Mosoly

Tartalom: SS/HG, kivételesen saját. Elég szokatlan helyzetbe kerül szegény szeretett professzorunk... Nem tudom hova sorolni, eredetileg humorosnak szántam, de magam sem tudom, milyen lett. Várom a véleményeket!
Korhatár: Korhatár nélkül
Kategóriák: Humor
Szereplők: Hermione Granger, Perselus Piton
Műfajok: komédia, novella
Figyelmeztetések: Nincs

Szerző megjegyzése: Még mindig (már megint) köszönöm Emsilisnek a kitartó bétázást!

Hermione Granger teljes elszántsággal kevergette reggeli kávéját. Az elszántság persze valójában egészen másnak szólt, de abban a pillanatban szerencsétlen kávén kívül nem tartózkodott más a helyiségben.

Perselus Piton ekkor éppen békés mosollyal az arcán átfordult a másik oldalára, elégedett morgással magára húzva a takarót. Éjszaka néhányszor lerántotta róla fázós kedvese, így még félálomban is elégedettséget érzett, hogy végre az egész az övé lehet.

Miután a csésze kiürült, Hermione felkelt az asztaltól, lendületes mozdulattal elmosta és helyére varázsolta a bögrét, majd a konyha közepén mozdulatlanul állva hallgatózni kezdett. Ahogy hallgatta a csöndet arcán ördögi mosoly terült szét. Harcra fel! - bíztatta magát.

Néhány másodperccel később már a hálószoba ajtaját próbálta hangtalanul belökni. Majd az aprócska résen, amit még hangosabb nyikorgás nélkül el tudott érni, óvatosan beosont. Ahogy az ágy mellett megállt korábbi mosolya még szélesebb lett, szemében gonosz kis szikrák csillogtak. A gyenge kis hangocskát a fejében, ami egyre hangosabban sutyorogta, hogy ezért még bajba fog kerülni, igyekezett határozottan nem meghallani.

Gyorsan, mielőtt minden bátorsága elillanna intett a pálcájával néhányszor, majd dolga végeztével vidáman figyelte az alvót. Szemében a gonosz kis szikrák helyét vidámság vette át, és próbálta elnyomni az egyre erősebb késztetést, hogy megsimogassa a férfi arcát. Végül az akarat győzedelmeskedett a szív felett, persze fontos szerepe volt ebben annak is, hogy el tudta képzelni, mit szólna Perselus, ha így meglátná, úgyhogy ugyanolyan csöndben, mint ahogy jött, távozott.

**

Néhány órával később együtt ültek az asztalnál, némaságba burkolózva. Piton újságot olvasott, Hermione arcán ismét furcsa mosoly nyomai mutatkoztak. Halkan sóhajtott, jó mélyet lélegzett, hogy erőt gyűjtsön, majd megszólalt:

- Kaptunk egy meghívást estére. Lenne kedved?
- Meghívás? – felelt cinikus hangsúllyal a férfi.
- Csak egy vacsora… - felelt Hermione ismét halkan sóhajtva. – Olyan rég voltunk már együtt valamerre.
- Valamerre? – hangja egyre gúnyosabban csengett.
- Tudod, hogy értem! – A fiatal nő megpróbálta elfojtani éledező dühét, hogy ne legyen túl csípős a válasza, hiszen azzal saját esélyeit csökkentené.
- Nem. Hogyan? – morogta vissza, tüntetően magasabbra emelve az újságot.
- Nem jó mindig itthon ülni. Igazán kimozdulhatnánk néha.
- Mi a jó abban, hogy más emberek tátott szájjal bámulnak és locsognak rólad?
- Azt hittem, nem érdekel mások véleménye. Hogy nem veszel tudomást másokról. Mi ez a hirtelen érzékenység, Perselus? – dobta vissza a labdát.
- Csak szeretem a csöndet és a nyugalmat. Miért kell neked mindig menni valahova?
- Hiszen csak egyetlen estéről lenne szó! – fogta látszólag könyörgőre a nő, bár szemei elárulták volna, ha a férfi nem bújik el az újságja mögé.
- És utána békét hagysz végre? – mordult vissza.
- Persze, ez csak természetes – felelt Hermione egy picit túl gyorsan. Piton el is emelte a már majdnem az orrát súroló újságot, és gyanakodva végigmérte. A nő azonban sok mindent tanult már a férfi mellett, így nyugodt félmosollyal viszonozta a pillantást. A tanárt ez nem nyugtatta meg, Hermione szinte látta, ahogy megszólal fejében a vészcsengő.
- Hova is akartál menni? – tette fel veszélyesen halkan a kérdést.
- Oh, nem nagy társaságba – óvakodott attól, hogy azonnal bevallja az igazságot.
- Hermione!
- Tudod, mindig is meg akartad kóstolni a nagymamám húslevesét…

