veritaserum: Ragyogás 

Tartalom: Morgana Carmel valaha Sirius Black „kalandjainak” egyikeként volt csak nevezetes. Ma ő az Auror Parancsnokság helyettes vezetője, Sirius pedig körözött bűnöző. A nő elsősorban miatta távolodik el a Főnix Rendjétől és kerül közel egy halálfalóhoz…
Rövid mese a gyűlöletről és ami azon túl van.
Korhatár: Korhatár nélkül
Kategóriák: Általános
Szereplők: Albus Dumbledore, Perselus Piton, saját szereplő, Sirius Black
Műfajok: komor, novella
Figyelmeztetések: Nincs

Szerző megjegyzése: Minden jog J. K. Rowlingot illeti. Én csak kölcsönvettem a szereplőit a magam és mások szórakoztatására, amiből semmi anyagi hasznom nem származik.

Az első rész Siriusék hetedévében játszódik, Morgana és Perselus a barátság és még több között ingadoznak.
A második rész abban az időben játszódik, amikor Siriust egy kurta kihallgatás után tárgyalás nélkül az Azkabanba zárják.
A harmadik rész közvetlenül azután veszi kezdetét, hogy Morgana nemet mond a Rendhez való csatlakozásra...

Senki se várjon lányregényt!

Mindig ugyanúgy történik. Ahogy közeledik, úgy lesz az arcom egyre vörösebb, a szemhéjam egyre súlyosabb, a gyomrom kavarogni kezd. Szeretnék jó messze lenni, és már csak reflexből is elfordítom felhevült arcomat. Mindig én. Ő soha. Siriust senki sem tudja zavarba hozni, kényelmesen elterpeszkedik önnön tökéletessége biztos tudatában…
Olyan nevetséges az egész. A fél Roxfort átesett azon a csalódáson, amin én, most mégis ők nevetnek, én meg a saját búbánatomban fuldoklom. Nem is szerettem jobban másoknál. Még csak máshogy sem – számára szinte nem is történt semmi.
Szinte.
- Izé, bocsi – mondta nekem egyszer zavartan, mire csak mosolyogtam, és a szélesre húzott száj mögött eltűnt minden érzés az izzó düh kivételével, amit egy egyszerű, mezei „izé”-vel csak táplálni tudott. Mert nem azért kért ilyen lazán elnézést, mert Perselus helyett engem talált el egy rontással, még csak nem is azért, mert nekem szaladt a folyosón – neki erre a két szóra azért volt szüksége, hogy bocsánatot kérjen, amiért olyan hosszú-hosszú időre megfosztott az öröm leghalványabb szikrájától is, és meghagyta nekem az önmarcangolást. Persze, ő elintézte volna ezt is annyival, hogy nem szándékosan tette.
Mintha számítana! Csekély vigasz a számomra, nem mintha azt kívánt volna nyújtani.
Most a tó másik partján ül a barátaival. Az aktuális barátnője nincs vele, talán emiatt, talán a halhatatlan érdemű Lily Evans rosszalló pillantásának hatására, de Sirius nem tűnik jókedvűnek. Nem tudom nem észrevenni, hogy engem néz. A számba harapok, ami cserepes és száraz, és dacosan nézek a szemébe, de ő továbbra sincs megilletődve, kajánul mosolyog, és félrebillenti a fejét. Talán szeretne egyszer igazán bocsánatot kérni tőlem, de talán meg sem fordult ez a fejében, mindenesetre akárhogy is, letett feltételezett szándékáról: a mosolya inkább kihívás, inkább káröröm.
Ugyan senki sem hiszi el, de nem azért haragszom rá, mert faképnél hagyott, sőt, én voltam az, aki kérte, hogy hagyjon békén; azért vagyok dühös, mert az ő számára mintha nem is léteztem volna soha, azt pedig, hogy ismert volna valaha egyáltalán, senki sem merte volna rásütni. Magamra is haragszom. Ha várok még a dühkitöréssel, várok a gyűlölettel, lett volna még idő, maradtak volna többé-kevésbé boldog napok, hetek. Lett volna még idő, ismétlem folyton. Talán – elég.
