„2. pályázat:

- téma: Piton Professzor Valentin napja

- terjedelem: minimum 1 word oldal... de ha hosszabb egyáltalán nem bánjuk! :)


- a műben kötelezően előforduló szavak: gumikacsa, sárkány, kaviár, nagyító, rombusz, kisbalta... a többi a képzeletetekre van bízva...

- nyermény: az első és második helyezett is egy-egy Harry Potter témával foglalkozó könyvet tudhat majd magáénak

- elbírálás: Lilyanjudyth, TimSawyer és Chaos részesül eme megtisztelő feladatban

A pályázati műveket a timsawyer@alanrickmanfan.hu email címre várjuk!
Mindkét pályázat beadási határideje: 2007. máricus 1-je (éjfél)!!!”

Sziszegő ?szerelem?

Borús, esős reggel… -nek kellett volna lennie. Miért ünnepli az Ég is ezt a napot verőfényes napsütéssel?? Perselus Piton eddigi élete összes Valentin napján azon elmélkedett, hogy vajon mi lehetett előző életében, amiért Merlin így bünteti? De aztán mindig eszébe jut, hogy jelenlegi létében sem volt sosem… khmm… „angyal”… Ezért aztán újra ás újra fejére húzza a takarót, hogy minél kevesebb fényt lásson – legalább, amíg nem muszáj. De a sárkánymintás takaró – vastagsága révén vajmi kevés levegőhöz juttatja, így aztán minduntalan kénytelen kimászni alóla.

„Mintha ez is ugyanolyan nap lenne, mint a többi… legalább próbáld meg, Perselus!” Mindig így vette rá magát, hogy kilépjen a szobájából. Valentin napon halott ötletek sorozatát gyártotta – mindig kudarcot vallott a túlélés terén. Hiába vitte magával sárkánymintás párnáját, annak szorongatása valahogy nem elégítette ki, így hát szintén sárkánymintás talárjának szélét csavargatta, gyűrögette.

Mit ne mondjak, szörnyű látvány volt az évnek ezen a napján. A többin is… de ezen különösen… arcizmait kiválóan tudta használni, főleg, ha körülötte mindenki rózsaszínben ugrabugrált és nyalta-falta párját. Az undor és egyéb szépségek, mint egy lányon a kiló smink: lemoshatatlan róla.

Amikor a Nagyterembe ért, leült, s a tányérjára pillantott, rögtön elment az étvágya. Ahogy mindenkinek, neki is egy rózsaszín kis borítékocska feküdt ott, mellette egy szív alakú, rózsaszín mázzal leöntött csokis muffin illatozott. Már nem csak arca, de számára gyomra is tükrözte érzéseit… felkavarodott… visszafordíthatatlanul… még egy kiadós… na az sem segített volna rajta. Flitwick professzor kuncogva mustrálta a dühtől gőzölgő bájitaltan tanárt. De nem csak ő, hanem rajta kívül szinte az összes diák rámeredt azon egyszerű okból, hogy mindenki jól látta már rég: Piton tányérja NEM ÜRES. Nem sokáig élvezhették a látványt, a prof ugyanis felkapta a borítékot, és szégyenében és mérhetetlen dühtől vezérelve elviharzott.

Ott helyben szét akarta tépni azt a rusnyaságot, de kíváncsisága felülkerekedett rajta.

„Megtudom, hogy ki küldte, és ezer évre előre megátkozom őt és az összes utódát!”

Amint kibontotta a borítékot – megjegyzem, jelentős óvatossággal, mivel nem kis mennyiségű méregre számított -, egy apró kis rózsaszín papirusz darabka került elő belőle. Varázslattal nyitotta ki, hátha érintéssel mérgez, majd halkan felolvasta.

„Na ne… ezt elcímezték… ez nem... nem lehet… te jó ég… kinek jut eszébe…?”

Nem csoda, hogy levegő után kellett kapkodnia. A levél tartalma ugyanis számára megdöbbentő volt:

SzereleM illatát hozta a szél, ELküldöm Neked IS, S vele A szívemet:

tiéd lehet mindörökre.