Perselus először értetlenül nézett, majd ahogy villámcsapásszerűen megvilágosodott arcán ingerültség, visszafojtott düh, végül kétségbeesés futott át. Az újságot lecsapta az asztalra, és szikrázó szemmel fürkészte a vele szemben ülőt.

- Még hogy griffendéles – fújtatta.
- Jól fogod érezni magad, biztos vagyok benne – válaszolt higgadtan, miközben gondolatban hozzátette: Biztos vagyok benne, hogy nem. Csak éljük túl…

A férfi még egy darabig farkasszemet nézet vele, majd belátva, hogy már megígérte, dühödten kivonult, és csak azért nem vágta be az ajtót, mert az nem illett volna az eleganciájához, és rontotta volna a hatást. (Szerző: na meg megszokta, hogy utána lobog a talárja, és nem akarta rávágni az ajtót, az tényleg rontotta volna a hatást…)

**

Hermione belekarolt a morcosan álldogáló Perselusba, majd hoppanált. Másodpercekkel később, kicsit szédülve, de biztonságban megérkezve a nagyszülei ajtaja előtt várakoztak arra, hogy beengedjék őket. A férfi igyekezett a gondolatai erejével hatni az otthon levőkre, hátha sikerül elérni azt, amit a Roxfort védővarázslatai is – muglik távol tartása - de ezúttal nem járt szerencsével. Az ajtó kitárult, és Hermione nagymamája kíváncsian mérte végig őket a kiszűrődő fényben.

- Drágám! Olyan rég láttalak! Jó, hogy végre meglátogatsz minket! Kit hoztál magaddal? Csak nem a kis barátod? Na gyertek be, hadd nézzem meg magamnak a fiatalembert!

A fiatalember kezdte magát határozottan rosszabbul érezni, de mivel Hermione könyöke már eltalálta egyszer az oldalát, és épp ismét útjára indult, inkább gyorsan lépett egyet előre. Eközben a nő félre állt az ajtóból, és bekiabált a nappaliba:

- Papa! A mi kis drágánk van itt! Képzeld, elhozta a barátját! Helyes fiatalember! Gyere, köszönj nekik! – hangja kezdett igen magas régiókat elérni, így Piton elgondolkodott, hogy némító varázslatot szórjon rá, bedugja a fülét, vagy, bár ezt még magának sem akarta igazán bevallani, hogy nem lenne-e jobb, ha gyorsan elfutna…

Az apró előszoba végén ekkor megjelent egy alacsony, kicsit köpcös idősebb férfi, arcán széles mosollyal, kíváncsian vizsgálódó szemekkel. Perselus úgy érezte, már hárommal többen vannak, mint ami még ideális lenne.

- Hermione! Már azt hittem, nem emlékszel, merre lakunk! Gyere ide, olyan rég láttalak! Nem fogytál? Olyan sovány az arcod! Nem eszel eleget! – fordult unokájához, tudomást sem véve a férfiról, aki mellette szorongott.
- Igazad van papa, ez a lány egyre csak fogy. Még mindig nem eszik rendesen, ugye? – fordult aggódó arccal Perselushoz.
- Oh, elnézést – vette ekkor észre a nagypapa is a tanárt. – Paul Granger – nyújtott kezet. – Örülök, hogy végre megismerhetem! Remélem, vigyáz az unokánkra!

A férfi erre már csak döbbenten bámulta a nála jó két fejjel alacsonyabb embert. A kézfogásra is csak jó pár másodperc késéssel reagált. Határozottan kezdte magát rosszul érezni, ahogy a két nagyszülő mustrálgatta, tetőtől talpig.

