Jegygyűrűk 
 

Amikor egy hurrikán végigsöpör a vidéken, nem csak a viharral kell megküzdeni, hanem a pusztítással is, amit maga mögött hagy. Évszázadok munkáját dönti romba, még ha csak cseppnyi pillanata az idő végtelen folyamának, amíg tombol. A Sötét Nagyúr maga volt a hurrikán, pusztított élőt és élettelent egyaránt. Az a majdnem tizenhat év, ami az első bukása után a végső összecsapásig eltelt, mint a vihar szeme baljós csendben telt az egykori és az újjászületése után véghezvitt pusztításához képest. A visszatérése után sűrűsödő viharfelhők már jelezték a közelgő veszélyt, de az igazi terror akkor kezdődött, amikor Dumbledore meghalt, és rá pár hónapra folytatódott azzal, hogy Harry Potter betöltötte a tizenhetet, az őt védő ősi varázs is elenyészett. Mégis győzött a Főnix Rendje. De nagy árat fizettek érte, nem csak a rendtagok; mindenki: nem volt olyan család, amelyik ne temetette volna egy tagját, a háború mindenhova elért, és Cáron beszedte a vámot.

Akik túlélték ott álltak évszázadok romjain, összetört életeken, sebesülten, meggyötörve. Nem voltak felhőtlenül boldog örömkiáltások a diadal pillanatában, amikor két generációt rántott magával a sötétség és emésztett el a háború poklában. A veszteség maradt; kitölthetetlenül és üresen. Meghaltak a bálványozott hősök, nem volt kiket piedesztálra emelni; halottak voltak minden oldalon.

Harry Potter odaveszett, amikor megölte Voldemortot, de ők csak a két király voltak a játszmában és a táblán alig maradtak bábuk a végjáték után. Nem győzelem volt, még csak nem is patt, mind a világos, mind a sötét oldalon elfogytak a bábuk, a háború belefulladt a kiontott vérbe. A sokáig megosztott világot néhány röpke pillanatra egybekovácsolta a józanító fájdalom, az a telhetetlen emésztő kín, ami lelkeket képes elnyelni és örök börtönbe zárni. A vér és szenvedés óceánjából kellett kiemelni a világot és építeni egy új jövőt.

Azok, akik végigharcolták mindkét háborút Voldemort ellen, alig maradtak: veteránok, ők kapták a legsúlyosabb sebeket, őket érte a legtöbb veszteség. Nem sok maradt nekik, csak a rájuk váró új generáció, amelynek még esélye volt a szebb holnapra, és hogy újjáépítsék a múlt és jelen romjait és az a néhány régi, megfakult emlék, elveszett remény - pár pillanat béke a vihar szemében.

Felépítették az újat a régi darabjaiból, és az élet nem állt meg, az idő haladt tovább. De a fájdalom megmaradt és a nyugtalan álmokban visszajártak a múlt kísértetei; nem a rémálmok gyötörtek igazán, hanem az örökre elvesztett szeretett emberek arcai, és a betölthetetlen űr, amit a hiányuk okozott. 

De a világ maradt a régi. A Roxfort újra megnyitotta a kapuit. Eltelt majdnem két év… A tanári kar új felállásban igyekezett megfelelni az újrakezdés és a szülők támasztotta elvárásoknak, ám azt senki sem gondolta volna, hogy a Mágiaügyi Minisztérium is további kihívás elé állítja őket, de nem mint testületet, csupán egyes tagjaikat. Ezért is találta meglepőnek Minerva McGalagony igazgatónő a Reggeli Próféta vezércikkében kiemelt rendeletet. 

A Mágiaügyi Minisztérium Családügyi és Demográfiai Főosztályának XXXI. számú Rendelete és Cornelius Caramel Mágiaügyi Miniszter XXXII. számú Végrehajtási Rendelete

A varázsvilágot megtizedelő tragikus háború… az alapos aggodalomra okot adó népességfogyatkozás… a varázslótársadalmat megosztó származási előítéletek… miatt az összes nagykorú félvér vagy varázstalan származású boszorkánynak és varázslónak legkésőbb jövő év március 30-ig házasságot kell kötnie egy aranyvérű varázslóval, illetve boszorkánnyal. A házasságkötés megtagadása esetén a szankció huszonöt év Azkabanban letöltendő szabadságvesztés, továbbá teljes vagyonelkobzás.

A házasság megkötését, a Mágiaügyi Minisztérium Családügyi és Demográfiai Főosztályán nyilvántartásban kell rögzíteni.(ld. VHR.)A házastársi életközösség tényleges fennállását a határidő lejártával erre a célra felállított vizsgálóbizottságok rendszeresen ellenőrzik.(ld. VHR.)A házasságok felbontására öt éven belül nem kerülhet sor, az esetleges felbontás esetén a meg nem kötésre érvényes szankciót kell alkalmazni. 

- Szellemes Malfoy Professzor! – nézett fel a reggeli kávéjából Minerva McGalagony a Roxfort igazgatónője – Komolyabban vehetné a munkáját, ahelyett, hogy ilyen ostoba vicceket talál ki. – fordult feddőn a fiatal számmisztika tanárhoz.

- Nem vicc! Kérje el akárkitől a Reggeli Prófétát, ugyanez lesz benne! – vágott vissza Draco és átnyújtotta az újságot.

- Ezt nem gondolhatják komolyan! Caramel teljesen megőrült? Hiszen sokan még túl sem tették magukat a háborún, egy ilyen rendelettel csak újra felszínre hozza a régi ellentéteket! – meredt dühösen McGalagony az újságra, mintha az maga Cornelius Caramel lenne.

- Én is ettől tartok. – nézett gondterhelten a tanári asztal egyik üresen álló széke irányába Draco. – Piton professzor volt már itt?

- Még nem. – fordult felé Bimba professzor – De nem vágyom rá, hogy lássam, hogyan reagál erre. – bökött fenyegetőn villájával a cikk felé.

- Hermione is odáig lesz az ötlettől, - ült le egy másik Prófétával a reggelihez Lupin, - aki az SVK-t tanította - aminek a címoldalán sajna ugyanez a cikk éktelenkedett - ha jól tudom nyárra terveztétek az esküvőt, ha ez nem a minisztérium múló elmezavara, akkor a tanév alatt kell megszerveznetek az ünnepséget.

- Még jó, hogy mi már tavasszal összeházasodtunk! – simogatta meg férje vállát Nymphadora Tonks, azaz Mrs. Lupin az átváltoztatástan professzor.

- Azt hiszem veszek egy nagy csokor virágot anyámnak és rábízom a szervezést, aztán már csak Hermionét kell meggyőznöm, hogy ő is hatalmas társasági eseményt szeretne esküvő címén. – morogta maga elé fintorogva Draco. – Ezt a vegyes-házasságba kényszerítést nem fogadják majd osztatlan lelkesedéssel az aranyvérűek. Eddig az újjáépítés összefogta a varázslótársadalmat, de ezzel csak olyan ellentéteket hoz felszínre a minisztérium, amik eddig feloldódni látszottak. Generációk hagyományait és gondolkodásmódját nem lehet kényszerházasságokkal megváltoztatni.

