Severosa: Repülés

- Mi a nyavalyát művel?! Megőrült, kisasszony?!
Csak egy hangos sikoly volt a válasz, és Piton nem tehetett mást, földre bukott a felé közeledő seprű elől, ami majdnem levitte a fejét is.
- Teljesen elment az esze?! - üvöltött a lány után, aki rémülten rántott egy hatalmasat a járművön, és a következő pillanatban meredeken emelkedni kezdett felfelé, méghozzá őrült iramban.
- Azonnal forduljon vissza! Nem hallja?! Ez csak egy seprű, nem egy átokverte mugli rakéta!
Forduljon vissza! Most!
- Nem tudok! Nem tudom irányítani! - hallatszott az alig hallható, de nyilvánvalóan halálra rémült válasz.
A férfi legszívesebben olyat mondott volna, hogy az ég is leszakadjon. Mi a csodát repked ez a hibbant kölyök össze-vissza, ha egyszer nem tud?! Ugyanakkor rémülten látta, hogy nem túloz, tényleg képtelen irányítani a régi Jólsepert, ráadásul rajta maradni sem fog túl sokáig! Látszott, hogy teljesen megmerevedve kapaszkodik, mindenre képtelenül, és már kezdett lecsúszni a nyélről.
"Óh, hogy az a…! Nyugalom, mi?!" - mondta magának gúnyosan, mikor eszébe jutott, hogy azért jött ide, mert itt majd biztosan nem botlik bele senki, és nem kell beszélnie senkivel!
Rosszabb ez a lány, mint egy egész hadseregnyi diák, mióta itt eszi a fene, még most nyáron sincs egy nyugodt perce!
- Kapaszkodjon, és ne rángassa azt a seprűt, érti?! Mindjárt lehozom, de addig próbáljon meg rajta maradni!
- Dehogy rángatom, megy magától! - sikoltotta vissza Lena kétségbeesetten.
"Magától a frászt!" - gondolta Piton idegesen.
- Invito! - mondta, és fogát összeszorítva várta, hogy végre odaérjen hozzá saját seprűje. Még leesik ez a szerencsétlen, mielőtt segíthetne neki! Végre meghallotta a közeledő suhogást, és fellélegezve pattant fel a járműre, azonnal a lány után irányítva azt.
- Lassítson!
- Hiszen ha tudnék!
- Ez nem lehet igaz! Ha ez sem megy még, akkor minek szállt fel rá?!
- Fontos ez most?! - suttogta elhalón Lena és már nem is tartotta számon, hogy mióta nem meri kinyitni a szemét.
- Most talán nem, de ha egyszer leszálltunk… Én nem tudom mit csinálok magával! - ordította vissza a férfi.
"Csak már látnám!" - gondolta a lány, és érezte, hogy végképp kezdi elhagyni az ereje, elgémberedett, görcsbe rándult keze kezdett lecsúszni a nyélről…
- Jöjjön! - nyújtotta felé a kezét Piton, aztán mikor meglátta, hogy Lena szorosan lehunyt szemmel kapaszkodik, majdnem gutaütést kapott.
- Miss Flower! Nagyon nagy kérés lenne, hogy nyissa ki a szemét, hogy legalább lássa, hol a kezem, amit meg kellene fognia?!
- Képtelen vagyok! - jött az elcsukló, reszkető válasz.
- Mire képtelen?! A szemét kinyitni?! - kérdezte hitetlenkedve, aztán elharapta a folytatást, mikor meglátta a mészfehér arcot, elkékült szájat. Óh, a pokolba! A vékonyka lány ebben a pillanatban megbillent, és hangos sikollyal lefordult a seprűről. Na, más sem hiányzott! A férfi hirtelen megfordult, zuhanórepülésbe kezdett, aztán mikor a gyerek alá ért, hirtelen lefékezett, elkapta és felrántotta maga elé a kis alakot.
- Megkérhetném, hogy ne kapálózzon, ha nem akarja, hogy mind a ketten leessünk?! - sziszegte dühösen, összeszorított foggal, mert érezte, hogy így képtelen lesz megtartani Lenat, fékezni a zuhanást, és még a seprűt is irányítani.
