Megjegyzés:

 Ez tulajdonképpen egy magyarázat A mézesmadzagban történtekre. Nem mondhatom, hogy rövid, hiszen hosszabb lett, mint Piton beszámolója, na de mint tudjuk, a nŐk sokkal többet képesek beszélni. Hogy kinek a magyarázata, az enyém, vagy Chamille-é, az talán kérdéses. A 18-as korhatárvonal viszont most is érvényes, véleményeket pedig szívesen fogadok!

Én, a mézesmadzag

A délutáni forgalomtól nyüzsgő utca moraja tódult be az ablakon a rettentő hőséggel együtt, és mindezt még elviselhetetlenebbé tette Bob szemrehányó tekintete, és szavai. Csak hallgattam őt, miközben azon gondolkodtam, hogy mit is keresünk mi még egymás mellett. Hiszen már semmi sem volt bennünk közös, még az elképzeléseink sem. Mintha teljesen más hullámhosszon beszéltünk volna, mintha hetek óta már nem is együtt éltünk volna. Elegem lett mindenből, de csak csendben hallgattam, mert azért az elmúlt egy év nem törölhető csak úgy el az ember életéből. Nem akartam megbántani. Nem szeretetből, hanem tiszteletből. Az elmúlt egy év tiszteletére szótlanul hallgattam, ahogy hangzatos szavakkal dobálódzik. Így kifakadni amiatt, hogy néhány hónapra Angliába utazom! Nem értettem miért zavarja ez ennyire. Én személy szerint úgy gondoltam, hogy némi szünet talán még jót is tenne kihűlőben lévő kapcsolatunknak. Ő azonban nem így gondolta.
-         Miért csak most szólsz? - kérdezte tőlem dühösen. - Azok után, ami köztünk van, szerintem az lett volna a minimum, hogy velem is megbeszéled.
-         Igazad van, de nem tartottam fontosnak.
-         Nem tartottad fontosnak? - hangját megemelte, szemei kidülledtek. Utáltam, amikor ilyen volt! - Chamille, az őszinteség a legfontosabb alapja egy kapcsolatnak! Ezt meg kellett volna beszélnünk!
-         Bob, ez egy rendkívüli lehetőség...
-         Hónapokig nem leszel itthon, és... Én feleségül akarlak venni!
Hirtelen köpni, nyelni nem tudtam. Erről sohasem volt szó közöttünk!
-         Ezt nem kellett volna megbeszélnünk? - néztem rá kerek szemekkel. Tudom, hogy kedvesebb is lehettem volna a férfival, aki éppen különös módon, de megkérte a kezem, de ez akkor utolsó csepp volt a pohárban. Én már hetek óta azon gondolkodtam, hogy miként szakíthatnék vele kíméletesen, hogyan mehetnék hát hozzá feleségül?
-         Úgy gondoltam, te is ezt akarod... - hűséges kiskutya szemekkel nézett rám, amitől mindig elérzékenyültem. Talán ezzel ő is tisztában volt, ezért próbálkozott ekkor is vele.
De én kitartottam!
-         Nem, Bob! Ezt én egyáltalán nem akartam!
Nem szólt, csak belefúrta tekintetét az enyémbe, és gondolkodott. Úgy voltam vele, hadd gondolkodjon, talán ha rájön, miként is érzek, a végén ő mondja ki a szakítást.
-         Hát akkor, mit akarsz? - kérdezte, és így kerültem végül abba a kellemetlen helyzetbe, amit már régóta kerülgetek.
Ó, hogy a férfiak miért nem tudnak a mi fejünkkel gondolkodni? Miért nem látják meg, ami teljesen nyilvánvaló?
-         Sajnálom, Bob! - kezdtem, de hangom elakadt. Már megint megsajnáltam őt! Vagy talán saját magam azért, hogy nekem kell elvégezni a piszkos munkát?
-         Ez most, mit jelent? - kérdezte. Láttam rajta, hogy kapizsgálja már. De akkor miért nem mondja ki végre?
-         Azt hiszem, jobb, ha nem kínozzuk egymást tovább! - na tessék! Kimondtam!
A következő néhány percben újabb bizonyítékát láttam helyes döntésemnek. Bob értelmetlen könyörgésbe, ígéretek sorozatába és fogadkozásokba kezdett. Alig vártam már, hogy befejezze. Gondolataim már a másnap felé tekintettek, ahol a szabadság várt rám.
