt.
"Belebolondulok ebbe! Nem lehet a végtelenségig bírni, hogy mindig, minden gondolatomat vizsgálhatja valaki!" - szorította össze a száját dühödten. Pedig bírni kell! Egy kicsit kijött a gyakorlatból több mint tíz év alatt, ostoba módon megszokta, hogy csak a kölykök, és a kollégái bosszantják, de igazi veszély nem fenyegeti!
"Jó, ha most már belejössz a színlelésbe újra, elvégre volt rá egy éved!" - javasolta magának némi öngúnnyal.
Az a pillanat, mikor Dumbledore ránézett egy évvel ezelőtt, és azt mondta: "Perselus, tudja, hogy mit kérek magától. Ha kész megtenni… ha képes rá…"
Senki nem értheti, mit érzett abban a percben, milyen pokoli félelem préselte össze a szívét, és fagyasztott jéggé minden csepp vért az ereiben! És természetesen mégis igent mondott, habozás nélkül, hiszen akkor már régóta érezte, hogy ez következik előbb-utóbb! Az első pillanattól érezte, mikor Harry Potter megjelent a Roxfortban, és elmaradhatatlan velejárójaként megjelentek vele a bajok, aztán maga a Sötét Nagyúr is! A mai napig nem tudta eldönteni, hogy Dumbledore számított-e rá, hogy ez a kölyök szinte vonzani fog minden sötét erőt, ami kicsit is hű maradt Hozzá, és éppen azért hozta az iskolába, hogy vigyázni tudjanak rá, és közben a legbiztosabb, legvédettebb helyre csalogassa a rá vadászókat, vagy Őt is meglepte a dolgok alakulása. Ha az első variáció igaz, akkor olyan furcsa módját választották a horgászásnak, amikor a kukacot mindenáron meg kellene védeni!
"Elég eredeti módszer, de ki tudja?! Ennek az öreg, látszólag hétköznapi dolgokkal foglalkozó, időnként kifejezetten gyerekesnek tűnő varázslónak a jó ég sem megy el a gondolatain!" - húzta el a száját kesernyésen, de némi elismeréssel.
Vajon tudta-e, hogy mibe küldi őt? Valószínűleg igen… Egyetlen pillanatra meglátta a lelkiismeret furdalást a kék szemekben, mikor félholtan visszavánszorgott a Roxfortba, hogy jelentse, félnapi kínzás, könyörgés, fogadkozás után, mikor már úgy érezte, nem maradt a testében ép csont, és a lelkében szikrányi büszkeség, a Nagyúr visszafogadta őt, azzal, hogy kémkedjen Neki Dumbledore után, ahogy sok-sok évvel azelőtt feladatul kapta!
Azóta tart ez a pokol, nem sokkal ezután fogták el Argust, és jelent meg az életében újra Lena…
"Na, csakhogy itt tartunk megint!" - gúnyolódott fáradtan önmagán.
Halkan káromkodva tartotta oda arcát újra az esőnek, mintha attól várta volna, hogy lecsillapítsa a benne tomboló indulatokat, és a testét feszítő vágyat, ami az újra agyába villanó képektől fogta el. Bár történt volna meg, akkor talán nem gyötrődne ennyire, vagy ne történt volna annyi sem, amennyi történt, akkor elképzelése sem lenne, hogy mit veszített!
"Így sajnos van!" - préselte össze a száját vadul, és dühösen látta, hogy még a vihar is cserbenhagyta, még az is hamarabb csillapodott le, mint ő. Sokkal ritkábban villámlott, mennydörgött, és az eső is alábbhagyott már.
"Vissza kellene mennem a szállásomra átöltözni!" - gondolta, ahogy végignézett magán, agyonázott ruháján, és érezte azt is, ahogy vizes hajából hatalmas cseppek indulnak le a homlokán, végigfolyva az arcán.
Határozott mozdulattal perdült meg, és hatalmas léptekkel indult a szobája felé. Egyetlen mozdulattal dobta le a talárját, és pillanatok alatt megszabadult felöltőjétől, ingétől is, aztán egy pillanatra megállt, hogy hátrasimítsa a szemébe lógó vizes, hollófekete fürtöket. Mélyet sóhajtva, lehunyt szemmel állt a szoba közepén, és arra gondolt, hogy milyen jó lenne eltűnni innen… Vagy az egész rohadt világból… Úgysem hiányozna senkinek!