A lány ezekre a szavakra egy pillanatra megdermedt, aztán belekapaszkodott, ujjai görcsösen markolták a vállát, fejét a mellébe fúrta, mintha semmit nem akarna látni, és a tanár érezte, hogy tanítványa egész testében reszket. Lassan leszállt, aztán felemelte a gyereket, és le akarta tenni a földre, de az nem volt hajlandó elengedni, és most, hogy kicsit nyugodtabbak voltak a körülmények, meghallotta azt is, hogy hangosan vacognak a fogai, a szíve pedig olyan vadul ver, hogy úgy érezte, mintha kalapáccsal csépelnék a mellkasát.
- Miss Flower! Nyugodjon már meg, lent vagyunk!
Érezte, hogy a szavai teljesen hatástalanok voltak, a karcsú test úgy reszketett, mint a nyárfalevél, és úgy kapaszkodott bele, hogy az már fájt.
- Kisasszony! Nem tenné meg nekem azt a szívességet, hogy megpróbál lábra állni?!
Lena nagy nehezen engedelmeskedett, és megpróbált talpra vergődni.
- Úgy gondoltam, a saját lábára, nem az enyémre! - sóhajtott fel lemondóan Piton, és egy kicsit aggódva figyelte a még mindig falfehér arcot, vértelen, reszkető ajkat. Mi az ördög van ezzel a kölyökkel, már összeszedhette volna magát az ijedtségből!
- Sajnálom! - nyögte ki a lány nagy nehezen, de annyira vacogott a foga, hogy alig lehetett érteni, mit mond.
"Na, legalább megszólalt!" - lélegzett fel a tanár, és megcsóválta a fejét. Ez az ijedtség már nem normális mértékű, pedig amúgy nem félős ez a gyerek, igazán nem lehet ráfogni! Mi a csoda baja van?! És még mindig úgy kapaszkodik, mintha az élete múlna rajta! Na, ezt most már hagyjuk, ha lehet!
- Miss Flower ez az én talárom, az én vállam, nem bánnám, ha visszaszolgáltatná végre!
- Bocsánat, Professzor úr! - suttogta Lena, és minden erejét összeszedte, hogy kiegyenesítse görcsbe rándult ujjait, és el tudja engedni az őrült erővel markolt fekete talárt. Remegő lábakkal hátrált egy lépést, aztán leroskadt egy kidőlt fatörzsre, és kezébe temette az arcát. Mi a fenének erősködött, hiszen tudta, érezte, hogy nem fog menni! Ráadásul pont Piton előtt került ilyen megalázó, lehetetlen helyzetbe! Rémes!
"Rémes ám… Te meg teljesen lökött vagy! Ha nem lett volna itt, már kitörted volna a nyakad!" - feleselt egy másik hang, és Ő felsóhajtott. Igaz, de akkor is! Mindent elkövetett, hogy jó véleménnyel legyen róla, erre tessék! Micsoda borzasztó helyzet!
"A varázslóvilágban már egy hatéves kölyök is tud repülni biztosan! Én meg… Sosem fogom megtanulni!" - gondolta elkeseredve.
A bájitaltan tanár összevont szemöldökkel nézte a szomorú, még mindig reszkető gyereket, aztán magában bosszúsan legyintett, és elindult a kastély felé, ha már egyszer itt nem hagyták pihenni! Aztán hirtelen megtorpant. Dumbledore! Ha valami baja lesz ennek a kölyöknek, nem lesz túl boldog! Nagyon fontosnak tartja, és tényleg jó pár képessége van, ami… Nos… Ami legalábbis meglepő!
"Mondd nyugodtan, hogy kivételes!" - gúnyolódott a belső hang, de ő dühösen hallgattatta el. "Kivételes! Ugyan! Tűrhetően megy neki pár dolog, például a bájitalfőzés, de attól még nem kivételes! A repülés pedig biztosan nem tartozik az erősségei közé, a látottak alapján!"
Meg kellene győződni róla, hogy nincs semmi baja, mielőtt magára hagyja…
- Jól van, Miss Flower?
- Köszönöm, jobban!
- Képes lesz visszamenni a kastélyba?
- Hát persze… majd…
- Ez nem volt túl meggyőző! - sóhajtott fel bosszúsan Piton, és visszafordult, saját magát is meglepve ezzel. Aztán a meglepetést felváltotta a düh. Most mit foglalkozik vele?! Kutya baja sincs, persze, hogy vissza tud menni!
Mérgében ráförmedt a csöpp lányra, minden értetlenségét beleadva a dühös kérdésbe.