Amikor azonban magamra maradtam a lakásban, gyorsan megérintett a magány. Ez az, amit nehezen tudtam elviselni. Talán ez volt az oka, ami miatt könnyen mentem bele akár bizonytalan kapcsolatokba is. Nem bírtam sokáig társ nélkül. Egyszerűen szükségem volt rá! Nem válogattam sohasem sokáig, hamar belevágtam akár a legártalmatlanabbnak tűnő flörtbe is, csak legyen mellettem valaki. Persze aztán mindig rájöttem, hogy újabb áldozatom sem az igazi, és szakítottam. Sokan kegyetlennek és ridegnek tartottak ezért, de ilyen voltam. Hajthatatlanul kerestem az igazit, csak ő nem talált meg engem.
Bob igazán ígéretesnek tűnt. Ő volt az első, aki mellett egy évig kitartottam, de aztán mégis történt valami, és ráébredtem, hogy nem bírom tovább mellette. Utáltam akkor magam emiatt.
Barátnőm vigasztalt, és szavai még akkor is fülemben csengtek, amikor Roxfort Nagy Termébe beléptem társaimmal:
„Meglátod, majd vigasztalódsz egy jóképű angol pasival!”
Jót nevettem magamban ezen a kijelentésen vacsora közben, mert akárhogyan meresztgettem szemeimet, én egyetlen jóképű pasit sem láttam. Persze néhány leendő akadt volna, de odáig sohasem süllyednék, hogy fiatalkorúakkal kezdjek.
Tetszett az iskola, bár egy kicsit ódivatúnak, és túlságosan maradi szemléletűnek tartottam. A tanárok is egytől egyig szigorú elvek alapján oktattak. Ez kissé idegen volt számomra, de végül úgy fogtam fel, mint egy szerepjátékot egy képzeletbeli világban, így lassan megszoktam.
Hetek múltán már otthonosan mozogtunk az iskola falai között. Esténként valamelyikünknél mindig összegyűltünk, és napi élményeinket osztottuk meg egymással. Külön-külön jártunk ugyanis órákra, mindegyikünk leginkább arra, amit majd a jövőben is tanítani szeretett volna. Én még elég képlékeny voltam, így össze-vissza találomra látogattam az egyes órákat.
Egyik este Martha barátnőm éppen beszámolót tartott aznapi élményéről, ami történetesen egy bájitaltanóra volt. Akkor még ez volt az egyetlen óra, amit inkább kerültem. A tantárgyat sem kedveltem addig túlságosan, de a tanár, aki tanította, a legkevésbé sem tette vonzóbbá számomra.
Hátradőltem a kanapén, és kezemben egy csésze teával mosolyogva hallgattam csacsogásukat. Ott voltak velem, mégis magányos voltam. Tudtam, mi hiányzik nekem: egy férfi. Miközben azon tűnődtem, hogy ugyanilyen űrt éreznék-e, ha nem szakítok elutazásom előtt Bobbal, a lányok hangosan felnevettek!
-         Még hogy az a horgas orrú úgy nézett rád! - kacagott Mary harsányan. Nem nagyon kedveltem ezt a lányt. Túl feltűnő, túl csinos és túl hangos volt. Talán olyan, mint én. Lehet, hogy pont ezért volt annyira ellenszenves.
-         Piton nem tud „úgy” nézni! - kontrázott rá Maggie, aki amúgy általában inkább csendes volt, de ilyenkor önfeledten cseverészett. Szürke kisegér, aki csak a vackában érzi magát biztonságban.
-         Ja, ő csak tanít, meg fegyelmez. Szerintem nem normális. Én még ilyen savanyú embert életemben nem láttam! - szólt a témához Laura nagy komolyan. Ő volt a legjózanabb közöttünk.
-         Szerintetek, milyen lehet ruha nélkül? - nevetett fel kaján visítással Mary.
-         Fúj! Ha olyan, mint az arca... - húzta el száját Martha, és megrázkódott, mintha rémeket látott volna.
-         Szerintem nincs alatta semmi! Piton csak egy szellem. Hú! Hú! - állt fel Mary, és köpenyét lengette maga körül, mint egy kísértet. Bemutatóját hangos röhögés követte.
-         Te mit szólsz, Chamille? - fordult felém Martha, nevetéstől könnyes szemekkel.
-         Én szerencsére nem láttam még sokat, de ő is csak egy férfi a sok közül - mondtam higgadtan. - De a legrosszabb fajtából.
