Emlékszel még?

Ködös tudatomba egyre kínzóbban hatolt be az erős csörgés, percekig tartott, mire magamhoz tértem annyira, hogy kelletlenül az ébresztőóra után kezdjek el kotorászni. Szememet szorosan behunyva tartottam, mint minden reggel. Apró, önámító játék volt ez, ilyenkor úgy éreztem, mintha kizárhatnám a világot, minden rosszal, kellemetlenséggel együtt.

A második csörgésre már felpattant a szemem, már csak azért is, mert a mellettem fekvő kedvesem tiltakozóan morogni kezdett álmában. Miért is kelteném fel, ha egyszer még alhat egy keveset?

Megpróbáltam kicsit összébb húzott pillantással elkerülni, hogy az éles fény fájdalmat okozzon, majd fél lábam fázósan kidugtam a takaró alól. Hiába is tett úgy minden, mintha még nyár lenne, már bekúszott az ősz hidege a falak közé. Libabőrös lettem, ahogy meztelen talpam a hűvös padlóra simult, de végül erőt vettem magamon és kelletlenül kibotorkáltam a fürdőszobába, hogy szokásos forró zuhanyom felébreszthessen.

Egy fél órával később már egészen jóban lettem újra a világgal, bármennyire is gyűlöltem a korai kelést, egy forró fürdő mindig segített. Elmosolyodtam, amikor halkan beosonva a hálóba az ágyra esett a pillantásom. Amint kibújtam a takaró alól kedvesem mocorogni kezdett és néhány perccel később már az egész ágyat birtokba vette. Még annyi hely se maradt mellette, hogy leülhessek a bútordarab szélére. Halkan kuncogva hagytam el a szobát, nehogy felriadjon, bár ahogy ismerem, ahhoz ködkürt kéne…

Mosollyal az arcomon léptem ki a házból, de valami furcsa nyomást éreztem a testemben. Hosszú évek tapasztalata alapján tudtam már, hogy nem szabad figyelmen kívül hagynom, mindig megéreztem, ha valami kellemetlen várt rám.

Az ilyen apró jelek elkerülhetetlen dolgokra figyelmeztettek, így próbáltam nem előre aggódni, hanem felkészülni arra, amit az új nap hoz. Valamiért egyetlen mondat kavargott a fejemben, amit valahol olvastam. Lehetett már vagy tíz éve… nem emlékeztem pontosan, csak az érzés maradt meg, a gondolat lényege. „Minden reggel egy új nap, új lehetőség. Mindent elkezdhetsz előröl, csak a te döntésed, hogy lépsz, vagy folytatod ugyanúgy. Vajon mersz kockáztatni?”

Sejtettem, hogy bármi is fog történni, ezzel lehet kapcsolatos, nem reméltem, hogy véletlenül kísért ez a mondat. Talán ostobaság ennyire hinni a megérzésekben, de ha egyszer sosem csaptak még be, akkor mi okom lenne a bizalmatlanságra?

Próbáltam erőt meríteni abból, ami mindig is az életet jelentette számomra. Ahogy lassan sétáltam a munkahelyemre megnéztem a felhőket, ahogy átszivárog rajtuk egy kevés napfény és furcsa színekre festi őket, majd álmodozva végignéztem a tó vizén. Mindig is úgy éreztem, hogy valami ősi kapcsolatom van a vízzel, most is megnyugtatott a látvány. Az örök, alkalmazkodó, simulékony és mégis erős víz. Először kitér az útból, de végül akár a kövön is keresztülvágja magát… Talán a türelmét irigyeltem és így próbáltam lecsitítani örökké forrongó természetemet.

Délutánig nem történt semmi különös, így hamis biztonságérzetbe ringatva magam indultam volna haza, ahogy azonban kiléptem az iroda ajtaján, megdermedtem. Egy illat…

Az ő illata. Még mindig megbolondítja a testem, felgyorsul a pulzusom. Milyen furcsa, hogy ennyi év után most emlékeztet rá valami. Ezer éve nem láttam…

Szinte akaratlanul megfordultam, hogy megnézzem, hátha nem csak az érzékeim játéka, és valóban ott van valahol.