- Ebben teljesen egyetértek veled. – helyeselt a most érkező Hermione Granger, a rúnaismeret tanár gondterhelt arccal. – Miről is akarsz meggyőzni? – kérdezte hamisan mosolyogva Dracotól, aki lemondóan viszonozta a mosolyt és csak legyintett.

- És akkor még el sem képzelted, hogy édesanyád mekkora patáliát fog rendezni az időpontváltozás miatt, már így is csak ezzel foglalkozott, pedig eddig még egy teljes tanévnyi ideje lett volna rá. – forgatta a szemeit Charlie Weasley a legendás lények gondozása tanár.

- Komolyan, Charlie; Draconak igaza van, ebből még baj lehet. Még ha a politikai részét félre is tesszük, akkor sem lehet senkinek megparancsolni, hogy találjon magának valakit fél év alatt, akivel összeköti az életét, akár csak öt évre. Az embereknek nem lehet megparancsolni, hogy szeressék egymást!

- Dehogyisnem, csak életfogytiglan jár érte az Azkabanban! – ásított az ajtóban Blaise Zambini, a bűbájtan professzor – Mi a vita tárgya? – mosolygott.

- Összegezve: kénytelen leszel feladni a boldog aranyifjak életét és igába hajtani a fejed, vagy az Azkaban vendégszeretetét élvezheted huszonöt évig. – tolt elé egy Reggeli Prófétát Charlie, ami fél perc alatt lehervasztotta a mosolyt a fiatal férfi arcáról.

- Ez egyáltalán nem vicces, és különben is szeptember van nem április. – de a felé forduló tekintetek egyáltalán nem voltak vidámak. A biztonság kedvéért ellenőrizte, hogy megbűvölték-e az újságot, de az az átokverte rendelet csak nem akart mássá változni. Kiábrándultan, utálkozva meredt a lapra. – Azt még igazán megoszthatná velem Caramel, hogy hogyan találjak fél év alatt valakit, ott kezdjük, hogy szinte nem is ismerek mugli származású boszorkányokat, esetleg néhány félvért. A szépséges rúnaismeret professzorunk, pedig már foglalt. – erőltetett magára egy mosolyt. – Azért megkérdezek egy ügyvédet, hátha ki lehet bújni alóla.

- Nem sok esélyt látok rá. – mondta Hermione, aki már másodszor tanulmányozta át a szöveget.

- Neked nem kell izgulnod, legfeljebb előrébb hozzátok az esküvőt. Cho Chang – a repülésoktató – már a hetedév végén férjhez ment, – nézett Hermionéra Blaise – végül is kiket érint a tanári karból: Bimba professzort, Charlie barátomat, – mosolygott kajánul - Lavender Brown professzort, - aki a jóslástant tanította - de neki tudtommal van vőlegénye, engem, - és ebbe bele is sápadt – és Piton professzort. Ő már olvasta?

- Igen. – hangzott az újonnan érkező mindenféle érzelemtől mentes válasza. A sztoikus hozzáállása ellenére a baglyot, ami a Reggeli Prófétát hozta egy órája kis híján megkopasztotta a vezércikk láttán. – De nem szándékozok tudomást venni róla. A véleményemet, pedig inkább magamban tartanám, mert a minisztérium zsenialitására nem találok szavakat, - fintorodott el - esetleg válogatott átkok hosszú sorával tudnám kifejezni Caramelnek, hogy mennyire lenyűgözött az ötletével. – szűrte a szavakat a fogai között.

- Magának van vagyona Oroszországban is, kérhetne politikai menedékjogot…- kezdett bele bátortalanul Hermione, - mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Perselus Piton egyáltalán nem szándékozik nősülni - de Piton leintette.

- Erre kötöttek egy szépen szerkesztett nemzetközi megállapodást; a vagyontárgy helye szerint illetékes állam megkapja a kérdéses javakat, ha az angol állampolgár mágus nem teljesíti a rendeletben foglaltakat, tulajdonképpen megvették a közreműködésüket: nem adnak se menedékjogot, se állampolgárságot. – mondta utálkozva. – Caramel egy valamit megtanult azok után, hogy Voldemort visszatérése után menesztették: ha végrehajtható intézkedéseket akar hozni, azt jobb, ha nem maga szerkeszti, hanem olyanok, akik értenek is hozzá. Fájdalom, de az ostobasága most jól szerkesztett formával párosul.

- Erről honnan értesült? – tudakolta az igazgatónő meglepetten.

- A Iustitia Intercontinentalia-ból.

- Nem is tudtam, hogy jogi szaklapokat is járat. – jegyezte meg Charlie.

- Nem én, - válaszolt a bájitaltan tanár - Sophia olvasta őket. Mindent úgy hagytam, ahogy két évvel ezelőtt volt, ezt is az egyik házimanóval hozattam át. – adta át Hermionénak az általa említett lapot rezzenéstelen arccal, de a fekete íriszek mélyén alig érzékelhetően megmozdult a temetetlen emlékek okozta fájdalom. – Semmit sem tanultak a háborúból, ugyanott folytatják. – mormolta maga elé keserűen. – Ha már átnézte, hozza vissza az irodámba Granger professzor! – azzal felállt az asztaltól érintetlenül hagyva a reggelit. - További jó étvágyat!

- Egész jól viseli. – vonta meg a vállát Tonks.

- Várdd csak meg míg elkezdenek özönleni hozzá a házassági ajánlatok, azok felett nem fog ilyen egyszerűen szemet hunyni. – mondta vészjóslóan Draco.

- Ne gúnyolódj már Draco! – Nymphadora értetlenkedve nézett a férfira – Miért árasztanák el házassági ajánlatokkal Perselus Pitont? – abszurdnak tartotta az ötletet is, hogy valaki az örökké cinikus, számító, kampós orrú, sápadt bőrű férfi után kapkodjon, még csak nem is a külseje, hanem a rettenetes természete miatt.

- Malfoy professzor ma szokásától eltérően komolyan veszi a dolgokat, - sóhajtott McGalagony – remélem nem beteg. Piton professzor, sosem engedett bepillantást a magánéletébe, de az utolsó évben Voldemort bukása előtt, nyílt titok volt hogy együtt van Sophiaval, ő a végrendeletében mindent rá hagyott; Perselus Sophia Juszupov Karkarov örököse, és a Prince család egyetlen élő leszármazottja, tulajdonképpen Anglia egyik leggazdagabb félvér varázslója. Inkább ülne az Azkabanban huszonöt évet, mint hogy feleségül vegyen bárkit, a vagyonelkobzás az igazi problémája, sosem dobná oda a minisztériumnak azt, ami a lányra emlékezteti. Abba bele sem merek gondolni mekkora könyvtárat hagyott hátra a lány, de abban biztos vagyok, hogy a valaha kiadott összes említésre méltó mű, akár fekete, akár fehér mágiával kapcsolatos fellelhető a gyűjteményben.