- Mi a poklot művelt, elárulná, maga szerencsétlen, most, hogy már a földön áll?! Mi volt ez az eszelős, repülésnek nevezett valami?!
- Megmentette az életemet, Professzor úr, és én még meg sem köszöntem! Ne haragudjon, nagyon hálás vagyok Önnek, csak annyira…
- Annyira mi?! Egyébként nem tartok igényt a hálájára, arra viszont igen, hogy elmondja, miért repült felügyelet nélkül?! Kétlem, hogy a tanárnője engedélyezte, látva a "tudását"! Egyébként, mi történt magával? Gondolom, ennél azért többre képes, hiszen már tanulja ezt egy ideje!
- Nem, nem vagyok többre képes, és tartok tőle, hogy sosem leszek!
- Miről beszél? Az óráin biztosan…
- Sosem mentem semmire! - vallotta be keserűen, szomorúan a csöpp lány, és szégyenkezve hajtotta le még jobban a fejét.
- De hát mi az ördögért nem?!
- Iszonyúan félek a repüléstől, rettenetes tériszonyom van, és bárhogy próbálom, nem tudom legyőzni!
- Tériszonya?!
- Igen… - suttogta Lena, és mélyeket sóhajtva próbált végre uralkodni magán, de érezte, hogy most kezd igazán rosszul lenni, ahogy múlik a rémület, kezdenek előjönni a szokott tünetek, szédülés, émelygés, egyebek…
- Hát ez csodálatos, egy boszorkány, aki szédül a seprűn!!! Remek! - vonta fel a szemöldökét gúnyosan Piton, aztán nem folytatta, mert észrevette, hogy tanítványa ahelyett, hogy összeszedné magát, egyre sápadtabb lesz, és veríték kezd gyöngyözni a homlokán. Önkéntelen mozdulattal ült le mellé, és emelte fel az állát.
- Rosszul van?
- Csak mint mindig repülés előtt, alatt, után, létrán, magas hídon, emeletes ablakban, de lehet, hogy egy széken állva is produkálni tudom! - mosolyodott el keserű öngúnnyal a lány, és most nem nézett tanára szemébe, ahogy általában szokott.
- Hmm… Ha ez így van, akkor végképp nem értem, hogy mit képzelt az előbb, miért vágott bele egyedül, teljesen elment az esze?! Ha tudta, hogy nem megy, akkor miért…
- Éppen azért, mert tudtam, hogy nem megy! Gondoltam, megpróbálok gyakorolni egy kicsit, hátha…
- Gyakorolni?! Ötszáz méter magasan?!
- Nem így akartam! Csak… Szinte azonnal megdermedtem, amint felszálltam, elvesztettem az uralmamat a seprű felett, és…
- És majdnem kitörte a nyakát, mellesleg az enyémmel együtt!
- Sajnálom…
- Ne sajnálkozzon, hanem legyen több esze legközelebb! - mondta dühösen a bájitaltan tanár.
- Igyekszem, csak… Úgy szégyellem, hogy ennyire nem megy! Pont ez!
- Hogy érti azt, hogy pont ez?! - fagyott meg a férfi arca hirtelen.
- Tudom, hogy ezt mennyire fontosnak tartják itt! Sosem láttam még kviddics mérkőzést, de mindenhol erről lehet olvasni az újságokban, minden beszélgetésben előjön, úgy vettem észre! Én meg… Még egy seprűre sem tudok felszállni rendesen!
- És ez persze katasztrófa!
- Hát… Nem szeretem, ha képtelen vagyok megtanulni valamit! Ha lennének osztálytársaim, biztosan mindenki rajtam nevetne!
- Igen, az lehet, és?! - kérdezte Piton jeges hangon.
- És? Ezt általában nem szereti az ember…
- Komolyan?! Na ne mondja!
"Most mi történt, mit mondhattam már megint?!" - gondolta Lena kétségbeesetten.
Úgy érezte, azt már nem bírja elviselni, ha a megaláztatás mellé még magára is haragítja pont azt a tanárát, akivel olyan elszántan próbálta elfogadtatni magát. Mi lehet a baj?
Talán Ő is átélte ezt? Lehetetlen, hiszen remekül repül, másképpen nem is tudta volna megmenteni az életét! De akkor mi?
- Gondolom, ez nagyon megviseli, kisasszony!
- Micsoda? Hogy nem tudok…
- Nem! Az, hogy nincsenek osztálytársai, köztük pár kviddicsbajnokkal!
