Írta: StormBird

Lektor: Nagini

Megjegyzés: korhatár nélküli bohókás és komolytalan novella.

Társa találva

Egy biztos előnye volt a Tiltott Rengeteg mellett élni: a bájitalhozzávalók mázsa számra rendelkezésre álltak. A legtöbb méregdrága bogyó, fű meg gyógynövény végtelen síkokon termett az erdő mélyén. Nem kellett más, csak egy megfontolt és bátor ember, és mindent be lehetett szerezni.

Perselus Piton emez is, amaz is volt, meg persze még sok más is, és évek óta használta ezt a nyersanyagforrást. Jól tudta, mit mikor kell szedni, milyen termés érik épp a bokrokon, vagy hogy a moke-ok hol tanyáznak éppen. Dacolt már vérfarkasokkal is, csak hogy mooncalfokra leljen.

Mindig célirányosan haladt, tudván, hogy a késlekedés veszélyt rejt magában, bármikor rátámadhatnak az erdő kevésbé barátságos lakói és növényei.

Azon a késő téli estén mégis megállt egy pillanatra: a közeli bokor mélyéről gyanús nyöszörgést hallott. Perselus kis híján továbbsétált, ám az utolsó pillanatban meggondolta magát, és kivont pálcával ugyan, de közelebb merészkedett. Közelebbről hallva a hang egyáltalán nem volt félelmetes, inkább csak szomorú és fájdalmas, mint egy elhagyatott gyermek sírása. A professzor óvatosan széthajtotta a zöld ágakat, és feltárult előtte egy nagyobbacska piszkosfehér kupac.

Piton felhúzott szemöldökkel hajolt közelebb, mikor a szőrmekötegből újabb, élesebb nyöszörgés tört elő. Az összegömbölyödött állat- mert Perselus sejtette, hogy az valamiféle vad lehet- lassan mocorogni kezdett, majd hirtelen előbukkant két mulatságosan nagy, háromszög alakú fül, két hatalmas, lila szem és egy finom, sötétlila orrocska.

Perselus tüdejébe visszaszorult a levegő. Ő, akit a merevségéről és hidegségéről ismertek, egy pillanat alatt ellágyult eme kis róka-macska láttán.

Vigyázva nyúlt a megrémült kicsi felé:

-         Ne félj, nem akarlak bántani, nem lesz semmi baj, segítek, csak maradj nyugodt egy kicsit. – hangja olyan nyugodt, már-már szeretetteljes volt, hogyha valamelyik diák hallja, akkor az biztosan beleőrül a hitetlenségbe.

Az állatka, úgy látszik, megérezte a segítő szándékot, mert nem próbált elmenekülni, csak a füleit szorította hátra félősen. Perselus a karjába emelte a piszkos kis csomagot, és meglepve érzékelte, hogy az még a vártnál is kisebb és könnyebb. A férfi  játszi könnyedséggel szelte át a rengeteget, sietve vissza lakosztályába.

Amint belépett pinceszobájába, a kicsivel a kandalló elé sietett. Gyorsan felélesztette a tüzet, és biztonságos távolságban, de a jótékony melegséghez közel lerakta az állatot egy kupac puha takaróra. Az azonnal újra összegömbölyödött, hatalmas füleit fejéhez tapasztva.

Perselus a tűz fényében és a szoba nyugalmában alaposabb vizsgálat alá vette a jövevényt. Az remegő szemmel, bizonytalanul bámult ki a takarókból. A professzor hamarosan rájött, hogy nem tévedett, a kisállat nem más, mint egy focat. Ez a leginkább egy hóleopárdhoz hasonlító, de a rókák vonásait is magán viselő lény igen ritka faj volt, főleg Anglia nedves földjén. Néha-néha kerültek csak az emberek szeme elé, így természetes viselkedésükről keveset tudtak. Sejtették, hogy magányosan él, de nem lehettek benne biztosak. Amikor egy példány varázslóközelbe került, akkor vagy szélsebesen elmenekült, vagy örök életére megtalálója nyomába szegődött. És érdekes módon ezek a kiválasztott gazdák aztán már nem beszéltek szívesen négylábú kedvencükről, így a fajt továbbra is rejtélyek övezték.

Piton nagyon érdekesnek találta a tényt, hogy most ő maga akadt rá egy ilyen ritkaságra. Tudós szellemét máris a focat tanulmányozása foglalta le. De előbb…

-         Hm, kicsit piszkos vagy. – mondta, mire a szőrmók felemelte fejét. – rád férne egy kis tisztítóbűbáj.

Ezzel Perselus suhintott egyet a pálcájával, de meglepetésére nem történt semmi. Megpróbálta még egyszer, majd még egyszer, de a focat cseppet sem lett tisztább. Ráadásul a professzor megesküdött volna rá, hogy a kisállat egyre feljebb emelkedő fején a szája gúnyos mosolyra görbül. Már ha egy állat tehet ilyet.