Ostoba vagyok, mit keresne itt? Pont ő… pont itt. Miért foglalkozom még vele egyáltalán? Habár, minek is próbálom becsapni magam, hiszen ő hozzám tartozik…

Próbáltam nyugodtan lélegezni, hiszen milyen ostobaság túl a harmadik x-en így reagálni egy rég elfeledett illatra. De hiába, a szívem zakatolt, a fejemben csak egyetlen kérdés lüktetett mialatt izgatottan kapkodó pillantással végigfuttattam a szemem a folyosón. Az egyik ajtó félig nyitva volt és úgy tűnt, valaki az ajtófélfának támaszkodva magyaráz. A hangból csak elmosódott mormogás jutott el hozzám, és a testből is csak körvonalakat láttam, mégis ellenállhatatlan erő húzott oda. Meg kellett néznem, hogy ő áll-e ott.

Nem szabad beleélnem magam. Csak reménykedem, mint annyiszor és utána megint fájni fog. Nem akarom, hogy megint felszakadjanak a régi sebek, nem akarok emlékezni. Hányszor is hittem már, hogy őt látom? 10 év alatt… rengetegszer.

Vajon ő az?

Hiába próbáltam nyugtatni magam, tudatom mélyén ketrecbe zárt vadként próbált feltörni minden, amit bezártam egykor. Úgy lépkedtem az ajtó felé, mintha nem lennének önálló gondolataim. Egyet előre, na még egyet, na mindjárt kiderül…

Bárcsak…

Már megint kezdek emlékezni, pedig utána hetekig nem találom önmagam. Miért nem vagyok képes ellenállni és egyszerűen elmenni?

Meg kell tudnom, hátha ő az. Vajon megváltozott? Milyen az arca? Az érintése? Más lett a hangja? Vajon házas? Van gyereke? Vajon…

Hát itt vagyok. Még egy lépés, és meglátom ki áll ott. Persze teljesen őrültnek fognak nézni, hogy miért jövök vissza megbámulni az ajtófélfát, miután elköszöntem, de már megszokhatták, mióta itt dolgozom, hogy néha furcsa vagyok. Egyébként is, miért kéne velük foglalkoznom?

Ez a hang… az ő hangja. Ő beszélt így, ilyen apró kis hullámzásokkal. Nem mutatott semmilyen érzelmet, sem az arca, sem a teste. Csak azok az apró rezdülések, ahogy beszélt, abból tudtam, hogy boldog, szomorú vagy éppen bántja valami. Az ő hangja…

Már csak egy lépés, bár most még elfuthatnék. Maradjak? Maradok. Miért játszom meg magam önmagam előtt? Nem lennék képes elmenni, tudnom kell.

Léptem egyet, úgy, mintha a világ sorsa múlna rajta, majd kérdő szemekkel, félmosollyal belestem az ajtó mögé. A teremben levő és az ajtófélfának támaszkodó férfi egyaránt elhallgatott.

Na igen, meglepő lehetett, hogy hirtelen egy fej tűnik fel az ajtó mellett, óriásira tágult barna szemekkel fürkészve őket…

Ő az. A szeme, az arca, a felhúzott szemöldöke, amivel enyhe rosszallást tükröz. Ő az! Hát igen, mindig is gyerekesnek tartott, és mégis furcsán felnőttnek. Sose tudtuk eldönteni, melyikünk a felnőtt. Hol ő volt jókedvű, huncut csínytevő, hol én játszottam szétszórtan kacagó-fecsegő kislányt. Ritkán voltunk egyszerre komolyak… emlékszem, egyszer… NEM! Nem akarok emlékezni. Arra nem… Hiszen ő van itt. Előttem áll. Engem néz.

Ki kellene lépni az ajtó mögül, gyerünk, gyerünk! Nem olyan nehéz az!

- Szia! – próbáltam nem túl rekedten megszólalni, ahogy elé léptem. Már nem vettem tudomást arról, aki még a teremben volt, már nem számított más.

Csak nézett rám, kicsit elnyílt ajkakkal, felhúzott szemöldökkel, szinte riadtan.