- Néha jó lenne, ha lenne kivel megbeszélnem a dolgaimat, de nem ragaszkodnék hozzá, hogy pont kviddicsbajnokok legyenek! - mosolyodott el Lena, még mindig nagyon sápadtan, de már a régi kedvességgel.
- Nocsak! Miért nem?! Hiszen ez olyan fontos! Ember az egyáltalán, aki nem tartozik legalább a csapatba?!
- Értem, hogy mit akar mondani, Professzor úr! - emelte fel szemét a csöpp lány hálásan.
- Ezt erősen kétlem, kisasszony! - mordult fel gúnyosan Piton, a barna szempárban tükröződő őszinte köszönetet látva. Ez a kölyök azt gondolja, hogy azért mondta, amit mondott, hogy megvigasztalja őt! Na hiszen! Ki a fenét érdekel, hogy mi a baja?! Egészen más jutott eszébe…
- Igaza van, talán tényleg nem olyan fontos ez, mint gondoltam! Csak szegény Madame Hooch-ot sajnálom, rengeteget szenved velem, minden eredmény nélkül! És azért az is igaz, hogy ez a közlekedés egyik formája ebben a világban… Ezért sem lenne rossz megtanulni! Amíg nem tudok hoppanálni…
- Akkor tanulja meg! Ki tartja vissza?
- De hát… Mondtam, hogy…
- Ne nyavalyogjon, és ne sajnáltassa magát, ezzel nálam hiába próbálkozik! Ha annyira akar repülni, csináljon valamit!
- Próbáltam, láthatta mi lett belőle!
- Győzze le a tériszonyát!
- Hányszor hallottam ezt már olyanoktól, akiknek nincs! A félelem legyőzhető, de ez a megmagyarázhatatlan szorongás, ez… - mondta keserűen Lena.
- A múltkor egy fa tetején mászkált, ha jól láttam, csak a jó ég tudja, miért, akkor nem jutott eszébe, hogy szédül?
- Ott nem szoktam annyira érezni! Pontosabban csak egy ideig, aztán, amikor már alattam is vannak ágak, és nem látom a földet, meg a légüres teret alattam, akkor már…
- Ha a tér zavarja, akkor miért nem tünteti el?
- Mit miért nem csinálok?! - nyögte döbbenten a lány.
- Miss Flower, hadd emlékeztessem, hogy boszorkány! Képes lehet arra, hogy olyan képet varázsoljon maga elé, alá, amilyet csak akar!
- Tényleg! - suttogta Lena elképedve.
- Kisebb megdöbbenéssel, kisasszony! Nem ártana, ha néha eszébe jutna, hogy miért is van itt! Azt próbáljuk a fejébe verni, hogy hogyan lehet jó boszorkány, de néha úgy érzem, teljesen reménytelen!
- Csak néha? - mosolyodott el a csöpp lány csillogó szemmel.
- Igen, kizárólag akkor, ha látom!
- Óh! - szontyolodott el a sötétbarna szempár, és a hullámos haj eltakarta a kis arcot, ahogy a gyerek újra lehajtotta a fejét.
"Na tessék, most még ez is! A fene enné meg a nagy érzékenységét, ahelyett, hogy örülne a kisasszony, hogy él egyáltalán, nekiáll itt keseregni, csak mert nem mindenki pakolja vattába a kis lelkét!" - gondolta Piton idegesen.
- Na, felül arra a seprűre, vagy mi lesz?!
- Most?! Dehogy ülök! - válaszolta Lena rémülten, teljes meggyőződéssel.
- Pedig jobban tenné, ha kipróbálná azt, amiről beszéltünk, és ha már kipróbálja, akkor olyankor tenné, mikor itt vagyok!
"Éppen akkor nem akarom kipróbálni! Mára elég volt az égésből!" - gondolta a lány, ugyanakkor tudta, hogy gyerekesen viselkedik, hiszen Pitonnak igaza van, nélküle nagy esélye lesz rá, hogy legközelebb tényleg kitörje a nyakát! Nem, akkor sem! Ennyi bőven sok egy napra!
- Nincs az a hatalom, amiért én ma újra felüljek erre a vacakra! - válaszolta fejcsóválva.
