Severosa: A viharral jött

Villám hasította ketté az eget, és hatalmas mennydörgés rázta meg a földet, megcsörrentve az erdő közepén álló kis ház ablakait.
Jellemző! Apja lánya… vagy fia! Még meg sem született, de már tótágast áll a tiszteletére a világ! - gondolta Lena, és halkan felnyögve harapott az ajkába, hogy visszafojtsa a kitörni készülő sikolyt.
- Micsoda idő! - csóválta fejét az idős bábaboszorka, aki az ágy mellett állt, és egy vizes kendővel időnként leitatta a verítéket a kis barna nő homlokáról, arcáról. Mást egyelőre nem nagyon tehetett, sok idő volt még vissza, ezt egy gyógyító az ő tapasztalatával nagyon könnyen megállapíthatta. Óvakodott ezt az ágyon fekvő asszony tudomására hozni, biztos volt benne, hogy annak már most bőven elég, és nem tudta, hogyan reagálna, ha közölné vele, hogy órák is lehetnek még vissza… Bár tulajdonképpen jól viselte az eddigi szenvedést, látszott, hogy próbál uralkodni magán, halk nyögéseknél többet még nem hallott tőle, pedig jócskán meg volt ijedve, mikor megérkezett hozzá.
Nem is csoda, teljesen egyedül, itt a világ végén! - gondolta a tapasztalt boszorkány, és magában mondott pár csúnya dolgot a kis nő férjére, aki itt hagyta ezt a szegény teremtést, ahelyett, hogy mellette lenne ezekben az órákban!
Lena gondolatai ugyanarra jártak, amerre az idős asszonyé, de minden felháborodás nélkül, és nagyon kikérte volna magának, ha tudja, min füstölög az öreg bába.
Nála jobban senki nem tudhatta, hogy Perselus nem jókedvéből van most távol, és arra is emlékezett, hogy még soha nem indult el egyetlen akcióra sem ilyen nehezen, mint most! Még mindig maga előtt látta a villámló szénfekete szemeket, a pengevékony vonallá összepréselt ajkat, és a hosszú ujjakat, amik parányi gombóccá gyűrték a bagoly lábáról leoldozott levelet, olyan indulattal, hogy ő inkább felkapta szegény fáradt jószágot, mielőtt a férje első dühében lenyomja a torkán az üzenetet, amit hozott.
- Nem hiszem el, hogy még most is pont én jutottam az eszükbe! - dühöngött Piton, és Lena még ebben az állapotban is elmosolyodott, ahogy szinte hallotta a jól ismert, még dühösen is bársonyos, mély hangot, és eszébe jutott saját mozdulata, amivel háta mögé dugta a gyöngybaglyot, biztos, ami biztos alapon, mert Perselus meglehetősen bosszúszomjasan vizsgálgatta a tollas postást.
- Szerencséje van ennek a dögnek, jelenlegi állapotodban nem lóg ki mögüled… Ne féltsd annyira, nem tekerem ki a nyakát!
- Biztos?! Pont úgy nézel ki, mint aki ezt tervezi!
- Csodálkozol?! Szerinted normálisak?! Még Dumbledore is… Nagyon jól tudja, hogy mi a helyzet, erre tessék!
- Miért, mi a helyzet?
- Lena, most ne szórakozz velem, nem vagyok jó kedvemben! Nem akarom, hogy egyedül maradj, pont most! Bármelyik pillanatban…
- Ne túlozzunk, nem bármelyik pillanatban, még van idő, bőven hazaérhetsz addigra! Amúgy biztos vagy benne, hogy annyira itt akarsz lenni?! - vonta fel a szemöldökét cinkos mosollyal Lena, és majdnem elnevette magát, mikor látta, hogy Perselus mély levegőt vesz, és kissé elsápad.
Férfiból van… - állapította meg magában kicsit gúnyosan, de olyan szeretettel, hogy a torka is elszorult egy pillanatra. Megpróbálta nem mutatni, hogy neki is mennyire fontos lenne, hogy mellette legyen, mikor a gyerek megérkezik, és hogy mennyire nem hiányzik most saját bajai tetejébe még az is, hogy érte is aggódnia kelljen… Ugyanakkor azt is tudta, hogy itt nem lehet nemet mondani, kimondatlan fogadalom kötötte mindkettejüket, hogy mennek, ha megérkezik a segítségkérő üzenet. Valószínűleg nem véletlen, hogy pont Perselust hívják, biztosan megvan az oka, különben nem rángatnák el éppen most!
Talán nem is baj, ha kicsit mással foglalkozik! - gondolta, mert az utóbbi időben kezdett az agyára menni, hogy állandóan magán érezte azt a kutató szénfekete szempárt, benne az állandó kérdéssel, hogy minden rendben van-e.
- Vegyem úgy, hogy elküldesz? - kérdezte Piton némi szemrehányással a hangjában.
- Ne kendd rám, jó?! - tiltakozott Lena mindkét kezét védekezőn felemelve.
- Lena, nagyon nem tetszik nekem ez az ötlet! És ha nem jövök meg, mikorra kellene, és itt állsz szüléskor teljesen egyedül ennek az átokverte dzsungelnek a közepén?!
- Megállapodtunk, hogy egy nap egynél többször nem szidod a házunkat, szóval a mai lehetőségek ezzel kimerültek! Egyébként, ha korábban kezdődik, akkor sincs semmi baj, tudod jól, hogy csak egy üzenet a kórházba, és a következő pillanatban idehoppanál valaki!
- Igen, egy vadidegen kezében lesz a feleségem, én meg hajkurászhatok pár megszállott Halálfalót valahol! Csodálatos, megnyugtató megoldás! - válaszolta Piton keserűen, és megfeszült az arca, ahogy azt a hatalmas barna szempárt figyelte.
Csak simán menjen minden, mert ha valami baja lesz… Megrázta a fejét, hogy az ötletet is messze zavarja, és két kezébe vette a kis arcot, hüvelykujjával végigsimítva a finomívű járomcsonton, és a puha, most is mosolygó szájon. Megremegő gyomorral könyvelte el, hogy kezd nyomot hagyni a jól ismert vonásokon a fáradtság, a kialvatlanság, hiszen Lena egy ideje már nem nagyon tudja kipihenni magát, mert sem állva, sem fekve, sem ülve nincs jó helye sehol, akárhogy igyekszik is titkolni a kellemetlenségeket.
