Severosa: A Tiltott Rengeteg - más szemmel

Piton csak állt az ajtóban, tágra nyílt szemmel…
Nem tudta mit szóljon az elétáruló látványhoz.
- Mi folyik itt tulajdonképpen?! - kérdezte aztán jeges hangon.
- Jaj, annyira sajnálom… nem hagyhattam ott az erdőben, Hagridnál meg már nem volt hely… - mondta Lena zavartan, és megpróbálta eltakarni a különös kis jószágot. Aztán rájött, hogy teljesen reménytelen a helyzet, mert az állatot még csak-csak elrejtheti, de a nyomait… Különben is, már elkésett, hiszen a bájitaltan tanár észrevette a csöppnyi valamit, ami kis termete ellenére úgy söpört végig a szobán, mint a tájfun.
- Hogy kerül EZ ide?! Megmagyarázná, ha szépen megkérem?! - suttogta a férfi szikrázó szemmel.
- Mondtam, hogy…
- Mondta, Hagridnál nem volt már neki hely! Akkor az én szobám a következő leglogikusabb lépés?!
- Neeem, saját magamhoz akartam vinni, de szóltak, hogy a Professzor úr hívat… Ő meg nálam volt… nem gondoltam, hogy elszabadul… sajnálom, mindent rendbe hozok… Nem akar rosszat, még nagyon kicsi, és elveszítette az anyját… - magyarázkodott kapkodva a lány.
- Kezdjük az elején! - túrt a hajába kétségbeesett mozdulattal Piton.
- Igen?! - nézett rá Lena szolgálatkészen, érdeklődve, és a tanár érezte, hogy minden dühe ellenére mindjárt elmosolyodik, ha nem vigyáz.
- Szóval… MI EZ??!!!!
- Ő egy verimász.
- Bővebben?!
- Az a legfontosabb tulajdonsága, hogy mindenre felmászik, legyen bármilyen anyagból. Falra, üvegre, fára, függönyre…
- Látom! - szögezte le a férfi, szemügyre véve szobája romjait.
- Tényleg nagyon sajnálom… Elrendezem, becsületszavamra… - mondta a pici lány zavarában fülig elvörösödve.
- Ne tegye! Elég bajt csinált már! Vigye innen! MOST!
- Igen, máris! Egyébként miért hívatott, Professzor úr?
- Egy biztos: Nem verimászt akartam hozatni magamnak! - felelte a bársonyos hang gúnyosan.
- Óh, hát persze… megyünk már! - jött még nagyobb zavarba Lena, és indult, hogy megfogja a csöpp állatot, ami leginkább egy mókus, és egy hangyász keresztezésének tűnt.
Ijedtében sóbálvánnyá meredt, mikor meglátta, hogy a kis jószág odaüget Pitonhoz, és pillanatok alatt felszalad a fekete taláron, majd, mint aki jól végezte dolgát, leül a vállára, és mozgékony, hosszú orrával beleszuszog a hollófekete hajba.
A lány lehunyta szemét rémületében, és szeretett volna köddé válni. Uramisten, most mi lesz?! - gondolta zakatoló szívvel.
- Miss Flower! - hallotta meg azt az eltéveszthetetlen hangot, amiben most egyértelmű fenyegetés volt. Nagyot nyelt, és kinyitotta a szemét, felkészülve az elkerülhetetlenre.
- Fél percet kap rá, hogy leszedje rólam, mert utána én szedem le! - a halk suttogás olyan volt, mint a tornádó előtti csend, csak sokkal ijesztőbb.
- Igenis! - ugrott Lena. Megfogta a fura kis lényt, ami annyi bajt okozott, és megpróbálta lefejteni a férfi válláról, ami nem volt könnyű, mert úgy kapaszkodott, mintha életében nem érezte volna még sehol ilyen jól magát. Meg tudom érteni! - gondolta magában Lena, aztán ettől a gondolattól még jobban megrémülve, egy hirtelen mozdulattal szinte letépte a verimászt tanára válláról.
- Bocsánatot kérek még egyszer, nem fog többé előfordulni! - dadogta, és az ajtó felé igyekezett.
- Remélem is! - hangzott a kimért válasz.
- Pedig aranyos, nem?! - kérdezte a lány, minden bátorságát összeszedve, a valóban bájos kis állatra mutatva, ami most olyan angyali ártatlansággal hevert az ölében, mintha nem ő szedett volna szét pár perce egy szobát.
- NEM!!! - felelte Piton, ellentmondást nem tűrőn.
- Oh, hát persze, megértem, hogy most… de… egyébként szerintem…
- Miss Flower!!!
- Viszontlátásra! - mondta gyorsan a kicsi barna szemű lány, és ki akart menekülni az ajtón, de a bájitaltan tanár megállította.
- Valóban úgy gondolta, Miss Flower, hogy verimász gyakorlópályát csinál a szobámból, aztán kisétál, mint aki jól végezte dolgát?! - kérdezte Piton szikrázó szemmel.
- Hát… Én… Azt hittem, azt szeretné a Professzor úr, ha minél előbb kint lennék innen vele együtt! - intett Lena fejével a karjában fekvő furcsa jószág felé, ami kerek csillogó gombszemével hol az ő, hol a tanár arcát fürkészte, mintha csak érzékelte volna a feszültséget, és kíváncsian várta volna a fejleményeket.
- Kivételesen igaza van, tényleg ezt akarom, de csak miután megkapta a büntetését, azért amit csinált! Sajnos egyedül tanul, így pontot nem tudok levonni a házától, de büntetőfeladat nélkül nem ússza meg! Úgy látom a kis kedvence elég szépen pusztított a bájital hozzávalóim között is, ezeket pótolnom kell, de sok mindent csak a Tiltott Rengetegből lehet beszerezni. Egy óra múlva jelentkezzen nálam, elkísér oda! Nem ajánlom, hogy elkéssen, mert megint összeszedett valamit! Most elmehet!
A lány csak bólintott, aztán becsukta maga után az ajtót, szobájába rohant, és kalapáló szívvel nekidőlt a falnak.
Te kis gazember! - nézett a nyakát szimatoló jószágra. Jól kitoltál velem!
Mennyi munkámba került, míg úgy-ahogy elfogadtattam magam Vele… Te meg pont Nála csinálsz ekkora kalamajkát! Rendbe tudom ezt hozni valaha?!
Aztán megsimogatta a puha barna bundát, és elmosolyodott. Jó helyed volt legalább ott a vállán?! Igazad van, egyes dolgokat nem szabad kihagyni… - mondta megértően.
Hogy rólam mit gondolhat most, azt meg inkább hagyjuk… Tulajdonképpen köszönetet is mondhatnék neked, amiért végre eljuthatok a Tiltott Rengetegbe, úgyis régóta szerettem volna körülnézni ott!
Piton fejcsóválva nézett a csukott ajtóra, aztán körbefordult, hogy felmérje a károkat, és tehetetlenül széttárta a karját, mintha azt kérdezte volna: Miért mindig én?!
Elővette a varázspálcáját, hogy eltüntesse a nyomokat, és közben észre sem vette, hogy gondolatai nem a verimász, hanem Lena körül járnak.
Mi a csodáért csillant fel a szeme, mikor meghallotta, mi lesz a büntetése?! Minden normális embert kilelne attól a helytől a hideg, ez a lány meg… Persze, az az eszelős megszállottság, amivel a növényeket, fákat imádja! Biztosan azt gondolja, hogy ez is ugyanolyan erdő, mint a többi! Hamar rá fog jönni, hogy nem így van, és a Tiltott Rengetegbe nem szórakozni jár az ember!
