Macs: Vihar

Tartalom: Rövid, kicsit komor hangulatú szösszenet Hermione és Piton főszereplésével, avagy milyen nyomokat hagy szereplőink lelkében a gonosz elleni harc és hogyan lehet ezeken felülemelkedni.


Korhatár: 14
Kategóriák: Romantikus
Szereplők: Hermione Granger, Perselus Piton
Műfajok: dráma, novella
Figyelmeztetések: Nincs

Szerző megjegyzése: Természetesen a HP könyvekhez kapcsolódó szereplők stb. Jo Rowling tulajdonát képezik, én csak kölcsön vettem őket a magam és mások szorakoztatására. Anyagi hasznom ebből nem származik.

A süvítő szél hevesen ostromolta a Tiltott Rengeteg fáinak lombjait, nem kímélve az erdő szélén elterülő sűrű bokrokat sem. A közeli domboldalakat beborító fű és a köztük megbúvó virágok vad táncot jártak. Úgy tűnt, a vihar nem kímél senkit és semmit. Csak a félhomályban magasló kastély állta vitézül az elemek csatáját. A tekintélyes kőépítménynek az évekkel korábban lezajlott végső harc sem tudott ártani. Akkor hogyan tudna egy vihar?

Egy vékony női alak szaladt ki a szabadba, nem törődve a féktelen égi csatával. Hosszú, barna haját vadul tépte a szél, szoknyája és talárja hevesen fodrozódott karcsú bokái körül. Az eső hirtelen zuhogni kezdett, másodpercek alatt bőrig áztatva a lányt, de Hermione nem törődött vele, sőt direkt szerette az ilyen vad időjárást. Ilyenkor, ha nem is szűnt meg teljesen, de kissé csitult a lelkében tomboló vihar, amely a háború óta üldözte. Hiába lett vége azóta a harcoknak, hiába győzött a fehér oldal, ő nem talált azóta sem nyugalmat.

Nem is tudta pontosan megmondani, hogy mikor is kezdődött minden. Talán rejtve már akkor, mikor Dumbledore meghalt, vagy később, amikor szüleit halálra kínozták a halálfalók? A barátok, rendtagok halála, a folyamatos megkínzott arcok és testek látványa és a többi értelmetlen tragédia, amiket a harcok során átélt, csak tovább fokozták a lelkében pusztító vihart. Bűntudata volt, hogy nem képes összeszedni magát, hogy nem tud keményebb lenni, bűntudatot érzett, hogy egyáltalán életben van, miközben a nálánál rátermettebbek rég halottak.

Miután a harcok véget értek, McGalagony kérésére visszament a Roxfortba az iskola újjászervezésében segíteni, majd maradt számmisztikát tanítani. Minden erejével belevetette magát a munkába, hogy ne kelljen a megrázó múlt eseményeire gondolnia. Közben lassan, néha akaratlanul, néha készakarva, elszigetelődött a külvilágtól. Az első időben durván elüldözte maga mellől az embereket. Védekező mechanizmus volt ez. Így legalább megmenekült a kellemetlen beszélgetések és a szánakozó tekintetek elöl. Rövid idő után észrevette, hogy inkább kitérnek az útjából és nem szólnak hozzá. Később már mindenhol kívülállónak érezte magát. Néha szinte érezte, ahogy egyre és egyre halványabb lesz a teste. Éjszakánként gyakran álmodta azt, hogy teljesen átlátszóvá válik és többé soha senki nem láthatja, és nem tudja megérinteni.

***

A férfi, csuklyája rejtekéből figyelte a lányt. Tudta, hogy mennyire szenved és szinte megőrjítette a tudat, hogy nem tud rajta segíteni. Hermione sose mondta, hogy mit érez, hogy mi az ami fáj neki, hiába kérdezte. Csak ránézett egy fájdalmas pillantással, ami nyomban elhallgattatta a férfit. Még rosszabb volt, hogy sose sírt, csak lassan, belülről emésztette magát. A tehetetlensége miatt a férfi gyakran keserű dühöt érzett.

A lány olyan érzéseket ébresztett benne, amiket addig még nem tapasztalt és nem is akart megtapasztalni. Minden áron meg akart szabadulni érzelmeitől, figyelmen kívül akarta hagyni őket, küzdeni ellenük de hiába való volt minden erőfeszítése. Most, ahogy a csapzott, esőáztatta lányt nézte, tisztábban érezte ezt, mint valaha.

Perselus Piton hirtelen elhatározással megindult a némán álló lány felé és szenvedélyesen a karjaiba zárta. Hermione felnézett, arcát könny és eső áztatta. A férfi éjfekete szemében valamilyen érzelem után kutatott. Amit ott látott, hosszú évek óta először mély nyugalommal töltötte el. Szorosan hozzábújt a férfihez, és szinte érezte, ahogy teste újra láthatóvá válik.