- Biztos, hogy kellett nekünk ez a gyerek?! - szakadt ki belőle az elkeseredett kérdés, amit persze azonnal megbánt, mert tudta, hogy ha semmi mással nem is, az ilyen megjegyzésekkel teljesen ki tudja készíteni az amúgy Lupin által "birkatürelműként" jellemzett asszonyt.
- Hé!!! - reklamált most is azonnal felháborodottan a máskor annyira kedves, simogató hang.
- Jól van na, nem úgy értettem, csak…
- Akárhogy értetted, ne most akard meggondolni magad, mert lehetünk akármilyen varázslók, boszorkányok, ezt már nem lehet visszacsinálni, világos?! És nem is lennék rá hajlandó… Amúgy meg úgy emlékszem, hogy nem egyedül vettem részt a létrehozásában!
- Te még emlékszel?! - sóhajtott fel Piton, egy kis lemondással a hangjában, ami arra mindenképpen jó volt, hogy Lena önkéntelenül elmosolyodjon, és mérgét elfelejtve megsimogassa az arcát.
Hát igen, ezek az utolsó hónapok nem lehettek könnyűek Perselusnak sem, különösen ha arra gondol, hogy előtte sokszor a legkisebb érintés is elég volt hozzá, hogy egymás karjában találják magukat… Most meg… A legszenvedélyesebb csókból is magukhoz kellett térni, hogy nem szabad! De azért emlékezett… Nagyon is!
Emlékszem, de mennyire hogy emlékszem! - gondolta most is elmosolyodva, aztán hirtelen ajkára fagyott a mosoly, és hangosan felnyögött, önkéntelenül is megmarkolva az ágy támláját. Elakadó lélegzettel kapkodott levegő után, ez a fájdalom minden eddiginél erősebb volt, és úgy érezte, sosem fog elmúlni.
A francba, a francba, a francba! - mormogta magában kicsit ijedten, kicsit dühösen, és minden erejét összeszedve próbálta leküzdeni a rohamot, ahogy tanulta. Mikor enyhült a fájdalom, próbált mélyeket lélegezni, és kérdő tekintettel meredt az idős boszorkányra.
- Igen, lassan közeledik az idő, de van még vissza jócskán! - bólintott az megértőn.
- Jócskán?! Egek!!! - nyögte Lena, és lehunyta a szemét. Most érezte csak át, hogy mégis milyen jó lenne, ha Perselus itt lenne… Nem kell, hogy itt, mellette, de legalább a másik szobában… Mióta csak ismerte, olyan hihetetlen biztonságot érzett a közelében, mint senki máséban, így volt ez már diákkorában is, és később sem változott. Akkor tudatosult benne ez igazán, mikor a férje hosszas tépelődés, és fejcsóválás után két nappal ezelőtt mégiscsak kilépett az ajtón. Mikor eltűnt a szeme elől a lobogó, fekete talár, akkor jött rá, hogy egyedül maradt a kicsivel, és egy pillanatra kiverte a hideg veríték. Azt hitte, visszaér, mire elkezdődik a szülés, de nem számolt ezzel a viharral…
A vihar azonban jött, és a kis jövevény jelezte, hogy ezt az időpontot tartja megfelelőnek, minden előzetes várakozást figyelmen kívül hagyva.
Nem tudom, mit vártam, így stílusos, hiszen az apja is olyan, mint maga a vihar, ráadásul a fogantatása is elég viharos volt! - gondolta Lena még mindig zihálva az előbbi kíntól.
Ez az, gondolj valami szépre, gyerünk! - javasolta magának jobb ötlet híján.
Az igazán gyönyörű volt… Az a délután abban a barlangban… Akkor történt, és senki nem tudja lebeszélni erről! Az egyetlen igazi, tomboló, dühöngő veszekedésüket, pontosabban az ő tombolását követően, mikor Perselusnak sikerült kibékítenie, megvigasztalnia, persze a szokott módon, saját őrült szenvedélyét fordítva jogos dühe, kétségbeesése ellen. Sosem fogja elfelejteni azt a napot, azt a csillapíthatatlannak tűnő vágyat, a derekát majd' összeroppantó ölelést, a testét simogató, markoló, hosszú ujjakat, a forró, egymást valósággal felfalni akaró csókokat, a hollófekete haj érintését a mellén, selymességét az ujjai között, mikor kínzó gyönyörében mindkét kezével belemarkolt, hogy így irányítsa végig a testén… Piton teste az övé fölött, alatt, szinte úgy érezte, minden létező helyzetben… A férfi szenvedélytől, gyönyörtől eltorzult arca, összeharapott, majd vad kiáltásra nyíló szája, tekintetét foglyul ejtő, izzó szénfekete szeme, amit még a legutolsó pillanatokban sem hunyt le, és így pontosan látta, hogyan ködösül el, ahogy közeledik a csúcs felé, majd el is éri azt… A bársonyosan mély, vágytól rekedt hang, ami alig érthető szavakat suttog a fülébe, és az artikulálatlan, mégis minden szónál többet mondó nyögések, kiáltások, amiket néha egyenesen a szájában érzett, mikor Perselusnak pont csók közben kellett felüvöltenie egy-egy mozdulattól… Saját sikolyai, nyöszörgő, ziháló, szemérmetlen könyörgése, végeérhetetlennek tűnő követelőzése… És végül az a hihetetlen érzés, mikor verítékben úszó, reszkető testtel, szinte eszméletlenül bújt szerelme karjai közé… Még arra is emlékezett, hogy semmi mást nem tudott mondani, csak a férfi nevét ismételgette: Jaj, Istenem, Perselus… Perselus…
Istenem, Perselus, hol vagy most?! - sikoltott fel magában, mikor újra megragadta a görcsös fájdalom, és elborította az egész testét. Hangosan nem mondta ki a szavakat, az utolsó pillanatban elharapta, és csak egy elfúló nyögés tört fel a torkából, ahogy próbálta keményen tartani magát, annak ellenére, hogy úgy érezte, szétszakad a teste. Mikor végre elcsitult egy kicsit a kín, hátrazuhant a párnán, és könyörögve nézett az idős boszorkányra.