Tulajdonképpen ezért is választotta neki ezt a büntetést, hiszen éppen ideje lenne rájönnie, hogy nem lehet minden állatot, növényt megsimogatni, a fene egye meg, egyszer még valaminek a szájában hagyja a kezét, vagy a fejét! Nem mintha nem érdemelné meg! Magára is dühös volt, mert tudta, hogy most olyasmit csinál, amit még soha, mióta tanít. Szándékosan veszélynek tesz ki egy gyereket, akire vigyáznia kellene… Vigyázni is fog, hiszen ott lesz mellette, de mikor különválnak, hogy úgy keressék a megfelelő növényeket, még így is történhet bármi! Olyan helyekre is menniük kell, ahova diák még soha nem tette be a lábát, ha az erdő szélén el is jutott valameddig, tanári felügyelettel!
Miért nem küldte takarítani, tarajosgyíkot boncolni, vagy bárhova máshova?
Talán mert látni akarja, amint végre megérti, hogy nem csupa gyönyörűség ez a rohadt világ?
Mert bosszantja, hogy nem lehet eltüntetni a szeméből, az arcáról azt az érthetetlen szeretetet, törődést? Mert zavarja az a dühítő, elérhetetlen tisztaság, ami benne már tíz évesen sem volt meg? Mert az agyára megy, hogy csak él a világban, és nem látott még belőle semmit, ami kicsit lerántaná a földre? Mert már nagyon régóta úgy érzi, hogy bele kellene verni azt a szeplős kis orrát valamibe, hogy lásson is, ne csak nézzen? Mert szeretné látni végre félni valamitől? Ha már tőle nem hajlandó?!
Nem, nem erről van szó, a nyavalya sem irigyli tőle, hogy…
Nem a fenét! Akkor miért pont ez a szó jutott eszedbe? - gúnyolódott legbelül az a kis hang, ami annyira fel tudta dühíteni néha.
Kevesebbet kellene gondolkodnom! - húzta el a száját nem kis öngúnnyal, de közben érezte, hogy ő nem tud másképpen élni, az ő agya mindig dolgozott, mindig járt, minden helyzetet értelmezett, érveket sorakoztatott fel, és rutinszerűen kereste az emberek gyenge, sebezhető pontjait, és ha szükségesnek találta, oda is ütött, kíméletlenül. Mielőtt mások találják meg az ő gyenge pontját… Erre tanította az egész élete, ez volt a leghasznosabb tapasztalat, amit leszűrt az eddigiekből. Ezt kellene megértenie ennek a lánynak is, ha jót akar! Ha magától nem hajlandó rájönni, majd ő megérteti vele! Kezdetnek jó lesz az is, ha felfogja, hogy mi minden lehet egy nyavalyás erdőben!
Dühösen nézett körül a helyreállított szobában, aztán eltette a varázspálcáját, és karját összefonva meredt maga elé. Nem értette saját magát, és ez rettenetesen bosszantotta. Miért akarja mindenáron felnyitni ennek a kölyöknek a szemét? Hogy ne érje baj az életben? És miért ne érje, a fene egye meg?! Majd megtanul mindent a maga kárán, mint bárki más! Már réges-régen le kellett volna rázni, egyáltalán nem foglalkozni vele, megtanítani neki a szükséges bájitalokat, és kész! Miért hagyja, hogy időről-időre megjelenjen a szobájában, leüljön mindig ugyanarra a székre, kérdéseket tegyen fel halkan, és közben úgy nézzen rá, mintha nem a szavaiban keresné a választ, hanem a fejében?! Egyáltalán, miért hozzá jön?! Miért nem Minervához, vagy a többi tanárához?! Nem, ez nem így van… Megy hozzájuk is, hiszen tudja nagyon jól, hogy McGalagony milyen lelkesen tanítgatja valamire, és milyen titokzatosan mosolyog, mikor a többiek arról faggatják, hogy miről is van szó. Csak annyit tudtak kihúzni belőle a múltkor is, hogy majd meglátják, mikor átváltoztatástanból fogja letenni a RAVASZ-t! Nem mintha őt érdekelné az egész, de a többiek teljesen lázban vannak, hogy mit fog átváltoztatni mivé a kis védencük! Nevetséges! Tehát nem az a kérdés, hogy miért hozzá jön, hanem miért jön hozzá is?! A többi tanítványa mindig igyekezett olyan messzire elkerülni, amilyen messzire lehetett, kivéve a Mardekárosokat, de Lena Flower nem Mardekáros! Lena Flower nem tartozik sehova, hogy enné meg a fene, de ha beosztották volna, biztosan a Griffendélbe került volna, ha azt nézi, milyen fokon képes az agyára menni! Már itt is van… - húzta el a száját, mikor meghallotta a halk kopogtatást.
- Jöjjön be! - szólt ki, és fejcsóválva nézte az izgatott várakozást a belépő lány arcán.
Bolond, nem vitás!
- Üljön le, mindjárt összeállítom a listát, hogy mit kell beszereznünk, addig próbálja meg visszatartani a lelkesedését, kisasszony!
- Sajnálom, látom, korán jöttem, de eltelt az óra, amit mondott, gondoltam…
- Valószínűleg alábecsültem a kis kedvence teljesítményét! - vetette oda gúnyosan Piton, és nem érezte szükségét, hogy elmondja, már régen elkészülhetett volna, ha nem gondolkodik el annyira, pont ezen az idült vigyoron, ami most is ott ül ennek a gyereknek a képén.
- Tulajdonképpen minek örül, kisasszony?
- Még soha nem jártam a Tiltott Rengetegben, legalábbis a szélénél beljebb még nem jutottam!
- Mire visszajövünk, azt fogja kívánni, hogy bár soha ne jutott volna el oda! Induljunk!
Lena felpattant, és mosolyogva követte a lobogó talárral elvitorlázó férfit.
Egyáltalán nem félt, hiszen Hagridnál látott már jó pár furcsa élőlényt, amik között veszélyes is volt szép számmal. Sőt, szinte csak veszélyesek voltak köztük! - vigyorodott el vidáman.
Különben is, ott lesz Piton… - gondolta még, és újra érezte, ahogy elfogja az a hihetetlen és érthetetlen biztonságérzet, ami a tanár közelében mindig, amióta csak ismerte. Sokszor előfordult, hogy megriadt a keménységétől, a szemében fellobbanó haragtól, váratlanul érte egy-egy dühös kirohanása, rosszul esett neki valami, amit mondott, de akármennyire félt is, belül mindig tudta, hogy nem tőle fél, hanem attól, hogy egyszer igazán megharagszik rá, és elveszíti azt a törékeny, megbecsülésre emlékeztető valamit, amit négy év alatt nagy nehezen kiharcolt magának. Azt sosem hitte, egy pillanatig sem, hogy a férfi bántaná őt, és abban is biztos volt, hogy senki mellett nem lenne olyan biztonságban, mint mellette. De… Régebben valahogy könnyebb volt… Mostanában nem tudott olyat tenni, olyat mondani, amivel ne bosszantotta volna fel Pitont! Az üst mellett szinte már teljes összhangban dolgoztak, a bájitaltan tanár már arra is hajlandó volt, hogy megmutasson neki néhány egészen különleges receptet, és azt is megengedte, hogy vele együtt készítsen el egy-egy bájitalt. Tudta, hogy ez hihetetlen megtiszteltetés, a többi tanártól hallotta, hogy Piton még sosem dolgozott együtt senkivel, nem engedte meg senkinek, hogy belekontárkodjon abba a főzetbe, amit saját célra készít, ő volt az első! Sosem fogja elfelejteni McGalagony döbbenetét, a hitetlenkedő fejcsóválást, mikor egy ilyen óráról ment hozzá, és ellelkendezte neki, milyen bájitalt készítettek el sikeresen, kettesben! Eszébe jutott Dumbledore kicsit megemelkedő szemöldöke, a csendes mosoly, és az arcát fürkésző valószínűtlenül kék szemekben feltűnő furcsa kifejezés is.