- Pedig a halála óta egyszer sem ment a birtok közelébe. – mondta Bimba professzor.

- Így is elég nehezen viseli a hiányát, a Juszupov kastélyban szerintem egyetlen napot sem töltött még egyedül, bármennyire is nehéz elképzelni ezt bármelyikükről, de szerintem szerették egymást. – magyarázta Bimbának Zambini – Piton még ha akarna, sem tudna felejteni, ha minden közös emlékeket juttat eszébe, csak kínozná magát azzal, ha nyárra beköltözne. De még fél év van a határidő végéig, addig csak találunk valami megoldást.

- Adjunk fel hirdetést, fényképeset, – ugratta Charlie vigyorogva – szerintem te is kapós leszel, még válogathatsz is, több a mugli származású boszorkány, mint az aranyvérű.

- Miért neked már van használható elképzelésed arról, hogyan fogjuk ezt megúszni?

- Valaki merényletet követhetne el Caramel ellen a nemes cél érdekében…- de befojtotta a szót McGalagony szigorú tekintete.

- Inkább az óráikra készüljenek a professzor urak és ne merényletre! A konspirációt folytathatják majd az ebédszünetben, vagy én tartsam meg az óráikat maguk helyett, míg a függetlenségüket mentik? – de maga sem tudta komolyan venni ezt az egész cirkuszt, Caramel meg fogja még bánni ezt az ostoba intézkedést, vagy legalábbis olyasmit kap a nyakába, amire nem is számított. 

Év eleje volt, szeptember, csak néhány hete kezdődött el a tanítás az újjáépített kastélyban, egy évig szünetelt az oktatás a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. Igyekeztek mindent ott folytatni ahol abbamaradt. A tanári kar megújult, a háborús veteránok hozzászoktak a békés hétköznapokhoz, azok, akik a háborúban váltak gyermekekből felnőtté most a következő nemzedékeknek adták át tudásukat.

Dupla elsős évfolyam volt, mert az egy év kiesés után azok, akik az előző évben kezdték volna az iskolát idén kapták meg a leveleiket. Ez egyáltalán nem könnyítette meg a tanárok dolgát, a házvezető tanárok – Piton, Bimba, Lupin, Chang - ki sem látszottak a munkából, a kezdő kollégák gyakorta fordultak a régiekhez tanácsért, meg kell hagyni Pitont jobbára csak Draco vagy Blaise kereste fel, nagy ritkán Hermione Granger kért tőle tanácsot, a többiek inkább Bimba professzorhoz, Lupin professzorhoz vagy McGalagony igazgatónőhöz fordultak.

Perselust egyáltalán nem zavarta a rengeteg munka, ezzel a rendelettel a nyakában, kifejezetten örült hogy lefoglalja magát valamivel és még véletlenül sem kell a Caramel agyrémeivel foglalkoznia. Arra, hogy „jó partinak” tekintenék, ő is gondolt, ezért már a rendelet hatálybalépésének napján aktivált egy szelektáló bagoly-visszafordító bűbájt, amitől csak azokat a leveleket kapta meg, amiket ténylegesen várt, a legkevésbé sem vágyott rá, hogy házassági ajánlatokkal zaklassák.

Ugyanezt szerették volna a minisztérium dolgozói is, ahol a közzétételt követő napokban elszabadult a pokol: a tűzoltók és a karbantartók huszonnégy órás szolgálatban igyekeztek elhárítani a rivallók okozta tűzkárokat, a Szent Mungóból egy csapat gyógyító érkezett, külön az égési sérültek kezelésére, mert a túlterhelt dolgozóknak nem volt ideje átmenni az ispotályba, hogy kezeltessék a sebeiket. Egy másik gyógyító különítmény látta el az előcsarnokban és a várókban összegyűlt tiltakozók egymásnak okozott sebeit, a tömegben voltak, akik szimplán csak elájultak, de szép számmal akadtak, akik az elszabaduló indulatok viharában sérültek meg.

Finoman szólva, lincshangulat uralkodott a minisztériumban, már nem csak a tiltakozók, hanem a dolgozók is Caramel fejét vették volna, hála a vérmesebb levélíróknak, akik nem csak a levél írásos tartalmával kívánták nemtetszésüket kinyilvánítani, hanem megszórták azt ragyaverő porral vagy átitatták kelésnövesztővel, de akadt harapós boríték, olyan levél, ami miután felbontották megpróbálta levágni az ember fejét vagy a tinta kelt életre és kezdte fojtogatni az azt olvasó hivatalnokot. Mivel ezeket többnyire személyesen a miniszternek címezték, az Auror Parancsnokság külön biztonsági ellenőrzésnek volt kénytelen alávetni Caramel személyes küldeményeit, miután az egyik fekete mágiában jártasabb aranyvérű varázsló tiltakozó sorai a mágiaügyi miniszter homlokára égtek. 

Piton professzor lehet hogy évek óta tanított, de az idei elsőévesek néha azért neki is nagy falatnak bizonyultak; dupla bájitaltant tartott a griffendéles-mardekáros társaságnak, de már az óra felénél visszakívánkozott a csatatérre - nem mintha a tantermet nem lehetett volna annak nevezni. Két griffendéles diák Neville Longbottomot is túlszárnyaló antitalentumnak bizonyult a bájitalkészítés terén, következményképpen az óra végére négy tanulót kellett a gyengélkedőre küldenie az elfuserált, felrobbant főzeteik miatt. Tízesével vonta le a pontokat, de hetven után már ahhoz sem volt kedve, hogy büntesse a szerencsétlenkedőket, az óra egyetlen pozitívummal bírt, hogy a héten az utolsó volt.

Megkönnyebbült, hogy végre elhagyhatja a termet, alig várta, hogy magára csukhassa az irodája ajtaját, a nap hátralévő részében nem akart embereket látni, különösen diákokat nem. Fáradtan ült le az íróasztalához, arcát a kezébe temette, egy rezignált sóhaj kíséretében végignézett az asztalon. A másodévesek házi dolgozatait még nem javította ki, a hetedévesekével már tegnap végzett, ezen a héten a többiekkel nem íratott semmit; már visszaszokott a régi rutinhoz. Ahogy berakta a kész dolgozatokat a fiókba az asztalon fellelhető egyetlen dísztárgyra tévedt a tekintete: egy Fabergé stílusát idéző papírnehezékre. Egy négyszög alakú jade talapzaton álló megbűvölt hegyikristályra, aminek a belsejében egy ónixfőnix és egy obszidiánsárkány repkedett, egymást kergetve, a kristálygömböt oldalán a talapzat sarkaiból induló négy ezüst kígyó – mindegyik más-más drágakő szemmel: smaragd, zafír, rubin, topáz - keretezte, amik fejei a tetején összefonódtak és négy alabástrom leander virágot tartottak, amik egy szintén alabástrom liliomot fogtak közre. Egy ideig a gondolataiba mélyedve nézte a gömböt, végül a pihenés helyett a parkba indult.

