Mennyei álmok   Apró gyermek sírdogál a napon, Ezüst könnye eloszlik a havon. Egyedül van, ázik-fázik, Nincs itt senki, akinek hiányzik?! Remegõ teste ölelésbe futna, De nincs anyja, kivel ezt letudja. Panaszos hüppögését széthordja a szél, Nem mondaná senkinek, de bizony fél. A távolban feltûnik egy mogorva alak, A kisfiú arca gyors mosolyba szalad: Szíve repes, itt van már az apja, Magára ezután többé sose hagyja. Kitárt karokkal ugrik a nyakába, Fojtogatva szereti, annyira imádja. Csillog a két szempár, az ifjú s az érett, A kis család immár nyugovóra térhet. Csönd van a szobában, lobog a tûz lángja, A gyermek alszik, apja az álmát vigyázza. Ágyára dobja fekete ruháját, Leveti vele lelke sötét subáját. A szigorú arcon kisimulnak a ráncok, Az üres tekintetben feltûnnek az álmok. A mennyet jelenti, mit ekkor láthat: Ezüst-szemû fiát, amint felé vágtat... Vége