Azok az órák csodálatosak voltak, mintha befogadták volna valahova, ahova mindig tartozni akart, azzal, hogy valaki olyan ismerte el a képességeit, aki nem dicsért szinte soha, akinek a szájából egyetlen kurta, nem túl kedves "elfogadható" minősítés többet ért, mint bármi más! Úgy érezte, minden szemvillanását, minden mozdulatát érti a tanárának, és szinte szárnyakat kapott ettől az érzéstől. De ha az órának vége lett… Ez az érzés elmúlt, és Piton mintha álomból ébredt volna, olyan kőkemény, rideg, elutasító, gúnyos volt vele, mint az eddigi három évben soha, pedig eddig sem a kedvességéről volt híres! Régebben azért előfordult, hogy egy-egy megjegyzése majdnem mosolyt csalt a pengevékony ajkakra, és néha szinte már beszélgettek! Bájitaltan tanárának mondta el azokat a gondolatait, elképzeléseit, amiket másnak nem akart, és a férfi, ha égnek emelt tekintetével, fejcsóválásával, gúnyosan elhúzott szájával jelezte is, hogy nem feltétlenül ragaszkodna a megtiszteltetéshez, többnyire meghallgatta, és csak utána hajította ki, néha nehezen leplezve a szája sarkában bujkáló mosolyt. Mostanában mintha minden szava idegesítette, minden, amit mondott, vagy tett, bosszantotta volna…
Teljesen tehetetlennek érezte magát, és azt sem értette, hogy ha három évvel ezelőtt, mikor sokkal fiatalabb, butább, tapasztalatlanabb volt, rá tudott hangolódni Piton hullámhosszára, és képes volt lecsillapítani, megnyugtatni, kibékíteni, akkor most miért áll néha úgy előtte, mint valami idióta, torkában dobogó szívvel, képtelenül arra, hogy bármit mondjon, vagy megvédje magát. Miért keresné legszívesebben állandóan a társaságát, és miért akar elrohanni, köddé válni, mikor végre ott van?! Most is, alig várta, hogy végre elinduljanak erre a sétára a Tiltott Rengetegbe, és most, mikor itt lépkednek egymás mellett, talárja zsebébe süllyesztett, ökölbe szorított kézzel gyűrögeti a zsebkendőjét, mintha tudj' Isten, mi történhetne! Ahelyett, hogy feltenné azt az ezer kérdést, amire választ szeretne kapni! Hirtelen nagyon megharagudott önmagára, és már nyitotta a száját, de Piton jeges fekete tekintete éppen ekkor villant rá, és ő azt vette észre, hogy nagyot nyel, és becsukja a száját.
Négy év szüntelen tanulás után ostobábban kerülök ki innen, mint ahogy idejöttem! - mérgelődött magában tehetetlenül. Már csak abban bízott, hogy az erdő most is, mint mindig, jó hatással lesz rá, és a fák között talán képes lesz újra normálisan viselkedni.
Mélyet sóhajtva lépett be a fák közé, és mélyen beszívta a friss levegőt.
Több fokkal hűvösebb volt itt, a nyári meleg után szinte simogatta bőrét az erdő, mintha kellemesen hűvös kéz érintette volna meg az arcát. Látszott, hogy nemsokára vége a nyárnak, azok a fák, amik a legkorábban kezdenek készülni a télre, már lehullatták az első leveleket, vörös, sárga, rozsdabarna, ropogó szőnyeg fog itt kialakulni nemsokára. Lena magában elmosolyodott, és arra gondolt, milyen jó lenne akkor is eljönni ide… Mindig nagyon szeretett a lehullott avarban mászkálni, minél vastagabb, annál jobb, az az igazi, mikor minden lépésével mélyen belesüllyed a ropogó rétegbe, és cipője orrával feltúrhatja azt, két kezével belemarkolhat a szivárványszínű levelekbe, feldobhatja a levegőbe, és nézheti, amint kavarogva újra lehullnak… Elmosolyodott, és álmodozva nézett körbe. Elhagyták már azt a részt, amit még valamennyire ismert, erre még sosem járt. A fák egyre nagyobbak lettek, egyre magasabbak voltak, a törzsük egyre vastagabb, és az erdő csak sűrűsödött. A fák lombjai összekapaszkodtak, itt már alig ért le hozzájuk a nap fénye, kellemes félhomályban lépegettek. Erre már sokkal kevesebb virág termett, de még itt is volt pár elszánt, színes kis folt, ami eltűrte, hogy csak nagyon kevés fényt kap, és pont itt virult a legszebben.
Milyen csend van! - gondolta Lena, holott tudta, hogy ezt minden alkalommal megállapítja, mikor erdőben jár, aztán azt is, hogy nincs igaza, mert ezerféle zaj van itt, a kabócák éneke, a madarak füttye, a szél susogása a lombok között, ágak roppanásai, az egész együtt mégis valami hihetetlen, megnyugtató csenddé olvad össze, ami éppen attól csodálatos, hogy nem némaság, csak valami harmónia, ahol nincsenek disszonáns hangok, még az ő lépteik neszét is, ami pedig nem tartozik ide, magába olvasztja a rengeteg.
Észre sem vette, hogy ökölbe szoruló keze ellazul, lélegzése lelassul, ugyanakkor mélyebbé válik, és a kristálytiszta levegő beárad a tüdejébe, kitisztítva, vagy legalábbis lecsillapítva zavaros, kapkodó gondolatait is. Kinyújtotta a kezét, és végighúzta ujját a fatörzseken, amik mellett elhaladt, érezve a mély barázdákat, repedéseket, vagy az északi oldalon a vastag, puha, bársonyos mohát, ami megtelepedett a fák kérgén.
Szinte megfeledkezett a mellette lépkedő bájitaltan tanárról, de érezte, hogy ott van, és ez az érzés furcsa módon csak még tökéletesebbé tette az élményt, hogy itt van, ezek alatt az évszázados fák alatt. Nem sejtette, hogy ahogy ő ellazul, feloldódik, a férfi úgy lesz egyre feszültebb, és hogy most az ő keze szorul görcsösen ökölbe, ahogy nézi őt.
Piton úgy érezte, felrobban, és szerette volna úgy megrázni a lányt, hogy leessen a feje. Mit andalog itt, és simogatja a fákat, körül sem nézve, szinte transzban, félig lehunyt szemmel?! Mit képzel, hol van, a Roxfortban, a kényelmes kis ágyában álmodozik?! Ez a Tiltott Rengeteg, az ég szerelmére! Ehhez a gyerekhez testőr kellene, aki minden lépésére vigyáz, hiszen magára képtelen vigyázni, az biztos! Most hogyan hagyja magára, hogyan induljanak két irányba keresni a bájital hozzávalókat?!
Ezt a büntetést remekül kitaláltad! Magadnak!!! Te lassan teljesen kikészülsz, hogy hogyan fogod kivinni innen ép bőrrel, a kisasszony meg szemlátomást remekül érzi magát! - állapította meg nem kis öngúnnyal. Legjobban az bosszantotta, hogy alig tudja levenni a szemét a lány átszellemült arcáról, és még a torka is összeszorul, ahogy nézi. Persze, idegességében! Tulajdonképpen mióta is tart már ez, hogy minden idegesíti, amit csinál?! Minden mozdulata, minden szava az agyára megy, és néha alig tudja türtőztetni magát, hogy a kezébe ne kapja, és ki ne rázzon belőle minden idealizmust, ostoba képzelgést, dühítő együttérzést, érdeklődést, amivel rá (is) néz, minden felragyogó mosolyt, minden eszelős "de szép az élet" szemvillanást, ami akkor a legfeltűnőbb, mikor bájitalokat készítenek együtt, mintha csak direkt őt akarná bosszantani vele, szóval minden cseppjét annak, ami Lena Flower!
- Miss Flower! Hajlandó lenne felébredni, ha szépen megkérem, és arra koncentrálni, amiért idejöttünk?! - sziszegte dühösen, és elégedetten látta, hogy a lány összerezzen, mintha tényleg álomból riadna fel…
- Óh, bocsánat, persze, csak elgondolkodtam! Gyönyörű ez az erdő!
Hihetetlen, mekkora fák vannak itt, hatalmasok, méltóságteljesek, igazi élőlények, érezni, ahogy feszül bennük az erő! Biztosan több száz évesek!
- Több ezer…
- Tessék?!