A kastélyból kiérve a tó felé vette az irányt arra, ahová Dumbledoret temették, de most már nem csak ő nyugodott a Roxfort parkjában. A csata után közös sírkertbe helyezték örök nyugalomra az elesetteket; mindkét oldalról, még Voldemort teste is valahol ebben a földben nyugodott, a saját megalomániájának az áldozata, azok között porlad, akiket elpusztítani vagy irányítani akart, életében több akart lenni mindannyiuknál, halálában kevesebb lett, mint a legnyomorultabb – húzta el a száját Piton.

A közös emlékművet számos kripta vette körbe, egy-egy harcban elesett jelentős mágus mementója: Harry Potter fehér sírhelye, Dumbledoreé mellett, Flitwick professzoré, Bill és Arthur Weasleyé, Kingsley Shackelbolté. De Walden Mancairt is itt temették el, Theodore Nott és a szülei Gregory Monstro és az apja mellett nyugodtak, mint még sok más varázsló és boszorkány. Örök emlékeztetőül a jövő nemzedékeinek, hogy a kaszás nem válogat, elragad gyengét és erőset, egy despota hatalomért vívott harcának csak áldozatai lehetnek. Az elplántált gyűlölet magvaiból szárba szökő virágzó pusztítás, ami ha elérkezik az ideje bő termést hoz, nyomorból és halálból, míg nem marad más csak végtelen gyász. A halálban már nincsenek ellenségek, csak gyermekeiket temető szülők, vagy a szüleiktől örökre búcsúzó árvák.

Perselus a sírkert végébe igyekezett, egy tiszteletet parancsoló mauzóleum irányába, Dumbledore fehér kriptája mögött. Az építmény, annak ellenére, hogy lélegzetelállító szépségével, mint egy hatalmas ékszer túltett az összes többin, mégis megbújt az ismert nevek mögött, akárcsak az, akinek örök nyughelyéül szolgált: Sophia Juszupov Karkarov, ha több időt ad nekik a sors, akkor Sophia J. K. Piton – gondolta keserűen Perselus.

A kriptát egy rendkívül összetett bűbáj alkotta, tökéletesre, egyedülállóan gyönyörűre. A szabályos négyszög fekete obszidián talapzaton négy szivárványobszidián oszlop tartotta a szintén fekete obszidián tymphanont, amin a Juszupov és a Karkarov családi címerek fogták közre a lány sajátját: egy fekete főnixet zöld mezőben, amelynek a lábainál egy ezüst kígyó tekergőzik, felette egy sárkány repül. A négyzet hátsó felét foglalta el a sírbolt, amihez carrarai-márvány lépcsők vezettek fel, a bejáratot és a falat, amibe belemélyedt jade lapok burkolták. A lépcső tetején, a bejárat előtt, egy életnagyságú szobor állt jade talapzaton – mint a görög istenek szobrai a templomok belső szentélyében – az alabástrom szobor egy fiatal boszorkányt ábrázolt, félhosszú haj keretezte finom vonású arcát, törékeny, karcsú alakját egy ezüst szegéjű, ezüst övű jade köpeny borította alatta ónix talárral, jobbjában varázspálcát, bal kezében egy a lába mellett a talapzatnak támasztott smaragdokkal díszített markolatú szablyát tartott. A szobor előtt egy kis alabástrom vázában elhervadt virágcsokor hullatta szirmait.

A professzor gyengéden végigsimított a szobor pálcát tartó kezén, az élő fiatal nőnek is majdnem ilyen fehér bőre volt, csak a csuklóján áttetsző kék erek törték meg a hófehér színt. Egy pálcamozdulattal eltüntette a hervadt csokrot és frisset varázsolt a helyére, fehér leanderből és liliomból. A fiatal boszorkány szerette az illatukat, ő maga is olyan volt, mint ezek a virágok finom, bódító, és halálos, mint a leander főzete vagy a liliom illata. Perselus eligazgatta a virágokat a vázában, az egyik kis virág a talapzatra hullt ahogy hozzáért, felvette és leült a lépcső aljába. A kora őszi lemenő nap erőtlen sugarai meleget már nem adtak csak vörös fénybe vonták a sírkertet, Perselus összehúzta magán fekete talárját, óvatosan végigsimított a tenyerében tartott leander virág szirmain, aztán hagyta, hogy a lábai elé hulljon és elvigye az olykor feltámadó szél, ahogy elrepült, felhúzta a térdeit, rájuk könyökölt. Meglazította a magas nyakú ige gombjait, hogy előhúzzon egy ezüstláncot, amit a ruha alatt viselt, a láncra két gyűrű volt felfűzve: egy összefonódó sárkányt és főnixet ábrázoló elektrum gyűrűpár az egyikben egy feketezafír a másikban egy smaragd kővel. Cinikus mosolyra húzta száját, aztán a tenyerébe temette az arcát, lehunyta a szemeit, émelyítően szentimentálisnak érezte a helyzetet, nyilvánosan sosem vállalta fel a gyászt, de most kimerültnek érezte magát. 

- Hiányzol. – mondta csendesen bársonyos hangján.

- Te is nekem. De miért akarsz mindenáron elfelejteni? – kérdezte mellette egy komoly fiatal női hang, Sophia hangja.

Perselus szemei felpattantak, mint akibe doxi csípett fordult a hang irányába. Úgy ült a mauzóleum lépcsőjén a fiatal nő, ahogy a fotelben szokott Perselus szobájában, amikor elengedte magát és hanyagolta a szigorú etikettnek megfelelő viselkedést, az egyik térde felhúzva a mellkasához, nekitámasztotta a vállát, amiről a mardekár címeres talár épphogy le nem esett, fejét a térdén nyugtatta, a másik lábát hanyagul kinyújtotta, amitől az iskolai egyenruha szoknyája felcsúszott, és látni engedte a combjai sima fehér bőrét. A professzor fel akart ugrani ültéből a nem várt jelenés láttán, de zsibbadt lábai, nem támogatták az ötletet, a kísérlet után inkább ülve maradt és megtámaszkodott kezeivel a háta mögött, hogy ne essen hanyatt.