Csend lett. A nevetés elhalt, a mosoly arcukra fagyott. Talán túl hűvös voltam? Lehet, de nem volt ínyemre ez a gyerekes heherészés. Amúgy meg, kit érdekelt Piton! Ő pont olyan férfi volt, akivel sohasem álltam szóba. Még akkor sem, ha éppen magányos voltam. Nem! Az ilyeneken csak keresztülnéztem, számításba sem vettem! Ápolatlan, hajlott hátú, nyers modorú és kedvességnek semmi nyoma rajta. Hogy mire jó az ilyen férfi? Semmire! Maradjon csak magának!
-         Szóval, szerinted, olyan férfi, akár a többi? - kérdezte Mary furcsán csengő hangon. Nem tetszett, amikor ilyen simulékonyan beszélt. Ezzel mindig volt valami célja. Most is. - Mert te már csak tudod, férfiak ismerője! Bizonyítsd be!
-         Mit? - néztem rá dühösen, és láttam, hogy a lányok körülöttem mind mozdulatlanul figyelnek engem. Mit akarnak tőlem?
-         Bizonyítsd be, hogy Piton olyan férfi, akire hatással lehet egy olyan nő, mint te!
-         Te megőrültél! - vágtam az arcába, és felálltam a kanapéról.
-         Gyáva vagy? - pattant föl ő is, és követett, mint egy kiskutya.
-         Nem - fordultam felé. Ezt a szót gyűlöltem! Gyerekkoromban éppen elégszer kaptam meg bátyáimtól, amiért ezt, vagy azt nem mertem utánuk csinálni. Olyankor bömbölve rohantam a fészerbe, és megfogadtam, ha felnőtt leszek, bebizonyítom nekik, mennyire bátor vagyok. De egy férfi meghódításához nem bátorság kell! Főleg, ha az a férfi Perselus Piton. Nem, ide nem bátorság kell, hanem gyomor!
-         Lányok, ne hülyéskedjetek! - lépett mellém Martha, aki már túlságosan ismert engem ahhoz, hogy tudja, vannak dolgok, amiben nem ismerek tréfát.
-         Szóval? - nézett szemeimbe Mary rezzenéstelen arccal.
Akkor döbbentem rá igazán, hogy mi valahol riválisok vagyunk. Márpedig két dudás nem fér meg egy csárdában. Az egyiknek erősebbnek kell lennie, hogy a másik alulmaradhasson. Én viszont nem akartam alulmaradni! Ez felszólítás volt egy párbajra, és én felvettem a kesztyűt.
-         Rendben! - feleltem, és megpróbáltam olyan határozottnak tűnni, amennyire tőlem tellett. - Határidő?
-         Lányok, ez nem vicc! - szólt erélyesen Laura, de ez minket már cseppet sem érdekelt.
-         Mondjuk Szilveszter! - vágta rá Mary.
-         Jó! Szilveszterre az ágyamban lesz! - feleltem, és őszinte örömmel olvastam le Mary arcáról a döbbenetet. Ezt még ő sem gondolta volna!
Na meg én sem... Mibe keveredtem?
 
-         Te megbolondultál! - suttogta idegesen Martha lefekvés után a sötét szobában.
-         Nem hagyhattam, hogy Mary hülyének nézzen! - mondtam, miközben a mennyezeten figyeltem a Hold fényjátékát.
-         Most csak az egész iskola fog hülyének nézni!
-         Azt már nem! Abból nem esznek! - fordultam barátnőm sötét körvonalai felé. - Bebizonyítom annak a hülye libának, hogy érek annyit, mint ő! Piton a lábaim előtt fog heverni!
Martha nem szólt többet. Valószínűleg meg volt győződve róla, hogy a férfi-társaság nélkül eltöltött hetek teljesen az agyamra mentek. Lehet, hogy igaza volt, lehet, hogy nem.
Kiszáradt torokkal fordultam ismét a mennyezet felé. Utolsó kijelentésem szavai még fülemben visszhangzottak, és megpróbáltam elképzelni, ahogy Piton előttem térdel, és teszi nekem a szépet. Bizarr látvány volt, be kell vallanom, de hát ez volt a cél! A cél pedig szentesíti az eszközt! Már csak a megfelelő eszközt kellett kiválasztanom. Abból volt bőven a tarsolyomban, bár még sohasem álltam szemben egy olyan férfival, mint ez a bájitaltan tanár.
Minden esetre első lépésként egyre sűrűbben látogattam az óráit, és nem átallottam szenvtelenül figyelni őt. Láttam, hogy ez feltűnt neki, bár jóval később, mint általában a többi férfinek, de tudtam előre, hogy nehéz dolgom lesz.
