Ima egy emlékhez

Perselus magányosan üldögélt roxforti sötét, alagsori szobájában. Magányosan, mint az elmúlt években mindig. Magányosan, akár egész életében.

Egyetlen ember volt, akit igazán szeretett. Már ő sem él. Ő ölte meg. Igen, ezt nem túlzás. Ma már tudja, hogy nem az. Évekig hitegette magát, hogy ez nem így van. Dumbledore pedig soha nem oszlatta el kételyeit, igaz, sosem kérte tőle.

Bárcsak újra itt lennél! – sóhajtott keservesen Piton. – Bárcsak velem lehetnél! Hadd töröljem a könnyeidet bájos arcodról! Hadd űzzem el a bánatod, amit én okoztam! Hadd legyen minden úgy, ahogyan régen!

Nem, ez lehetetlen! Már nem lehet! – pattant talpra a férfi és üres borospoharát a kandallóba vágta, hadd váljanak annak aprói darabjai a tűz martalékává, ahogyan az ő összetört szíve is azzá vált azon a rettenetes éjszakán!

Nézte, ahogyan a lángok elemésztik az üvegcserepeket. Nézte és nem szólt. Emlékezett. Legalábbis emlékezni próbált. Rá.

Az évek során az emlékek kifakulnak és nem marad más utánuk csak a fájdalom és a sóvárgás egy olyan világ és egy olyan élet után, amit már soha nem kaphatunk vissza.

A pokolba is, miért kellett ennek így lennie?! – dühöngött magában.

Miért kellett olyan fafejűen viselkednie? Miért nem hallgatott a szívére?

Kérdések, melyekre már soha nem kap választ. Kérdések, melyeket értelmüket vesztették azon a csillagfényes éjjelen.

Még most is, mikor lehunyja a szemeit, látja maga előtt a bájos arcot, a smaragdzöld szempárt, melyből annyi szeretet és megértés sugárzott felé.

Ujjai közt érzi a lány selymes, puha haját, ahogy a hajszálak úgy siklanak át ujjai között, akár a homokszemek a gyermekek  kezében.

Ma is látja maga előtt a ragyogó mosolyt, ahogy örömmel újságolja, hogy meglett az az RBF bájitaltanból is, ráadásul nem is akármilyen eredménnyel.

Hallja  édes,  csilingelő nevetését, mikor egy baglyot üldözött a Roxfort madárházában még első éves korukban.

Érzi ajkainak édes izét még ma is. Az első csók, amit tőle kapott. Az első csók, amit valaha is kapott.

Az évek során rájött, csak akkor lehet boldog, ha behunyja a szemét és gondolatban visszarepül abba a békés, nyugodt és boldog világba, ahol fiatalkorukat töltötték. Az utóbbi években is csak ezekbe az emlékekbe kapaszkodott és soha nem bánta meg. Hiszen itt még gondtalan és boldog volt.

De amint kinyitotta a szemét szembesülnie kellett a szomorú valósággal, hogy Ő már nincs többé. Most sem volt ez másként. Lassan az asztalához sétált, kinyitotta annak kulcsra zárt fiókját és elővett egy fakó fényképet.

Belefeledkezve nézte a képen vidáman nevető és az avart dobáló lányt. Elmosolyodott az emlékeken és hosszú ujjaival végigsimított a képen, mintha ezzel visszahozhatná Őt.

Gyere vissza hozzám, kérlek! – sóhajtott fel halkan és egy apró könnycsepp jelent meg a szemében. Soha nem sírt eddig. Még akkor sem, mikor megtudta,  mi történt Vele. Most jól esik. Kisírnia magából húsz hosszú év bánatát.

Végre megsiratni Őt.

Az ő drága Lilyét.