Mézédes bor és kaviár… el ne felejtsd, ki vár!

E pár sornál jobban csak a papirusz illata émelyítette. Tűzbe dobta, de a szavakban vastagon írt betűk a szemei előtt lebegtek. Szélsebesen eloltotta pálcájával a tüzet – nem a természet erőivel -, s a még épen maradt lényeget kiemelte. Minthogy csak az utolsó sorban vélt felfedezni belső rímet, abból következtette ki körübelül egy másodpercen belül, hogy ki is a „titkos” hódoló.

„Az illető vagy ostoba, vagy azt akarta, hogy hamar rájöjjek, ki is ő… semmi kétség: az előbbi.”

Minthogy többet nem volt szüksége arra a szörnyűségre, tüzet gyújtott, és ismét bele vetette. Élvezettel hallgatta a pattogást, a sercegést: az üzenet pusztulásának jeleit.

„Melissa… melyik a 145-ből???” Konkrétan 145 Melissa volt a Roxfortban, de Piton nem akarta elsietni. „Ha kell, mindegyiket megbüntetem.” Ám annak is örült volna, ha – mindegy, mennyi időbe telik – kideríti, melyikük is az pontosan, aki a leginkább rászolgált egy kiadós átokra.

Először megpróbálta egyenként felidézni arcukat, azonban a tizedik után összemosódtak a képek. Ekkor a könyvtárba rohant, abba a részlegbe, ahova azelőtt sosem készült belépni – merthogy minek. Meglátogatta tehát az Emlék részleget, ahol is többek között a minden évben minden évfolyamról személyenként készített tablóképek voltak albumokba rendezve, természetesen házanként.

Saját házának tanulóival kezdte. Le sem ült, a vaskos albumot egy kezében szinte erőlködve tartotta, másik kezével pedig gyorsan lapozott, mondhatni tépte a lapokat – egyiket a másik után. Nem az elsős, hanem a legfrissebb, azaz hetedikes képekkel kezdte. Azt legalább meg tudta jegyezni, hogy alsóbb évfolyamokon csak egy van – az elsőn…

Megtalálta: ketten voltak, rájuk emlékezett is a sok perpatvar miatt. Gyűlölte egymást a két lány, ha nem a nevük egyezése miatt, akkor azért, mert mindkettő egyszerre indult ki a tanteremből, és nem várta meg, hogy a másik előtte elmenjen.

Nem, ők csak méla undorukat fejezik ki iránta. De biztos, ami biztos alapon feljegyezte őket egy kis fecnire, amit a füle mögötti kispolcról vett, és oda is tette vissza.

Még szerencse, hogy a Melissa nevet csak három szülőpár találta gyermekéhez illőnek – egy olyan gyermekhez passzolónak, akiről tudták, hogy tősgyökeres Mardekáros.

A Hollóhát következett: sosem jegyezte meg senki keresztnevét. Nem azért, mert nem tudta, hanem, mert nem érdekelte. Még szerencse, hogy a képek alá a nevek is ki voltak téve.

„Melissa, Melissa… nem, nem…. Igen!” Tizenötöt talált csak a hatodik és hetedik évfolyamon – a kisebbekről még mindig lemondott… hátha ők nem… De ismét – már tudjuk, milyen alapon átvizslatta az alsóbb évfolyamokon ténykedőket is. Nos, mindösszesen harminckettőt talált. Harminckettőt!!! Azaz százmínuszhatvannyolcat! Őket is feljegyezte de már nem ugyanarra a fecnire, hanem egy másikra, amit a másik füle mögül szerzett (Lám, mire jó, ha az embernek két füle van!)… csak úgy körübelülre a vezetékneveiket…

Amikor velük végzett, megtörölte verejtékező homlokát, és folytatta a kutatómunkát.

Hugrabug: harminc. Valamivel jobb, mint az előző. Valamint ennyiszer kérdezte meg azt is, hogy miért hívnak így ennyi lányt?