Sophia felemelkedett és az elképedt férfi ölébe ült, arcát annak nyakába fúrta és finom ujjaival szórakozottan játszani kezdett az éjfekete tincsekkel. Perselus bátortalanul simított végig a lány arcán, végig attól félve, ha megérinti köddé válik, eltűnik, mint egy délibáb. De nem tűnt el, érezte a puha bőrt, a teste melegét, abban a pillanatban nem érdekelte hogyan lehetséges ez, csak újra érezni akarta a közelségét, a csókját, az egész lényét. Ajka a nőét kereste, hosszú heves csókban forrtak össze, szorosan magához húzta, keze elkalandozott a fedetlen combokon. Csak sokára váltak szét, Perselus a kezeibe vette a boszorkány arcát, a hófehér hajba fúrta az ujjait és belenézett a tengerzöld szemekbe, azt kívánta bár beléjük fulladhatna.

- Ez nem valóságos? – mondta inkább, mint kérdezte.

- Ha kiterjesztően értelmezzük a valóságot, akkor akár az is lehet. – simított ki egy tincset a férfi arcából – Jól nézel ki, most letagadhatnál bő tíz évet. – való igaz, hogy a Sötét Nagyúr eltűnésével, kisimultak a férfi vonásai, fiatalabbnak érezte magát, a lelkén élősködő önpusztító, keserű gyűlölet, amit a világ iránt táplált, amit a Nagyúr erősített mindannyiukban elmúlt; úgy nézett ki, mint aki nemrég töltötte be a harmincötöt.

- Miért kellett meghalnod, nem lett volna más megoldás? – mondta szemrehányóan, tudomást sem véve arról, hogy Sophia szívesebben terelné más irányba a beszélgetést.

- Én nem találtam más lehetőséget, de mindent leírtam a naplómban neked. Voltál egyáltalán az óta a birtokon?

- Megállj! – emelte fel a hangját a férfi – Csak ne próbálj bűntudatot kelteni bennem, nem én hagytalak el! Tudtad, hogy meg fogsz halni, és nem mondtad meg! Bosszúból? Azért mert én sem szóltam annak idején a megszeghetetlen esküről?

- Merlinre, nem! – tiltakozott Sophia – Perselus, kérlek, ne vádaskodj! Mégis mit tettél volna, ha elmondom? Hagysz meghalni? Nem volt más megoldás. Ha megakadályozod, akkor a Sötét Nagyúr mára már nem tudná, hogy épp kiket akarjon kiirtani, mert velünk már végzett volna.

- Lehet, hogy együtt találtunk volna más megoldást. – ragaszkodott hozzá a férfi.

- A vitákat és a szexet leszámítva, mit csináltunk mi együtt?

- Tényleg? Ha az emlékezetem nem csal, te mondtad, hogy hozzám tartozol, hogy velem akarsz élni, és eszed ágában sincs mártírkodni! – folytatta ingerülten Perselus – Csak azt hagytad ki a felsorolásból, hogy a végén azért meg szándékozol halni! Ennyit a közös életünkről.

- Szerettelek akkor és szeretlek most is – nézett a fekete szemekbe a lány.

- Milyen kár, hogy ezt most mondod negyedszer, amióta ismerjük egymást, még a végén eluralkodik rajtad a szentimentalizmus! – gúnyolódott a férfi, pedig ő sem mondta többször, nem is várta el, amikor még együtt voltak nem volt szükségük szavakra.

- Ez jellemző ránk, tudod? Két évig még rám gondolni sem voltál hajlandó, most pedig veszekszünk. – mosolygott tettetett melankóliával – Annyira rossz volt az a néhány év együtt?

- Nem, az a baj, hogy néhány év és hogy volt! – sziszegte Perselus.

- Attól még felidézhetnéd néha, vagy elmehetnél a kastélyba, élvezhetnéd az örökséged. – duruzsolta békítően a fülébe.

- Nemsokára se, kastély se örökség; én, pedig megyek az Azkabanba. – mondta cinikus, nemtörődöm arckifejezéssel. – Vagy marad az örökség, és azért megyek Azkabanba mert különös kegyetlenséggel, előre kitervelten megöltem Cornelius Caramelt. – de ezt már nem tudta kellő komolysággal elővezetni.

- A rendelet? Még erőszakhoz sem kell folyamodnod, hogy megkerüld. Caramel arra sem alkalmas, hogy egy poros kamrára való golymókot kormányozzon, nemhogy egy államot. – búgta a lány, közben Perselus arcát simogatta.

- Ez a rendelet kivételesen alaposra sikeredett.

- Valóban? És nincs senki, aki hozzád hasonlóan a pokolba kívánja Caramel szép-új-világ fantazmagóriáját? Mondjuk – cirógatta ajkaival a férfi nyakát, amitől az önkéntelenül felsóhajtott. – Katalina Dolohov, egy régi durmstrangos ismerősöm, ő aranyvérű, és biztos vagyok benne, hogy nem akar férjet.

- Mitől vagy olyan biztos ebben?

- Mert Katalina nem szereti a férfiakat.

- Most kénytelen lesz félretenni a feminista elveit… – de a folytatást félbeszakította Sophia csilingelő kacagása.

- Nem feminista, hanem leszbikus. – nevetett a fiatal nő.

- Hogyan? – kezdett megfogalmazódni Perselusban valami féltékenységnek nevezhető érzés – Te honnan tudod ezt róla? – gyanakvóan méregette az ártatlanul somolygó lányt az ölében.

- Két évfolyammal járt felettem a Durmstrangba, ott is legalább olyan diszkréten kezelték egymás magánéletét a diákok, mint itt a Roxfortban. – de a felelet tálán túl szendére sikerült.

- Te nem alapozol semmit pletykákra. – vonta fel egyik szemöldökét Perselus.

- Komolyan féltékenységi jelenetet akarsz rendezni, így két évvel a halálom után? – nevetett Sophia.

- Miért ne? Hála neked, az alatt a rövid idő alatt nem adódott rá alkalom, mint még sok másra sem. – dühítette a kétévi gyász után felbukkant látomás-Sophia fesztelen, egyenesen vidám viselkedése. Könnyebb lenne, ha elfelejthetne mindent - még magának sem vallotta be de, amíg együtt voltak, pont azokban a vészterhes időkben érezte könnyebbnek a világot - de nem tudott felejteni, sem, a jót sem a rosszat, csak görgette maga előtt, mint Szysziphosz a szikláját és az élet mindig talált alkalmat, hogy visszazúdítsa a nyakába. A lány érezte a férfit elöntő keserűséget, maga is elkomorult, karjai, mint egy fuldoklóé ölelték Perselust, ajka kérlelőn simogatta a férfiét, a csókja lágy volt és bocsánatkérő.

- Kérlek Perselus, nem akarom, hogy élve eltemesd magad! – szomorú volt a hangja. A férfi legyűrte a késztetést, hogy tovább vitázzon, semmi értelme, hogy egy délibábszerű jelenésre zúdítsa a felgyülemlett haragját, amit a valódi nő iránt érzett. Eddig hagyta, hogy azoknak a szenvedélyes szópárbajoknak a halvány érzelmi lenyomata belevonja ebbe a komikus vitába, amivel semmin sem lehet változtatni.