- Te vagy? – szólalt meg végül. Szinte végigsimított a hangja. Óvatos puhatolózást éreztem benne, bocsánatkérést és vágyat. Megváltozott, mennyire megváltozott azóta, mióta utoljára beszéltünk. Sosem tudott bocsánatot kérni, még így sem. Csak elsétált mindig, mintha mi se történt volna.

Nem változott semmit, és mégis mennyire más lett. Az alakja erősödött, a szeme valahogy másként csillog. Valami ismeretlen bújik meg a mélyén. Vajon mi lehet az? Sosem láttam még ilyen zavartnak. Mindig viselte az álcáját, a kedves, kicsit gúnyos mosolyt, nem engedte, hogy bármilyen érzelem meglátszódjon rajta.

Mikor utoljára láttam, hogy érez, akkor szeretett. Én is szerettem. Emlékszik még rá?

- Én vagyok – suttogtam rekedten. Zavart, hogy ennyire nem tudok uralkodni magamon, de ő mindig ezt hozta ki belőlem. Gyerekes lettem és végtelenül komoly, nyugodt és tűzforró. Ő volt az utolsó hiányzó dolog, amitől egésszé lettem, ami elindított bennem valamit, ami kiforgatta a világot a sarkaiból.

Megremegett! Ahogy biztossá vált, hogy én vagyok, láttam, hogy megremegett. Persze, szinte láthatatlanul, mint mindig. Nem mutatja ki, hogy mit érez. Miért is tenné? Ha valaki megismeri, nem tudja szeretni… Én szerettelek!

Egyre erősebb bennem a belső kiabálás, az őrült vágy, hogy a szemébe kiáltsam: szerettelek!

Miért hagytál ott, miért nem álltál ki értünk? Miért féltél?

Elmosolyodom, mintha egy láthatatlan kéz rajzolná az arcomra ezt a mosolyt. Nagyon rég nem néztem már így. Érzem, ahogy felforrósodik a testem és csillogni kezd a szemem. Izgatott vagyok. Mi lesz most? Én elköszönök és ennyi? Láttam egyszer, tíz hosszú év után, és még egy szót sem válthatok vele.

Mennyire más lettél. A szemeden látom, hogy felnőttél. Azt hittem sosem nősz fel. Mindig az a félős kisfiú maradsz, aki azt hiszi, hogy nem szereti senki, aki igazán ismeri, és mindig elfutsz majd a problémák elül. Mert az a könnyebb út. Vajon mi történhetett veled? Mitől ilyen a tartásod? Kicsit görnyedt, mintha évtizedek súlya nyomná a vállad. Harminc éves vagy, mégis… a szemed mást mond. Mi történt veled? Hol voltál eddig?

- Csak hallottam a hangod. Kíváncsi voltam, hogy tényleg te vagy-e – magyarázkodtam zavartan, azzal a mosollyal, amivel csak rá tudtam nézni. Az arcom ellágyult ilyenkor, a szemem más fénnyel csillogott, a testem ellazult, szinte várta, hogy a karjába simulhasson.

- Én vagyok. Már épp menni készültem. Esetleg… - kérdezted zavartan. Elkaptad rólam a pillantásod, majd elkezdted a parkettát tanulmányozni.

Igen, ez annyira jellemző rád, befejezetlen mondatok, félig kimondott ajánlatok. Ha akarom, meghallom, ha nem akarom, elsiklom fölötte és nem kell elszenvedned az elutasítást. Döntsön a másik… hát mégsem változtál meg?

- Igen? – Nem könnyítem meg a dolgod. Miért is tenném? Kegyetlen mosoly suhan át az arcomon. Mindig is szerettem bosszút állni, hogy aztán ne tudjak tükörbe nézni.

Évekig megtettem… ugrottam az első szóra és kitaláltam, mire vágysz. És mit kaptam érte? Fájdalmat, kínt. Most is érzem azt, amit akkor. Ahogy megértettem, hogy vége, hogy nem vagy képes átlépni a magad állította korlátokon… érzem a szívembe markoló fájdalmat, a szorítást. Hogy szinte kiszakad belőlem valami. Emlékszem az ürességre, ami utánad maradt. Senki sem tudta kitölteni… bár, nem is akartam.

