Rohadtul a padlón. Ennyire még az életben nem aláztak meg. Ja, és el is hagytak. Hát ennyit az emberekről. Nem mondom, hogy legszívesebben elrohannék egy zárdába és magamra zárnám a rácsos kaput – de valahogy úgy.

Node sebaj. Hisz mit számítok én a világ sűrűjében? Vígan járom az iskola folyosóit. Na igen, mindebből csak a víg és a jár kifejezés a helytelen. Inkább vánszorgok, és érzésem szerint a legkevésbé sem az jön le az ábrázatomról, hogy keblemre ölelem Roxfortot és mindent, amit adhat.

Istenem, és még belé is botlom. Mivel érdemeltem ezt ki? Smárparti egy másik csajjal – gondolom, nem nekem címezte a dolgot, hisz biztos nem érek annyit, hogy értem strapálja magát. Már nem.

- Érdekes – jegyzi meg Perselus mellettem a látványra célozva; akaratlanul is összeszorul a gyomrom. Az.
- Hogy… ó istenem… – sóhajtom, és megyek sírni a klotyóba. Még annyit se bírtam kinyögni a srácnak, hogy nyamvadt Sirius, mért tette ezt velem. Pedig biztos lelkes egyetértésre számíthattam volna. Perselus segített volna szinonimákat gyűjteni.

Miután elhagytam a mosdó melengető közelségét, elbújtam a folyosón a csoportosulás mögé, hogy a lehető legkevesebb ember vegyen észre. Én magam viszont nem nagyon tekingettem befelé; hagytam a kört, hadd mulasson nélkülem. Annál is inkább, mivel kedvesem (volt kedvesem) hangját hallottam ki belőle. Aztán Potterét. Aztán Perselusét. Lám, megint nagygyűlés van. Szóváltások zubognak, mint mindig; nem érdeklek senkit, mint mindig.

Besietek a terembe; lezuttyanok az utolsó padba. Nem hoztam cuccot sem, csak jegyzetfüzetet. Szerelmes vagyok!

Ez igazán szolgálhatna mentségül, hisz ilyenkor az ember –érthető módon- szinte illuminált, egészen beszámíthatatlan állapotban van. Főleg, ha viszonzatlan a dolog, ami szintén megesik – de eddig azt hittem, nem velem.

S már jön is, itt a szerelmem, aki nem képes türtőztetni nemi hormonjait. Rosemary meg úgy lépked mellette, mint akire rászakadt az állami kincstár. Csak legyen vele boldog! Úgyis büdös a lába.

Dühödten elfordulok, és inkább a csendes szemlélődést választom a hangos káromkodás helyett. Így hát kénytelen vagyok az ,,Ó, légy az enyém” típusú felkiáltásokat is mellőzni, ami elég nehéz, tekintve hogy kit tartok szemmel.

Sirius tüntetően jóval előrébb foglal helyet, de –háhá!- az a ringy-rongy sem ülhet mellette: James mellé huppan le, és vidáman belecsapnak egymás kezébe. Ojjé, ojjé, hát csak én vagyok boldogtalan? Átigazolok.

Legyen a nevem ezentúl Angela Potter, hátha a kedves jobb’ szereti a Pottereket…

Ha sikerül ezt a pletykát elterjesztenem, bizonyára kirívom a mardekárosok rokonszenvét, és eddig bizonytalan randiutak nyílnak meg előttem – egy pillanatra átnézek a zöld oldalra, és szemügyre veszem a malfoyi vonalú, finom húzású ajkakat.

Nem és nem! Nekünk Mohács kell! Akarom mondani, Sirius. Egyébiránt nem tudnék együtt élni egy szőke fiúval – ugyan már, mindenki tudja, hogy mind hamisítvány. Ilyesmi nincs a valóságban.

Perselus és Steve vonul el előttem, s ezzel be is zárult a kör. Mindenki belakta már a termet, és akár az óra is elkezdődhetne, ha Mr Silvergold (ahogy én hívom) is kegyeskedne végre befáradni.

