LEÍRÁS: Ha elveszted egy barátod... jön a magány... a tehetetlen tenni akarás... Egy novella a sorsról és annak minden nyavalyájáról.

SZEREPLŐK: Harry Potter, Ron Weasley

SZIKRÁZÓ NAPSÜTÉS

„Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.”
(Vajda János)

Két ember körvonalazódott az éjszakában. Összegyűlt feketeség a sötétben. Olyanok ott ketten, mint a fekete lyukak a világegyetem végtelenében: ha el is ér hozzájuk a fény, úgy tűnik, nem képes elhagyni kontúrjaikat. És ők egyre csak sötétebbek. A levegő hidegen izzik körülöttük, de egyikük sem érzi a novemberi fagyot. Csak ülnek. Kezükben a cigaretta felparázslik, és újra és újra lassú ívben leereszkedik, mint egy tűzszínű, fáradt bogár. A hamuba bágyadó cigarettaparázs alvadt vércseppnyi, rőt foltként borong a sötétben. *
Csend. A halottnak kijár a tisztelet.
Csend. Az elmenők büszke indulója.
A csend szorítja dobhártyájukat, ránehezedik lelkükre, testükre. Lassan, nehezen veszik a levegőt. Túlélni. Mindig csak túlélni!
Míg mások elbuknak. A barátok eltűnnek mögüled, és marad a csend. És a magány.
Mi értelme akkor az egész felhajtásnak?
Harry magában sorolta halottjait, míg kábán meredt a semmibe.
Apja, anyja, Cedric, Sirius, Dumbledore.
És most Hermione.
Ez fájt. Nagyon fájt. Nem tudván mit kezdeni az újra fellángoló érzelemmel, Ronra fordította a tekintetét. Ő csak ült, észre sem véve, hogy már rég csupán a kezében tartja az elhamvadt csikket. Megérzi barátja pillantását, megmoccan… És új dohányra gyújt.
Nem szól, itt nincs mit mondani. Ez a kegyelet éjszakája. A szó nem segít, az üvöltés talán. Csakhogy egyiküknek sincs energiája kiáltani. Kinek is? Istennek? Ha van. Királynak? Rég nincs. Földalatti, földfeletti hatalmaknak.
Vagy magának Voldemortnak.
Hiszen miatta van ez az egész szörnyűség! Vagy mégsem? Lehet, hogy nem is ő a felelős.
Vajon a hatalmasok alakítják a történelmet, vagy a történelem emeli ki a néhány kiszemelt lelket, akiknek ezt szánta a sors?
Lehetséges, hogy Tom Denem hiányában fellépett volna egy másik, esetleg még nála is szörnyűbb diktátor? Ki tudja… sosem fogják már megtudni.
Ron idegesen mocorog. Holnap lesz Hermione temetése. A kedves és okos lányé, aki kiszínezte mindennapjaikat, átsegítette őket az összes vizsgán, amit az élet állított eléjük, legyen az tudásbeli, erkölcsi vagy épp kitartás és állóképesség próbája. Aki egy hónap múlva lett volna 21, és aki… és akinek csupán annyi bűne volt, hogy ereiben egyszerű, varázstalan emberek vére folyt. És ezt a vért, ezt a drága, örökké forrongó folyamot tegnap óta nem pumpálja semmi körbe. Soha már. A holnapi hármas temetésen szülei között adják a földnek soha el nem felejthető barátjukat.
És Harry egyszerűen nem érzett magában eleget semmiből, ami megsegíthetné a Nagyúr elleni harcban. Szemei fénytelenül meredtek a földre, élete ebben a pillanatban céltalannak tűnt.
Ron egyszer csak felállt. Elhajította félig elszívott csikkjét, majd szembefordult barátjával.
Annak pedig feltűnt a változás.
Barátja szemében olyan eszelős tűz lobogott, mely, ha akarja és engedi szabadjára törni, kivilágíthatta volna ezt a pokol bugyra kertet. Mert a pokol hideg és sötét, bizony. A szemében lobogó fáklyának pedig egyetlen lángja elegendő lenne, hogy tűzbe borítsa ezt az egész őrült golyóbist; ez a tűz pedig elnyelne mindent és mindenkit, míg a végén nem marad más, csak a kiégett, megperzselődött hamu és torzsa.
De új élet fakadna a romokból, talán egy szebb, boldogabb!
Harry csak nézte, nézte a lobogó pillantást, ami szépen, fokozatosan elaludt, míg végleg kihunyt. A vörös hajú fiú visszahanyatlott a földre, lelke pedig a testtel együtt passzírozódott hozzá a téli kert sötét és nedves földjéhez. Arcát hozzásimította a talajhoz, és ebben a percben irigyelte Hermionét.
Ahh, boldogok a holtak, mert megszűntek immár szenvedni!


*Rejtő Jenő: Csontbrigád

VÉGE