- Esetleg – kezdesz bele megint, majd szinte hallom, ahogy nyelsz, nehézkesen, zavartan. -, megihatnánk együtt egy kávét? – fejezed be.

Ki tudtad mondani. Régen sosem mondtál ki semmit, most miért teszed? Mennyi minden más lehetett volna, ha akkor is vagy ennyire bátor. De féltél…

Csak felhúzom gúnyosan a szemöldököm. Hát igen, mintha tőled tanultam volna.

Kávét? Mindketten gyűlöljük a kávét. Keserű, kellemetlen, olyan, mint a világ körülöttünk. Csak a mi külön, apró szentélyünk volt más. Mindegy hol voltunk, merre jártunk, emlékszel? Ha együtt lehettünk, megszűnt minden más. Csak beszélgettünk, elmerültünk apróságokban, mint a tea illata, vagy a másik pillantása. Emlékszem, szürke a szemed, ha zavarban vagy és zöld, ha magukkal ragadnak az érzelmek. Hiányoztál…

Képes voltál elfelejteni? Megvetlek érte… mint annyi mindenért, amit tettél. A gyávaságodért, hogy nem álltál ki értünk. Azért ez fájt, hogy még erre sem emlékszel. Régen mindig olyan büszkén ejtettél el egy-egy megjegyzést, ami elárulta, hogy mennyire ismersz, míg a többiek csak értetlenül néztek ránk.

Már rég nem beszéltünk. Hónapok óta… és akkor találkoztunk. Emlékszem, akkor is felgyorsult a szívverésem. Úgy, mint most. Elpirultál, azt hitted nem látom, pedig tudtad, hogy még azt is észreveszem, ha csak a szempillád megrezzen. Láttam az apró izzadságcseppeket a homlokodon, tudtam, hogy szörnyen zavarban vagy. Kegyetlen voltam, élveztem. Úgy tettem, mintha mi se történt volna. Jó érzés volt látni, hogy egyre jobban zavarba jössz, egyre kevésbé érzed a biztos talajt a lábad alatt… Nem értettél. Átláthattál volna az álarcon, de túl gyáva voltál. Mint mindig…

- Teát? Emlékszem… - feleltél a ki nem mondott gondolatra. Tartásod először kiegyenesedett, ahogy biztos voltál a válaszban, majd a szemembe nézve egy pillanatra elragadott az örvény. Éreztem, hogy belém látsz, úgy, mint régen. Látod a kételyt, a feltörő emlékeket. A múltat. Nem tudtál vele szembenézni, elkaptad a pillantásod. – Kérlek… - suttogtad alig hallhatóan.

Megdöbbentem. Kérsz? Sosem kértél semmit. Ugyanúgy gyűlölted, ha szükséged volt valakire, mint én. Mi önállóak vagyunk, erősek. Egyedül…

De nekem szükségem volt rád. Megnyugtattál és megőrjítettél, éltem melletted. Utána nélküled már minden üres volt… De hogy kérsz? Engem…

- Rendben – bólintottam végül. Ha kértél, sosem tudtam ellenállni.

Elköszöntél, majd mellettem lépkedtél az ajtó felé. Némán mentünk egymás mellett, de ez most más némaság volt, mint régen. Akkor béke volt ez a csönd, a közös nyugalom biztonsága. Nem azért nem beszéltünk, mert nem volt mit mondanunk, hanem mert jó volt együtt hallgatni. Egyszer megbeszéltük, emlékszem, hogy az az igazán jó társaság, akivel hallgatni is jó. Nem kínos csönd, hanem tisztító nyugalom. Átszűri a gondolatokat, kiszitálja a keserűséget és tiszta szeretetet hagy maga után. Szerettem a csöndünket.

Miért nem mondasz semmit? Kérdezz már! Hiszen annyi év telt el. Akkor elmentél… Miért? Mondd, miért?

Érzem, hogy sokszor rám pillantasz, szinte látom, ahogy már nyitod a szád, majd újra becsukod. Megint izzadság gyöngyözik a homlokodon, ugyanúgy, mint akkor régen.