- Még mindig nagyon sok van vissza? - kérdezte rekedten.
- Bizony még mindig van jócskán! Tartson ki, azért már közeledik a vége! De addig egyre nehezebb lesz, erre készüljön fel, próbálja tartalékolni az erejét!
Lena bólintott, és csak magában tette fel a rémült kérdést: Egyre nehezebb?! Perselus, hol a pokolban jársz?!

*

Mit keresek én itt, pont most?! - dühöngött magában Piton. Fák, bokrok, kövek mögött lapultak már hosszú-hosszú órák óta, várták az alkalmas pillanatot, ami nem és nem akart elérkezni. Lassan leszállt az este, sokkal előbb, mint várták, az érkező vihar eltüntette a fényeket, a szürkületben kezdtek elfolyni a körvonalak, összemosódni a színek, hatalmas felhők tornyosultak fel, félelmetes, baljós szépséggel tükrözve vissza a lenyugvó nap utolsó kósza, még el nem fojtott vöröses sugarait. Halkan, majd egyre erősebben susogni kezdtek a levelek, és nemsokára már vadul süvített a szél, csattogtak a villámok, és egyik mennydörgés követte a másikat.
Más már tényleg nem is hiányzott! - állapította meg, határozott mozdulattal összerántva a talárját, amit kis híján leszaggatott róla az egyre vadabb vihar.
Pedig ez még csak a széle! Az igazi pont Lena környezetében tombolhat! - gondolta fogait összeszorítva. Vajon nézi most is, mint máskor? Tudta, hogy a nő imádja az ilyen időt, mindig szikrázó szemmel, elakadó lélegzettel csodálta a természet pokoli, legyűrhetetlen erejét, ő pedig a nőt csodálta ilyenkor megfeszülő testtel, elszoruló torokkal. Ez az idő mintha olyan oldalát tárta volna fel Lenanak, amit rajta kívül nem ismert senki más.
A mindig szelíd, kedves lányon ilyenkor látszott meg, hogy tud olyan is lenni, mint maga a vihar, vad és tüzes, amilyennek csak ő láthatta… Csak az ő karjában volt ilyen… Az övé! Senki más nem nyúlhat hozzá! Mi lehet most vele?! És a gyerekkel… Fogalma sem volt, mit érez ez iránt a még meg sem született emberke iránt, azt sem tudta, akarja-e egyáltalán… De Lena akarta, ő pedig Lenat akarta! Apának lenni… Erről nem nagyon voltak elképzelései. Ha ő is olyan lesz, mint az apja, akkor jobb lenne annak a szerencsétlennek, ha meg sem születne! De nem lesz olyan!!! Sejtelme sincs, hogyan kell ezt csinálni, de annál ő is csak jobb lehet!
- Hé, itt vagy egyáltalán? - érintette meg Remus társa karját, aztán mikor semmilyen reakciót nem látott, kezét is elhúzta a szeme előtt.
- Hahó!
- Ha azt akarod, hogy eltörjem a karod, csináld csak!
- Ó, üdvözlet itt köztünk! Örülök, hogy visszatértél!
- Eddig hol voltam szerinted?!
- Vannak sejtéseim… Itt nem, az biztos!
- Ha egy csepp eszem lenne, akkor tényleg nem jöttem volna ide! Legalább most!
- Nyugodj meg, Lenaval minden rendben lesz!
- Mióta pályázol Trelawney babérjaira?! És meddig fogunk itt kuksolni, mi a pokolra várunk?! Nincs nekem most erre időm!
- Meg türelmed… - mondta halkan Remus.
- Lehet! Elegem van, nem fogok hetekig itt szöszmötölni, arra várva, hogy adódik egy alkalmas pillanat, mikor elkaphatjuk őket!
- Perselus, próbálj megnyugodni, nem vagyunk könnyű helyzetben! Te is látod, hogy ha ész nélkül nekik támadunk, mindannyian itt veszhetünk!
- Jó helyet választottak, de nincs olyan hely, ahova ne lehetne bejutni, Te is tudod!
- Igazad van, de egy kis türelemmel sokkal könnyebb lehet!
- Nem lesz könnyebb! Ők bent, mi kint, valakinek lépni kell, mert sosem megyünk haza innen!
- Belefuthatunk valami váratlan varázslatba…
- Váratlan! Ugyan már! - horkant fel dühösen Piton, és már folytatta volna, mikor hirtelen egy kis kuvik jelent meg a fejük felett, és lágyan felhuhogva hívta fel magára a figyelmet, majd a bájitaltan tanár vállára szállt, és előrenyújtotta a lábát, hogy átadja az üzenetet.
- Tudtam! Hogy az a…!
- Nyugalom, nem biztos, hogy Lenaról van szó! - próbálta megnyugtatni Remus a hirtelen falfehérré váló férfit, de ő maga is érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Mi lenne más? Ráadásul kuvikkal általában a kórházak szoktak levelet küldeni… Ökölbe szorult kézzel figyelte, ahogy Perselus összeszorított szájjal, merev arccal feltépi a borítékot, és nem volt szüksége rá, hogy lássa vagy hallja az üzenetet, társa elsötétülő arca mindent elárult. Ha nem ismerném olyan régóta, azt mondanám, hogy halálra rémült! - gondolta magában.
- Na jó, most van elegem! - pattant fel Piton hirtelen, és a magas kerítéssel körülvett, kastélyszerű épület felé indult, melynek varázslatokkal megerősített vastag falai mögött a nemrég felfedezett Halálfaló csoport bújt meg.
- Megőrültél?! - szisszent fel Lupin, és megpróbálta visszarángatni ezt az eszelőst, de a fekete taláros férfi úgy rázta le, mint kutya a vizet.
- Lenanak segítesz a legkevésbé, ha most megöleted magad! - suttogta oda neki dühösen, és tehetetlenül széttárt karral jelezte a többi aurornak, akik egymás után vették észre, hogy mi történik, és teljes pánikban integettek feléjük a rejtekhelyeikről, hogy nem tud mit tenni.
