Írta: StormBird

Tartalom: Piton monológja egy gyerekkori napról

Korhatár: nincs

Jogok: enyémek és Rowlingé

Hóember

Szünet van. Hó lepte be a kastélyt és a környéket. Szeretem ezt az évszakot: mindent nyugodttá és egyformává tesz a végtelen fehérség. A diákok nyüzsgése is minimálisra csökken, semmi nem zavarja nyugalmam.

Távolról figyelem az itt maradtak viháncolását a tó jegén és a part menti havon. Furcsa belegondolni, hogy nekem sose volt részem ilyesmiben.

Eszembe jut egy régi emlék, még kisgyermekkoromból. November volt, és a metsző hidegben szinte pillanatok alatt elgémberedett az ember keze. De én – az ötévesek nemtörődömségével – kirohantam a hóesésbe, és vadul láttam neki hóembert építeni. Nagyot akartam, félelmetest, mint amilyennek az apámat láttam. Egész délelőtt kint ’dolgoztam’, s végül elégedetten szemléltem az eredményt: kicsit aránytalan volt, az alja túl széles, a feje túl pici, a karokként szolgáló két faág közel sem volt egyforma, csálén is állt eléggé. A szemekként szolgáló két kődarab igen furcsán festett, talán azért, mert nem értem fel eléggé, és inkább fülekként hatottak. Egy szemtelen, bicebóca gnóm-hóember. De az én művem volt. Egyedül készítettem. Csak az enyém volt.

Még mindig áhítattal néztem alkotásom, mikor apám hazaérkezett. Máskor rémülten szaladtam volna a szobámba, de most megrészegített a játék öröme. Valahogy biztosan éreztem, hogy Neki is tetszeni fog.

Ő csak bámult rám, majd a hófigurára, végül gonoszan elmosolyodott. Pálcájával egyet legyintett, és fáradtságos munkám gyümölcse ezer darabra robbant. S vele gyermeki szívem is. Ő meg csak nevetett. Gonoszan, hangosan, és fagyosabban, mint a körülöttünk süvítő szél.

Sokszor féltem már korábban is. Sokszor voltam dühös, és lettem volna legszívesebben a világ másik végén. De akkor gyűlöltem először és éreztem azt, hogy a sötétség ellepi a szívem. Üvöltöttem, de ő még mindig csak röhögött. Nekiugrottam, megbosszulni, amit tett, pici kezeimmel püfölve, ahol csak értem.

Fél kézzel arrébb lökött, olyan erővel, hogy csillagokat láttam. Még hallottam közeledő lépteit, aztán az ájulás közönye borította el agyamat.

Életem fordulópontja volt az a nap. Mikor a gyűlölet először mérgezett meg meghatározva jövőmet. Minden pillanatot a tanulásra használtam, hogy erősebb és ügyesebb legyek, mint ő. Jól tudtam, csak akkor győzhetek, ha hatalmat is szerzek fölötte. Ezért lettem halálfaló. Ennek a kiváltságos csoportnak kivételes lehetőségei voltak a megtorlásra.

Nem szerettem szenvedést okozni. Nem töltött el örömmel, ha láttam a megkínzott áldozatokat. Nem akartam ártatlanokat ölni. Szívem szerint soha nem kevertem volna ezernyi szenvedést hozó bájitalokat.

De szinte kéjes örömmel töltött el a tudat, hogy apám fél tőlem. Tőlem, a nyápic fiától, aki csak verésre jó... És ez elfeledtette velem a bűntudatot.

Egy időre.

Vége