Boldog Karácsonyt, drágám!

Ezt a napot vártam mindig legkevésbé! Karácsony! Csupa buta maszlag a szeretetről, meg a boldogságról! A legkevésbé azt tudom elviselni, amikor az emberek erről beszélnek. Pedig de jó lenne egyszer egy nyugodt, békés karácsony! Áh, még hogy nyugalom és béke… ez nem a te reszortod, öregem! De nem ám! Ha egyszer, nekem, Perselus Pitonnak, olyan karácsonyom lesz, mint más normális embernek, akkor… hát, nem is tudom mit csinálok! Valami nagy dolgot kéne megfogadnom, azt hiszem, ilyen esetekben így szoktak tenni! De mindegy! Nem lényeg! Talán az idei ünnep más lesz! Most, hogy Diane is itt van!     

Úgy döntöttem, lemegyek megnézni a Nagyterembe, hogy haladnak az előkészületek a ma esti ünnepségre! Nem vagyok teljesen normális, azt hiszem! Diane teljesen megőrjít a Karácsony mániájával! Több hete másról sem beszél, mint az ünnepekről! Reggel, délben, este mindig azt kell hallgatnom, hogy a Karácsony így, meg a Karácsony úgy! Bár, tény, hogy élvezem a történeteit a családi összejövetelekről meg hasonló banzájokról, na de akkor is! Ki hallott már olyat, hogy valaki csak erről legyen hajlandó beszélni!

Mielőtt még teljesen kiborultam volna saját gondolataimtól, megérkeztem a Nagyterembe, ahol a pöttöm Flitwick professzor már az utolsó díszeket varázsolta fel a terem közepén álló hatalmas fenyőre.

-Gyönyörű, igaz? – hallottam meg az édesen csengő hangot a hátam mögül. Nem fordultam meg, hiszen úgy is tudtam, hogy Diane az. Millió hang közül is felismerném az övét.

-Hát, nem is tudom! – válaszoltam teljesen közömbösen. – Én inkább nő párti vagyok.  Nekem nem az esetem! De ha te az ilyen férfiakra buksz…

-Én a fára gondoltam! – nevetett fel és játékosan oldalba lökött.  – Olyan… szép! Neked mi jut eszedbe róla?

-Nem tudom… egy fenyő?

-Nincs benned semmi karácsonyi szellem? – nézett rám hitetlenkedve a fejét csóválva.

-Arra gondolsz, hogy hatódjak meg, ha látok egy feldíszített fát, majd sírva boruljak a válladra és könnyeimmel küszködve ilyeneket mondjak, hogy: ,, Ez olyan szép! El sem hiszem!”

-Hogy te milyen szemtelen vagy! Valami kis érzés azért csak maradt benned!

-Valami maradt! De azt nem egy felcsicsázott fára fogom pocsékolni – válaszoltam csendben és mélyen a szemébe néztem. – Egyébként is terveim vannak ma estére! – lassan megfogtam a kezét és megcsókoltam.

-Ami azt illeti nekem is vannak terveim! – válaszolta, miután nagy nehezen elszakadtunk egymástól.

-Benne vagyok? – kérdeztem vigyorogva.

-De benne ám!

-Már jól kezdődik!

-Elhatároztam, hogy megszerettetem veled a Karácsonyt, ha addig élek is!

-Jaj, ne Diane! Csak ezt ne! Tudod, hogy utálom…

-Majd meglátod milyen jó lesz! Csak mi ketten! És úgy fogunk ünnepelni, mint egy normális pár!

-Azt hiszem fel kell, hogy világosítsalak! Drágám, mi koránt sem vagyunk szokványos pár! Te boszorkány vagy, én meg varázsló. Ergo: nem ünnepelhetünk normálisan. Inkább csináljuk úgy, ahogyan én goldoltam, jó?

-Nem! – válaszolta határozottan. – Elő fogom belőled csalni az érzéseidet és kész!

Olyan határozott volt, hogy jobbnak láttam nem ellenkezni vele. Ő is ment a saját dolgait intézni és én is.

Este a nagy ünnepségen, lenn a Nagyteremben aztán úgy éreztem magam, mintha a fogamat húznák! Mindenki boldog volt és mosolygott… Nem mintha én nem éreztem volna jól magam, de már annak a puszta gondolata is, hogy Diane mit talált ki, enyhe félelemmel és szorongással töltött el. Úgy gondoltam itt az ideje taktikát változtatni. Minél tovább vagyunk idelenn, annál kevesebbet kell lennünk odafenn. Nem mintha nem szerettem volna ezzel a gyönyörű nővel kettesben maradni, de volt egy olyan érzésem, hogy akkor a legkevésbé sem a Karácsonyon járna az eszem, az pedig… talán jobb ki sem mondani, hogy mi lenne.