- Rendben, küldök neki egy baglyot. – sóhajtott.

- Még egy apróság: - élcelődött Sophia - nem hiszem, hogy a diákjaid nagy része nem tartana tőled a nélkül is, hogy vámpír módjára kriptákban alszol.

Piton professzor hideg fuvallatot érzett a fülén, amibe egész testében beleborzongott. Amint összerándult, érezte, hogy fázik, és a tagjai elgémberedtek. A nap már rég lement, a növekvő hold és a csillagok világították meg a sírkertet, egyedül volt, a térdére hajtott fejjel aludt el. Bosszúsan felpattant és gyors léptekkel indult a kastélyba, úton a szobája felé a furcsa álmon gondolkozott – az utóbbi két évben álommentes altatóval aludt, ebből kifolyólag ilyesmi eddig nem fordult elő.  

Akár álom akár nem, végül is kivitelezhető. 

Nem egész egy hónap alatt, Perselus Piton már mindent elrendezett. Az ifjú ara, ha nem is kitörő örömmel, de igent mondott a leánykérésre; mindketten egyetértettek abban, hogy ha nem akarják a minisztérium rendelkezésére bocsátani a javaikat, akkor ez egy viszonylag tűrhető megoldás mindkettőjük számára. A rendelet burkolt céljai közé tartozott a minisztériumi költségvetés lehetséges kiegészítése is, amihez egyikük sem kívánt hozzájárulni. A nő minisztériumi kapcsolataival pedig nem lesz nehéz kijátszani, vagy bármelyikük vagyonából lefizetni az ellenőrző bizottságokat.

Katalina Dolohov, anyját születésekor vesztette el, az apja Voldemort oldalán harcolva halt meg amit, még ha nem is róttak a terhére, de éreztették vele, hogy egy halálfaló gyermeke, nem volt éppenséggel kapós az aranyvérű arákat kajtató mugli származású varázslók között, így még egy érdekházasságot is nehezen tudott volna tető alá hozni. A néhány jelentkező mind kötődött valamilyen módon az apja halálfaló mivoltához, ezek többnyire félvér varázslók voltak a néhai Nagyúr köreinek a perifériáján. Katalinát aranyvérű arisztokratának nevelték, ha távol is maradt a hatalmi harcoktól soha sem tagadta meg apját az elvei miatt. Az eszközöket viszont, amikkel a Sötét Nagyúr hatalomra tört, amik önmagán kívül mindenki mást szolgasorba kényszeríttettek, vagy terrorban tartottak, megvetette, végig úgy érezte, Voldemort vette el tőle az apját, tehát az egykori talpnyalókból nem kért. Perselus Piton viszont a Nagyúr ellen harcolt, méghozzá egy régi ismerős mellett, így hát inkább szavazott bizalmat neki, mint a többieknek.

Minden ünnepélyességet nélkülöző egyszerű esküvő, és egy annál részletesebb házassági szerződés után – ami többek között mind a hozott, mind a jövőben szerzett javak teljes elkülönítését tartalmazta - regisztráltatták a frigyet a Mágiaügyi Minisztérium Családügyi és Demográfiai Főosztályán, a Roxfortot jelölték meg, mint közös lakhelyet, Piton irodájának kandallójára rákötötték a Dolohov kúriát a hopp-hálózaton, amit bejegyeztettek a Hopp Rendszerfelügyeleten - szabályosabb már nem is lehetett volna a frigy. Majd nekiláttak, hogy egyeztessék a közös házaséletük részleteit, ami abból állt, hogy a minisztériumból vesztegetéssel megszerzett ellenőrző bizottsági eljárási szabályzatot és a kontrollkérdéseket tanulmányozták. Néhány napon belül összeállították a kérdéseknek megfelelő válaszlistát, amivel elintézettnek tekintették az ügyet, mindketten élhették az életüket, az első esedékes ellenőrzésig, amiket nem kis bosszúságukra, már a házasságok megkötésétől kezdve esedékessé tettek, megelőzendő a színlelt frigyeket.

A pénz és a befolyás ez esetben is jótékonyan segített a helyzet megoldásában, mert a kicsit sem korrupt minisztériumban tett rövid látogatással sikerült megszerezni a szúrópróbaszerű ellenőrzés szigorúan titkos időpontját. Innentől kezdve nem volt okuk az aggodalomra, végül is Perselus Piton, volt az, aki még a Sötét Nagyúr előtt is leplezni tudta valós szándékait, és Katalina sem volt ügyetlennek nevezhető, ha színészkednie kellett, ez egy arisztokratának a lételeme, már az anyatejjel magukba szívják. 

A téli szünet második napjára esett az első ellenőrzés. Piton megelégedésére szolgált, hogy nem kell egy egész iskolányi diák előtt színészkednie, fontolgatták, hogy a későbbiekben vesznek egy házat Roxmortsban, nehogy valamelyik túlbuzgó aktakukac a diákokat is faggatni kezdje professzoruk boldog házasságáról. Charlie Weasley előzékenyen azt is felajánlotta Katalinának, hogy elmeséli az ellenőrnek, hogyan nyitott rájuk véletlenül a bájitalszertárban, amit a meglehetősen negatív fogadtatás okán inkább visszavont.

A kollégák, akik segítőkészen asszisztáltak a komédiához, amit az érintettek inkább tragédiának tekintettek, többnyire udvariasan igyekeztek magukba fojtani a kikívánkozó derűs megnyilvánulásaikat és komolyan venni a színészkedő házasfeleket, ami néha egyáltalán nem volt könnyű, mert gyakorta ők maguk is rossz tréfának tekintették a rájuk erőltetett kényszerű szövetséget.

Az ellenőrzés napjának reggelére mindent az utolsó részletig aprólékosan előkészítettek, betéve tudták a minisztérium komolytalan és banális ostobaságokkal teletűzdelt kérdéssorára a válaszokat; egymás talár viselési szokásain át, a kedvenc háziállaton, írón keresztül, a majdani nászúton meglátogatni kívánt nevezetes helyekig, stb. Egyikük sem tartotta volna valóban fontosnak ezeket az információkat a partneréről egy valódi kapcsolatban és ez néhol a válaszok megfogalmazásában is kifejezésre jutott. Perselus a kedvenc háziállatának – ami valójában nem létezett, mert nem volt olyan élőlény a földön, amit kedvtelésből pátyolgatni akart volna – például a durrfarkú szurcsókot nevezte meg, míg Katalina – egy régi Hírverőből merítve ötletet – a morzsás szarvú szapirtyót, amiket csak azért nem tartanak, mert az előbbi kipusztult, az utóbbinak, pedig még egy létező példányát sem látták. A kedvenc író mindkettejük részéről Gilderoy Lockhart lett, hogy lássák mennyire egyezik az ízlésük, nagy közös kedvencük tőle a Vándorlások egy vérfarkassal. Továbbá a nászúton Katalina kedvéért Leszbosz szigetére akartak ellátogatni, Perselus pedig Borgia-ák és a Mediciek múzeumait akarta megnézni. Az ifjú ara kedvenc desszertje a francia túrótorta, apróra vágott mandarindarabkákkal – mandarin, mint a kínai hivatalnokok. A professzor pedig nagy előszeretettel fogyaszt tojáslikőrt, de csak az eredeti orosz fajtát, az advokat-ot.