Hoppá. Valami újdonság. Perselus orrából szappanbuborékok szálldosnak, úgy öt másodperces időközönként; szinte látom rajta a kedvesem keze munkáját. Eszembe jut az ajka, a haja, az, ahogy biztonságos szorítással megfogja a kezem, az, ahogy jóízűen nevet valamin, általában szegény Perseluson… Reményvesztetten felsóhajtok, és ismét a jelenre fókuszálva közlöm oldalra:
- Érdekes…

Perselus felkapja a fejét; összeszűkített szemekkel konstatálja, hogy a saját megjegyzését vágtam az arcába. Nem volt sem ironikus, sem ártó szándékú a dolog… talán érzi majd.

- Az – suttogja vissza, majd gyorsan körülnéz a teremben. – Rohadt Black.
- Ne szidd őt! – csattanok fel, és én is gyorsan körbepillantok. Nem, még mindig ott van, ahol hagytam. – Csodálatos fiú – sóhajtom elérzékenyülve.

- Boccs. – Levág valami fergeteges, Broadway-szerű fintort, és mégse ül le mellém, pedig láttam, hogy azt tervezi.

- Nyugodtan – jegyzem meg rá se pillantva. Mereven bámulok magam elé, jelezve, hogy tojok rá, ha mégse marad itt.

Nem egészen észleltem, hogyan reagált, mivel nem verbálisan tette, én pedig nem néztem oldalra. Egy a lényeg, letette magát mellém. Bizonyára puszta felebaráti szeretetből, na meg abból az okból, hogy bejött a tanár és nincs máshol hely.

- Hagyományrontó – sunnyogom oldalra, mikor a Mr végre elkezd magyarázni, és nem a magaviseletünket pásztázza.

Nem válaszol; most ő bámul mereven maga elé, és látszólag a Silvergoldra figyel. Persze, majd biztos érdekli az elméleti bájitaltan. Az még engem se érdekel. Az ember ne legyen válogatós, ha tanulásról van szó, de ez a tantárgy… pofon a jóízlés orcáján.

Tovább fixírozom Sirius arcát; a kedves hirtelen lebukik és veszettül körmölni kezd. Most higgyem el, hogy ennyire meghatotta a tananyag?!

Ámen, imáim meghallgatásra találtak. A pergamengombóc, amit Siri gyártott, Vanessa elé repült – és neki teszi a szépet. A csaj úgy mosolygál a papírra, mintha élete nagy szerelme adna élőben szerenádot rajta. Talán így is van, de sebaj, egy a lényeg: Rosemary máris meg van csalva, ha csak egy gesztussal is, de igen!

Ami azt jelenti, hogy sokkal rövidebb ideig tartotta a frontot, mint én. Ami azt jelenti, hogy Sirius jobban szeret engem, mint őt… kérdés, hogy hogy érez Vanessával kapcsolatban.

Alapíthatnánk egy klubot, aminek célja mindig az éppen aktuális új affér tárgyának utálata lenne. Jelen esetben Vanessáé. Már csak be kell szervezni Rosemaryt a klubba, és kész is a merénylet pár napon belül.

Egészen felvillanyoz a gondolat. Hát mit csináljon a szegény harmadéves, ha nem a társai kiutálásán ügyködjön?

Magam is pergament szakasztok, és írni kezdek, csak hogy Sirius lássa (hátha-esetleg hátrafordul majd és rámpillant), hogy nekem is van más. Nem mintha lenne, de mintha.

,, Hagyományrontó” – körmölöm a papirosra, és elégedetten tolom a cuccot Perselus elé. Még csak azzal sem kell tréningeznem, hogy össze-vissza dobálom a darabkát.

Hat perc négy másodperc múlva kapom vissza művem, akkor, mikor már lemondtam Perselus szalonképességéről és az égiek közbenjárásáról is.

,, Miért”, ennyi áll a papíron. Beletúrok a hajamba, és kényszerítem magam, hogy ne vágjam bele a srácba a tollam.

Ennyi időbe tellett ezt leírni?!

,, Mert nem a zöldben ülsz” – írom vissza roppant leleményesen, és már gurítom is a galacsint Perselus orra elé; megfelelő pontossággal, elvégre a céltárgy minden teret betölt.

Okos arcot mímelve mered maga elé, mint akinek nem minden vágya azonnal, amint lehet, válaszolni nekem. A pennája után nyúl, és jegyezgetni kezd – föléhajolok, hogy meglessem, nekem ír-e. Isten bocsássa meg neki, ha nem.