- A fák, kisasszony! Némelyik kétezer éves is elmúlt, ha éppen tudni akarja!
- Istenem… Ezt azért nem gondoltam, de tényleg olyan vastag a törzsük, hogy nem is tudom, hány ember kellene ahhoz, hogy átérje! Elképesztő belegondolni, hogy már előttünk ennyi évvel is itt voltak, végignézték sok millió varázsló életét és halálát, és még akkor is itt állnak, amikor mi már nem leszünk! Csodálatos hely! Olyan kár, hogy tiltott…
- Nem ok nélkül, és erre maga is rá fog jönni, ha nem figyel! Ha befejezte a kiselőadását, akkor itt a lista, ezek a növények kellenek! Én jobbra indulok, ön balra, és hálás lennék, ha mostantól arra figyelne, hogy minél többet összeszedjen belőlük! És jelezzen, ha valami baj van, megértette?!
- Rendben! - bólintott Lena, és elindult a másik irányba, kicsit szomorúan lecsüggesztve a fejét. Miért nem tud örülni semminek, miért nem jó neki semmi, amit csinál?! Most tényleg meg sem szólalt, addig amíg ő meg nem szólította, már az is baj, ha csak csendben megy mellette?!
Felsóhajtott, és próbált visszatalálni az elvesztett hangulathoz. Ez az erdő igenis gyönyörű, és még akkor is az, ha Perselus Piton Professzor mostanában a szokottnál is jobban utálja őt, csoda tudja, miért!
Rápillantott a listára, és szidta kicsit magát, mert most jött rá, hogy egy hozzávaló mellett éppen az előbb ment el. Visszafordult, és figyelmesen körülnézve fel is fedezte a furcsa növényt, ami hirtelen megrándult, és behúzódott a fa mögé, amin függött, mintha el akarna bújni, de elkésett, már észrevették. Lena odalépett hozzá, és egyik oldalról a fa mögé nyújtotta a kezét, mintha meg akarná fogni a kicsit szúrós, üreges szárat, és amikor az elrándult a veszély elől, és a másik oldalon előbukkant, másik kezével megragadta, és óvatosan levágott róla két húsos, vastag szárú levelet.
- Jól van, na, nyugalom, nem lesz semmi baj, többet nem bántalak! Sajnálom, de neked marad elég leveled, nekem meg mindenképpen kell pár darab! - mondta, és vigyázva tarisznyájába süllyesztette a kincset, hogy el ne törjön a levélnyél, tudta, hogy Pitonnak igazából nem a levél kell, hanem a szárban lévő folyadék, ami a veritaszérum egyik alapanyaga volt, és pótolhatatlan kincs, mert a bujkállián csak nagyon kevés helyen termett meg.
Érezte, hogy kicsit mindjárt jobb kedve van. Igenis, meg fogja mutatni, hogy az összes bájital hozzávalót képes összeszedni, a fene egye meg! Óvatosan lépkedett tovább, és nem vette észre, hogy apró szemek figyelik minden léptét, és egy nesztelen élőlény halkan a nyomába szegődik. Egyik növényt a másik után tette a tarisznyájába, és egyre jobban élvezte az egészet. Annyira csak a feladatára figyelt, hogy teljesen megfeledkezett Piton figyelmeztetéséről, miszerint ez az erdő nem véletlenül tiltott. Hirtelen szinte nekiment valaminek, az utolsó pillanatban fékezett le a karcsú, fekete lábak előtt, és hangosan felsikoltva próbálta visszanyerni az egyensúlyát. Mikor végre sikerült, riadtan siklott végig a tekintete az előtte álló akadályon. A karcsú lábból négy volt, és csodaszép fekete csődörnek látszott elsőre az a lény, ami útját állta. De csak elsőre… A fekete test egy férfi felsőtesttel folytatódott, a markáns arcot hosszú fekete haj keretezte, ami hosszan lelógott az izmos hátra, kócosan attól, ahogy a fák, bokrok ágai bele-beletéptek.
- Egy kentaur… - nyögte Lena, és még a szája is tátva maradt, ahogy csodálta ezt a gyönyörű lényt, ami már akkor nagyon tetszett neki, mikor mugliként élt, és azt hitte, hogy kentaur csak a mondákban létezik.
- Ki vagy te? - kérdezte a kentaur, és nem volt túlságosan kedves a hangja, de támadó szándék sem érződött benne.
- A nevem Lena Flower, és a Roxfortban tanulok.
- Hazudik, nyáron nincs tanítás a Roxfortban! - szólalt meg egy másik hang, és egy ragyogó barna szőrű kentaur lépett társa mellé. Ennek az új jövevénynek a haja is barna volt, és morcosabbnak tűnt, mint az előző.
- Tudom, hogy általában nem, de én csak nyáron járok ide, év közben a muglik között tanulok! - védekezett Lena, és rájuk mosolygott.
- Ilyen még sosem fordult elő, mióta az eszemet tudom! - hangzott fel egy újabb, rekedtesen mély hang, ami egy vöröses szőrű, izzó vörös hajú lénytől származott.
- Igen, tudom, hogy én vagyok az első ilyen, Dumbledore is mondta! - bólintott a lány, és kezdte kényelmetlenül érezni magát, ahogy a hatalmas testek körbevették, fölé magasodtak, de a csodálatát még most sem tudta elfelejteni. Meseszépek! - gondolta ámulatában a fejét csóválva.
- Lehet, hogy igazat mond! Mit keresel itt? - ez a kérdés már megint új hangtól származott, és a fák mögül kilépett egy vakítóan fehér szőrrel borított test. A hihetetlenül hosszú, aranyosan csillogó hajú, nagyon fiatal kentaur csatlakozott a többiekhez, és szemöldökét összehúzva várta a választ.
- Bájital hozzávalókat keresek, és Piton Professzorral jöttem ide! Nem hiszem, hogy bármi rosszat tettem volna, próbáltam vigyázni, hogy ne tegyek kárt semmiben!
- Ismeri Pitont, ismeri Dumbledore-t, szerintem hihetünk neki! - mondta az újonnan jött, és kicsit mintha elmosolyodott volna, magán érezve a csöpp lány ámuló tekintetét.
- És hol van Piton, akivel állítólag idejött?! Firenze, te mindig túlságosan hiszékeny vagy! Egy kentaur ne legyen hiszékeny! Egy kentaur ne higgyen másnak, csak a csillagoknak! - horkant fel az elsőnek előbukkanó teremtmény, hosszú gubancos fekete haját dühösen hátravetve.
- Állt olyasmi a csillagokban, hogy jön egy lány, aki rosszat akar nektek? - kérdezte Lena egy árnyalatnyi szemtelenséggel, és a Firenzének nevezett szőke lény most már leplezetlenül elmosolyodott.
- Mi nem ilyen ostoba módon, buta jóslatokért vizsgáljuk a csillagokat, mi a mélyebb összefüggésekre figyelünk, de te ezt úgysem értheted, te csak ember vagy!
- Boszorkány is vagyok!
- Egykutya! Mindegyik megbízhatatlan, mindegyik nagyravágyó, mindegyik magának akar mindent! Mondom: egykutya! - horkant fel dühösen a fekete kentaur, és két lábra ágaskodva, dühösen fújt egyet.
- Hát ezzel nem nagyon tudok vitatkozni! De azért nem mindenki ilyen nálunk sem! - mondta Lena csendesen.
- Hagyjuk elmenni! Mit árthatna nekünk?! Különben sem érzek rajta semmit, ami rossz! - javasolta Firenze az előtte álló kis alakot vizsgálgatva.
- Nem bánom! Azonkívül, hogy semmi keresnivalója itt, tényleg nem csinált semmit! Menjen! - legyintett a másik, fekete haját hátravetve, mellső lábával a földet kapálva. Csodálatosan szép, mint a legcsodálatosabb ló, még a bőre is, ahogy meg-megremeg idegességében, ahogy csapkod a farkával, ahogy dobálja a sörényét! Mint az a makacs, de tökéletes ló, amin mugliként lovagoltam! - gondolta Lena, és önkéntelenül csúszott ki a száján a kérdés:
- Tudjátok, hogy az emberek azt hiszik, kentaurok nem léteznek, csak a mesében?