Döntened kellett. Az volt az első találkozásunk. Azóta, hogy tudtad. Tudtad, hogy szeretlek. Tudom, hogy te is szerettél. Mégis, túlságosan féltél feladni a falakat. Vagy valami más volt? Talán tévedtem? Nem szerettél? Akkor az a rengeteg közös pillanat, mosoly, érintés mind csak játék volt? Neked semmit sem jelentett? Mondd el! Tudnom kell!

- Rég nem találkoztunk… - próbálkozol óvatosan. Érzem, hogy nem ezt akartad mondani.

- Igen, rég nem kerestél – csúszott ki a számon. Hát, ezt nem akartam mondani. Vádlón hangzott és emlékszem, olyankor mindig bezárkózol.

Összerándultál, mikor szemedre vetettem a viselkedésed. Nem szeretted, ha számon kértek. De bennem már túl régóta gyűlt a kín, nem tudtam abbahagyni, csak mondtam, megállíthatatlanul. Minden szóval éket vertem körénk, visszaraktam egy-egy téglát a nehezen lebontott falakra. Miért hallgattál? Tudtad, hogy egyetlen szóval megállíthatnál, de nem tetted meg. Csak néztél rám, nagy szemekkel, zavarodottan. Minden mást elnyomott benned az érzés, hogy én sem fogadlak el, én is meg akarlak változtatni. Megint megerősödött a hited, hogy téged nem lehet szeretni…

Éreztem, ahogy minden érzékemet betölti az illatod, bár nem akartam tudomást venni róla. Mindig hatással voltál rám. Akarva, akaratlan, a részem lettél.

- Ne haragudj. Nem akarok magyarázkodni.

- Nem haragszom .

Harag? Gyűlöllek! Elhagytál, becsaptál, nem álltál ki mellettem. Gyenge voltál, nem voltál képes erős lenni értünk. Mindig a könnyebb út…

- Mesélsz magadról? Van férjed? Gyereked? – próbáltál beszélgetni. Majdnem felnevettem. Régen megvetettük az ilyen beszélgetéseket. Most pedig te magad kezdeményezed. Elbújsz a szavak mögé, mintha azok megvédhetnének tőlem.

- Van férjem, és terhes vagyok – végigsimítottam a hasamon. Igen, terhes. Boldogan várom az ő gyerekét. Mert ő mindig ott van velem, mellettem áll. Jó ember, őszinte és sosem csapna be. Mindennél fontosabb vagyok neki. Minden érintése gyógyír a lelkemnek, amit te szaggattál szét.

Igen, szeretem őt. Tiszta szívből. Minden apró érintése mosolyt csal az arcom és ha átölel, biztonságban vagyok. Boldog vagyok… tényleg boldog?

- Gratulálok – próbálsz mosolyogni. Érdekes, látom a fájdalmat a szemedben. Vagy csak képzelem? Még mindig azt szeretném, ha érdekelne, hogy mi van velem. Hogy kivel vagyok. Talán csak a fiatalságodat siratod…

- Köszönöm. Te hogy vagy? Feleség? – kérdezek vissza. Az átkozott udvariasság. Mit mondhatnék?

- Van feleségem, de gyereket később tervezünk – intézed el hasonlóan gyorsan a kérdést.

Valahogy, olyan érzésem van, mintha mindent megbeszéltünk volna. Egyszer régen kereszteztük egymás útját és a világ megváltozott. Én megpróbáltam, eleinte te is. Aztán egyre több falat emeltél, megpróbáltál megváltoztatni én pedig, az örök zabolátlanságommal kitörtem a fogságból. Haragudtál érte, nem illettem a világodba és mégis vágytál rám. Ez az örök kettősség, ez jellemzett minket. Azt mondtad, nem tudsz elfogadni, nem tudod elviselni az örök türelmetlenségemet, makacsságomat, határozottságomat, akaratosságomat. Engem is megőrjített a határozatlanságod, a tétovaság, az örök diplomatikusság, ami számomra gyengeség volt. A döntésképtelenség. Az örök súrlódás köztünk. Te kitérsz a döntések elől, húzod, amíg úgyis eldől magától minden, én megpróbálom előre rángatni a lehetőségeket, hogy úgy alakíthassam, ahogy szeretném. Hogy tudott ez a két világ mégis összeforrni? Így, örökre?