Nem. Ráadásul biztosan valami rohadtul nem publikus dolgot ír, mert azonnal eltakarta a kezével, amint közelebb húzódtam hozzá. Gyanakodva nézek rá, mire unottan vállat von és maga elé húzza az én cédulám. Sietve firkant rá pár szót, majd fásult arccal elém löki. Hát ez remek.

,, Mert nem vagyok nyuszi” – ez áll a papíron. Hát persze! Nyuszi ül a fűben…

Érdekes dolog ráhúzni ezt a mardekáros csapatra.

,, Mit írsz? ” – lököm vissza a cetlit immár derűsebben, mert már van egy ütőkártyám ellene, ha ő is megbánt. Hülye mondókákat ismer.

,, Magán” – ír vissza.

,, Megnézhetem? ”

,, Csak ami a tied. ”

,, Lehet az enyém?” – Az utolsónál kiakadhatott kicsit, mert elhúzta a száját, megfogta a cetlit, és belevágta a tintatartójába. Ha így folytatja, nem marad utána ereklyém, az biztos.

Elfordulok, már amennyire egy padtárstól el lehet, és nekiállok magamnak firkálgatni. Egész jó dolog jött ki belőle, főleg mivel sokat bámultam közben Silvergoldot, és kiújult a gyilkolási ösztönöm. Ezen ösztöneim egészen elpunnyadtak a Sirivel való randizás hetei alatt, átadva a terepet egészen más ösztönöknek; de most újra felszínre hoztam őket.

,, Nézd meg, én mit írok” – vágok egy újabb cetlit Perselus felé, miután meggyőződtem róla, hogy Sirius előbb felém pillantott.

,, Pfff” – ír vissza. Ezt igennek veszem, és elé tolom az irományom.

I. FELVONÁS
I. SZÍN

Helyszín: könyvtár. A polcok között néhány kisméretű, hosszúkás asztal egymás mögött elhelyezve, mint az iskolákban szokás. Mögöttük egy-egy szék. Csend. Sötétség. Árnyak. Egy lány settenkedve közeledik a jobb oldali ajtó felől. Leemel egy könyvet a hozzá legközelebb eső polcról, óvatosan körülnéz, majd vállat von és leül az egyik székre. Csend. A lány olvasni kezd.

LÁNY Da-da-da.
Szünet
LÁNY (erőteljesebben) Da-da-da.
Semmi válasz.
LÁNY (nyomatékosan) Én most védtelenül ülök itt, és figyelmemet lekötve olvasok. Nem akar senki megtámadni engem? Jaj, de félek.
HANG A HÁTSÓ SAROKBÓL Jaaa!

Alacsony, vékony testalkatú férfi jön elő. Szégyenkezve megáll a lány előtt; majd megembereli magát, és összeszűkített szemekkel, félelmetes hangon megszólal.

FÉRFI A SAROKBÓL Hú.
LÁNY Ó, hogy én milyen mit sem sejtő vagyok. Nem hallok én semmit se. (félre) Na végre, itt van.
FÉRFI A SAROKBÓL Hú.
LÁNY Se gyanús hangok, se furcsa árnyak…
FÉRFI A SAROKBÓL Hú.
LÁNY Annyira mit sem sejtek, hogy még arra sem ocsúdok fel, ha valaki azt mondja mellettem, hogy hú.
FÉRFI A SAROKBÓL Hú.
LÁNY (félre) Balek.


Egy cetli érkezik elém, épp mikor már kezdenék megfeledkezni Szépreményű Siriusról és Reménytelen Perselusról. Huh.

,, Én ezzel most mit kezdjek? ” Jellemző. Tanácstalan, mint egy gyerek.

,, Tartsd meg” – ezzel fölényem teljes tudatában elvonulok, de egy újabb cetli választás elé állít:

,, Mi a történet vége? ”

Perselus nem néz rám; Silvergoldot fixírozza, és ha épp nem neki tesz nonverbális szerelmes vallomásokat, lelkesen jegyzetel, mintha ott se lennék. Bizonyára a zavarát leplezi ezzel.

Nekilátok.

