Izisz: Tükörtestvér 

Tartalom: Egy Pitonos novella. A Jekyll&Hyde musicalből talán ismerős lehet, de más megközelítésben.
Korhatár: 12
Kategóriák: Általános
Szereplők: Perselus Piton
Műfajok: dráma, komor, misztikus, novella
Figyelmeztetések: Nincs

Szerző megjegyzése: A Harry Potter könyvek szereplői és világa kizárólag J. K. Rowling teremtő fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsönvettem őket a magam és mások szórakoztatására. Megírásukban semmiféle anyagi haszon nem vezérelt.

Az utolsó gyertyacsonk halovány fénye még épp elég volt a sötét dolgozószoba megvilágosításához, ahol Piton töltötte önkéntes száműzetését. A bájitalok mestere mozdulatlanul ült asztalánál, és hosszú ideje ugyanarra a pontra meredt a falon. Nézett, de semmit nem látott, és semmit nem érzékelt a körülötte létező világból. Egy külső szemlélő számára akár harmóniát is sugallhatott volna a kép, amennyiben nem alkotott volna szöges ellentétet a polcokon sorakozó, különböző színű folyadékokba mártott állattetemekkel.

A tanárt a gyertya halála folytán beálló sötétség térítette magához gondolataiból. Felpattant a székről, és egyetlen pálcamozdulattal elővarázsolt egy tucat égő gyertyát.
Piton a pálcáját előreszegezve, lassú, határozott léptekkel elindult a szoba másik végébe. A falon egy koszos, dohos pokróc takart el egy képméretű tárgyat, mely időnként mintha rekedtesen felsóhajtott volna. Odaérkezvén megállt, és farkasszemet nézett a pokróccal. Kezében remegett a pálca, arcán pedig egy ismeretlen, hisztérikus kifejezés jelent meg.

- Nem félhetsz önmagadtól.

Még nem tért vissza sápadt arcába a szokásos hideg semlegesség, ám fekete szemeiben csillogott az elszántság. Elég volt ebből, ma véget vet ennek az ostobaságnak. Kerül, amibe kerül.

Egy határozott mozdulattal lerántotta a pokrócot, szembesülvén saját barátságosan mosolygó arcképével egy poros, aranykeretes tükörben.

A tükör-Piton a tökéletes ellentéte volt a szobában ácsorgónak, ugyanis arca meglepő tulajdonsággal büszkélkedhetett. Ez az arc egy békés, mondhatni jóindulatú mosollyal üdvözölte a valódi Pitont.

A bájitaltantanár szeme gyűlölettől izzott, ahogy a saját képére tekintett. Undorodva nézte azt a szerencsétlen senkit a tükörben, akit ő maga zárt oda be az örökkévalóságig, sok évvel ezelőtt. Egy gyenge bohóc, aki hitt a szeretetben és az ehhez hasonló badarságokban. Egy érzésekkel teli Piton, egy buta kölyök, akinek összetörték a lelkét a csalódások. Felidézte azt az éjszakát, amikor keresztül ment ezen a változáson, és személyiségének minden jó tulajdonságát beleátkozta ebbe a tükörbe, tudatlanul életre keltve legveszélyesebb ellenségét: a saját beszélő lelkiismeretét.

- Öröm újra látni téged, testvér – szólította meg a tükörképe.
- Reményeim szerint utoljára… semmi szükségem rád, már bánom, hogy nem öltelek meg. Mindenben csak akadályozol. Miért kell mindenbe beleszólnod?!
- Te magad teremtettél meg minket.
- És én magam fogom befejezni most ezt az őrültséget!
- Nem tudod befejezni… előlem nem menekülhetsz el, és nem szabadulhatsz meg tőlem. A sorsunk egy.
- Miért lenne egy?! Mi vagy te? Egy arc a tükörben, semmi más! Egy senki!
- Az arc, amivel szembekerülsz, mikor tükörbe nézel. Amíg élsz, én is itt leszek.
- Vége van…nem jön a hold neked még egyszer fel, a hajnali fény már csak engem ébreszt fel.
- Élek, nem az álmod szólt, és élni fogok, amíg élsz. Soha nem hagyhatlak el, ne félj… hála neked, itt kettőnknek jutott egy esély.
- Nem! Te nem kaptál esélyt, ez az én életem! Egy báb voltál, nem ember! Nem tudtál élni az életeddel!
- Te nem hagytad, hogy éljünk az életemmel.
- Aki nincs, az nem létezhet!
- Létezünk. Te, és én. Az átkod nem volt tökéletes… ha nem maradt volna a testünkben az, amit kiirtottál, hogyan hallanád a lelked szavát?
- Nem volt nehéz meghallani az örökös óbégatásod. Belefáradtam, eljött a cselekvés ideje. Neked pedig menned kell, most és mindörökre.
- Hát még mindig nem érted, hogy én vagyok te?
- Nem, én nem vagyok egy hozzád hasonló szánalmas féreg! Itt az idő, hogy meghalj.
- Ha meghalok, te is meghalsz.

A hirtelen beálló csendet csak Piton gyors lélegzése törte meg. Mindig is tudta, hogy valami hiba csúszott a terveibe azon a végzetes éjszakán, amikor kettészakította önmagát. Korainak tartotta még a halált, ám nem félt tőle. Már nem volt veszíteni valója. Ha valóban együtt kell meghalniuk, akkor inkább meghal, mint hogy hátra lévő életében hallgassa elnyomott lélekdarabjának a sóhajtásait. A saját sóhajtásait. Egy elveszett fiatalság magányát, szomorúságát… ő ezt nem bírja tovább elviselni. Nem, tovább nem lehet…

- Sajnálom. Meg kell tennem, ez a világ túl kicsi kettőnknek.

A tükörkép mosolyogva bólintott.
- Oly régóta várjuk már, hogy elhagyhassuk a börtönt…

Piton tekintetében látni lehetett az elkeseredett elszántságot. Irtózott a mugli módszerektől, de bízott abban, hogy talán ez a fele túléli ezt az egészet, ha követi elhatározását…

Egy hirtelen mozdulattal beverte a tükröt. Egy szempillantás erejéig úgy érezte, mintha a tükörrel együtt ő maga tört volna el. Gerincében egy rántást, a fejében pedig irtózatos nyomást érzékelt. Egy pillanat múlva pedig az elviselhetetlen fájdalom eszméletlenül lökte a földre.
Hosszú percekkel később mocorogni kezdett. Lassan kinyújtotta tagjait, majd óvatos mozdulatokkal egy polcba kapaszkodva felállt. Ráérősen, nyugodt mozdulatokkal lesöpörte a port a talárjáról, és mosolyogva nézett az összetört tükör aranykeretére.

- Remélem elég időm maradt arra, hogy helyrehozzak pár hibát…


A terem csendjét halk nevetés törte meg. Régi börtöne egy szilánkja visszatükrözte az egyik gyertya lángját, épp elegendő fényt biztosítva, hogy szemügyre vehesse az arcát. Az arcot, amelyen immár angyali jóindulat nyugodtsága lakozott…