Nem tudom eldönteni, szédelgésem és a pupillám előtt táncoló piros szikrák, pöttyök, sávok a napszúrásnak vagy az ő töretlenül vigyorgó arcának következményei, de mindenesetre megállapítom, hogy ő érdemelné ki ezt a legkevésbé. Mikor elfordul, arrébb csúszom, és lefekszem a fűbe – oldalt karcsú, finom vonalak, a virágok és az élénkzöld, bársonyos gyepszőnyeg imbolygó árnyékai, fölöttük fehéren izzik a Nap. Senkire sem akarok gondolni, és segít a fű illata, a perzselő napsütés tüze és a többiek zsongító moraja. Reménybeli RAVASZ-okról, pályaválasztási elképzelésekről, nyári utazásokról konzultálnak – olyan távolinak tűnnek, mintha nem is egy univerzumhoz tartoznánk. A Roxfort tart csak össze velük, az se sokáig.
Árnyék vetül az arcomra, mire hunyorogni kezdek, és egyszerre elszégyellem magam, amiért itt heverek a földön. Két másodpercen belül kifogástalanul egyenes tartással üldögélek a komor arcú Perselus mellett, és tekintetemet a tó csillogó tükre és az ő elsötétedett arca között járatom.
Valaki – és persze semmi nehézséget nem okoz kitalálni, kit takar ez a sejtelmes meghatározás – elég tisztességesen elbánt vele. Mozdulatlan, keserű fintorba merevedett arcán több sérülés látható: összehúzott szeme alatt véraláfutás, az állán horzsolás, ahogy a földön elterült, a szája körül piros pöttyök a bevérzések nyomai, amik arra utalnak, hogy James és Sirius megint a kedvenc, „szappannal mosom ki a szádat” játékukat játszották; az orra ferde, alatta a sárgás bőrön sötétlik a rászáradt vér. Ő maga egy kicsit fájdalmasan, egy kicsit gunyorosan, egy kicsit dühösen néz rám, de tudom, a megvetés a szemében nem nekem szól, mint azt már annyiszor bizonygatta.
Úgy csinálok, mintha nem venném észre.
- Szia, Perselus – köszöntöm könnyedén, de a szám száraz, a hangom reszelős.
- Üdvözlégy – válaszol kurtán, és letelepedik mellém. Látom, hogy a bal vállát is húzza. – Mint a mellékelt ábra mutatja, összefutottam a szívednek oly kedves…
- Sosem mulasztod el ezt az orrom alá dörgölni – szakítom félbe keserűen, és tétován az arca elé emelem a kezem. – De azért… Ha segítség kell…
- Hát segíts – mondja közönyösen.
Így hát jeget szorítok összevert arcára, letörlöm orráról a vért, az állán a horzsolást igyekszem fertőtleníteni. Az orrát viszont nem merem összeforrasztani, nem vagyok nyerő az ilyen bűbájok terén. A mozdulataim idegesek, kapkodók, mert még érzem Sirius tekintetét a hátamban, de Perselus arca kicsit jobban néz ki, és nem okozok fájdalmat neki.
- Hálásan köszönöm – veti oda kurtán, de tőle még ez is meleg hangú köszönetnyilvánításnak, sőt, ritka hálarohamnak számít.
- Nem kell őket minden alkalommal eltűrnöd – csóválom a fejem oda se figyelve, mit mondok, és egy sebtében elővarázsolt vattapamaccsal igyekszem felitatni a lefolyt fertőtlenítőt.
- De többé-kevésbé igen – válaszolja komoran. – Csak épp nem úgy, ahogy azt ők elképzelik. Én türelmesebben várok az én időmre… Nézd!
És hirtelen mozdulattal felrántja a talárja ujját, hogy előtűnjön a halvány, mégis szinte világító rajzolat: a híres-hírhedt Sötét Jegy.
A kezem megáll az állán, és értetlenül nézek komor szemeibe.
- Én ezt a játékot életre-halálra játszom – jelenti ki elsötétedett arccal.
Mély levegőt veszek, és lehunyom a szemem. Hát ez jutott nekem – egy fél lábbal még az én életemben ingázó nőcsábász és egy kitaszított halálfaló-növendék.
Még jó, hogy nem kell választanom.