- A legjobb résznél hagytad abba! Segítsek? - hangzott fel hirtelen egy mély, buján rekedtes női hang az ajtóból, és Piton döbbenten fordult hátra, hogy a fekete hajú, fekete szemű boszorkányra nézzen.
- Bellatrix, hogy a pokolba kerülsz te ide, és mit keresel itt?!
- Mégis mit gondolsz, mit kereshetnék, annyi Azkabanban töltött év után?! Téged kereslek!
- Ez nagyon megtisztelő, de a helyedben nagyon gyorsan eltűnnék innen!
- Eszemben sincs eltűnni! Tudod, az a hely, ahonnan én jövök, nem koedukált! Rengeteg pótolnivalóm van!
- És miért nem a férjeddel pótolod azt, amiből kimaradtál?
- Próbáltam, de Lestrange nem igazán alkalmas erre! Nem bírta olyan jól a Nagyúr dühét, mint Te meg én!
- Honnan veszed, hogy én olyan jól bírtam?! - kérdezte Piton keserű gúnnyal.
- Láttam, hogy a saját lábadon mentél ki utána a teremből, pedig sokan belepusztultak volna! És most is látom, amit látok! - válaszolta a boszorkány, szemét végigfuttatva a vékony, szíjként megfeszülő, víztől csillogó testen.
Tekintete elidőzött a fekete csíkon, ami a köldökétől indult, hogy aztán eltűnjön a csuromvíz, testére tapadó nadrág alatt, majd lejjebb siklott, mintha látná azt is, amit a ruha eltakart. Lassan felemelte a tekintetét, számba véve a férfi testének minden centiméterét, aztán mikor az arcához ért, pimasz elégedettséggel nézett a szemébe. A két fekete szempár összekapcsolódott, az asszonyéban magabiztosság, kihívás, nyers vágy, a férfiéban csendes gúny, és némi gyanakvás.
- Mit akarsz, Bellatrix? - a bársonyos hang most hideg volt és nyugodt.
- Azt hittem, elég egyértelmű voltam! Dumbledore mellett ennyit romlott a felfogásod az elmúlt években? Régen értetted volna!
- Ne játszadozzunk egymással! Neked mindig van valami célod mindennel! Miért én?! Mit akarsz elérni azzal, hogy pont engem szúrtál ki? - kérdezte Piton egy türelmetlen mozdulattal elhárítva a boszorkány felé nyúló kezét, és nem mondta ki, hogy őt még soha senki nem akarta önmagáért!
Talán csak Ő…
De Rá gondolni sem akar ennek a nőnek a jelenlétében, mert még az is mintha bemocskolná… Ennek ellenére megremegett egy pillanatra, ahogy agya leghátsó részében újra felmerült a lány képe.
- Te nagyon jó anyagból vagy, Perselus, ha érted, mire gondolok!
- Azt hiszem, értem! - keményedett meg a keskeny arc még jobban.
- Már sok évvel ezelőtt is az volt a vágyam, hogy általam öröklődjön tovább a Nagyúr vére! És akkoriban úgy tűnt, Ő sem bánná ezt…
- Szóval ezért kellek pont én! - mondta halkan, nyugodtan Piton.
- Igen, leginkább ezért! Pár évvel ezelőtt nem lett volna kifogásod a dolog ellen!
- Hát most van! Ha ezt akarod, miért nem egyenesen a Nagyúrnak szólsz? - kérdezte a férfi gúnyosan.
- Hallgass! Elment az eszed?! - nézett körül rémülten a nő.
- Szóval miért?! - halkította le a hangját kicsit Perselus.
- Neki nem kellek már…
- Kapaszkodj meg, de nekem sem!
- Ugyan, Perselus! - nevetett fel rekedten a nő, és egészen közel lépett a félmeztelen alakhoz. Kezét a mellére tette, és mohón végigfuttatta a vizes bőr alatt megfeszülő izmokon, aztán a vadul dübörgő szívre tapasztotta, és kajánul elmosolyodott.
- És ez akkor mitől van?! Na meg ez?! - nevetett fel, ahogy másik keze vándorolni kezdett a testén.