A válaszok az előző napi „főpróbán” nem sok szemet hagytak szárazon, ráadásul az a komoly rendíthetetlen meggyőződés, amivel előadták, még rátett egy lapáttal a tomboló szarkazmusra, amivel a szituációhoz állt az ifjú pár. Charlie Weasley, Cho, Lavender, Hermione, és Draco, már a szurcsókos résznél fuldoklott a nevetéstől, Lupin és Tonks a lockhartos epizódnál adta fel, de a többiek sem bírták pókerarccal végighallgatni.

Mindenesetre a kivitelezésben nem volt semmi hiba, azt pedig, hogy nem hajlandóak komolyan venni a minisztérium elmebaját igazán nem lehetett a terhükre róni. Bár azt elég nehéz volt elképzelni, hogy Katalina kedvenc növénye a butykor, vagy Piton kedvenc színe a kanárisárga, de az ellenőrzés abból állt, hogy egymástól függetlenül kell felelniük egyezően a feltett kérdésekre és a feleleteik kétségtelenül egyezni fognak. Mivel az együttlakást is ellenőrizték, erre kértek egy használaton kívüli lakosztályt, amit mint közös lakhelyet rendeztek be, a válaszokhoz hasonlóan, az ízlésükhöz és a személyiségükhez részletekbe menően illeszkedő módon: kanárisárga falak, rózsaszín ágynemű, butykor minden mennyiségben – hála Bimba professzornak - Lockhart poszterek a falon, a könyvtárból lehoztak az összes kiadott művéből egy-egy viseltesebbre olvasott példányt. Ruhákra, mindennapi használati tárgyakra, a legapróbb részletekre is ügyelve alakították ki a közös lakást.

Kelletlenül vallotta be magának Piton, hogy az álma a lehető legjobb alternatívát javasolta a probléma megoldására, néha egyenesen jól szórakozott a szervezés alatt, Katalina és Sophia sok mindenben hasonlítottak, ami az emberi ostobasághoz való hozzáállásukat vagy a szarkazmusba hajló kritikus, kissé már gőgös természetüket illette. Külsőre viszont nem igazán volt bennük közös, az alabástromfehér bőrt találta hasonlónak a két nőben, nem mintha Katalina nem lett volna gyönyörű fiatal nő, de borostyánszínű, hátközépig érő hullámos hajával, mélybarna szemeivel egész más volt, nemes vonásai, filigrán alakja, fensőbbséges nyugalmat sugároztak, szemben Sophia kecses, ám energikus küllemével. A fiatalabb nő lobbanékony természetével, izzó tengerzöld szemeivel, amik a nyugodt felszín alatt áramló elemi erőt idéztek, mindehhez hófehér hajával igazi baljós szépség volt, akivel szenvedélyesen küzdeni kellett, Katalina inkább egy törékeny nő volt. 

Már csak fél óra volt hátra amíg „váratlanul” betoppannak az ellenőrök, hogy megbizonyosodjanak a boldog házaséletükről. Nem maradt más hátra, mint belekezdeni a körültekintően megrendezett tragikomédiába és felhívni a statiszták figyelmét a helyzet komolyságára, azaz ha lehet, ezúttal hanyagolják a tegnapi nevetésorkánt és hagyják őket kiteljesedni a kényszerházasság iránt érzett polgárpukkasztó, cinikus méla undorukban.

Minden a helyén volt, - az összes kolléga társaságában ültek az ebédnél a nagyteremben - azaz majdnem minden…

- Perselus, azt hiszem elfelejtettetek valamit. – Lupin bosszantóan mosolygott a tányérja felett.

- Lehetetlen, már másfél hónapja ezt a cirkuszt szervezzük az utolsó részletig mindent megbeszéltünk és ellenőriztünk. – felelte ingerülten a bájitaltan professzor.

- Nos ezekről, viszont megfeledkeztetek. – fogta meg Nymphadora kezét, Perselus elé emelve.

- A pokolba. Jegygyűrűk! – szisszent fel Katalina.

- Rendben Lupin, adjátok kölcsön, nem lesz semmi bajuk, maximum állítunk a méretükön! – fordult a valódi házaspárhoz Piton.

- Bele van vésve a nevünk. – szabadkozott Tonks.

- Azt is el lehet tüntetni. – vonta meg a vállát Katalina.

- De én nem szeretném, ha eltüntetnénk, találjatok ki valami mást! – vetette ellen Lupin.

- Lupin ezek csak gyűrűk! – förmedt rá Piton.

- Azok, de attól még én lehetek olyan szentimentális bolond, hogy ragaszkodjak hozzájuk. Ha már itt tartunk, vegyétek fel azokat, amiket a nyakadban hordasz! Vagy azokhoz te is hasonlóan szentimentális módon ragaszkodsz? Azok is csak gyűrűk!

Perselus az első mondat után akarta nyafogó szerelmes lánykának titulálni Remust, de a régi jegygyűrűk említésével tagadhatatlanul sarokba szorította a nyavalyás vérfarkas akire, még ha tűrhetőbb is lett a viszonyuk az utóbbi években, Perselus még mindig nem állta meg, hogy ne tegyen egy-egy viszonylag bántó megjegyzést, ha alkalma nyílt rá. Most pedig el kellett volna ismernie, hogy hasonlóan érzelgős, mint az a galamblelkű bestia. Ekkora békát azért nem nyel le, még ebben a meglehetősen áldatlan állapotban sem, végül is mindennek van határa és most amúgy is végszükség esete forog fenn, ha már hónapok óta vesződnek ezzel a színjátékkal, akkor nem ilyesmin fognak elbukni. Így, még ha nem is kitörő örömmel, de elővette a gyűrűket.

A feketezafír köveset felhúzta a saját ujjára, a smaragd köveset átadta Katalinának, aki érdeklődve vizsgálta a mesterien megmunkált gyűrűt.

- Sophia készítette?

- Igen. – harapta el a választ Perselus, jelezve, hogy nem kíván bővebben felelni a kérdésre. – Vedd fel mielőtt megérkeznek a minisztériumból!

Katalina nem habozott tovább, felhúzta a gyűrűsujjára az ékszert. Érezte, hogy az addig hűvös fém felmelegszik és megfelelő méretre bővül az ujján. A nő nem csodálkozott a jelenségen, a gyűrű alkotója fiatal kora ellenére mestere volt a mágikus tárgyak készítésének.

