Lila füst gomolyog a sötét szobában, Közepén egy férfi áll fekete talárban....

Vágy és kínzás




Lila füst gomolyog a sötét szobában,
Közepén egy férfi áll fekete talárban.
Bájitalt készít, ez a mestersége,
Gyerekkora óta ez az erõssége.

Befejezett mûvét lombikba zárja,
Felteszi a polcra, amíg nem használja.
Fáradt tagjai alig-alig mozdulnak,
Õ mégis elindul, neki a korzónak.

Szép este van, nyugalom és csönd,
Csillagok ragyognak az égen odafönt.
Mélyen alszik a kastély s az erdõ,
Meglebben egy faág - Ah, csak a szellõ.

Ellazul lassan kimerült teste,
Szívére is hat már a gyönyörû este.
Szemében kigyúlnak a mélységes fények,
Csillogó csodái magányos lelkének

Feltekint az égre, s nyitott szemmel bámul:
Az éj sötétjében egy csöppnyi láng gyúl.
Átöleli testét, miközben nézi,
Egyre közelebb ér, már az arcán érzi.

Lebénul egy percre minden porcikája,
Vinni, ha akarná, se tudná a lába.
De elmenni onnan miért is kívánna?
Erre várt, ezért szólt imája.

A fénycsóva körbeveszi, megszûnik a tér,
Nincs többé a kastély, csak õ meg az éj.
Fölröpül a magasba a lélek szárnyain,
Elmerülve magában legnagyobb álmain.

Lepergeti e csoda minden régi vágyát,
Egy percbe sûrítve leghõbb kívánságát:
Piciny felhõ úszik a fénylõ Nap tüzében,
Fehér házikó csücsül egy nagy vár tövében.

Ajtajában áll egy sötét hajú férfi,
Ebben az életben egész másképp néz ki.
A fekete talár a szekrény mélyén pihen,
Talán nem is tudja, hogy van neki ilyen.

Sötét szemeiben nyoma sincs magánynak,
Íriszében vidám fények cikáznak.
Elõtte a fûben csöppnyi fiú játszik,
Pillangókat kerget, s édesen kacarászik.

Nem messze tõlük, egy lombos fa árnyékában
Egy szõke kislány alszik anyjának karjában.
E négy ember együtt egy családot alkot
Igaz boldogságban élnek minden napot.

Gondtalan életükben nem sok baj akad,
Szeretõ szívük soha el nem szakad.
Nem ismernek mást, csak a békességet,
Az összetartást tartják a legfõbb ékességnek.

De elmúlik a pillanat, megszûnik a fény,
Az álomvilágot felváltja a tény.
Eltûnik az asszony, s vele a gyermekek,
A férfi szíve a fájdalomtól megreped.

Csendesen ballag vissza a szobába,
Behajtja az ajtót, aztán bezárja.
Ismerõs a fájdalom, ami kínozza,
Hisz büntetésül magának okozta.

Ez a vezeklés az elmúlt bûnökért,
Magára szabta ki, ki tudja már, miért.
Ismétli hétrõl hétre, immár évek óta,
Nélküle nem élne, annyira megszokta.

A szekrényhez sétál, leveszi az üveget,
Felhajtja egy csapásra a lila színû vizet.
A fájdalom tompul, elmúlik az érzelem
Nem marad más neki, csak a hideg hálóterem...



Vége