- Állítsd le magad, Bellatrix, nem miattad… Ehh, hagyjuk ezt! - mondta dühösen, mikor rádöbbent, hogy nem vallhatja be, hogy egy másik nő miatt ugrik ki a szíve, egy olyan nő miatt, aki itt sincs! Pedig ha itt lenne, egyetlen pillantása, mosolya elég lenne, hogy megőrjítse, lángra gyújtsa… Hiszen még így is…
"A pokolba!" - harapott az ajkába, aztán határozott mozdulattal fogta meg a boszorkány kezét, és tolta el magától.
- Nem miattam?! Miért, hányan vagyunk még itt? - nevetett tovább az asszony, a győzelem biztos tudatában, a férfihoz simulva.
- Látom, nagyon feldobott, hogy megölhetted az unokatestvéredet! Mindig ilyen hatással van rád az ilyesmi? - kérdezte Piton gúnyosan, és hátrált egy lépést.
- Igen, boldog vagyok, hogy megölhettem! Az egész családunkra szégyent hozott, már rég meg kellett volna tennie valakinek! Büszke vagyok, hogy én vagyok az, akinek sikerült! És?! Nehogy azt mondd, hogy ez zavar! - nézett rá gyanakvón a nő.
- Ha téged nem, engem miért zavarna? - vonta meg vállát közönyösen Perselus, és undorral mérte végig a gyönyörű boszorkányt, akiben alig volt már valami emberi. Mindent megtett, hogy olyan legyen, mint ura és parancsolója, és a legjobb úton járt, hogy ez sikerüljön is neki!
"A külseje az egyetlen, ami még nem hasonlít, a váz még mindig nagyon szép, az Azkaban sem tudta elcsúfítani!" - ismerte el magában Piton, a derékig érő, csillogó fekete hajat, nagy fekete szemeket, hosszú, sűrű, fekete szempillákat nézve. És mégis, bármilyen szép, a szeme az, ami árulkodik! Rideg, kegyetlen, érzéketlen, embertelen, még a vágy, ami tükröződik benne, az is egy nőstény vadállaté.
Hirtelen elakadt a lélegzete, mert a nő elmosolyodott, és ahelyett, hogy utána lépett volna, most más taktikát választott. Kikapcsolta a talárt a vállán, és hagyta, hogy suhogva végigcsússzon a testén, felfedve, hogy semmit nem visel alatta. A férfi arca megfeszült, homlokán láthatóan lüktetni kezdett egy ér. Az agya, érzései tiltakoztak még a boszorkány jelenléte ellen is, de az agyának könnyű volt, hiszen már nem is tudta számon tartani, mikor volt utoljára nővel, a teste viszont pontosan emlékezett, és megfeszülve, vadul követelt legalább pár percnyi gyönyört, megkönnyebbülést.
Mélyeket lélegezve próbált az eszére és a szívére hallgatni, de érezte, hogy még pár pillanat, és az ösztönei átveszik az irányítást. Legalább ne most jött volna be hozzá, mikor úgyis majd megőrült a vágytól, ami a bolond módon felidézett emlékek miatt tört rá!
Bellatrix azonnal észrevette a reakcióját, és a szeme diadalmasan villant fel. Lassan odalépett hozzá, mintha biztos lett volna benne, hogy ezúttal a férfi képtelen lesz eltaszítani őt, vagy hátralépni előle, és igaza is lett. Piton bénultan tűrte, hogy a gyönyörű test hozzásimuljon, a telt mellek a mellkasához tapadjanak. Az asszony fogai belemartak az ajkába, kezei a fenekébe markoltak, csípőjét az övéhez szorította, és rekedten felnevetett, mikor megérezte az eltitkolhatatlan vágyakozást, ami arra kényszerítette Perselust, hogy még közelebb próbáljon kerülni hozzá.
- Ez az! Megy ez még neked! - suttogta elégedetten a fülébe, és a nadrágjához nyúlt, hogy végre azt is levegye róla.
- Hagyj… békén… - sziszegte a férfi, minden akaraterejét összeszedve, és hátat fordított neki. A falnak támaszkodott, és zihálva próbált lecsillapodni, de a nőnek esze ágában sem volt kiengedni kezéből a zsákmányát.
Hátulról átölelte a karcsú alakot, fogával a vállába mart, mellét a hátához nyomta, keze pedig végigsimított a hasán, aztán még lejjebb csúszott, és szemtelenül célratörőn markolt bele a testébe. Piton hangosan felnyögött, mert az érintés egyszerre volt fájdalmasan durva, és pokolian izgató. Ennek a nőnek esze ágában sem volt azzal törődni, hogy neki jó legyen, érzelmet nyomokban sem lehetett felfedezni a viselkedésében, csak a saját vágya, gyönyöre érdekelte, a férfi csak egy eszköz volt a számára, és Perselus pontosan tudta ezt, de most mégsem tudott sem gondolkodni, sem uralkodni magán.