- Állj már meg, a fene essen beléd, belerohansz valami ismeretlen átokba, és…
- Jaj, Lupin, ne bosszants már! Éppen azért hívtatok ide, ha jól emlékszem, mert senki nem ismeri úgy ezeket a kölyköket, mint én! Az én diákom volt a legtöbb, nagyon jól tudom, mire lehetnek képesek!
- Azóta felnőttek…
- Fel, de nem volt olyan varázsló, akitől túl sok újat tanulhattak volna! Ismeretlen átok, váratlan varázslat!!! Monstro akkor csinált utoljára valami váratlant, mikor nem ette meg a csokoládétortáját az egyik ebédnél, de akkor is kiderült, hogy beteg!
- Van köztük okosabb is!
- Nekem mondod?! Te?! Ismerem őket, fogd már fel! Minden diákomat ismerem!!! Mindig! Tudom, nagyjából mire számíthatok, ők viszont nem biztos, hogy számítanak rám!
- Jó, akkor mi legyen? Mert egyedül azért csak nem mehetsz be oda! - sóhajtott fel lemondóan Remus, és végre sikerült elérnie, hogy Perselus megálljon egy pillanatra.
- Valahogy ásd ki a bokrok mögül a híres, rettenthetetlen auror haverjaidat, és próbáljatok meg fedezni, én meg eltüntetem a védővarázslatokat! És mostantól ne zavarjon senki, ha egy lehetőség van rá! - válaszolta Piton, és összeszorított foggal próbált a feladatára koncentrálni. Több okból is utálta ezt a helyzetet. Egyrészt minden erejére szüksége volt, hogy száműzni tudja gondolatai közül a Lenaért érzett aggodalmat, másrészt talán még soha, egyetlen akciónál sem érezte ezt a kellemetlen szorítást a gyomrában. Most nem egyszerűen Halálfalók voltak az ellenfelek, hanem olyan kölykök is voltak köztük, akik valamikor az ő keze alatt nevelkedtek a Roxfortban, egykori diákjai ellen küzd életre-halálra a házvezető tanáruk! Ez az, amit sosem akart, hogy a fene enné meg az egészet! Ez bizony kudarc, akárhonnan nézi is, hiszen az ő feladata lett volna megakadályozni, hogy ezek az idióták idáig jussanak! Nem sikerült… Sejtette, hogy miért van most itt. A szokásos Dumbledore-féle adjunk egy esélyt mindenkinek elv! Az Igazgató azt szeretné, ha életben maradnának ezek a szerencsétlenek, és abban bízik, hogy ő el tudja érni ezt. Aha, és mégis hogyan?! Ráadásul, ha jobban magába néz, akkor rá kell döbbennie, hogy a jelenlegi körülmények között legszívesebben mindenkinek átharapná a torkát, aki az útjába áll, és feltartóztatja, mikor egyetlen dolgot akar: hazajutni Lenahoz, amilyen gyorsan csak lehet!
Mélyen beszívta a levegőt, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Kik vannak itt a jelentés szerint? Monstro… Rá biztosan nem bízták a többiek a védelmüket! Nigel… Igen, ő már valószínűbb! Értelmes fiú volt, Halálfaló szülőkkel, előre elhatározott sorssal, átkozott aranyvérű büszkeséggel, hihetetlen érdeklődéssel a sötét varázslatok iránt… Specialitása volt a tűz, és minden varázslat, ami azzal kapcsolatos. Védővarázslat és tűz… Lássuk csak! Óvatosan megérintette a hatalmas vaskapu egyik kőoszlopát, és lassan végighúzta rajt az ujját. Gúnyosan elmosolyodott, mikor hirtelen mintha szikra pattant volna elő az érintése nyomán. Lett volna még mit tanulnod kölyök, és jobban is tetted volna, ha inkább azzal foglalkozol! - jegyezte meg magában keserűen, aztán felemelte a varázspálcáját, mormogott valamit, és már tovább is lépett.
- Ez nem normális, ki szabadította a nyakunkba? Menjen vele akcióba legközelebb az, aki ideküldte! Megölet mindannyiunkat! - morogta egy fiatal auror idegesen.
- Nem ölet meg senkit! Tudja, mit csinál, és kicsit nagyobb a tapasztalata, mint Neked! - utasította rendre Remus, és magában azért fohászkodott, hogy igaza legyen. Perselus tényleg tudja, mit csinál… általában… De most… Haza akar jutni minél előbb, és ha kapkodni kezd, akkor nagyon nagy bajban lesznek! Egy biztos, ha megöleti magát, ő pedig megússza, soha többé nem kerül Lena szeme elé!

*

- Jól van, jól van, nagyon jól csinálja, csak így tovább!
- Igyekszem, de egyre nehezebb! - nyögte a nő levegő után kapkodva.
- Most már nemsokára megszületik a baba, tartson ki! Kedvesem, maga aztán hihetetlen időt választott a szüléshez! - mondta az idős boszorkány az újabb hatalmas dörrenéstől összerezzenve.
- Választotta a nyavalya! - felelte mérgesen Lena, fogait összeszorítva.
- Vagy inkább a kisfia, nem?
- Lányom…
- Tessék?
- Lányom lesz!
- Nocsak, ilyen biztos benne? Megjósolta valaki?
- Meg, méghozzá azt, hogy fiú lesz! - mosolyodott el a kis nő minden kínja ellenére.
- Akkor?!
- Ha ez a látnok azt mondja, hogy fiam lesz, akkor már készíthetem is a masnit a lányom hajába! - mondta Lena, és szinte látta maga előtt Trelawney átszellemült arcát, széles gesztusait, hallotta mesterkélten elmélyített, duruzsoló hangját: "Drága gyermekem, a kisfiad a ragyogó nappal egyszerre születik majd meg, és a Vénusz fogja uralni az életét minden pillanatban!"
Hát hogyne! Látom! - gondolta az asszony, és egy pillanatra az ablak felé fordult. Ragyogó nap! Na hiszen! Újra elmosolyodott, annak ellenére, hogy inkább sikoltani szeretett volna fájdalmában. Eszébe jutott Perselus arckifejezése, amivel a jósnőre nézett, az a csendes gúny, némi undorral fűszerezve, és a szavai is a fülébe csengtek, amiket akkor suttogott a fülébe, mikor a boszorkány végre mással kezdett foglalkozni: "Na, most legalább biztos lehetsz benne, hogy lány lesz, este születik meg, viharral érkezik, és igazi kis fúria lesz, mert a Mars fogja irányítani!"