- Na most már minden kellék a helyén. – nyugtázta kajánul Lupin. Épp idejében, mert a minisztériumi ellenőrök pár perccel később megérkeztek.

A kötelező udvariassági körök lefutása után, külön-külön tették fel a házasfeleknek a kontrollkérdéseket. Hogy aztán homlokráncolva, emésztve a kapott bizarr, ám kifogástalanul egyező válaszokat, kövessék a házaspárt a válaszoknak megfelelően szintén nem mindennapi otthonba. Ahol meggyőződhettek a minisztériumi ellenőrzési szempontoknak maradéktalanul eleget tevő közös lakóhelyről, miután fejcsóválva bár, de lezárták az ellenőrzést, igazolva, hogy a házassági életközösség fennáll, és a frigy a rendeletnek megfelelően valós. Dolguk végeztével magukra hagyták a házaspárt, akik végre fellélegezhettek; avagy ezzel vége volt az első felvonásnak. 

- Egyszerűen förtelmes ez a szoba. – kacagott Katalina Perselus mögött mikor magukra maradtak a nappaliban.

- Valóban. - A férfi nem is figyelt, a jegygyűrűt nézte a saját kezén. Máshol jártak a gondolatai. Katalina szórakozottan körbeforgatta az ujján lévő párját.

- A gyűrűk elektrumból készültek, az ókori hét nemesfém egyikéből, ősi alkímiai princípiumot testesítenek meg – magyarázta lágy ábrándos hangon a nő – az arany és az ezüst, Nap és Hold ötvözete, férfi és nő egyesülése a fizikai síkon. Míg a forma és a kő, a sárkány és a feketezafír, a te mágikus képességeidhez, a pszichikai síkon, és az asztrális identitásodhoz, az asztrálsíkon kapcsolódnak, Perselus. A főnix és a smaragd viszont hozzám. – fejezte be.

Piton döbbenten hallgatta a nőt, érezte, ahogy az intonáció megváltozik, már amikor beszélni kezdett, nem Katalina szólt hozzá. A kimért, érvelő hangnem, ahol a következtetéseket alátámasztandó, minden szónak súlya van, hogy cáfolhatatlan, precíz konklúziót lehessen levonni, de valahogy mégis játékos és incselkedő, úgy visz az erdőbe, hogy közben észre sem veszed a fákat. Itt és most, ex catedra. Aki eddig ördög módjára bujkált a részletekben…

- Sosem ígértem, semmit, az ígéreteket azért teszik az emberek, hogy saját lelkiismeretüket vagy másokét nyugtassák, aztán megszegjék őket, akarva vagy rajtuk kívül álló okból. Veled akarok lenni, nem ígérek most sem semmit. Nem tudok, ugyanaz vagyok, aki voltam… Perselus nézz rám!

Perselus úgy érezte magát, mint akit eltalált egy sóbálványátok. Mindent, az összes érzést, amiket elzárt az elméjében, amik zárt ládákban a polcok hátulján sorakoztak, most mintha módszeresen, felcímkézve, mint azonosítandó holttesteket a fertőtlenítőszagú boncteremben, fémtálcán kiterítve tolták volna elé. Fel kell emelnie a leplet, és szembe kell néznie velük. Több fájdalommal jár visszakapni, mint elveszteni? Valójában sosem engedte el, sosem… búcsúzott. Hogyan engedje el a dacból font kötelékeket, amikkel egy holt emlékét kötözte az élők világához?

Egy kéz érintette a vállát, lágyan, mint a tűz lángját borzoló szél, egy meleg test simult a hátához, ahogy a tenger hullámai ölelik a szirteket. Hallgatta a szívdobbanásaikat, amikben kergette egymást a lét és az idő. Az örökkévalóság ott rejtőzik a pillanatban, akarta, akarták mindketten.

Megfordult, és tengerzöld szemekbe mélyedtek a feketék. A tenger mélyén ott lakozik az örök fekete sötétség, és a fekete éj is magában rejti az élet zöldjét, de csak a látók képesek észrevenni. Az arcát az arcára hajtotta, a hollófekete tincsek a hófehérek közé vegyültek. A világot alkotó ellentétek, az ősi körforgás katalizátorai, ahogy forgatják a sors kerekét. Megállt a világ egy pillanatra, hogy az övék legyen, egy szimmetrikus kristály, ami a kíváncsi szemektől távol, az univerzumot kormányzó törvények által lett. Tökéletes.

- Itt vagy. Sophia. – Perselus gyengéden simogatta ajkaival az ajkait.

- Hozzád tartozom.

A szavak ismét feleslegessé váltak. A régi csókok, érintések fakuló emlékei, a tegnapokból köszöntek vissza oly ismerősen, mint a barátok, akikkel évek múltán is ott folytatja az ember a beszélgetést, ahol félbeszakadt egy gyors búcsúval, egy zsongó kávéház eldugott sarkában. Ölelték egymást. Mohón, követelőzőn, olyan szenvedéllyel, amilyet egyikükről sem feltételeznének. Kapkodva szabadították meg egymást a ruháiktól, csak addig engedték el egymást, amíg szükséges. Túl rég váltottak utoljára csókot, túl fájdalmas volt lemondani egymásról. Most azonnal, egyszerre, mindent; heves csókok követték egymást, észre sem vették hogyan jutottak el a hálóba. A lány teste, mint a fehéren izzó fém, forrón, szinte képlékenyen simult Perselus érintésébe, maga sem tudta eldönteni, hogy becéző kezei követik a női test vonalait, vagy az hajlik bele tökéletesen átadva magát neki. Még egy szív, ami ugyanabban a ritmusban pulzál, mint az övé, a dereka köré kulcsolódó combok, a lány forró öle, saját ölelése, ahogy szorosan tartja a beteljesülésig, egyszerre volt túl gyors és kínzóan lassú; egy álomszerű örvénylő érzés volt olyan, amikor az ember félig tudatánál van álmában és mintha a valóságot álmodná, amikor szinte riadva eszmél az ébredéskor. De nem tűnt el, mint a temetőben, ugyanott feküdt a karjaiban, figyelte az incselkedő mosolyát, miközben lassan felszállt az elméjét beborító szenvedély forró cukorszerű köde.

- Csaltál…- vonta közelebb magához.

- Csak egy kis mágia. – simított végig a férfi mellkasán, finoman becézve a halványpiros hegeket a sima bőrön. – Rendben fekete mágia, legalábbis egy része, de ez nézőpont kérdése. Lehet bocsánatos bűn esetünkben? – gyengéden az ajkai közé vette az egyik fülcimpáját és óvatosan beleharapott.

- Ha folytatod az… ah… megfelelő penitencia lesz részemről. – hagyta magát Perselus.

- Megegyeztünk. – összefonódott a tekintetük – Veled maradok. – mosolygott Sophia és megcsókolta.