Játék volt ez csupán, én legalábbis annak fogtam fel, mert így sokkal könnyebb volt elfogadtatnom magammal, hogy egy ilyen férfi kegyeiért kell küzdenem. Mert ez igazán küzdelem volt! Még sohasem akadt dolgom ilyen vak, ilyen rideg és ilyen konok férfival. Láttam, hogy többször néz engem, mégis olyan volt, mintha észre sem vett volna. Néha nagy örömmel vettem észre arcán némi változást, mikor tekintetünk találkozott, de aztán úgy tett, mintha csak egy diákja lennék a sok közül.
Lassan haladtam, nagyon lassan, miközben esténként Mary kárörvendő megjegyzéseit kellett hallanom. Nem volt hát más választásom, nekem kellett megtenni az első lépést, hiszen erre az ütődött férfira én hiába vártam volna.
Egyik óra után lassan szedegettem össze papírjaimat, hogy én lehessek az utolsó. Hogy milyen nehezen tudnak ezek a diákok összeszedelődzködni, meg kikászálódni a teremből? Bennem mindig úgy éltek az óravégi emlékek, hogy fejvesztve rohantunk ki a teremből. Persze, lehet, hogy akkor is volt néhány túlbuzgó, aki odafigyelt rá, hogy minden cucca rendben legyen, de én ezt sohasem láthattam, mert elsők között léptem ki az ajtón.
Most azonban türelmesen vártam. Lassan indultam el a tanári asztal felé, ahol Piton idegesen igazgatta könyveit. Amikor elé érkeztem, becsukódott végre az ajtó az utolsó diák mögött is. Nem nézett föl, csak tovább tologatta az egyik papírhalmazt a másik után. Mosolyogva feltételeztem magamban, hogy talán sikerült zavarba hoznom a jelenlétemmel. Nocsak, mégsem lesz ez olyan nehéz!
-         Perselus - szólítottam, meg, mert úgy tűnt, arra hiába várok, hogy e nélkül is felnéz.- Szeretnék kérdezni tőled valamit.
-         Igen? - kérdezte, és úgy nézett rám, mintha a Marsról érkeztem volna. Fel sem tűnt neki eddig, hogy itt vagyok! Az a belső mosoly, ami előbb magabiztossá tett, most szertefoszlott. Nyeltem egy nagyot, és folytattam, ha már belekezdtem.
-         Amikor a főzetet készítettétek, felhívtad a diákok figyelmét a keverés pontos irányára. Ezzel a bájitallal nekem mindig meggyűlt a bajom, és lehet, hogy a technikámmal volt eddig a baj.
Tudtam, hogy elég idétlen duma, és ahogy az arcát figyeltem, nem is nagyon érdekelte, de ennél okosabb nem jutott eszembe. Az időjárásról mégsem beszélhettem!
-         Lehet - mondta olyan nyersen, hogy bizony nagy bátorságomba tellett tovább maradnom.
-         Megmutatnád még egyszer? - kérdeztem, és már vártam, hogy kinevet, vagy ordibálni kezd, de mindenképpen elzavar. Abban biztos voltam, hogy ezzel a suta beszélgetéssel nem fogok eldicsekedni a lányoknak.
-         Hogy hogyan kell keverni? - kérdezte felhúzott szemöldökkel, de nem kiabált, és én ezt bíztatónak tartottam.
-         Igen!
Ellépett az asztal mögül. Azt hittem, ott hagy nevetséges kérésemmel együtt. Már kezdtem nyitni a szám, hogy újabb érvekkel tartsam még a közelemben, amikor láttam, hogy az üstjéhez lép, és kezébe veszi a nagy keverőkanalat. Hát sikerült! Megvolt az első lépés!
Kissé megkönnyebbülve, és újabb belső mosollyal léptem mellé, hogy szemügyre vegyem az imént említett technikát.
Az üst üres volt, mégis teljes átéléssel tett úgy, ahogy az órán mutatta a diákoknak. Akkor sem figyeltem különösképpen, és most is teljesen máson járt az eszem. Ezúttal azonban nem a hogyan tovább kötött le, hanem teljesen más. Figyeltem hosszú ujjait, ahogy a kanál végére kulcsolódnak, arcának apró részletét, ami még szabadon maradt az előre boruló hajtincsektől, és megpróbáltam elképzelni, ahogy ezek az ujjak engem simogatnak, az arc pedig az enyémhez közelít. Nehéz volt beleélnem magam, bár így közelről nézve valami mégis megfogott ebben a különc figurában.
