A szerelem dala 

(A kérdés) 

Vérem kibuggyan metsző szemétől,

Csüggök ajkán, lelkem megborzong

Hideg félmosolya nyomán. 

Lángra kapok sötét íriszétől,

És bennem a vak remény felzsong,

S elkezdek hinni ostobán: 

Hogy szerelme hű és felszabadít;

Nem csak egy vagyok a sok közül,

Ki őutána epekszik. 

Majd Ő megment: szerelme megtanít,

És lelkemre szelíd béke ül,

Mi az Édennel vetekszik. 

Ám kegyetlenre gyúrta őt az Úr,

Gúnyos tekintete majd megöl,

S elvesztem maradék hitem. 

Nem bűn, hogy különcsége ejt rabul,

Csak mit sem tudok szíve felől:

Oly idegen – s ezt szeretem. 

Álarca mögé sosem láthatok,

S minden szava rútul megsebez;

Gonosz csókja lelkemig mar. 

Tudja rólam, hogy őérte vagyok –

Tanítja is szívem: ne szeress…

Mosolya mégis felkavar. 

Menekülnöm kellene, hiszen bánt;

Egyelőre mégis itt vagyok.

Tán változik, tán van remény… 

Ha feladnám, ő az, ki visszaránt,

Pedig többet én sem adhatok.

Tőle függ, szíve mily’ kemény… 

Szerelme, akár az ostorcsapás;

Sajogva tanít: sose mutasd,

Mit gyenge szívedben érzel… 

Sírok. Feladom. Fáj a búcsúzás.

Te – Rideg – szilaj lelked kutasd:

Szerelmemtől mért nem égsz el…