„Megtévesztés… biztos nem is így hívják, csak át akar verni… de Perselus Piton eszén nem járhat túl egy kis…”

„És mi van, ha tényleg így hívják, és most röhög a piszkos kis markába, hogy sikerült csőbe húznia… nem, nem sikerült! Nem!!”

„Megőrülök… nem, nem őrülhetek meg, most nem! Emiatt a kis… miatta nem… Nem!!”

Újabb fecni tele… kár, hogy nincs harmadik füle… de nem ment vissza a pincébe egy normális méretű tekercsért… mert hát miért is… még a végén lett volna mire írnia…

És jött az utáltgyűlöltpokolbakívánt Griffendél…. Kizárásos alapon… végig sem lapozta…

„Az nem létezik, hogy én azoknak a fényképeit feleslegesen nézegessem!”

„Hatvanöt… HATVANÖT!!! Hát peeersze, hogy ott van a legtöbb! Ó, hogy…!”

Ám ez még nem jelentett semmit… még várta a nemes feladat: kideríteni, ki írta az üzenetet.

Tulajdonképpen semmivel sem volt beljebb, mindössze jól megnézte magának azokat, akik szóba jöhettek – kivéve a legutóbbiakat.

Az elkövetkezendő egy hétben az összes óráján szigorú terrort vezetett be, bár a diákok eme változásból semmi nem érzékeltek – lévén, hogy eddig is valami ilyesmit tapasztaltak… Mindig feleltetett, íratott, és mindig csak a Melissákat célozta. Kíváncsi volt, hogy a levél írója összeroppan-e kegyetlensége miatt, s ezzel kibújik-e a szög a zsákból: „Talán elárulja magát…”

De bármivel kísérletezett, gyűlölködő, gyilkos pillantásokon kívül semmire sem méltatták. Minthogy több levelet nem kapott, felhagyott volna akciójával, de amit Perselus Piton a fejébe vesz, azt Merlin sem veri ki belőle!

Minden éjjel dühtől tajtékozva járkált fel s alá szobájában, s kínzási módokon töprengett. Nem ám egyszerűeken, hanem mélyre hatókon. Kegyetleneken… megalázókon… és persze az évezredes átkon.

Ám varázsmódja sem bizonyultak elégnek. Tehetetlenségében már mugli módszerekkel is kísérletezett gondolatban: valódi dolgokkal… mint a kisbalta… igen, a kisbalta… rövid a nyele, kicsi a feje… és mégis milyen erőt lehet vele kifejteni! De, hogy – akár varázslat nélküli - erőfölényét érezze a lány, még rombusz alakú képkeretet sem lett volna rest használni ahhoz, hogy lefogja. Azért rombusz alakút, mert abból nehezebb szabadulni.

Ahogy ilyen és ezekhez hasonló finomságokon agyalt briliáns elméjével, egy újabb kis cédula zilálta össze idegrendszerét. Az ajtaja alatti résen csúsztatta be az elkövető. Az áldozat kirontott szobájából, de senkit sem látott.

„Fene abba a kis fruskába! Mit írt már megint?”

Drága Egyetlenem!

Hát hiába várok rád? Tán nem viszonzod érzelmeimet, melyek úgy árasztják el fénnyel szürke életem, mint az aranyló Nap a búzakalász mezőt? Ma este bebizonyíthatod, hogy te is épp oly felemelő szerelemben égsz, mint én! De… kérlek, előtte levélben biztosíts a felől , hogy nem kell nagyítót használnom, amikor a Tárgyra térünk… Ne légy dühös a feltételezés miatt, tudom, hogy te nagyszerű vagy, de egyszer már megjártam… Ó, és utána szeretném veled együtt áztatni habtestem a Te fürdőkádadban! A gumikacsát én viszem, de a pralinés bonbonról te gondoskodj, kérlek!

Őszinte szerelemmel: Márbiztosantudodkivagyok

„Nem, nem, nem!!!!!!!!!!!!!! Nem tudom, és nem is akarom!!! El akarok tűnni! Valaki!! Most!!! Segítsééééég!!!!”