Szóval úgy döntöttem, hogy két rossz közül a kisebbik rosszat választom és megpróbálom magam itt jól érezni, lehetőleg minél jobban kimutatni, hátha azzal is megelégszik Diane. Lopva elnéztem az asztal másik végébe, ahol a hangulat már a tetőfokára hágott! Még hogy a vajsörben nincs alkohol! Nevetnem kell! Valószínű, hogy meg is tettem, mert a mellettem ülő Diane érdeklődő pillantást vetett rám.

-Jól érzed magad?

-Hát persze! – válaszoltam határozottan és olyan széles vigyorra húztam a számat, amilyenre csak tudtam.

-És min nevettél az előbb?

-Hát… min is? Ja, hát azon, amiről az előbb beszélgettetek.

-Igen?

-Igen! – válaszoltam még határozottabban, pedig gondolhattam volna, hogy valami stikli van a dologban, mert a következő kérdése szinte ugyanez volt, az én válaszom, pedig egy eddigieknél is határozottabb ,,igen”.

-Voldemorton nevettél?

-Ki? Én? – kérdeztem meglepődve. – Ja, igen, persze! Rajta! Az, amit mondtál, az… az nagyon humoros volt.

-Humoros?

-Igen az!

-Éppen az ecseteltem, hogy milyen szegényes karácsonya lehet. Semmi jó érzés, semmi szeretet… Szerinted az vicces?

-Szerintem nagyon! És tudod miért? Mert nem érdekel, hogy mi van vele! Jól akarom magam érezni! Karácsony van!

-Te tényleg jól érzed magad? – mosolygott rám.

-Tényleg! – hazudtam. A karácsony még mindig nem érintett meg. Úgy tűnt, én vagyok az egyetlen a teremben. Az asztal másik végében ülő Madame Hooch éppen akkor tenyerelt bele egy szelet tejszínhabos tortába és a többiek nagyot nevettek.

Lassan eltelt már az idő és bárhogy tiltakoztam ellene, egyre jobban kezdtem érezni magam. És eljött a nagy pillanat. Diane kézen fogott és elindultunk első közös karácsonyunk helyszínére, a szobájába. Arcomon a jó öreg Ha menni kell, hát menni kell kifejezés ült és beletörődötten követtem őt.

Mikor kinyílt a szobája ajtaja majdnem visszahőköltem a meglepetéstől. Egy megterített  asztal állt a helyiség közepén, mellette két székkel és minden finomsággal.

-Gyere már be! Vagy ott kint akarsz ácsorogni egész este? – kérdezte mosolyogva és a kezemet megfogva finoman behúzott az ajtón.

-Mi ez az egész? – kérdeztem meglepetten. Valószínűleg nagyon bamba képet vághattam, mert felnevetett.

-Megigértem, hogy megszerettetem veled a Karácsonyt, emlékszel?

Bólintottam, hogy volt valami ilyesmiről szó.

-Szóval, kitaláltam, hogy végig eszünk egy igazi karácsonyi mugli menüt, ajándék gyanánt. Mindent én készítettem! – húzta ki magát büszkén. – Kicsit megijedtem, hogy tele eszed magad odalent, de mikor láttam, hogy alig nyúltál ételhez megnyugodtam. Nos, nem ülsz le?

Bólintottam, majd mindketten asztalhoz ültünk.

A pulykánál járhattunk és talán a századik karácsonyi történetnél, mikor úgy éreztem, hogy elfelejtettem valamit. Diane ajándékát! Lenn maradt a szobámban!

Felálltam az asztaltól és valami nevetséges kifogással kimentettem magam nála. Néhány másodperc múlva  már úgy vágtattam végig a folyosón, mint egy őrült. Gyorsan lekaptam a becsomagolt kis dobozt az egyik polcról és pár perc múlva már ismét Dianenal szemben ültem és folytattuk a vacsorát.

Ő mesélt és én figyeltem. Mint régen. Ha Ő nevetett én is nevettem. Tökéletes összhangban voltunk és pont ettől volt olyan jó a kapcsolatunk.