- Úgy érted a muglik? Azok azt sem látják, ami kiveri a szemüket! Szerencsére! Mindent kiirtanának, amit furcsának találnak, vagy amitől félnek! Nem is baj, hogy azt hiszik, nem létezünk!
- Örülök, hogy nem így van! - mondta Lena csendesen, és nyugodtan állta a fürkésző, gyanakvó tekinteteket, amivel most mind a négyen ránéztek.
Ez a hibbant lány nekiáll udvarolni négy kentaurnak! - gondolta Piton dühösen. Már percek óta figyelte az egyik fa mögül a diskurzust, varázspálcáját markolva, mindenre készen.
Arra a rémült sikolyra figyelt fel, ami akkor tört fel Lena torkából, mikor majdnem beleszaladt az útját álló testbe, arra rohant ide, magában szitkozódva, hogy hogyan fogja megmagyarázni Dumbledore-nak, ha baja esik ennek a gyereknek az ő hibájából. Legközelebb, ha valami őrültséget csinál, egy hétig békát belez, az jó kis nyugodt, problémamentes megoldás, legalábbis neki!
- Szóval örülsz neki… - mondta elgondolkodva a fekete hajú kentaur, és kicsit tanácstalanul nézett a társaira. Firenze megvonta a vállát, és alig látható mosollyal biccentett egyet.
- Igen, így van! Nagy kár mindenért, ami eltűnik, pedig valamikor élt és létezett! Jó tudni, hogy Ti még vagytok, akkor is, ha talán sosem látlak benneteket többé! - válaszolta a lány teljesen őszintén, mély meggyőződéssel.
- Tudod, az a furcsa, hogy hajlamos vagyok hinni neked! - mérte végig a csöpp teremtést fejcsóválva a kentaur, és most először az ő arcán is feltűnt egy villanásnyi mosoly.
A következő pillanatban eltűntek a fák között, és már csak egy-egy fekete, vörös, vagy fehér villanás, meg-meglebbenő sörény, és halk ropogás jelezte, merre járnak.
- Azt a mindenit! Már ezért megérte eljönni! Szenzációs ez a hely! - mondta ki Lena hangosan a fejében zsongó gondolatot, és nevetve, karját széttárva pördült körbe.
Ez nem igaz! Ki fogja deríteni, hogy a Tiltott Rengetegben mászkálni a legfelemelőbb dolog a világon! Hát tényleg sejtelme sincs róla, hogy a tűzzel játszott?! - dühöngött Piton, és száját összepréselve lépett a lány elé.
- Professzor úr! Képzelje, kentaurokkal találkoztam, egyszerre néggyel! Először haragosnak tűntek, de aztán beszélgettünk, és…
- Láttam! Sőt, hallottam! Magának teljesen elment az esze, mondja?! - szűrte a szavakat összeszorított ajkai közül Piton, és enyhe elégtétellel figyelte, ahogy villogó tekintetétől lassan lehervad a boldog ragyogás, fülig érő mosoly a kis arcról.
- De… miért?!
- Miss Flower! A szó szoros értelmében udvarolt négy kifejlett kentaurnak! Van némi elképzelése arról, hogy milyen sűrűn jár erre nőnemű lény?! És arról, hogy egy kentaurnak milyen gyakran van alkalma az emberek közül származó nővel találkozni?! Vagy arról, hogy mire vágyhat mindegyik, lévén félig férfi, félig csődör?! Hallott már nőnemű kentaurokról?! Mit kérdezzek még, hogy sejteni kezdje, mi történhetett volna?! Fogalmam sincs, hogy úszta meg ilyen könnyen! - sziszegte Piton, és megpróbált nem figyelni a hangra, ami azt suttogta a fejében, hogy valószínűleg úgy, hogy ezek a négylábúak kivétel nélkül mind vakok, de legalábbis hibbantak voltak…
- Én… Ez nekem eszembe sem jutott! - suttogta Lena, és minden vér kifutott az arcából, ahogy lassan megértette, mire gondol a tanár.
- Az a szerencséje, hogy jó szokásától eltérően ezeket legalább nem próbálta megsimogatni!
- Őszintén szólva eszembe jutott, csak…
- Eszébe jutott! Mondom, hogy elment az esze! Garantálom magának, hogy ha megteszi, nekik is eszükbe jutott volna egy s más! Hogy lehet ennyire felelőtlen, hogy engedheti meg magának, hogy ennyi idősen ne gondolja át, mi lehet a következménye annak, amit csinál?! Meddig akar úgy élni a világban, hogy csak megy az érzései, ötletei után, ahelyett, hogy gondolkodna?! Mikor fogja fel végre, hogy nem viselkedhet úgy, mint valami elsőéves csitri?! Lassan felnőtt nő, a mindenségit neki, és végre már eszerint…
Mi?!?! Ezt én mondtam?! - dermedt meg Piton egy pillanatra, és hirtelen ezer kép villant az agyába, bántó élességgel, idegesítőn tisztán, mégis valószerűtlenül, mint mikor a villám vakító fénye belehasít a sötétségbe, és a hirtelen villanásban minden láthatóvá válik, ami addig elrejtőzött, ugyanolyan tisztán, mint napvilágnál, mégis egészen más megvilágításban, sosem gondolt értelmet nyerve.
Tulajdonképpen mióta is idegesíti Lena minden mozdulata, minden szava, minden pillantása?! Óh, a rohadt életbe!
- A rohadt életbe, a rohadt életbe, a rohadt életbe!!!
- Elsőre is értem, hogy butaságot csináltam, Professzor úr! - mondta a lány elkeseredetten, de egy csipetnyi daccal a hangjában.
Piton úgy nézett rá, mintha fel akarná nyársalni a tekintetével.
- Elhallgatna, Miss Flower?! Kivételesen nem magához beszéltem! - suttogta fagyosan, és legszívesebben itt hagyta volna az egész átkozott erdőt, kentaurokkal, Lena Flowerrel, és minden egyébbel együtt. Gyűlölte, hogy elveszítette a fejét, annyira, hogy az ilyen nyilvánvaló legyen. Sosem szokott káromkodni a diákjai előtt, mindig hűvös nyugalommal, vagy jeges, de halk dühvel reagált le mindent, most meg… Igaz, az sem fordult még elő soha, hogy… Na ne, ez már tényleg sok! - állapította meg hirtelen, ahogy elnézett a lány feje felett.
- Hogy az a…
- Ez sem nekem szólt?! - kérdezte kissé megszeppenve Lena, és valami azt súgta neki, ahogy tanára arcát nézte, hogy nem bizony, pedig ezúttal talán jobb lenne, ha hozzá intézték volna a minden örömöt nélkülöző felkiáltást.
- Miss Flower, ne forduljon meg, hanem jöjjön ide, és álljon mögém! Most azonnal! - mondta Piton halkan, és lassú, nyugodt mozdulattal elővette a varázspálcáját.
A lány engedelmeskedett, és csak akkor fordult meg, mikor már a bájitaltan tanár háta mögött állt, akkor viszont önkéntelenül is feltört belőle egy sikoly, amit aztán minden lelkierejét összeszedve, nagy nehezen tudott csak visszatuszkolni.
- Nem tudom, most mi a baja, kisasszony! Ez is egy állat, nem akarja esetleg megsimogatni? - kérdezte a mély hang nem is titkolt gúnnyal.
- Ezt most inkább kihagynám… Semmi bajom a pókokkal, de egy bizonyos méret felett…
- Örömmel hallom, hogy ezeket nem óhajtja megszelídíteni!
- Az acromantula nem szelídíthető, ezt még én is tudom! Hogy kerülnek ezek ide, úgy tudom, Borneó az őshazájuk?!
- Talán kérdezze meg, hátha evés előtt társalogni van kedvük!