♠♣♠

A szoba vakítóan fehér, tisztítószerszagú, és még véletlenül sem légkondicionált. Ugyan ihatnék a színültig telt kancsóból, de a víz már órák óta langyos és poshadt, és méltóságon alulinak érzem varázsolni egy újabb pohárral. Az arcom halottfehér és forró, a talárom a bőrömhöz tapad. Még hárman szenvednek ugyanígy: két auror és a vádlottunk, Sirius, aki makacs hallgatásával és idegtépően szívdöglesztő mosolyával igyekszik kiborítani. Persze, mind a hárman azt hisszük, hogy személyesen minket, és különben sem vagyok olyan elbizakodott, hogy elhiggyem, emlékszik rám egyáltalán.
Dögölj meg, gondolom magamban elkeseredetten. Teljes szívemből kívánom, hogy dögölj meg.
A két sötét taláros, elaggott varázsló még igyekszik elevennek és frissnek mutatkozni, de tudatában vannak, hogy Sirius úgysem fog megszólalni, csak időnként egy halvány mosollyal megrázni a fejét. Én igyekszem uralkodni a gyűlöletemen, és ki sem nyitni a számat – mint mindig, az ő szemében mintha ott sem lennék.
- Ha van még valami, amit nem tudunk, az ön érdekét szolgálja, hogy megossza a minisztériummal – bizonygatja atyaian a fiatalabbik auror.
Sirius felnéz, de nem rá, hanem egyenesen a szemembe. Mintha egy csapásra az összes levegőt kiszívták volna a tüdőmből, és a szívem gyorsabban kezd verni. A szeme reménytelen és keserű, pont olyan, mint Perselusé egykor. Ahogy eszembe jut az „életre-halálra” kifejezés, rájövök, hogy ez itt teljesen igaz: a lelke már meghalt benne, ahogy szegény Perselus mindig is szerette volna. Féloldalas mosolya mögött rémítő az üresség.
Nem kell izgulnom, nyugtatom magam, most az Auror Parancsnokság embere vagyok, még véletlenül sem Morgana Carmel. Ugyan fenyegettem, parancsolgattam és kétszer felmondtam, de mégis nekem kell megérdeklődnöm ettől az árnyékembertől, miért követett el a napokban brutális tömeggyilkosságot, holott én vagyok az utolsó a Földön, akit érdekel. Nem tehetek róla. Ő talán egy kicsit jobban.
- Nézze, oltári bajban van, ha éppen tudni akarja – igyekszik megértő maradni az auror.
Sirius reményvesztetten rázza a fejét, mintha csak azt mondaná: nem, nem akarom tudni.
- Na jó – avatkozik bele a kövér, idősebbik varázsló halálosan unott hangon. – Van még hozzáfűznivaló?
És rám függeszti a tekintetét. Fészkelődni kezdek, és továbbra is Siriust nézem, mintha azzal bármit elérnék.
- Nincs több kérdésem – mondom szórakozottan, és becsukom a szemem.
- Hát neked, Calder?
Az tanácstalanul rázza a fejét, és feltápászkodik.
- Szerintem végeztünk.
- Nagyszerű – nyugtázza a kövér kedélyesen, és máris a kilincsen a keze. – Majd Ms. Carmel lesz oly szíves, és visszakíséri Blacket az Azkabanba. Legalábbis reménykedem, Ms. Carmel – hajol meg felém szertartásosan, és a jókedv átcsillog százezer dioptriás szemüvegén.
- Hát hogyne – nézek rá, és abbahagyom a hintázást a székemen. Sirius gonoszul mosolyog. Dögölj meg.
Egyedül maradok vele. Az előírás szerint dehoppanálásgátló bűbájjal kezdem, aztán lekötöm a varázserejét, hogy ne tudjon megátkozni. Ellenőrzöm, hogy nincs-e nála pálca vagy más fegyver. Közben nehezen szedem a levegőt, és összeszorítom a számat.
- Fogja meg – utasítom gorombán, és a kezébe nyomok egy kopott gömböcskét. – Zsupszkulccsal megyünk.
- Te is hiányoztál nekem – igyekszik humorizálni, de megfogja a zsupszkulcsot. Számolok.
- Két másodperc – mondom, és ahogy letelik, máris érzem a rántást a köldökömnél. Ahogy forogni kezd a világ és az ő keserű arca, kezdem biztonságban érezni magam. Itt ő nem tud ártani, én annál inkább.
Azkaban egy sziklás szigetre épült. Nem elég, hogy a felcsapó tajtékos hullámok pillanatok alatt átáztatják a taláromat, de az eső is zuhog, hogy a hajam se maradjon szárazon. Csontig hatoló, friss, jeges szél állít éles ellentétet a kihallgatás fülledt helyszínével. Az ég sötét, mintha éjszaka lenne, de a villámok időnként földöntúli fénybe vonják a sötét fellegeket.
- Hé, Morgana! – ordít, hogy túlkiabálja az égzengést. Hátralépek egy kicsit, és megcsúszom a vizes, algás köveken, de nem esem el. – Bocsánat! – üvölti. – Bocsánatot kérek!
- És ha megkapod, mire mész vele?! – kiabálok vissza.
- Meg fogok halni – mondja halálosan nyugodtan. – Itt az idő, hogy intézzek néhány kedves szót valakihez.
- Nem, ebben nagyon tévedsz – ordítom keserű gyűlölettel. – Az az idő már elmúlt, nyomtalanul!
Villámlik, mennydörög. Sirius a szikla szélén áll, mint egy leforrázott kutya, a hajából, a talárjából csöpög a víz, a szeme élettelen. És azt kívánom, bárcsak ő is az lenne. Dögölj meg.
Előrelépek, azzal a teljesen tiszta szándékkal, hogy lelökjem. A hidegtől dermedt arcomon forró könnyek folynak végig, alig látok tőlük. Felemelem a kezem, és már rázkódok a sírástól, mire ő csak zavartan álldogál ott, mint rég.
Izé, bocs. Szinte hallom, ahogy az esetlen mondat cseng a fülemben.
De most nem is mond semmit. És nem lököm le. Pedig milyen könnyű lenne! Vad mozdulatokkal törlöm le az arcomat, és bevonszolom Azkabanba. Nincs annál teljesebb bosszú, mint hogy ezzel a mozdulattal tönkreteszem az egész életét.
Bosszú, de miért? Csak az volt a bűne, hogy nem szeretett. Nagyjából. Most már nem számít, akármiért gyűlölöm.
Míg ő egy helyben állva csöpög, én halkan duruzsolok az adminisztrációnál, csak épp fogalmam sincs, mit. Egy gyertya ég, ennyi melegség az egész szenvedéstörténetben. Végzünk is, ő megy, én követem. Megtorpan, és rám mosolyog. Gyönyörű a mosolya. Dögölj meg. Százszor is, ezerszer is.
Integetek, és még egy könnycsepp, és még egyszer rámosolygok. Szívből. Igazán.
Nincs több mondanivalónk egymás számára.
Megyek, ő marad.
Örökre szól.