Végül keserves sóhajjal feladta, és a hagyományos módszerrel próbálkozott: vízzel. A kádat félig feltöltötte, belekevert némi gyógynövényes szappant, majd megpróbálta bevinni a focatet a szobába. De a kicsi hirtelen nagyon élénknek tűnt, és úgy látszott, nincs kedve fürödni. Elgémberedett tagjai a jó meleg tűz mellett megteltek élettel, és igencsak játékos hangulatba került. Perselus bárhogy is próbálkozott, képtelen volt megfogni. Se bűbájjal, se erővel nem tudta elkapni.

De Piton, ahelyett hogy dühöngeni kezdett volna, egyszerűen csak csalódott volt. Maga se értette, hogy miért, de bántotta, hogy ő jót akar, az a makrancos kis dög pedig nem veszi észre a segítő szándékot. Fáradtan lerogyott az egyik karosszékébe, és csalódott pillantást vetett a tőle alig két méterre álló focatre.

-         Ó, te kis makacs, nem volt még elég? Összetrappoltad az egész szobámat, de még az ágytakarót is! Nem hagynád abba, kérlek?

A kisállat hirtelen kiegyenesedett, és egyenesen Perselus szemébe nézve, végig megtartva a szemkontaktust, behajlította mellső lábait, és mélyen meghajolt. Aztán, mintha mi sem lenne természetesebb, méltóságteljesen besétált a fürdőszobába, és egy elegáns ugrással a vízbe szökellt.

Perselus szóhoz sem jutott a döbbenettől. A lény ott ült a fürdőkádban, tekintélyesen és fenségesen, mint egy miniatűr szfinx. Piton bebotorkált után a kádhoz, és letérdelve mellé óvatosan megérintette a kicsit. Az szinte azonnal dorombolni kezdett a keze alatt.

-         Te kis… - kezdte mogorván Piton, de aztán ellágyult az arca -… rosszcsont. Ennyi macera, és mégis miért?

Óriási lila szemek fordultak Piton felé, aki szinte hallotta az üzenetet: csak kérned kellett.

Piton nagyot nyelt, és most először az este folyamán megsejtette, hogy ebben a kis szőrpamacsban több rejlik, mint sejtette. Jóval több.

Fél órával később már újra a nappaliban voltak mindketten, de ezúttal a focat szőre már hófehéren ragyogott, és cseppnyi rosszaság sem látszott rajta. Ellenkezőleg: teljes elégedettséggel nyújtózott el Perselus ölében, annak simogató ujjai alatt.

A professzor csak bámulta a doromboló jószágot, és legalább olyan elégedettnek érezte magát, mint a kisállat. Ekkor már tudta, hogy a lény kiválasztotta őt, és mostantól egymáshoz tartoznak. De arra is rájött, hogy ez soha nem lesz gazda-állat kapcsolat. Ők ketten egyenrangúak. A focat is önálló akarattal és erővel rendelkezik, akárcsak ő. Ellenáll a mágiának, és Perselus gyanította, hogy alkalmasint viszont használni is tudja azt. Ráadásul még csak egy kölyök…

-         Te! – hajolt közelebb a lényhez, aki felmeresztette elképesztő füleit, és ragyogó lila szemét Perselusra szegezte. – Ha már így összefutottunk, kereshetnénk neked egy nevet.

A focat helyeslően mormogott egyet, és várakozóan nézett a férfira. Piton gondolkozott, majd kimondta:

-         Nagyon királynői megjelenés vagy. Mit szólsz a Hyppolitához?

A focat felborzolta hátán a szőrt, és mérgesen fújt egyet.

-         Jól van, jól van – visszakozott gyorsan Perselus. – Látom, hogy ez nem tetszik. Akkor… talán valami kevésbé shakespeare-it. Olyan vagy, mint egy makrancos kismacska. Catty?

Az állatka ismét csak a szőrét borzolta.

-         Tehát ez sem vált be. Mit szólnál valami tartalmasabbhoz… Selwyn?

A kicsi felemelte a fejét, és elgondolkozva nézett Perselusra. A férfi rögtön látta, hogy ezúttal kedvezőbb a reakció, ezért sietve megjegyezte:

-         Azt jelenti… barát.

 A focat nyávogott egyet, majd láthatóan boldogan simult Perselus ölébe.

-         Selwyn – visszhangzott egy édes hang Perselus fejében- Ez tetszik, Perselus.

A férfi megrendülten karolta át új társát, s miközben ismeretlen megelégedés töltötte el a szívét, a valaha volt összes kétség elhagyta a testét. Nem tudta, mi történt vele, nem értette pontosan, mi okozta ezt a hirtelen változást, de egyik tényező sem aggasztotta különösebben.

Csak azt tudta, hogy mától nem lesz többé egyedül.

Vége.

StormBird honlapja: Tiltott Rengeteg  ill. e-mail címe: stormbird@citromail.hu