Megperdült, megragadta az asszony vállát, és a szemébe nézett.
- Szóval ezt akarod?! Így?! Felőlem! - lihegte, és egyetlen mozdulattal a falnak lökte a gyönyörű testet, aztán lehunyt szemmel, hogy ne is lássa kivel van, eléállt, egyik kezével megmarkolta a mellét, a másikkal pedig a nadrágjához nyúlt, de keze Bellatrix kezébe ütközött, aki vadul, őrjöngve rángatta le róla a fekete ruhadarabot, és türelmetlenségében szinte darabokra szaggatta, mert a csuromvizes anyag úgy tapadt Piton testére, mintha a második bőre lett volna. Nem is tudta teljesen levenni, beérte azzal, hogy meglazította annyira, amennyire feltétlenül szükséges volt, aztán magára rántotta a férfit, vállába kapaszkodott, csípőjét vadul, követelőzőn lökte előre, és máris hangosan zihált, mintha már az érintésétől a csúcs közelébe jutott volna.
- Gyere már, mire vársz? Siess, nem hallod?!
- Hallgass! - hörögte Perselus, mert úgy érezte, nem tudja elviselni a kellemetlen, nyers hangot, különösen így, hogy a fejében egy teljesen más, szenvedélytől izzó, kedves, simogatóan lágy hang suttogta a nevét, újra és újra. Szemét szorosan lezárva próbált semmi másra nem figyelni, mint a fejében lévő arcra, hangra, és érezte, hogy egyre jobban elborítja a hullámokban rátörő vágyakozás. Megragadta a nő fenekét, magához húzta, megemelte, és minden izma megfeszült, ahogy felkészült rá, hogy belehatoljon.
"Lena! Jaj, Lena!" - akarta kiáltani, az első hang már fel is tört a torkából, mikor hirtelen olyan halálos rémülettel harapott az ajkába, hogy a jeges veríték is elborította egy pillanatra. Úgy engedte el a sikoltozó, vonagló boszorkányt, mintha égette volna a bőrét, ahol hozzáért, aztán a dühös, csalódott kiáltással nem törődve lerogyott az ágyára, és remegve, levegő után kapkodva hajtotta tenyerébe az arcát.
Egek, majdnem elárulta Lenat!
Kicsin múlott, hogy nem mondta ki a nevét a Nagyúr leghűségesebb embere előtt! Nem árult még el senkit és semmit a legpokolibb kínzás hatására, a fájdalomtól félig öntudatlanul sem, most pedig…
"Neked elment az eszed!" - ripakodott magára őrült dühvel. "Pár perc szégyenletes gyönyörért ezzel a nőnek nevezett szörnyeteggel?! Eszelős! Te átkozott, eszelős, idióta barom! Hol az a híres önuralmad ilyenkor?!"
- Menj innen! - mondta rekedt, elkínzott hangon, de nagyon határozottan, anélkül, hogy a fejét felemelte volna.
- Hogy képzeled, hogy elküldhetsz?! Így?! Te nem tudod, kivel van dolgod! - sziszegte Bellatrix, és ő is egész testében reszketett még mindig. Ökölbe szorult kézzel állt meg a férfi előtt, és úgy érezte, darabokra tépi ezt az őrültet, aki azt hiszi, megengedheti magának, hogy megtegye ezt vele!
- Nem megyek sehova! - dühöngött, és eldöntötte magában, hogy el nem megy innen addig, amíg meg nem kapja, amiért idejött! Rettenetesen régen volt már ilyen közel a sikító gyönyörhöz, mint most! Lestrange sosem fogja ezt megadni neki, ráadásul most szinte eszét vette a gondolat, hogy Pitonnal szeretkezni kicsit olyan, mintha a Nagyúr tartaná a karjában! Még mindig meztelenül állt ott, és arra gondolt, hogy nem létezik, hogy ez ne legyen hatással most is a férfira, mint az előbb! Kinyújtotta a kezét, a hajába markolt, és kényszerítette, hogy felemelje a fejét.
- Nézz rám, te átkozott! Ne merd azt mondani, hogy nem kellek! - mondta őrjöngő haraggal.