- Maga tudja! - vonta meg vállát a férfi, és hátat fordítva a kastély felé indult. Jobb is így, igazából nem is értette, mi ütött belé, hogy felajánlotta ennek a csitrinek, hogy itt marad vele, és vigyáz rá! Elment az esze, úgy tűnik! Nem elég, hogy külön bájitaltan órákat kell tartania neki, akkor még repülni is ő tanítsa?! Akkor Madame Hooch minek van itt?! Alighanem az a baj, hogy meglátta a szemében az ismerős keserűséget, és ez egy pillanatra felkeltette benne a vágyat, hogy segítsen neki! Ez sem fog előfordulni többé!
Lena döntésre képtelenül nézett tanára után. Most jött rá, hogy egyáltalán nem akarja, hogy elmenjen, újra azt érezte, amit majd három hónapja, az első bájitaltan óráján, és azóta is mindig, ha a közelében volt, valami hihetetlen, megmagyarázhatatlan biztonságot. Biztonságot egy tűzhányó szélén ülve… Morbid ötlet! És mégis így van! Furcsa, de mintha biztos lenne abban, hogy az a tűz, ami másokat elemészt, őt csak melegítené… Micsoda őrült gondolatok! Ennél már csak az őrültebb, hogy felüljön erre az ülésre, repülésre alkalmatlan valamire, amit kizárólag takarításhoz használt eddig, csak azért, hogy még egy kicsit mellette maradjon!
- Professzor úr! - szólt a tanár után önkéntelenül, aztán már hiába harapott az ajkába, nem tudta meg nem történtté tenni, hogy megszólalt, a férfi már visszanézett.
- Mit óhajt a kisasszony? - hallatszott a halk, gúnyos kérdés.
- Talán mégis megpróbálnám, ha tényleg hajlandó lenne…
- Nem döntené el, Miss Flower, hogy mit is akar tulajdonképpen? - kérdezte meglehetősen bosszúsan Piton.
- Én…
- Hagyjuk! Megmozdulna végre?!
Lena mély sóhajjal lépett a seprűhöz, és sápadtan nyújtotta felé a kezét.
- Fel! - mondta, és érezte, hogy elszorul a torka félelmében.
- Eddig jó! A földön állva gondolta a repülést?! - kérdezte Perselus kimérten, gunyorosan, a nyelet szorongató csöpp lányra nézve.
A gyerek minden maradék kis bátorságát összeszedte, és elrugaszkodott. Rögtön megérezte az unalomig ismert jeges hideget, ami minden izmát görcsbe rántotta, és érezte a hihetetlen erőt is, ami mintha lefelé húzta volna, mint mindig, mikor repülni próbált. Megdermedt, máris szédülni kezdett, és már majdnem elfogta a szokásos pánik, mikor felcsattant a bársonyos, parancsoló hang, aminek szinte öntudatlanul engedelmeskedett, mióta csak először meghallotta.
- Ne álmodozzon, csinálja amit megbeszéltünk! Képzeljen maga alá valamit, tüntesse el az üres teret!
Lena koncentrálni kezdett, és megpróbált közvetlenül a lába alá egy mezőt képzelni, frissen kaszált, vastag, puha szénával, ami olyan biztonságos, megnyugtató, illatos… Rövid idő múlva fél szemmel lepislantott, és meglepetten vette észre, hogy nem a rémisztő ürességet látja már, hanem aranyló takarót, olyan közel, hogy ha kinyújtaná a lábát, el is érné… Felsóhajtott, és kicsit remegő szájszéllel, de elmosolyodott. Ez legalább sikerült! Továbbra sem érezte biztonságban magát, és biztos volt benne, hogy soha nem fogja, mert az esze tudta, amit tudott, de így azért könnyebb volt, legalább ki merte nyitni a szemét, és merte pár apró mozdulattal irányítani a seprűt.
"Nem az a kimondott száguldás!" - állapította meg némi öngúnnyal, mégis boldogan, hogy legalább már nem érzi minden pillanatban úgy, hogy rögtön lefordul erről a vékony vacakról.
Piton összeszorított szájjal nézte a lányt, és fejcsóválva készülődött, hogy megpróbálja elkapni, hiszen látta, hogy azonnal milyen merev lesz a teste, amint felemelkedik, aztán észrevette, hogy lassan múlni kezd az a görcsösség, ami szinte megbénította a gyereket.