,, A férfi közli a nővel, hogy meg fogja ölni. ”

Pár másodperc – magamban diadalmasan számolom – s a papírgalacsin ismét előttem landol.
,, És? ” – Valahogy sejtettem, hogy tetszeni fog neki a sztori.

,, A nő majd megkéri, hogy jó, ölje meg, de előtte részesítse olyan kéjben, amilyenben még őt soha senki” – firkantom vissza győzedelmes mosollyal, és a provokációt tetőzve keresztbe teszem a lábam a pad alatt, s elkezdem rágcsálni gazdátlan pennám végét.

,, Felvontam a szemöldököm – írja- érdekes ötlet. ”

,, Te mit tennél? ” – Kíváncsian várom a választ, és egy pillanatra megfeledkezem Siriusról és Rosemaryről, meg az egész klubról.

,, Ki helyében? ” – Nocsak. Identitás-problémák?

,, Férfi” – sietek a válasszal, és gyorsam lehajtom a fejem; Silvergold néz.

,, Miért ne? ”

Elmosolyodom, és most először oldalra nézek. Pillantásom találkozik Perseluséval; mindketten zavartan másmerre nézünk, majd ismét vissza. Végül elégedetten bólintok, és ő is elhúzza kicsit a száját.

Már egészen furcsának tűnne megszólalni, úgyhogy inkább pennát ragadok és folytatom:

,, Tök jó lenne. ”

Ahogy átadom a cédulát, már nyíltan nézem őt, és mikor olvassa, figyelem a reakcióit. Nem hazudott előzőleg: felvonja a szemöldökét, mikor valami igazán meglepi.

,, Mármint mi? A gyilkosság, vagy ami előtte van? ”

Egyenesen a kezembe adja a cetlit, és elégedetten fürkészi az arcom.

,, Előtte.
Teljes kitárulkozás.
Semmi gátlás.
Extázisos halál. ” – írom vissza szenvedélyesen.

,, Ne próbálja ki otthon” – üzeni vissza somolyogva, mire fapofával magam elé meredve lenyúlok a pad alá, és belecsípek a combjába. Aztán ismét írni kezdek.

,, Ne gúnyolódj! ”

Ahogy megkapja, értetlenül magára mutat, és ajkai csúfondárosan az Én? kérdést formálják.

,, Igen, te. ” – Már nem tudok elszakadni a pergamen nyújtotta valóságtól.

Sirius ismét rám nézett, ahogy áttoltam a pergamendarabkát Perselus elé. Valami furcsa érzés tolakodott a gyomromba a reggeli mellé, és egy pillanatra összerezzentem.

Óvatosan átsandítok padtársam térfelére, közben erőteljesen azt sugallva, hogy ,,Á, engem egy kicsit se érdekel, Mr Black, de szünetben azért beszélhetnénk – látja, nekem mással is jó.” Ha sikerül féltékennyé tennem, talán visszapártol hozzám Rosemarytől és Vanessától.

Perselus eddig engem figyelt, de most Sirius felé pillant, lemondóan legyint egyet, és – nem ír vissza.

Vagy fél órán keresztül vártam, hátha válaszol – se kép, se hang. Egy tizenhárom éves minden komolyságával nézett maga elé. Végül eluntam a dolgot – már épp érdekesnek tűnt volna a srác a fölényes kis félmosolyával és a sötét szemöldökével… pennát ragadtam hát és ezeket jegyeztem le a füzetembe:

,, Nem tetszik a sztori? :-( ’’

Beletelt pár percbe, mire kegyeskedett szemrevételezni elétolt füzetemet. Elolvasta az üzenetem, fásultan rámpillantott, és nem felelt. Még egyszer elnézett Sirius felé, majd megvonta a vállát, és tovább jegyzetelte az órai munkát. Mikor kicsöngettek, még egyszer rámnézett: rosszkedvűen, csalódottan, szinte már szemrehányóan. Felkelt, és gyorsan kisietett a teremből, még mielőtt derűs kedvesem és bandája utolérhették volna.

Hirtelen bűntudatom támadt, holott fogalmam se volt róla, mit vétettem. Ó, édes gyermekkor, és az ő képzelt sérelmei… Talán nem tetszett neki a sztori.