A vacsora végeztével, mikor már a karácsonyi pudingon is túl voltunk és én már kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, ő megjelent két kis tállal, abból az egyiket a kezembe nyomta, majd hozzám bújt. Kényelmesen elhelyezkedett a karjaimban és csak azután láttam, hogy mi van a tálkában.

-Fagyi? – kérdeztem meglepetten. – Ki hallott már arról, hogy karácsonykor az ember fagyit egyen?

-Ha nem kell add nekem! Szívesen megeszem!

-Nem kritizáltam! – válaszoltam gyorsan. – De most komolyan! Ti fagyit szoktatok enni karácsonykor? Amikor kint hideg van?

-Nem odakint vagy, hanem idebent, ahol egy kandallóval szemben üldögélsz és egészen pontosan engem tartasz a karjaidban.

-Akkor most helyesbítek! Nem én tartalak, hanem te bújtál hozzám, mint egy kiscica!

-Talán baj? – kérdezte és még szorosabban hozzám bújt.

-Egy cseppet sem.

-Mertem remélni!  -mosolyodott el.

Néhány szótlan másodperc következett, melyet csak a kanál és tányér érintkezése zavart meg, majd Diane ismét megszólat.

-Jól érezted magad?

-Azt hiszem igen!

-Nem is volt olyan rettenetes, igaz? Ki lehetett bírni, ugye?

-Igen – válaszoltam csendesen.  

-Boldog Karácsonyt, drágám!

-Boldog Karácsonyt! – mosolyogtam, miközben lassan megcsókoltam.  –Majd’ elfelejtettem! – szakadtam el tőle. – Én még át sem adtam az ajándékomat!

-Nekem elég ajándék, hogy te itt vagy és végig etted a menüt, amit készítettem – nézett rám nevetve.

-Olcsón megúsztam volna! – nevettem rá vissza, majd megpróbáltam némi komolyságot ráerőltetni az arcomra, ami igen nagy művészet volt a mellettem ülő mosolygós lányt elnézve. Nem is sikerült elsőre. Aztán másodikra sem, és harmadikra…

-Kérlek! Ne mosolyogj ennyit! A helyzet komolyságot kíván! – próbáltam meggyőzni, de nem igazán hatottam meg. – Te akartad! Akkor még várnunk kell az ajándékkal!

-Jaj, ne! Ne csináld! Komoly leszek megígérem! – fogadkozott, de a szája szegletében ismét ott bujkált a mosoly.

-Nem, nem! – dőltem hátra faarccal. –Ez így nem jó!

-Mit csináljak? – kérdezte kétségbeesetten.

-Gyere ide! – emeltem fel egyik karomat mosolyogva és Diane a következő pillanatban már ismét ott volt, szorosan mellettem és szótlanul néztük, a tűz táncát a szemben lévő kandallóban.

Így ment ez percekig. Nem szóltunk egymáshoz. Csend volt, nyugalom és béke. Azt hittem, hogy a karomban tartott lány elaludt. Mikor felemelkedtem, hogy megnézzem, tényleg így van-e, ő megszólat.

-Nem alszom!

-Akkor jó… Diane!

-Igen? – kérdezett vissza csendesen.

-Ezt már rég szerettem volna megkérdezni tőled!

-És pedig?

-Mondd csak… - itt szünetet tartottam és vettem egy mély levegőt, mielőtt elszáll minden bátorságom. – Mit szándékozol csinálni az elkövetkezendő uszkve száz - kétszázezer évben?

Felemelkedett és úgy nézett rám, mint aki semmit sem ért.

-Micsoda?! – kérdezte gyanakodva.

-Van valami konkrét terved erre az időszakra?

-Mi van?

-Hé-hé-hé! Én kérdeztem előbb. – folytattam nagy komolyan.

-Nem nagyon tervezek ennyire előre! – nevetett fel.  – Nem tudom mit fogok csinálni! Miért?

-Mert úgy gondoltam, csinálhatnánk együtt! – elővettem talárom zsebéből kis becsomagolt dobozkát és átnyújtottam neki. Mikor kibontotta, még a lélegzete is elállt!

-Egy gyűrű?

-Diane! Leszel a feleségem?

Az események felgyorsultak. Körülbelül háromszor kilátott fel, hogy ,,igen” és én háromszor kérdeztem vissza, hogy ,,komolyan?” Majd úgy csókolt meg, mint még soha!

Odakint csendben szállingózott a hó és én ki merem jelenteni, hogy ez volt életem legszebb karácsonya!