"Szóval meg tudta csinálni! Ezt is! Nocsak!" - vonta fel a szemöldökét. Nem akarta mondani neki, de nem is volt ez a varázslat olyan egyszerű, amilyennek feltüntette, hatalmas akaraterő kellett hozzá, nem nagyon bízott a sikerében, de ez a csitri képes volt végrehajtani! "Kviddicsbajnok ugyan soha nem lesz, az biztos, sőt, jól repülni sem fog soha!" - állapította meg a meglehetősen lassú tempót, végtelenül bizonytalan, óvatos mozdulatokat nézve.
"De legalább képes lesz megmaradni a seprűn, és talán rövidebb utakat megtenni így! Ez is valami!" - gondolta, és kénytelen volt beismerni magának, hogy a lány sokkal szimpatikusabb így, mintha egy leendő fogót látna benne…
- Jó, mára elég lesz, szálljon le! Lassan, mert nem látja, hol a föld, nehogy belefúródjon nekem! Kezdjen ereszkedni, aztán figyelje a fákat, és azokhoz viszonyítsa, hogy milyen magasan lehet!
- Igyekszem! - válaszolta Lena csendesen, sokkal nagyobb nyugalommal, önbizalommal, mint eddig bármikor repülés közben, de azért megkönnyebbülten lélegzett fel, mikor végre újra a földön állhatott mindkét lábával. Ragyogó szemmel nézett tanárára, aki mozdulatlan arccal, szó nélkül viszonozta a hálás tekintetet.
- Köszönöm! - mondta a lány halkan, és Piton elképedve jött rá, hogy szinte várta ezt a reakciót, és nagyon csalódott lett volna, ha ez a gyerek nem így néz rá. Ilyen boldogan, ilyen bizalommal, ilyen sosem látott ragyogással a szemében… Hirtelen pokolian felidegesítette az a gondolat, hogy kezdi megszokni ennek a mugli lánynak a ragaszkodását, csillagszóróként szikrázó szemét, tündöklő mosolyát, a furcsa, érthetetlen rajongást, amivel ránéz… Vigye el az ördög ezt a kölyköt, még elhiteti vele, hogy komolyan így érez! Mit akar elérni ezzel?! Mi a célja, miért csinálja?! A jegye miatt nem lenne szüksége rá, hiszen az ő tárgyából jó! Akkor meg minek?! Na jó, rá fog jönni, hogy mire megy ki ez az egész!
- Most boldog?! Repült, a legfontosabb dolog sikerült, a többi tárgy nem lényeg! - mondta gúnyosan, megvetőn.
- Én ilyet sosem mondtam! - szegezte le Lena elkomolyodva, és fürkészőn vizsgálgatta a férfi arcát, képtelen volt rájönni, miért van az, hogy egyik pillanatban többet segít neki, mint bárki más, a következőben pedig szinte már ellenséges, anélkül, hogy bármi oka lenne erre.
"Talán majd egyszer megértem!" - gondolta, és kicsit elszomorodva jött rá, hogy idén nyáron már nincs erre sok esélye. Nemsokára kezdődik az év a mugli iskolájában, és el kell mennie innen.
"Hosszú évek lesznek ezek!" - állapította meg magában fejcsóválva.
- Nem, ilyet nem, csak hasonlót! - húzta el a száját Piton, aztán megfordult, és lobogó talárjában elsuhant a kastély felé, anélkül, hogy még egy pillantásra méltatta volna a meglepett gyereket.
Már megint ez a fürkésző tekintet! Ez a mániája! Mintha bele akarna látni! Szinte megijedne tőle, ha nem tudná biztosan, hogy képtelen erre, hiszen nem is tanulta, és észre is venné, ha az agyába akarna piszkálni! Nem ilyen jellegű az érdeklődése, inkább Dumbledore-ra hasonlít, az ő szelídségére ismer ebben a barna szempárban, csak ennek a lánynak a tekintete szinte simogatóan lágy és… milyen is… gyengéd? Zavarbaejtő… Szerencsére vége lesz a nyárnak hamarosan, és elmegy innen! Remélhetőleg jövőre már vissza sem jön! Éppen elég baja van év közben azzal a sok kölyökkel, ráférne egy nyugodt nyár, ami az idén elmaradt, Miss Flowernek köszönhetően! Mindegy, már csak három nap, és elmegy! Ha van egy csepp szerencséje, meg a lánynak egy szikra józan esze, akkor sosem látja többé! Nem lehet szünet nélkül tanulni, évekig! Nem fogja bírni, fel fogja adni! Már csak három nap… Három nap, és vége! Csak három…