Hagrid! Fogadni mernék, hogy Hagrid! - gondolta Lena, és kivételesen úgy érezte, hogy komolyan el kellene beszélgetnie az óriás termetű vadőrrel, mert azért sok az, ami sok, még neki is! Rémülten figyelte a furcsa, ringatózó, hintázó járással egyre közelebb araszoló hatalmas, fekete szőrrel borított pókokat, amik körülbelül 3 méter szélesek, és 2 méter magasak voltak, bár ez a magasság sűrűn váltakozott, attól függően, hogy a hatalmas állatok iszonyúan hosszú lábaikon megemelték, vagy leeresztették gigantikus potrohukat. Érezte, hogy veríték üt ki a homlokán, és a cseppek lassan lefelé kezdenek haladni milliméterről milliméterre…
- Egyszerre kettő! Két ember! Aragog örülni fog! - szólalt meg az egyik állat, miközben rosszindulatú, apró szemei feltérképezték a leendő vacsorát. Izgalmában csattogtatni kezdte a csáprágóit, és társai is csatlakoztak hozzá, pillanatokon belül.
Micsoda pokoli hang, gondolta Lena, és végigfutott a hátán a hideg, miközben érezte, hogy izzadtságcseppek kezdenek araszolni már a gerincén is.
Furcsa… Szóval ilyen a jeges veríték! - állapította meg, és saját maga sem értette, hogy hogyan képes most ilyen ostobaságokra gondolni, mikor nem biztos, hogy élve kikerül innen. Ő is elővette a varázspálcáját, és önkéntelenül is közelebb húzódott a bájitaltan tanárhoz, szinte már hozzásimult.
Na, ezt akartad, nem?! Most aztán fél, ez kétségtelen! - gúnyolódott saját magán Piton, mikor megérezte, hogy a lány egész testében reszket. Ezt akartam, de úgy, hogy lehetőleg életben maradjon! Valahogy ki kell jutnunk innen, a fene egye meg az egészet!
- Ki az az Aragog? És hogy kerültök ti ide? - hallotta meg hirtelen Lena kicsit elcsukló, színtelen, de őszintén érdeklődő hangját.
Most komolyan beszélgetni akar velük?! Eszelős, kész, ez most már tény!
- Semmi közöd hozzá, de ha tudni akarod, ő a vezetőnk, mindannyiunk apja, a legbölcsebb mindannyiunk közül!
- És a legéhesebb is! - tette hozzá egy másik acromantula, és valami furcsa zaj hallatszott most minden hatalmas test felől. El kellett telnie pár másodpercnek, míg Lena rájött, hogy mit is hall. Nevettek… Ezek a szörnyek nevettek rajtuk! Sokszor hitte már azt, hogy fél valamitől, de most rá kellett döbbennie, hogy soha életében nem ijedt még meg igazán, ha az a félelem, amit most érez! A gyomra összeszűkült, a torka elszorult, a jeges borzongás újra és újra átjárta a testét, és érezte, hogy keze-lába remeg, annyira, hogy alig tudta felemelve tartani a varázspálcáját. Döbbenten nézte Pitont, aki még most is inkább dühösnek, mint ijedtnek tűnt.
Úgy látszik, jobban haragszik rám, mint a pókokra! - gondolta magában kesernyésen, nem sejtve, hogy a bájitaltan tanár valójában az egész világra dühös, de leginkább saját magára, amiért ilyen lehetetlen helyzetbe sodorta magát és a lányt.
Ki kell innen jutnunk valahogy! - döntötte el magában elszántan, és a következő pillanatban már fel is harsant a mély, bársonyos hang:
- Obstructo!
Az egyik hatalmas pók valósággal megdermedt, de a többi annál dühösebben, és ekkora testű állatoktól váratlan gyorsasággal lendült akcióba. Hosszú, szőrös, karmos lábaikon elképesztő sebességgel rohantak feléjük szinte minden irányból, és már látszott, hogy ennyi acromantula ellen egy varázsló tehetetlen, márpedig Piton magára maradt, mert Lena kezében hiába volt ott a varázspálca, a lány rémülettől dermedten nézte a fekete inváziót, ami elsöpörni készült őket. Egyetlen átok sem jutott eszébe, de ha eszébe jutott volna, akkor sem tudta volna kimondani, mert úgy érezte, soha többé nem fog tudni megszólalni. Halálsápadtan, bénultan állt, és most jött rá, hogy életében először olyan állatokkal találkozott, amikre nincs hatással sem a jó szó, sem a szeretet, sem a simogatás…
- Miss Flower! Miss Flower!!! Térjen már magához, és mozduljon meg, a mindenségit neki! - ordította Piton, szeme sarkából figyelve tanítványát, miközben szünet nélkül, villámgyors mozdulatokkal szórta átkait a feltartóztathatatlanul közeledő pókokra. Látta, hogy teljesen reménytelenül próbálja magához téríteni, a nagy barna szemek rebbenés nélkül, borzalomtól kitágultan meredtek egy irányba, még abban sem volt biztos, hogy hall-e egyáltalán valamit abból, amit mond neki. Egyik kezével megragadta a vállát, vadul megrázta, és mikor a lány tétován végre valahára ráemelte a tekintetét, valósággal az arcába üvöltötte:
- Figyeljen rám végre, és csinálja, amit mondok! Forduljon balra, ott van a legkevesebb ezekből a bestiákból, látja?! Amint sikerül még egyet megállítanom, célba veszi azt a rést, elkezd rohanni, és hátra sem néz, megértette?!
- És Ön…
- Azt kérdeztem, hogy megértette-e?!
- Igen… - suttogta Lena alig érthetőn.
- Akkor rajta! - kiáltotta a férfi, és amint kimondta az átkot, hatalmasat taszított a tétovázó lányon, aki automatikusan indult el, amerre mondták neki. Egyre gyorsabban rohant, mintha most oldódott volna fel testében a görcs, halk sikollyal elsuhant a hozzá legközelebb eső pók felé kapó hatalmas csáprágója mellett, és teljes erőből futott tovább még pár méteren keresztül, olyan sebességgel, mintha szárnyai lettek volna, méghozzá olyan villámgyors szárnyai, amiket csak a rettegés képes adni valakinek.
Pár percen belül biztonságban lehet! - állapította meg Piton megkönnyebbülten, és már éppen arra készült, hogy saját magán is segíteni próbáljon valahogy, ha ugyan lehetséges, mikor észrevette, hogy a lány hirtelen megtorpan, és hátrafordul.
Most mi a csodáért áll meg ez a szerencsétlen?!
- Tovább! Fusson már, mi a fenére vár?! Tovább, gyerünk!!!
Lena csak a fejét rázta, és úgy érezte magát, mintha álomból ébredne.
Ennyire nem lehet gyáva! Rettenetesen elszégyellte magát, ahogy a bestiák gyűrűjében szétvetett lábbal álló, lobogó talárral küzdő bájitaltan tanárra nézett.
Tényleg képes lettem volna itt hagyni, csak hogy a saját életemet mentsem?! - gondolta, és iszonyodva gondolt erre az ismeretlen Lena Flowerre, akit a vészhelyzet hozott elő belőle. Még mindig rettenetesen félt, de az önmaga iránt érzett undor már erősebb volt, és nem engedte, hogy tovább meneküljön. Összeharapta remegő ajkát, és felemelte a varázspálcáját, de annyira remegett a keze, hogy attól félt, a végén még Pitont találja el.
Mással kellene próbálkoznom! Talán használhatnám azt, amit McGalagony-val gyakoroltam… Mostanában már szinte mindig sikerült, most is fog, csak össze kell szednem magamat! - morfondírozott, aztán lehunyta a szemét, és koncentrálni kezdett.
Piton úgy érezte, megüti a guta. Az hagyján, hogy ő itt hagyja a fogát, de ez a félőrült nőszemély is meg fog halni, pedig hét határon is túl lehetne mostanra!