♠♣♠

- Szóval nemet mondtál – bólogat Dumbledore.
- Sajnálom – rázom a fejem.
- Gondolod, az elég? – pislog derűsen.
- Semmit sem gondolok – válaszolok gépiesen.
- Kivételesen el is hiszem.
A lemenő nap csillog félhold alakú szemüvegén. Az arca narancsszínben játszik az utolsó sugaraktól. Komoran mosolygok, ő pedig jóságosan.
- Csak Sirius miatt utasítod el az egész Főnix Rendjét? – kérdezi, végtelen türelemmel.
- A gyűlölet miatt – igazítom ki.
- A szeretetnek erősebbnek kell lennie, mint a gyűlöletnek, Morgana – jelenti ki halkan. Ő olyan biztos magában, olyan szilárdan a Fényhez tartozik, miközben én még azon is gondolkoztam, ne csatlakozzam-e Voldemorthoz. Keserűen mosolygok erre az emlékre.
- De én nem szeretem – állapítom meg komoran.
- Úgy tűnik, mégis – hunyorog derűsen. – Mindenkit kell, hogy szeress, ha csak egy egészen hangyányit is, kedves.
- Gondolja, professzor úr, hogy nem gyűlölöm eléggé?
- Tudom, hogy így van – válaszol, és olyan jóságos és türelmes, hogy szeretnék neki mindent elmondani. De már elkéstem ezzel. - De nem is szereted eléggé.
Hátradől, összefűzi fehér ujjait, és átható kék szemével az arcomat vizslatja.
- Gondolj csak Perselusra – mosolyog halványan. – Segítened kell neki.
- De ő nem tartozik a Rendhez – bizonygatom fáradtan. – Halálfaló.
- Perselus azt mondja, hátat fordított Voldemortnak, és én a végletekig megbízom benne – feleli Dumbledore.
Rám tör az érzés, hogy nem kéne itt lennem. Nem kellett volna elszalasztanom a lehetőséget ott a sziklákon. Sirius szabad, mint a madár, én pedig a saját depresszióm foglya vagyok. Mindig így lesz. Mindig ő éli túl. Ő a Fényhez tartozik, én senkihez.
Többé nem ejtek miatta könnyeket. Az arcom megmerevedett álarc, fehér és kifejezéstelen, szinte gonosz. Dumbledore szomorúan figyel.
- Menj csak, Morgana – sóhajt. – Menj, és gyűlöld csak.
Nekem ez maradt.
Nem mintha neki sokkal jobb lenne. Én még élek, és ő meghalt az Azkabanban, a visszajáró kísértete már csak kép, nem lélek.
Megyek. Dumbledore szomorúan mosolyogva, fáradtan int nekem búcsút.
Odakinn lement a Nap.