És a fúriaságának persze semmi köze nem lesz ahhoz, hogy a Te lányod, igaz? - kérdezett vissza kuncogva annak idején.
A végén kiderül, hogy mindenben igazad lesz! Jaj, Perselus, ha már nem lehetsz itt, legalább nagyon vigyázz magadra! Látni akarom a pillanatot, mikor először látod meg a lányodat, vagy a fiadat! - gondolta és elszorult a torka, mert eszébe jutott, hogy egyáltalán nem olyan biztos, hogy a férfi örülni fog ennek a kicsinek. Maga előtt látta a rémületet az arcán, mikor megtudta, hogy terhes, aztán a fokozódó pánikot, mikor nőni kezdett a hasa, és egyértelművé vált, hogy ezt már nem lehet visszacsinálni… Ugyanakkor egészen biztosan érezte, hogy Piton a saját gyerekeinek egészen más sorsot szán, mint amilyen az övé volt. Éppen azért, mert jól emlékezett a sajátjára! Megpróbált abban a gyengédségben bízni, amivel a férfi az utóbbi időben olyan gyakran ölelte magához, egy ideje szinte kizárólag hátulról mögé állva, mert - ahogy mondta - szemből egyszerűen képtelenség hozzáférni. Átölelte, magához húzta, a hátához simult, ajkával megcirógatta a halántékát, aztán a hajára fektette az arcát, és így maradt, hosszú percekig. Egy alkalommal sikerült megfordulnia, és a szemébe néznie, ekkor sejtette meg, hogy nem csak azért öleli így, mert szemből nincs az a hosszú kar, ami átérné, hanem azért is, hogy ne lássa az arcán, szemében megvillanó félelmet, féltést, aggodalmat. Nagyon reménykedett, hogy nem csak érte aggódik, hanem egy kicsit a gyerek is fontos neki. Így kell, hogy legyen! Édes Istenem, add, hogy szeresse ezt a kislányt! - jajdult fel magában, aztán hirtelen felsikoltott, ezt már nem tudta visszafojtani, egyszerűen képtelen volt rá.
- Igen, tudom! Most kell összeszednie minden erejét! Húzza fel a lábát, így… Most nyomjon, erősen! Még, ne hagyja abba!
- Nem bírom…
- Dehogyisnem, bátorság! Gyerünk!
Lena összeszorította a fogát, és már nem gondolt semmire, most nem volt semmi más, csak a testét szaggató kín, és az ösztön, ami mostantól átvette az irányítást.

*

- Tedd le azt a varázspálcát, ha jót akarsz! - mondta Piton nyugodtan, de olyan parancsoló hangon, hogy Monstro önkéntelen mozdulattal engedelmeskedett, de a többiek is elbizonytalanodva néztek egymásra. Még működött a régi rutin annyira, hogy amikor meglátták egykori házvezető tanárukat, és felcsendült az az annyira jól ismert, bársonyos, mégis határozott hang, a reflexeik engedelmeskedni akartak, annak ellenére, hogy pontosan tudták, már nem egy oldalon állnak.
- Már nem parancsol nekünk! Egyedül van, ostobák! - sziszegte egy fiatal magas barna férfi a többiek felé dühösen.
- Gondolod, Nigel?! Nézz kicsit jobban körül! Nincs esélyetek, ha nem teszitek le a pálcátokat, itt pusztultok mindannyian! Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?!
- Nem félek sem magától, sem az auror haverjaitól!
- Ezt a haverságot nemcsak én kérem ki magamnak, hanem az aurorok is! - húzta el a száját Piton gúnyosan.
- Nem fog rávenni semmire! Felnőttünk! Mindjárt be is bizonyítom! - kiáltotta a fiatal Halálfaló, és már nyitotta a száját, hogy kimondjon egy pusztító átkot, de túl lassú volt.
Vagy inkább fiatal, tapasztalatlan, zavarodott…
- Capitulatus! - mondta Piton, és szinte a hangját sem emelte fel, de a fiú pálcája a következő pillanatban már a kezében volt.
- Ne mozduljatok! - förmedt rá Lupin a többiekre, varázspálcáját fenyegetőn felemelve. Mellette álltak a társai, szinte teljesen körbevéve a Halálfalókat.
- Aki élni akar, az most azonnal leengedi a kezét! - rivallt rájuk az egyik fiatal varázsló, és Perselus összeszűkült szemmel koncentrált, mert a kezdő auror hangjában teljesen nyilvánvalóan érződött a feszültség. Fél… - gondolta Piton dühösen, és legszívesebben elzavarta volna a fenébe innen, mert tudta, hogy az első kicsit is gyanús mozdulatra reagálni fog ijedtében, és a következő pillanatban máris kirobban a harc, amit eddig hihetetlen módon sikerült megúszni. Csak a védővarázslatokat kellett megsemmisíteni, aztán pár lefegyverző átok, és máris itt tartanak… Pillanatok alatt vége lehetne mindennek, de ha valamelyik taknyos elveszíti a fejét akár ezen, akár a másik oldalon, csak a jó ég tudja, mikor mehet haza innen!
- Pálcát le! És ezt nem egy auror mondja, hanem én! - suttogta halkan, kőkemény arccal, szemét a vele szemben állókra szegezve.
- Tudjátok, én a helyetekben nem állnék az útjába! Siet! Nagyon siet! - mondta Remus csendesen, minden szót megnyomva.
Piton megvárta, míg mindenki lehajtotta a fejét és leengedte a kezét, aztán sarkon fordult, intett a többieknek, hogy mostantól ez az ő dolguk, és kifelé indult a kastélyból, tudomásul sem véve, hogy Lupin is mellette rohan. Egyszerre hoppanáltak…

*

Lena olyan erővel kapaszkodott az ágy szélébe, hogy elfehéredtek és szinte ropogtak az ujjai. Nem sikoltozott, nem kiabált, nem volt ereje felesleges mozdulatokra, hangokra, gondolatokra. Minden idegszála, minden izma egy cél szolgálatába állítva, egyetlen irányba koncentrált, és ő verítékben úszó testtel, eltorzult arccal próbált életet adni ennek a kis jövevénynek, úgy, ahogy annyi millió nő tette előtte. Érezte, hogy az idős asszony megtámasztja a hátát, és erőteljes mozdulatokkal masszírozza a gerincét, hogy enyhítse a fájdalmát egy kicsit, de tudta, hogy itt már nem segít semmi, ez a kín nem múlik el, csak ha végre kint lesz a gyerek.