- Mi a fenét… - kezdte dühösen a mondatot, aztán olyasmi történt vele, ami csak nagyon kevésszer életében. Torkán akadt a szó, mert valami olyasmit látott, amit nem hitt volna el, ha mástól hallja. A kicsi barna lány megrázta magát, és a következő pillanatban már egy sárga bundájú, fekete foltos párduc állt a helyén, hörögve, vicsorgó fogakkal, pattanásig feszült, reszkető testtel. És a karcsú állat hirtelen nekilódult. Hátulról támadta meg a férfihoz legközelebb eső acromantulát. Nem lett volna ellenfél ennek az óriási bestiának, ha a testébe próbál marni, de ezzel nem is próbálkozott, a lábát vette célba, belemart, és egyszerűen kitépte a helyéről. A hatalmas pók felüvöltött, és megbillent, aztán többi lábán egyensúlyozva támadója felé próbált fordulni, hogy rágóival megragadhassa, de a fürge párduc kitért előle, újra csak a hátába került, és vad morgással szakította ki a következő lábat is. Az újra felhangzó fájdalmas ordítás már társai figyelmét is a nagymacskára irányította. Piton kihasználta a pillanatot, hogy elterelődött róla a figyelem, és azonnal cselekedett. Átkot küldött gyors egymásutánban két pókra is, aztán elrohant a mozdulatlanná dermedő állatok mellett, intett a párducnak, hogy kövesse, és valósággal bevágódtak a fák közé. A férfi érezte, hogy a sárga bunda meg-megérinti a lábát, ahogy az állat mellette rohan, és egyetlen gondolat zsongott a fejében újra és újra.
Ez nem lehet igaz! Ez egyszerűen nem lehet igaz! Egy animágus! Ennyi idősen!
Ismert egy hatalmas fát itt, azt szerette volna elérni, mert tudta, hogy szinte az egész belseje üreges, és ott elbújhatnának. Csak reménykedni tudott, hogy a nyomukban törtető bestiák nem érik őket utol addig. Félrerántott pár lecsüngő liánt, és bepréselte magát a keskeny résen a fa belsejébe, és mikor a nagymacska is mellette kuporgott már, elmormolt egy varázsigét, mire a növény hirtelen növekedni kezdett, és teljesen elfedte a bejáratot. Csak ekkor nézett levegő után kapkodva a szintén lihegő, remegő állatra.
- Ha visszafele is megy a dolog, Miss Flower, akkor hálás lennék, ha visszaváltozna, nem sok kedvem van ekkora helyen egy párduccal kuporogni!
A fekete foltos test megremegett, és Pitonnal szemben ott állt Lena, meglehetősen sápadtan, és egy kicsit zavartan is.
- Hmm… Szóval ez volt az a titokzatos dolog, amiről McGalagony professzor nem volt hajlandó beszélni! - állapította meg a férfi, és a lány csak egy bólintással jelezte, hogy így van, aztán felemelte a fejét, és kérlelőn nézett a szénfekete szempárba.
- Professzor úr, szeretném megkérni, hogy ne mondja el senkinek, amit látott! A tanárnő titokban szerette volna tartani, meglepetésnek szánta, rengeteg helyen kilincselt miattam, hogy megtaníthasson engem erre, meg…
- Meg…?! És még mire, kisasszony?
- A… a másik két alakomra… - suttogta a lány csendesen.
- Micsoda?! Mi a csodáról beszél, azt akarja mondani, hogy három állattá képes átalakulni?!
- Igen, de még nem mindig sikerül mindegyik tökéletesen…
- Mi a másik kettő? - kérdezte Piton, és a fejét csóválta hitetlenkedve, ugyanakkor érezte, hogy Lena igazat mond. Ez magyarázta Minerva titokzatos mosolyát is…
- Mókus és vidra… - nyögte ki a csöpp teremtés, és újra kérőn nézett rá.
- Kérem…
- Úgy látom, valami kényszerképzete van arról, hogy hirdetéseket fogok közzétenni erről az információról! Olyan sokszor látott a Roxfortban valamelyik lépcsőfordulóban pletykálkodni a kollégáimmal?! - kérdezte a férfi gúnyosan, és a lány még ilyen rémülten, elgyötörten is elmosolyodott, olyan morbid volt a gondolat. Perselus Piton, amint pletykálkodik!
- Köszönöm! És azt is, hogy megmentette az életemet! - suttogta válasz helyett.
- Hagyja az ostobaságait, kisasszony, ha megkérhetem, különösen most! Itt vannak, maradjon csendben! - felelte Perselus, és azt már csak magában tette hozzá, hogy nincs mit köszönnie, mert erre az átkozott helyre is ő hozta!
Lena elsápadt, és önkéntelenül is közelebb húzódott a bájitaltan tanárhoz, barna szeme óriásira tágulva meredt a fa törzsén levő bejárati nyílásra, amin ebben a pillanatban megmozdultak a lián indái. A lány már majdnem felsikoltott, mikor a tanár keze a szájára tapadt.
- Elment az esze?! Nem láthatnak bennünket, csak nekimentek a fának, attól mozdult meg, de ha visítozni kezd, biztosan észrevesznek! - suttogta alig hallhatóan, inkább csak szájának mozgásából, és dühösen villogó szeméből lehetett kiolvasni, hogy mit mond. A hosszú, erős ujjak továbbra is Lena száját szorították, nem túl gyengéden, de neki eszébe sem jutott, hogy megpróbáljon kiszabadulni. Jobb volt így… Nem bízott magában annyira, hogy biztos legyen benne, nem sikoltana fel, ha újra történik valami. Lehunyta a szemét, hátradőlve a mögötte álló Pitonhoz bújt, biztonságra vágyva, mint egy kisgyerek, és félelmében szinte a mellkasába fúrta a fejét.
A férfi megdermedt, megfeszült az álla, szája pedig pengevékony vonallá préselődött. Újra csak azok a szavak jutottak az eszébe, amik közvetlenül a pókokkal való találkozás előtt szakadtak ki belőle: A rohadt életbe! És megint csak a rohadt életbe! Ez a lány még a szókincsére is pokolian rossz hatással van! Már azt is gyűlölte, hogy egyáltalán ilyen gondolat eszébe jutott egy tanítványával kapcsolatban. Elmúlt 18 éves, de neki csak egy gyerek, hiszen a tanítványa, mindegy hány éves! Ahogy múltak a percek, és Lena egyre jobban hozzátapadt a hátával, kezdte úgy érezni, hogy az acromantulák között is jobb helyen lenne… Aztán megérezte, hogy a lány már nem reszket annyira, a szívverése is csillapodik, pattanásig feszülő teste lassan elernyed, és hosszú idő után megmozdul. Óvatosan vette le a szájáról a tenyerét, készen arra, hogy ha hangoskodni akarna, újra megakadályozza benne, de a csöpp teremtés felsóhajtott, és halkan csak annyit mondott:
- Elmentek…
- Honnan tudja?
- Érzem… És a madarak is újra megszólaltak. Amíg itt voltak, teljes csend volt…
Piton felvonta a szemöldökét, és alig pár levelet mozdítva kinézett az indák között. Lenanak igaza volt, a bestiák tényleg feladták a keresést, és elmentek.
- Induljunk! - mondta nyugodtan, majd határozottan kilépett az odúból, és úgy döntött, nem hajlandó kielemezni, hogy mitől rekedtebb a hangja, mint egyébként…
Teljes csendben mentek egymás mellett, egészen addig, amíg megtalálták a kincset érő hozzávalókkal teli tarisznyákat, csak aztán vették az irányt a Roxfort felé.
A férfi szeme sarkából figyelte a lányt, és megállapította, hogy bár elérte, amit akart, egyáltalán nem tetszik neki, amit lát. Lena uralkodott magán, és látszólag nyugodt volt, de hiányzott belőle az a csendes derű, békés nyugalom, amivel eddig vizsgálgatni szokta az erdőt. Időről-időre alig láthatóan összerezzent, ha zajt hallott, és látszott a szemén, hogy nem az erdőt, a fákat nézi, hanem azt, hogy mi van a fatörzsek mögött. Eltűnt a teljes bizalom a barna szemekből, és megjelent helyette a gyanakvás, és a félelem… Mintha felnőtt volna…
Ezt akartad, nem?! Most így sem jó?! Döntsd el végre, mit akarsz! - dühöngött Piton magában, és kezdte úgy érezni, hogy elment a józan esze, mikor hirtelen szinte akarata ellenére megállt.