Kezembe nyomta a kanalat, rajtam volt a sor. Nem akartam, hogy itt végeszakadjon, ami még szinte el sem kezdődött, így ellenkező irányba kezdtem mozgatni, mint ahogyan ő tette.
Vett egy nagy levegőt, és mögém állt. Megfogta a kezem, amiben a kanál volt, és lassú, egyenletes mozgásba kezdett. Mellkasa a hátamhoz simult, és éreztem a fanyar illatot, mely inkább volt valami gyógynövény-kavalkád keveréke, mint kellemes arcszesz-illat. Forró lehelete a nyakam csiklandozta, ujjai az enyémet szorongatták.
Hosszan álltunk így, és én tudtam, hogy most már nyeregben vagyok. Elkaptam hát a grabancát, és nem engedtem addig, amíg tervem célba nem ért!
Innentől már gyerekjáték volt az egész. Hosszú séták a parkban, kacér beszélgetések vacsora után, és egy-egy véletlennek tűnő érintés. Ebben már jó voltam, bár meg kell vallanom, más férfiakkal ennyi idő és energiaráfordítással már rég túl voltunk az első együtt töltött éjszakán. Mivel azonban tudtam, hogy itt nem egy hétköznapi férfiról van szó, türelmesen folytattam jól megtervezett ténykedéseimet.
Túlságosan elmélyült beszélgetések nem zajlottak közöttünk, mert arra hamar rá kellett jönnöm, Piton nem igazán a szavak embere, ha nem a tanításról volt szó. Beszéde tömör és tárgyilagos volt. Mégis egy idő után mintha élvezettel hallgattam volna mély hangját, mely oly egyedi volt, hogy bárhol, bármikor megismertem volna. Szavai sohasem hagyták el ajkát értelmetlenül, hiszen azok is épp olyan megfontoltak voltak, mint ő maga.
Egy gyengéje volt, aki pedig én voltam. Ismerős, jó érzés volt ez számomra, így felhőtlenül lebegtem körülötte, és hagytam, hadd sodródjunk együtt az én célom felé.
 
-         Mit akarsz tanítani? - kérdezte egy alkalommal tőlem, miközben a Tiltott Rengetegben sétáltunk.
Meghatott, hogy ennyire foglalkozik velem, és a jövőmmel.
-         Nem tudom - feleltem, mint mindig, ha erről kérdeztek, majd cinkos mosollyal számon, felnéztem rá. - Talán bájitaltant.
Úgy tűnt, hogy tetszett válaszom, így felbátorodva, vagy inkább zavaromban hangosan felnevettem. Láttam, ahogy néz, ahogy kedvét leli bennem. Sok férfi nézett már rám hasonlóan, de nem így! Szemei szomorúságot és boldogságot tükröztek egyszerre. Összezavarodtam. Ez csak egy játék! Egy fogadás!
-         Nézd, fagyöngy! - tereltem a figyelmet másfelé. - Imádom a fagyöngyöt!
-         Szeretnél? - kérdezte halkan, míg megbabonázott szemei még mindig engem figyeltek.
-         Megtennéd? - néztem rá csodálkozva. Azt hittem tréfál, hiszen a fagyöngy egy hatalmas fa legtetején virított
-         Persze! Ez semmiség! - felelte magától értetődő módon, de nem mozdult.
-         De drága vagy! - próbáltam döbbenetemet lelkesedéssel álcázni, és egy csókot nyomtam az arcára. Gondoltam, biztosan valami ilyesmire várt.
Igen, ez megadta a löketet az induláshoz, és máris nekiveselkedett a magas fának. Ruganyosan, magabiztosan haladt fölfelé. Hihetetlen volt számomra, hogy valaki ilyet tegyen értem. Vajon Bob is felmászott volna a fára, ha én azt kértem volna? Szinte biztos voltam, hogy nem. Mi játszódhat le ebben a férfiban? Úgy éreztem, félreismertem, nem jól ítéltem meg. Belémhasított a lelkiismeret-furdalás. Talán túlságosan kihasználom őt?
Egy pillanatra megállt a magasban, és lenézett rám. Zavarban voltam. Mosolyogva integettem neki, mire megfordult, és haladt tovább. Az ágak egyre vékonyodtak a korona csúcsa felé, és komolyan aggódni kezdtem miatta. Sohasem bocsátottam volna meg magamnak, ha valami baja történt volna! De nem történt!