Piton ránézett, de olyan önutálatot és szégyent érzett, hogy azon nem volt képes áthatolni a nő kegyetlen szépsége sem.
- Nézd, Bellatrix, két lehetőséged van! Veszed a talárodat, és kimész innen, vagy én hajítalak ki, így, ahogy vagy! - mondta halkan, látszatra már teljesen nyugodtan, és a boszorkány ezúttal megérezte, hogy hiába próbálkozna bármivel. Felkapta a talárját, magára terítette, és izzó tekintettel bámult a hollófekete hajú, karcsú férfira.
- Megkeserülöd ezt még! - suttogta halkan, de halálos fenyegetéssel.
- Nem kétlem! - bólintott Piton, és komolyan gondolta, amit mondott. Szerzett egy iszonyatosan veszélyes ellenséget! Követte a tekintetével, míg kilépett az ajtón, aztán fáradtan ledőlt az ágyára, és meg sem próbált betakarózni, vagy megszabadulni a vizes nadrág maradványaitól. Szüksége volt a "hideg borogatásra", hogy képes legyen lecsillapodni! Micsoda nap! Enyhén szólva is viharos, mindenféle értelemben! Remélte, hogy hamarosan elmehet innen, és a Roxfortban kipihenheti magát egy kicsit, mielőtt valami őrültséget csinál. Bár, ennél a mainál nagyobbat szinte lehetetlen! Még mindig alig volt képes felfogni, hogy kis híján mit művelt.
Feje alá tette a karját és keserűen húzta el a száját. Ebben a pillanatban tényleg úgy érezte, hogy semmi értelme annak, hogy a világon van. Ez a látogatás a Halálfalók táborában különlegesen rosszul sikerült. Nem tudott meg semmit, viszont kis híján belerokkant a Nagyúr dühébe, majdnem elárulta Lenat, és végül sikeresen magára haragította, halálos ellenségévé tette Bellatrixot. Hát ez csodás!
"Ezért már megérte!" - gondolta saját magán gúnyolódva. Egyetlen pozitívum, hogy végül még időben észbekapott, így nem okozott semmi kárt, és úgy tűnik, a Sötét Nagyúr sem gyanakszik rá, tehát folytathatja ezt az őrült játékot…
"Hát, ha neked ez pozitívum!" - csúfolódott a belső hang, és ő lemondóan vont vállat.
"Ha egyszer ez a legfontosabb!"
"Fontos?! Tényleg az?! Van valami jelentősége egyáltalán annak, amit csinálsz?!"
"Hagyd ezt abba, és szedd össze magadat végre!" - förmedt rá önmagára.
Nem hagyhatja, hogy a reménytelenség erőt vegyen rajta. Történjen bármi, nem adhatja fel! Csak van valami értelme ennek az egésznek, nem lehet, hogy ne legyen, hiszen ha így lenne, akkor tényleg teljesen értelmetlen az élete! Nem sikerülhet mindig minden… Blacknek vége, de a Potter kölyök megmenekült, a Nagyúr terve nem sikerült… Már ez is győzelem! Black meg a saját önfejűségének köszönheti, ami történt.
Igen, ez igaz, de ki fogja elismerni? Őt fogják hibáztatni érte, hiszen tudják, hogy gyűlölték egymást! Azt fogják hinni, hogy bosszúból hagyta elveszni! Más véleménye nem érdekli, de Lena… Vajon Ő is ezt fogja gondolni?
Felsóhajtott, és az ablak felé fordult. Még mindig szemerkélt az eső, de a vihar már véget ért, csendes, nyugodt volt az éjszaka. Érezni lehetett az esőáztatta föld jellegzetes, fűszeres illatát.
A természet már megnyugodott. Az ágyon fekvő, karcsú, fekete hajú férfi is ezzel próbálkozott, de minden idegsejtjében érezte, hogy ez a nyugalom, amit magára erőszakolt, csak látszat, nem is hasonlít ahhoz a békéhez, ami odakint érezhető. Olyat ő még nem érzett, és talán nem is fog soha. Lehunyta a szemét, és kényszerítette magát, hogy elaludjon.
"Hiába menekülsz, ez nem béke, nem nyugalom, amire vágysz, csak öntudatlanság! Azt te nem fogod átélni soha!" - súgta egy gonosz, kárörvendő kis hang. Soha… Soha…