- Erre jöjjön, van még egy növény, amit meg kellene szereznünk! - mondta, és elkanyarodott jobb kéz felé, egy keskeny csapásra. Hallotta, hogy a lány halkan felsóhajt, de követi. Remek, már hazudik is egy ilyen csitri miatt! Nem hiányzott már semmi a listáról, de úgy gondolta, mutat neki valamit, hátha…
Pár perc múlva az ösvény véget ért, pontosabban egyenesen nekiszaladt egy hihetetlenül vastag, göcsörtös fatörzsnek, amely úgy magasodott előttük, mint valami fal. Olyan volt ez a faóriás, mintha az egész erdő, és minden fa ősanyja lenne. Hatalmas volt, tekintélyt parancsoló, büszke, harcokban edzett, sok helyen sérült, de ellenállhatatlan. Még Piton sem tudta magát teljesen kivonni a hatása alól, mikor itt járt, ezért arra gondolt, hogy talán a természetimádó Lenanak is segít majd…
- Istenem… - suttogta a lány, és megbabonázva indult el az elképesztő méretű fenyő felé, aminek nem látszott a csúcsa, akárhogy szegte is hátra a fejét. Mint egy hatalmas felhőkarcoló, de sokkal idősebb, sokkal méltóságteljesebb, sokkal szebb! - gondolta, miközben mindenről megfeledkezve elindult, hogy körbejárja. Azzal az elhatározással indult el, hogy számolja majd a lépteit, hogy hány lépéssel tudja megkerülni, de a hatodik körül teljesen elfeledkezett erről az elhatározásáról, mert nem tudott másra figyelni, csak a törzs repedéseire, az ezeréves kéreg ráncaira, a gyógyult sebekre, elnőtt hegekre, amik azt mutatták, hogy nem volt könnyű ennyi ideig életben maradni itt, de ez a fa mindent kibírt, mindent legyőzött! Mikor visszaért a kiindulópontra, áhítattal megsimogatta a durva, furcsa módon mégis selymes kérget, a fához simult, nekitámasztotta a homlokát, és szinte érezte, ahogy belé is beléáramlik az óriás lebírhatatlan életereje, ujjai alatt lüktetett, pulzált a fenyő teste, és hihetetlen megnyugvást érzett, mintha valaki hűvös kézzel végigsimított volna felborzolt idegrendszerén.
Piton fejcsóválva nézte a mindenről megfeledkező, láthatólag egészen máshol, más világban járó lányt, aki most hirtelen felé fordult, és neki elakadt a lélegzete, mert a régi, jól ismert mosoly tűnt fel a kis arcon, csak ragyogóbban, lágyabban, hálásabban, mint bármikor ezelőtt.
- Azt hiszem, ez a leggyönyörűbb, legfenségesebb élőlény, amit valaha láttam! Köszönöm, hogy megmutatta nekem! - mondta halkan, és Piton, bár egy gúnyos szemöldökfelvonással elintézte a választ, némi idegességgel könyvelte el magában a megkönnyebbülést, amit érzett, mikor visszatért a régi, idegesítő, dühítő, bosszantó, gyerekes Lena Flower.
- Ki mondta, hogy azért jöttünk ide, hogy ezt lássa?! Nos, mi lesz, kisasszony, hajlandó lesz végre elindulni?! Minden hozzávaló együtt van, éppen ideje kijutni erről az elátkozott helyről!
- Nem is olyan elátkozott! Nagyon veszélyes, teljesen igaza van, de… Van itt más is, nem csak óriáspókok! Hatalmas fák, különleges növények, állatok, kentaurok… Gyönyörű, titokzatos, meseszép, és igen, halálos is lehet! De azért nagyon örülök, hogy ezt a büntetést kaptam! - nevette el magát parányi szemtelenséggel a lány.
- Hmm… Ezt észben tartom, és legközelebb mást találok ki, biztos lehet benne!
- Óh… kár… - szontyolodott el tréfásan Lena, és csatlakozott a tanárhoz, aki miután lemondó sóhajjal nézett az égre, sarkon fordult, és hosszú léptekkel, lobogó talárral elsuhant a Roxfort felé. Egy órás, teljes, de egyáltalán nem zavaró, inkább megnyugtató csendben megtett út után léptek ki a Tiltott Rengetegből, és majdnem beleütköztek Hagridba, aki meglepetten bámult rájuk.
- Professzor úr! Lena! Kicsim, mit csináltál te itt?
- Nem hinném, hogy közöd van hozzá, Hagrid! - mondta Piton hűvösen.
- Jó, persze, csak… csodálkoztam egy kicsit… - dörmögte zavartan a vadőr, aztán felcsillanó szemmel a lányhoz fordult.
- Lena, képzeld, találtam egy kicsike hyppogriffet, én fogom felnevelni, csodás lesz! Megismerkedsz vele? - kérdezte reménykedve.
- Hát persze, nagyon szeretnék, de hol van, hol tartod?
- A kunyhómban, de most itt van!
- Hol? - nézett körül Lena.
- Hát itt mögöttem… Óh, kicsikém, már megint kezded?! - sóhajtott fel a vadőr, mikor hátrafordulva ő sem látott semmit.
Piton is felsóhajtott, és fejcsóválva állapította meg, hogy itt senki nem normális! Nem is csoda, hogy ő is őrültségeket művel, és gondol néha!
Ez a kettő viszont teljesen őrült! - szögezte le magában, mikor Lena és Hagrid egy emberként kezdték felkutatni a bokrokat, időnként négykézlábra ereszkedve, közben megnyugtatón, csalogatón gügyögve annak a fenevadnak, ami felnőve, ha Hagridot nem is, de Lenat egy falatra lenyelheti!
- Itt van, megtaláltam! Nézd, hát nem gyönyörű? - kérdezte elérzékenyülve az óriás, ölében tartva a kapálózó valamit, amit Piton szerint legjobb lett volna most elzavarni nagyon messzire, mielőtt megnő, és szétszed valamit! Vagy valakit…
Lena szemlátomást nem osztotta a véleményét, mert halkan elnevette magát, és egészen közel hajolva a furcsa jószághoz, gyengéden simogatni kezdte most még nagyon finom, selymes kis testét.
- Remek! Látom, már megint a szokásos! Ciróka-maróka… Ami úgy néz ki, hogy maga cirógat, ez a jószág meg, ha kicsit nagyobb lesz, letépi a karját, és jóízűen elfogyasztja, csak a csontot köpi ki! Azt hittem, a mai nap után több esze lesz! Mondja, Miss Flower, maga tényleg semmiből nem tanul? - kérdezte epésen.
- De hát ez csak egy fióka, Professzor úr! És nagy korában sem lesz se kentaur, se acromantula!
- Micsoda? - kapta fel a fejét Hagrid sápadtan.
- Ne törődj vele! - mondta Lena, és magában megállapította, hogy alighanem jól sejtette, a vadőr lapátkeze van a dologban, de jobb, ha Piton nem jön rá ugyanerre!
Tovább dögönyözte a kis hyppogriffet, és hangosan felnevetett, mikor a csőr gyengéden, hálásan csipkedni kezdte a kezét, és az állat gyönyörű, nagy szemével ránézett, hosszú szempilláját félig lehunyva az élvezettől.
Piton csak legyintett, és a kastély felé indult, mára már nagyon elege volt a természetből.
Javíthatatlan ez a lány! Egyszerűen javíthatatlan! - mérgelődött magában, és nem vett tudomást a halk hangról, ami legbelül csendesen, de nagy meggyőződéssel azt hajtogatta, hogy: Az bizony, hála az égnek! Hála az égnek…