Néhány perccel később csapzottan, kissé megszaggatott ruhával állt előttem, és odaadóan csillogó szemekkel nyújtotta át a fagyöngyöt. Valami olyat éreztem, mint még soha. Vibrált a bensőm, lelkem szárnyalt, szívem majd kiugrott helyéről. Ki ez a férfi? Mert férfi, ezt már biztosan tudtam! Ostoba Mary, hogy nem lát a ruha alá!
Szájon csókoltam. Ma sem tudom, hogy ezt előre elterveztem-e, mint ahogy oly sok mindent, vagy a pillanat heve váltotta ki belőlem, de megtörtént. Ő visszacsókolt, és nem is akárhogyan! Beleolvadtam ölelésébe, és hagytam, hadd ízlelgesse ajkamat, hadd érintkezzen forró bőre az enyémmel. Gondolataim messze szálltak, testem elernyedt, a világ megszűnt körülöttem.
Még este is a délutáni séta hatása alatt álltam, amikor beszámoltam kéjes kíváncsisággal vizslató társaimnak az újabb fejleményről. Elbeszélésem igen rövidre, és tárgyilagosra sikeredett, ami különösen Marthának szúrt szemet.
-         Miért nem szállsz ki ebből az őrültségből? Nem kellene kínoznod magad! - kérdezte halkan, míg a többiek hangosan diskuráltak tovább.
Kínzás? Hökkentem meg. Valóban kínzásról lenne szó? Kínlódok én egyáltalán ettől a helyzettől? Ez egy játék! Egy fogadás!
-         Most már csak azért is végig csinálom! - mondtam, mikor tekintetem találkozott Mary-ével.
 
Szilveszter nem múlhat el hangos buli nélkül! Bármennyire is volt olyan visszahúzódzkodó átmeneti partnerem, ehhez azért ragaszkodtam. Ráadásul vészesen közeledett a fogadás határideje! De nem izgultam, elterveztem pontosan mindent. Ez a mulatság igazán kedvemre való volt. Egy jó kis tánc, néhány pohár alkohol majd meghozza a kellő hatást! Na meg egy megfelelő ruha! Ebben sem volt hiány!
Kissé aggódtam Piton megjelenése miatt, mert azért más az iskolában, és más a falon túl. Én, aki mindig adtam arra, hogy partnerem is éppolyan tökéletes külsővel rendelkezzen, mint én, most nem kis aggodalommal vártam, hogy végre megjelenjen szobám előtt, hogy felmérjem, megjelenhetek-e vele társaságban, avagy nem.
Egy jó arcszeszről minden esetre azért gondoskodtam, és reméltem, hogy használni is fogja. Használta!
-Hmm! De jó illatod van! - hajoltam arcához, hogy egy csókot leheljek rá, miközben ruháját méregettem. Rendben volt!
 
A Három Seprű nevezetű falusi kocsmában már nagy nyüzsgés fogadott minket. Kicsit más volt a hangulata, mint amihez szoktam, de azért megtette.
Igyekeztem hamar a lényegre térni, hisz az idő sürgetett. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű lesz táncba vinni, de akkor már annyira az ujjaim köré tekertem, hogy azt tehettem vele, amit akartam.
Néhány pohár Brandy után már könnyedén ment minden. Átadtam magam a zenének, no meg neki. Jól láttam szemein az egyre növekvő vágyakozást, és pezsgő véremnek ez csak olaj volt a tűzre. Nehezen mertem bevallani magamnak, de rendkívül élveztem a helyzetet. Nem érdekelt, hogy a lányok figyelnek, hogy lesik minden mozzanatunkat, én csak őrá összpontosítottam. Amikor hozzásimultam, meztelen vállam sötét öltönyét érte, hosszú ujjai végigpásztáztak hátamon, és a derekamon csillapodtak meg. Magához szorított pont annyira, amennyire kell. Együtt mozogtunk a zene ritmusára, a szívünk ritmusára. Egymásban keltett vágyunk adta az alap dallamot, pulzáló vérünk a ritmust. Nem volt nehéz elvesznünk ebben a forgatagban, és ha nem jön el az éjféli koccintás, és nem találkozik tekintetem Martha kérdő pillantásával, akkor végképp elvesztem volna.
Ez csak egy játék! Egy fogadás! Mondogattam magamnak, miközben Roxfort felé tapostuk a havat. Végig kell csinálnom úgy, ahogy elterveztem!