Szeretlek és szeretni foglak. A részemmé váltál. Nem kértem, nem kerestem. Bennem vagy, ahogy levegőt veszek, ahogy megízlelem a teámat, ahogy végigsimítok a selymeken, ahogy lapozom a kedvenc könyveimet. Az életem része lettél. Érzem, itt belül, hogy ujjong minden, mert itt vagy. Így vagyok egész. Veled.

- Mesélj magadról. Tíz év lemaradásunk van – mosolyodtam el őszintén. Végülis, régen se mondtam ki, mit gondolok. Az érzelmeimről… Most sem nagyobb hazugság ez a beszélgetés, mint akkor bármelyik.

Néhány perc múlva belemerültünk szokásos vitáink egyikébe. De láttam a szemedben, hogy te is máshol jársz, ha nem is vallod be. Én is…

Két férfit szeretni? Azt hiszem, lehetséges. Most itt ülök, veled, aki a világot jelentetted számomra, és érzem, ahogy felforr a vérem, ahogy átjár az élet. Érzem, ahogy lüktet az energia, amit tőled kapok… De érzem a kínt is. Becsaptál, megkínoztál. Kegyetlen voltál, gyávaságból. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor megértettem, hogy nem leszel képes felvállalni engem. Tenni azért, hogy együtt legyünk. Nem tudok olyan férfit szeretni, aki nem akar engem annyira, hogy tegyen is érte. Így hát nem szeretlek… vagy mégis?

- Mindig is szerettem beszélgetni veled – mosolyogtam kedvesen órákkal később. Igen , ez igaz volt. Még akkor is szerettem, mikor már csak ismerősök voltunk. Ismeretlen ismerős…

- Én is – reagáltál zavartan.

- Mennem kellene – kezdtem nehézkesen.

Tényleg mennék. Minek maradni? Nincs mit mondanunk egymásnak. A kérdéseimet nem tehetem fel, a válaszokat nem mondanád el. Játszhatunk még, de ehhez már fáradt vagyok. Túl fáradt…

- Értem – pirultál el. Tehát élvezted a beszélgetést. Igen, te szerettél bedőlni a látszatnak, elveszni a maszkok között, belesimulni az álarcba és úgy tenni, mintha te lennél, nem csak egy álarc. Vajon hány ember látott be a maszkok mögé?

Talán ezért féltél tőlem? Mert ismertelek? Beléd láttam…

Már nem bánom. Azt hiszem, megbocsátottam vagy talán, elfelejtettem. Mindegy, nincs kedvem már veled lenni. Nincs kedvem játszani. Kimerítesz… betölt az illatod, a lényed. De ez már nem ugyanaz. Közel vagy és mégis olyan átkozottul távol. Azt hiszem, ez már örökké így marad. Hazamegyek a kedvesemhez, aki átölel, akivel biztonságban vagyok, akit szeretek, azért aki, számomra a tiszta jóság… Te bennem maradsz, örökre. A részem vagy, nélküled nem is létezhetnék. Szeretlek, de nem játszom el a szerepem a színházadban. Inkább a régi emlékek maradjanak velem, majd elmorzsolok egy könnycseppet és mosolyt simítok az arcomra.

- Majd hívj! Tudod a számom… - búcsúztam. Tudtam, hogy sosem fogsz felhívni. Félsz. Nem kísérted a sorsot, ez rád nem lenne jellemző. Biztonság, nyugalom, semmi kockázat. Talán nem bánom, már nem…

- Hívlak – egyeztél bele, de a hangod elárult. Ismerlek téged, jobban, mint önmagamat.

Végignézem, ahogy elsétálsz tőlem, és valamiért úgy érzem, sosem látlak többé. Egy kicsit megkönnyebbülök. Végülis, te mindig felkavarod az életem, de csak pillanatnyi boldogságot hozol, majd egyetlen szóval mindent romba döntesz. Jobb, ha nem találkozunk.

Hazamegyek, végre, igazán haza…