- Hagyja, nincs értelme! - nyögte rekedten.
- Dehogy nincs, akkor jönne rá, hogy van, ha nem csinálnám! - mondta mosolyogva az idős boszorkány, és újra letörölte a kis arcról a verítéket, már sokadszor ma. Tetszett neki ez a csöpp asszony, aki az első gyerekét próbálta megszülni, és ehhez mérten rengeteget szenvedett, de látszott, hogy a lehető legerősebben próbálja tartani magát, nem cirkuszolt, teljesen alárendelte magát ennek a kicsinek, és a vajúdás csendesebb perceiben a humora is megcsillant pár pillanatra. Remélte, hogy már nem tart sokáig, és egyre dühösebb volt arra a férfira, aki ennyire magára hagyta szegényt. Különösen azóta volt nagyon mérges rá, mióta a nő párszor a nevét sikoltotta a fájdalom ködében, és látszott, hogy még a puszta név is olyan neki, mint valami biztos kapaszkodó.
Alig párszor fordult elő, hogy nem tudott uralkodni magán, és feltört belőle ez a sikoly, de utána mindig úgy harapott az ajkába, mintha szégyellné, hogy nem tud egyedül megküzdeni mindennel.
A nyavalya törje ki azt a híres Perselusodat, kislány! - morgott magában, és megtámasztotta az asszonyt, mert látta, hogy pár másodperces szünet után újra eltorzul az arca, megfeszül a teste, valami nyers, vad, nyögésre emlékeztető hang tör fel a torkából, és újra nyomni kezd.
- Ez az, nagyon jó, tovább! Még, még, ne hagyja abba, erősebben! Ne féljen, most már hamarosan vége!
De mikor?! - kérdezte magában kétségbeesetten Lena, mikor pár másodpercre hátrazuhant a párnán, és zihálva levegő után kapkodott. Hosszú órák óta kínlódik már, és semmi!
Nem bírom! Nem bírom már, teljesen elfogyott az erőm! - gondolta, és reszketve próbálta maradék energiáit összekaparni.
- Lena! - kiáltotta egy hang kintről, és valaki gyors, határozott léptekkel közeledett az ajtó felé.
- Perselus! - suttogta Lena, és a véresre harapdált szájon átsuhant egy alig látható mosoly.
Csak nem?! Kegyeskedett megérkezni?! - epéskedett a bába, de megtartotta magának a véleményét, látva, hogy a nő már a hangtól is mintha kicsit erőre kapott volna.
- Jaj, ne engedje be, ezt most jobb, ha nem látja! - kérte az asszony riadtan, az ajtó felé intve a szemével.
- Rendben! Biztos, hogy ne…
- Biztos! - hangzott a válasz elcsukló hangon, és Lena elakadó lélegzettel, megcsikorduló foggal húzta fel még jobban a térdét.
- Most nem jöhet be, uram! - állta el az idős boszorkány halálmegvető bátorsággal a fekete hajú, fekete, izzó szemű férfi útját, de amikor a varázsló ránézett, komolyan elgondolkodott, hogy nem lenne-e jobb ötlet hagyni, hogy azt tegyen, amit akar. Micsoda szemek, te jó ég! - gondolta magában, és minden ijedtsége ellenére elmosolyodott egy kicsit, mert a düh mögött most meglátta a rémületet is egy pillanatra. Valamiben minden férfi egyforma!
- Mi az, hogy nem mehetek be, és ki a fene maga?! Milyen alapon…
- Perselus, szerintem a hölgy a kórházból van! - mondta Lupin halkan.
- Attól még nem tilthatja meg, hogy bemenjek a feleségemhez!
- Jobb, ha most nincs ott láb alatt! A feleségének is ez a véleménye! Hamarosan megszületik a gyerek, akkor majd bemehet hozzájuk, addig maradjon nyugton! - mondta egy döntőbíró határozottságával az asszony, és becsapta az ajtót a döbbent férfi előtt.
- Én ezt megfojtom… - szögezte le Piton.
- Nem lenne jó ötlet, akkor ki segítene Lenanak? - kérdezte Remus magában mosolyogva.
- Jó, akkor utána fojtom meg! - sziszegte Perselus, és fal-alá kezdett járkálni, olyan tempóban, hogy Lupin két perc után úgy döntött, inkább leül egy székre, mert kezd szédülni.
- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj!
- Igen, szerinted ez úgy hangzott, mint mikor nincs semmi baj?! - vált falfehérré a keskeny arc, mikor meghallotta a zárt ajtó mögött felhangzó sikolyt.
- Szülésnél nem várhatod, hogy teljes csend legyen! Ezzel jár!
- Komolyan? Mióta vagy Te ebben ilyen szakértő?!
- Perselus, ehhez nem kell szakértőnek lenni, ez köztudott! Lena szerintem sokkal csendesebb is, mint az átlag!
- Úgy érted, túl csendes?! - kérdezte Piton, és most már az ajka is elfehéredett.
Forduljak fel, ha még egy szót szólok! - fogadta meg magában Remus, annál is inkább, mert érezte, hogy ő is kezd egyre idegesebb lenni. Volt valami komoly oka, hogy az idős bába megtiltotta a belépést, vajon tényleg csak nem akarta, hogy egy férfi láb alatt legyen ott, vagy valami baj van? Na, ezt most kell abbahagyni, rám is átragad az őrület, ha sokáig nézem Perselust! - gondolta fejcsóválva, de nem tudta levenni szemét a lobogó talárról.
Piton hosszú léptekkel "sétált" fel-alá, olyan tempóban, hogy más embernek futnia kellett volna, hogy lépést tudjon tartani vele, és időnként olyan lendülettel fordult sarkon, hogy még méterekkel arrébb is érezni lehetett a mozdulat keltette léghullámokat.