A hideg kissé lehűtött, sikerült kijózanodnom. Mert józannak kellett lennem, hiszen tudtam, a lányok árgus szemekkel figyelik a fejleményeket.
-         Tartogatok egy kis meglepetést számodra! - mondtam szobánk ajtaja előtt, melyet erre az éjszakára Martha természetesen készséggel átengedett számomra.- Gyere!
Megfogtam kezét, és behúztam az ajtón. Éreztem rajta, hogy a rövid séta számára nem volt olyan hűsítő és józanító, szemei még mindig perzselő vágyat, visszafojtott szenvedélyt tükröztek.
-         Várj itt! - súgtam a fülébe titokzatosan, majd sebesen távoztam. Nem mertem a szemébe nézni...
A hálószobában már minden készen állt: habkönnyű, csipkés hálóing, szépen megvetett ágy, ikertükör a komódon. Lopva néztem rá. Hogy én mekkora barom vagyok! Nem baj, ezt végig kell csinálnom, mert figyelnek! Ott van az a hülye liba, és nem engedhetem, hogy rajtam röhögjön! Bebizonyítom neki, hogy mit érek én!
-         Jöhetsz! - kiáltottam, és elhelyezkedtem úgy az ágyon, hogy a belépőnek semmi kétsége ne legyen a folytatást illetően.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire kinyitotta az ajtót. Megijedtem, hogy talán faképnél hagyott, hogy talán beijedt, vagy talán... átlátott rajtam. Ideges remegés futott végig rajtam, ami valami miatt csak tovább fokozódott, amikor a kilincs lenyomódott, majd megjelent ő.
A gyertyák lángja különös fényt varázsolt köré. Fekete alakja úgy állt ott, mint maga a végzet. Nem mozdult, ettől elbizonytalanodtam. Eszembe jutottak a leselkedő lányok, és bevetettem mindent: andalító zene, hulló rózsaszirmok. Hogy mire nem vagyok képes egy fogadás miatt! Általában fordítva szokott zajlani a dolog. Nem én küzdök a férfi kegyeiért minden fortélyt bevetve, hanem ő értem. De ez most más volt, mint ahogyan Perselus Piton sem olyan, mint a többi férfi. Ő a férfi!
Gyorsan elhessegettem zavaró gondolataimat, és megpróbáltam legcsábosabb mosolyomat bevetve ránézni. Bevált!
Elindult felém, miközben vetkőzni kezdett. Fokozatosan szabadult meg a testét borító daraboktól, és lassan feltárult előttem rejtett külseje. Még hogy szellem! Még hogy nincs ruhái alatt semmi! Húsvér férfi! Nem kisportolt és barna bőrű, mint Bob, vagy a többi, akivel eddig dolgom volt, de pont ez volt benne a különleges. Nem testének vonulatai vonzották szemem, hanem a kisugárzás, mely minden porcikájából áradt. Meg akartam érinteni! Érezni akartam a vibrálást, az erőt, amit eddig sötét álcája fedett.
Leült mellém az ágyra, és szemével végigsiklott testemen. Vonzott, elkábított, égetett! Még soha, senki nem nézett így rám! Éreztem, ahogy szívem őrülten kalapál, bensőm szétveti a vágy. Történjen már valami, mert megőrülök!
Megcsókolt! Végre! Már nem először éreztem ajkát az enyémen, most mégis kellemesen borzongtam meg, gyomrom hullámozni kezdett, mint egy csónak a csendben fodrozódó tavon.
Újból rám nézett. Sötét szeme vágytól izzott. Kereste tekintetemben a bíztatást, a viszonzott érzelmet, és megtalálta. Nem kellett színlelnem. Kapni akartam belőle még annyit, amennyit csak lehet!
Neki esett a nyakamnak. Ajkai forrón szántották bőrömet, keze mellem felé kúszott. Halkan felsóhajtottam. Még! Hátravetettem nyakam, hogy szabad utat adjak vágyának, mely már nem csak az övé volt. A külvilág megszűnt, a tükör és vele együtt a lányok eltűntek, csak mi voltunk és a kirobbanni vágyó, féktelen szenvedély.
