Cipők egyenletes kopogása törte meg az este egyhangú zajait. Egy fiatal nő haladt végig a néptelen utcán, az egyik sikátorból macskanyávogást fújt felé az őszi szél, egy romos házból baglyok huhogása hallatszott. A nő egy pillanatra sem állt meg, csak sietős léptekkel ment, tekintete gyakran jobbra-balra siklott, majd hátrafordult, nem e követi valaki, de nem állt meg.

Majd beleütközött valakibe.

Elvesztette az egyensúlyát, és az aszfaltra zuhant, az érdes felület felhorzsolta a lábait, s egy mély sebből elkezdett szivárogni tűzpiros vére.

Ahogy pillantása a föléje tornyosuló férfira siklott, egy apró könnycsepp jelent meg szeme sarkában. Nem a sérülése fájt, hanem a szívén szakadtak fel a már behegedt sebek. Csak remélte, hogy már többé nem látja azt a személyt, akinek boldogtalanságát köszönhette.

A férfi gúnyosan nézett le a nőre, s ahogy látta a nő reményvesztett arcát kacagni kezdett. Talán egy perc is eltelt, mire a féri újra visszanyerte nyugodt arckifejezését. Ginny Weasley nem tudott menekülni, tagjai nem engedelmeskedtek neki, megszűnt józan gondolkodása.

- Meg sem próbálsz elfutni? – kérdezte túlvilági hangon a férfi, vörös szemeiben eszelős tűz égett, pusztító tűz.

Nem érkezett válasz.

A szempilláin rezgő könnycsepp lefolyt szép arcán, majd újabb és újabb cseppek követék a legelsőt. Az aszfalton a könnye keveredett a térdéből csorgó vérrel, amely eláztatta fekete szoknyája szegélyét.

- Igaz, miért is futnál el, előlem nincs menekvés, túl erősen kötődsz hozzám – hangja cinikusan csengett, s a nő zokogni kezdett.

- Miért nem ölsz meg, miért hagysz szenvedni? – remegett, minden egyes szóval halkabbá vált.

- Mert élvezem – suttogta, miközben lehajolt a nőhöz, s leheletébe beleborzongott a boszorkány.

A férfi egyik ujjával óvatosan végig simított Ginny nyakán, majd az arcán, és dús vörös hajánál állapodott meg. Először csak csavargatta az egyik tincset, majd hirtelen megmarkolta a hajtövénél fogva, és felrántotta.

- Ne, Harry, kérlek, ne bánts! – sikoltotta fájdalmában, de a férfi csak kacagott rajta.

- Őrült vagy, Potter halott – suttogta a nő fülébe, s még erősebben markolta a hajzuhatagot.

Erősen magához szorította Ginnyt - nem érdekelte, hogy a nő majd meg fullad a karjaiban -, s hoppanáltak.

A Szent Mungóban értek talajt, ahol rögtön megjelent három fekete taláros gyógyító. A férfi a karjaikba lökte a sokkba esett teremtést, mire azok elkezdték vonszolni az egyik sötét folyosón.

A 666-os szoba ajtaja nyikorogva tárult fel előttük, majd a legmagasabb alak betaszította az egyik ágyra, s az ajtó bezárult mögötte. A szoba falai feketék voltak, vastag fekete függönyök fedték az ablakokat, az ágyneműk is feketék voltak mindkét ágyon. Mindössze két gyertya nyújtott fényt a helyiségben. A másik ágyon egy összegömbölyödött nő feküdt, mindössze barna haja látszott ki a takaró alól.

Ginny újra zokogni kezdett, mire a szoba másik feléből mocorgást hallott. Egy barna szempár fürkészte miközben letörölte a könnyeket.

- Hermione? – kérdezte rekedt hangon, de valójában ő sem hitt abban, amit látott.

- Mit keresel te itt? – a másik nő hangján érezni lehetett, hogy roppant keveset beszélt az utóbbi időben.

- Harry hozott ide – felelte Ginny, s újra könnyezni kezdett.

- Harry? De hiszen ő meghalt. Nem emlékszel, Ginny? A háborúban… - suttogta Hermione, mire Ginny hisztérikusan rázni kezdte a fejét.

- Nem, Harry él… - zokogta, de szavait elnyelte a fekete szoba.

Néhány nappal később Ginny Weasley már nem emlékezett az ispotályba kerülésének estéjére, teljes leépülésen ment keresztül.

Egyik délután, mikor Hermionét kezelésre vitték, csikorogva nyílt ki a 666-os szoba ajtaja, s belépett rajta a Nagyúr. Odasétált a nőhöz, egyik ujjával végigcirógatta a nő nyakát, majd az arcát, s lágyan megsimogatta a haját.

- Ginny, Ginny… Hát te is itt végzed, ilyen szörnyű állapotban – suttogta a férfi a fülébe, de a nő nem érzékelt semmit, csak üveges tekintettel bámulta a plafont. – Remélem most már megérted, hogy én nem vagyok többé Potter, hanem a világ leghatalmasabb mágusa, mert akit te szerettél, meghalt a háborúban.

- Harry meghalt a háborúban – lehelte alig hallhatóan a nő, s belenézett a vörösen izzó szemekbe, mely egykor oly zölden csillogott, akár a smaragd.