Remus tehetetlenül fújt egyet, és úgy döntött, inkább megy és küld egy baglyot Dumbledore-nak a fejleményekről, addig is mással foglalkozik egy kicsit. Kisurrant, papírra vetett pár sort, aztán Lena baglyának a lábára erősítette az üzenetet, és visszament a szobába. A helyzet változatlan! - állapította meg a halk sikolyt meghallva, és látva, hogy Piton úgy rándul össze a hangtól, mintha korbáccsal vágtak volna végig rajta.
Remélte, hogy hamarosan megérkezik Dumbledore, és segít megnyugtatni egy kicsit, mielőtt bemegy rendet tenni…
- Tulajdonképpen miért nem jöhetett be a férje? - kérdezte ezekben a percekben az idős boszorkány odabent kíváncsian.
- Nem akartam, hogy így lásson, no meg hogy első indulatában megátkozza Önt! - mosolyodott el Lena kínkeservesen.
- Engem?! Miért?! Hiszen én segíteni vagyok itt!
- Én nagyon hálás is vagyok! De ha Ő ilyen állapotban meglát, előbb átkoz, aztán gondolkodik!
- Szóval veszélyes ember a leendő apa? - mosolyodott el az asszony cinkosan.
- Miért, milyennek tűnt? - kérdezte Lena és lehunyt szemmel idézte maga elé a markáns arcot, villogó szempárt.
- Hát, őszintén szólva…
- Ugye?! - nyögte Lena, és újra felkiáltott, de most már ő is érezte, hogy tényleg meglesz a gyerek nemsokára. Még egy kicsit ki kell bírni! Most már itt van Perselus is, nincs semmi baja, nemsokára a karjába veszi…
- Most nagyon bátran, erősebben, mindjárt kint lesz a feje, még, még, folyamatosan, egyenletesen, tovább, gyerünk! - mondta emelt hangon, örömmel a bába, mert látta, hogy a teljesen kimerült, pattanásig feszülő testtel, fogaival saját ajkába marva kínlódó kis nő most végre nem hiába erőlködik.
Mikor végre felbukkant a kis fejecske, akkor lépett be a házba az idős mágus is, és kék szeme végigsiklott a két férfin.
- Minden rendben? - kérdezte halkan.
- Odabent valószínűleg igen, idekint fogalmam sincs! - suttogta Remus a lobogó talárral egyre gyorsabb tempóban fel-alá járkáló, halálsápadt Piton felé intve, aki csak egy bólintással jelezte, hogy tudomásul vette az Igazgató érkezését, de jelen pillanatban nem nagyon érdekli.
- Ilyenkor mindenki ideges! - mosolyodott el Dumbledore.
- Lehet, de én azt javasolnám, Igazgató úr, hogy üljön le, míg időben van! Én már percek óta ülök, de még így is kapaszkodnom kell…
Ebben a pillanatban hangzott fel az eddigi halk hangokhoz képest viszonylag erős, első igazán jól hallható, elnyújtott sikoly.
- Én szétszedem ezt a nőt, mit művel vele?!
- Semmit, Perselus, higgye el! Ismerem, nem véletlenül van itt ő, én kértem, hogy őt küldjék, ha megérkezik az üzenet! Még egy kis türelem, és… Hallja?! - mosolyodott el vidáman az ősz varázsló, és az ajtó felé intett, ahonnan halk, majd egyre erősebb gyereksírás szűrődött ki.
Lupin is elmosolyodott, és csak most merte bevallani magának, hogy nem csak Piton aggódott rettenetesen.
- Akkor most bemehetek végre?! - kérdezte a bársonyos, mély hang türelmetlenül.
- Szerintem hamarosan hívni is fogják! - felelte Dumbledore, és most tényleg megfogadta Remus tanácsát, leült egy karosszékbe, onnan vizsgálgatta félhold alakú szemüvege mögül a fekete hajú férfit, aki ökölbe szorított kézzel, összepréselt ajakkal próbált uralkodni magán, de életében először, ez nem nagyon akart sikerülni neki.
- Jöjjön be, valakik látni szeretnék! - nyílt ki ebben a pillanatban az ajtó, és a fáradt, de mosolygó boszorkány betessékelte Pitont a másik szobába, aztán csendesen becsukta mögötte az ajtót, ő maga pedig leült a két férfi mellé, és nevetve nyugtázta a kérdő, sürgető tekinteteket.
- Kislány, erős, egészséges, gyönyörű! És az anyukája is jól van! - tette hozzá, látva, hogy Remus kérdezni akar még valamit.
- Akkor jó! Mi lenne, ha keresnénk magunknak valami innivalót erre az ijedtségre?! Szerintem mostanában itt nem fog velünk foglalkozni a kutya sem! - vigyorodott el Lupin, és senki nem tiltakozott az ötlet ellen.
- Lena… - mondta Piton halkan, és megremegő gyomorral nézte a nőt, aki több párnával megtámasztva félig ült, félig feküdt az ágyban, és egy parányi kis csomagot vizsgálgatott nagy érdeklődéssel, lágy mosollyal, eddig sosem látott kifejezéssel az arcán, aztán a hangra felnézett, és a férfit szinte elnyelte, beszippantotta a nagyon jól ismert, fényesen ragyogó sötétbarna szempár. Lassan leült az ágy szélére, és megérintette a kedves kis arcot. A világ is megfordult vele, ahogy meglátta a sebesre harapdált ajkat, és a sötét karikákat a szeme körül, aztán felemelte a kezét, és végigsimított a tenyerén, végig az apró, mély sebeken, amiket a saját körmei vájtak. Szerencsére nem sejtette, hogy mit látott volna, ha nem kell odakint várakoznia percekig, mialatt Lena előrelátóan rendbe tetette a szobát, és saját magát is az idős boszorkánnyal. Pár dolgot nem tudott eltüntetni még a varázslat sem ilyen gyorsan, de legalább nem rémíti halálra a külsejével Perselust! Legalábbis ezt hitte, amíg meg nem látta férje arcán a rémületet, ahogy őt nézte. Most áldotta csak az eszét, amiért nem engedte be előbb!
- Lena, jól vagy?! - kérdezte rekedten Piton, és úgy érezte, belebolondul a gondolatba, hogy min mehetett keresztül ez a karcsú kis nő, ha ilyen nyomok maradtak utána!