Kibújtatott leheletnyi hálóingemből, és felfedezőútra indult testemen. Beletúrtam hajába, melynek szálai finoman tekeredtek ujjaimra. Kapaszkodtam belé, nehogy lezuhanjak, nehogy elrepüljek, hogy ott maradhassak vele, hogy kaphassak még, és még. Megszabadított az egyetlen ruhadarabtól, mely még rajtam volt, miközben folyamatosan simogatta, és csókolta legérzékenyebb pontjaimat. Testem megfeszült, csípőm megemelkedett a gyönyörtől, a csendesen hullámzó tó közben háborgóvá, mindent elemésztővé vált. Meztelen voltam akárcsak ő, bőrünk forrón tapadt össze, pihegéseinktől volt tele a levegő.  Átvetette lábát, hogy fölém kerekedjen. Ekkor egy pillanatra felnéztem arcára, és a kijózanodás hidegzuhanyként próbált ráébreszteni a rideg valóságra. Ez egy játék! Egy fogadás!
Könnyedén tepertem le, és én kerültem fölé. Két kezem vállára támasztottam, ágyékom érezte lüktető vágyát, szemeim látták a folytatás után sóvárgó arcot. Erősnek kellett lennem, hiszen figyelnek, és ez csak egy játék, egy fogadás!
Hosszan néztem rá, és próbáltam lecsillapodni, próbáltam elcsendesíteni a háborgó tavat. Bevallom, nehezen ment, de meg kellett tennem!
Lekászálódtam az ágyról, és ott hagytam őt kiéhezve, vágytól dermedten.
-         Most mi van? - kérdezte. Alig volt magánál.
-         Semmi, csak én győztem! - feleltem közönyt erőltetve hangomra, miközben majd megszakadt bennem valami.
-         Tessék? - könyökölt föl, szemeiben már nem vágy égett,
-         Fogadtam a többiekkel, hogy te is húsvér férfi vagy, aki ugyanúgy képes elmenni a végsőkig! - ezt kellett mondanom. Átkozott fogadás!
-         Te! Te... - kiáltotta, és előttem termett, erősen szorította vállam. Fájt! Nem a szorítása, hanem ahogyan rám nézett!
Bőrömhöz ért még lankadatlan vágyát bizonyító férfiassága, és megborzongtam. Nem gyengülhetek el! Most nem!
-         Vigyázz, mert a végén még kárt teszel magadban! - hallottam kegyetlen hangomat. Rettenetesen zavarban voltam, és mint ilyenkor mindig, most is pusztítottam magam körül.
Elengedett végre, és én hátrébb léphettem. Kiszabadultam bűvös köréből, de bénító fojtogatása megmaradt. Menekülni akartam! Messze tőle!
-         Most elmegyek fürödni. Addig távozz, kérlek!
Hátat fordítottam. Lábaim reszketve vittek a szomszéd helységbe. Megengedtem a vízcsapot. Azt akartam, hogy ne halljak semmit, ne érzékeljek semmit! Gyűlöltem magam! Gyűlöltem Maryt és a lányokat! Gyűlöltem őt is, mert nem tett semmit! Elfogadta, amit mondtam. Nem tiltakozott, nem próbálta folytatni, ahol abbahagytuk, csak állt, és nézett.
Reszkettem a forró vízben. Érintését, csókjait még jól éreztem testemen és a számon. Arca megjelent előttem... Hányinger kerülgetett attól, amit tettem. Pedig hányszor megtettem már! Hányszor játszottam férfiak szívével csak azért, hogy megkaparintsam őket, hogy társaim legyenek, ha rövid időre is, csak ne legyek magányos! De ez most más volt! Egy játék! Egy fogadás! Nem! Ez teljesen más volt! Akkor, ott a forró víz ölelésében döbbentem rá: ez már nem játék.
Kiugrottam a kádból, meg se törülköztem, rohantam vissza a szobába, hátha ott találom, hátha lehet még tisztázni a történteket. Nem érdekelt az se, ha figyelnek a lányok a szomszéd szobából. Csak őt akartam!
A szoba azonban üresen ordította: csalónak nem jár megbocsátás!
Dühös voltam. Miért történt ez velem? Én nem ezt akartam! Csak egy kis játékot akartam! Csak bizonyítani akartam! De mit is?
Minden olyan nevetségesnek, olyan lényegtelennek tűnt.
Ledőltem az ágyra. Keserű könnyeim mosták arcomat, míg hosszan feküdtem ott mozdulatlanul, temetve az elfecsérelt boldogságot.
Egy játék! Egy fogadás! Egy játék, mint a többi, amit már ezerszer végigjátszottam. Most a győzelem mégsem volt mámoros. Ez a győzelem égetett, mint a tűz, a pokol fojtogató kénköves tüze...