- Persze, jól vagyunk! - felelte Lena, kihangsúlyozva a mondat végét, és a szemébe mosolygott, miközben szabad kezével megsimogatta az arcát.
- A gyerek…?
- Nézd meg magad! Bemutatom Neked Pandora Pitont! Pandora, ez a sötét alak az apád, nézd meg jól! - mondta az asszony tréfásan, a férfi felé fordítva a karjában tartott kicsit, hogy jobban láthassa.
- Szóval kislány… - állapította meg Piton halkan, és gyanakodva fürkészte a vörös, ráncos kis arcot. Mit tudnak a nők ilyenkor szépnek látni bennük?!
- Örömmel látom, hogy a logikád nem hagyott cserben! - csúfolódott szeretettel Lena.
- Egy kislány… - ismételte Perselus elgondolkodva, figyelmen kívül hagyva az ugratást.
- Talán baj?! - vonta fel szemöldökét a nő, és újra torkába ugrott a szíve, mert eszébe jutott a régi félelem, hogy vajon fogja-e a férje ezt a gyereket szeretni… Tudja-e szeretni, mindazok után, amiket átélt…
- Elment az eszed?! Nem mindegy?! - nézett rá a férfi megütközve, töprengéséből felocsúdva, és nem is sejtette, hogy ez a fésületlenül őszinte kérdés sokkal jobban megnyugtatta a feleségét, mint bármilyen szépen megfogalmazott szónoklat.
Szóval az nem baj, hogy lány… Akkor lépjünk tovább! - gondolta Lena elmosolyodva.
- Nem akarod megfogni egy kicsit? - kérdezte, és némi kárörömmel húzta el a száját, mikor meglátta Piton szinte önkéntelen, rémült, elhárító mozdulatát.
- Ne bolondozz, azt sem tudom, honnan kell nekiállni! Jó helyen van Nálad!
- Talán mégsem… - válaszolta a nő fejcsóválva, mert a kicsi ebben a pillanatban újra nyöszörögni kezdett, majd rövid időn belül már keservesen sírt, és Lena hiába próbálta elringatni, lecsillapítani. Végül a mellkasára fektette, és felnézett Perselusra.
- Csinálj így! - mondta határozottan, két karját tenyérrel felfelé maga elé tartva.
A férfi gyanakodva fürkészte a kis arcot, nagyon nem tetszett neki a hatalmas barna szempárban csillogó csibészes mosoly.
Mit tervezhet már megint? - kérdezte magától, aztán lemondóan felsóhajtott, mert tudta, hogy ebben a pillanatban semmire nem tudna nemet mondani neki. Engedelmeskedett a felszólításnak, és a következő pillanatban valósággal összerezzent, mert a nő azonnal a karjába tette a kicsit, és halkan felnevetett, a markáns arcon áthullámzó ezerféle érzelmet figyelve. Piton kővé meredve tartotta a lányát, és mozdulni sem mert, olyan kicsinek, törékenynek, sebezhetőnek tűnt a csöpp kis alak, akinek még az övénél sokkal gyorsabb szívverését is érezte az ujjai alatt. Olyan meleg volt, és olyan kicsi, olyan kiszolgáltatott… Nagyon óvatosan közelebb húzta magához, aztán idegesen nézett Lenara.
- Most mi van, mi történt?! - kérdezte, mert a csöpp lány egyik pillanatról a másikra, szinte varázsütésre hallgatott el.
- Semmi különös, úgy látom, jól érzi magát! - válaszolta a nő, és magában még hozzátette: "Az én lányom, hiába, tudja, kinek a karjában a legjobb neki!"
- Ne bolondozz, normális az, hogy most ilyen csendben van?!
- Miért ne lenne normális? Ne aggódj, hallgathatod még a sírását éppen eleget!
- Akkor jó lenne tudni, hogy most mitől hallgatott el, hátha máskor is segítene! - húzta el a száját Piton a fenyegetésre, és óvatosan, egy ujjal megérintette a kislány arcát, parányi, csöpp kis száját, aztán egyszerre mosolyodtak el Lenaval, mikor a gyerek alig láthatóan elfintorodott.
- Nem tetszik valami a kisasszonynak? - kérdezte a férfi némi sértett önérzettel, de nem firtatta tovább a dolgot, mert a most még meghatározhatatlan színű szemek lecsukódtak, és a kicsi halkan szuszogni kezdett.
- Mindent ilyen váratlanul, egyik pillanatról a másikra fog csinálni később is?! - suttogta Perselus, és rosszat sejtve, gyanakodva nézett Lenara, aki nevetésével küszködve tárta szét a karját, jelezve, hogy mindent ő sem tudhat.
- Betennéd a kiságyába? - kérte halkan.
- Ühüm… - válaszolta Piton, és felállt, karjában a picivel, észre sem véve, hogy kezd megbarátkozni a helyzettel. Csak akkor ijedt meg egy pillanatra, mikor lehajolva letette a lányát, és már éppen a kezét akarta kihúzni alóla, hogy otthagyja a helyén, mikor hirtelen rájött, hogy semmi kedve elengedni, és megrohanta valami furcsa érzés, ami marokra szorította a szívét… A csuda vigye el, még jóformán meg sem született, de már teljesen kiforgatja magából, akárcsak az anyja! Na, elég, alvás van, és kész! - egyenesedett fel eltökélten, és a felesége felé indult, hogy végre a karjába vegye, amit eddig a gyerek miatt nem tudott tisztességesen megtenni.
- Mi a baj? - kérdezte döbbenten, látva, hogy a nő őt nézi mosolyogva, de könnyesen ragyogó szemmel.
- Semmi… - suttogta Lena, és minden erejére szüksége volt, hogy ne bőgje el magát örömében, mint valami bolond.
- Gyere ide! - nyújtotta a karját Perselus felé, és mikor a férfi hozzálépett, mindkét karjával átölelte a nyakát, szorosan hozzábújt, vállába fúrta a fejét, ujjaival beletúrt a hollófekete hajba, megcirógatta a tarkóját, és elégedetten érezte meg a karcsú testen végigfutó remegést.
- Nincs semmi baj… sőt… Minden a lehető legnagyobb rendben van…