- Jaj, drágáim, gyertek be! Biztosan átfáztatok odakinn. Majd a papa rak fel egy finom teát, és persze mindjárt ehettek is, csak megmelegíti. Addig üljetek csak le a nappaliban!
- Mama, nem biztos, hogy Perselus éhes.
- Ugyan, olyan nincs, hogy egy férfi nem éhes! Az én főztömet egyébként is meg kell kóstolnia – nézett máris megbántottan az unokája mellett állóra, mintha a némán álló alak kritizálta volna a még fel sem tálalt vacsorát.

Néhány perccel később már a kanapén ültek, tisztes távolságban egymástól. A varázsló határozottan kellemetlenül érezte magát a mugli házban. Mióta végzett a Roxfortban nem járt ilyen házban, és nem is ismerte az új találmányokat. A sarokban sípoló, beszélő és villogó dolog olyan szinten megzavarta, hogy reflexszerűen pálcát rántott, amikor beléptek az ajtón. Csak az volt a szerencséje, hogy a nagymama éppen kiment parancsokat osztogatni férje után a konyhába.

Így végül, komolyabb kellemetlen helyzet nélkül helyet foglalt kedvese mellett, figyelve, hogy legalább egy párna legyen köztük, és igyekezett kizárni a fejéből a furcsa zajokat, és nem tudomást venni az ismeretlen tárgyakról. Hermione bátorítóan paskolta meg a kezét, amire egy igen dühös pillantást kapott válaszul.

Közben a konyhában serény munka folyt, és néhány halk mondatfoszlány is behallatszott:

… na rakj még egy kis húst oda, láttad milyen vékony az a fiú, legalább nálunk egyen rendesen… biztosan nincs elég idejük, a mai fiatalok olyan sokat dolgoznak…nem túl idős hozzá…közöttünk is van tíz év…de olyan mogorva arca van…

Perselus ’mogorva arca’ a szavakat hallva még jobban elsötétült, miközben egy ’ezért még megfizetsz’ pillantást vetett Hermionére. A nő nyelt egyet, majd bátran rámosolygott, végül is, valami ilyesmire számított…

- Na gyertek drágáim, elkészült a vacsora!
- Mama, kérlek, nem biztos, hogy olyan sokat tudunk enni! Nem rég ebédeltünk – próbálkozott Hermione, de megadóan elindult a konyha felé, feltűnésmentesen magával rántva párját.

Az idősebb nő mintha meg se hallotta volna, elégedetten ment utánuk a konyhába és miután asztalhoz ültek, mert még egy-egy kanál levest az egyébként is csordultig levő tányérokba. Perselus szemöldöke igen magasra szaladt, mikor meglátta az elé tett adagot. A leves gyanús dolgokat tartalmazott, és zavarta az is, hogy nem tudta beazonosítani miféle lehet.


Ekkor Hermione nagypapája is előkerült a tűzhely mellől a gőzölgő teáskannával, és miután szemügyre vette a helyzetet, meg is szólalt:

- Mostatok kezet? – a férfi döbbent arckifejezését látva szigorú arccal folytatta. – Gyerünk, menjetek kezet mosni! Biztos mindenfélét összefogdostatok útközben!

Hermione fel is kelt az asztaltól, ismerve nagyszüleit, és egy ’jobb lesz, ha te is megmozdulsz’ pillantást küldött Perselus felé. A férfi kelletlenül felállt, de egyre inkább elöntötte az érzés, hogy itt valami nem stimmel. Remélte, hogy ez csak egy rémálom…

Mindketten kezet mostak hát, és a nő közben suttogva próbált lelket önteni élete párjába, nem sok sikerrel. Válaszul csak néhány beazonosíthatatlan és nyomdafestéket nem tűrő szót kapott.

Mikor végül visszaültek az asztalhoz, Perselus reménykedni kezdett, hogy talán végre csönd lesz, és nyugalom. Tévedett…

- Nem vetettek fel papucsot! Fel fogtok fázni! – kezdte ismét a nagypapa, majd azonmód kiviharzott, és két pár papuccsal tért vissza, egyet-egyet letéve a pár tagjai elé. Perselus már nem tudta elrejteni megszokott álcája mögé gondolatait. A megdöbbenés, kétségbeesésé, menekülésvágy rohamosan váltotta egymást. Igaz, csak Hermione ismerte fel a jeleket, de az is éppen elég volt. A férfi komolyan hajtogatni kezdte magának, hogy csak álmodik, miközben felhúzta az elé tett papucsot, majd füle mögé tűrve haját megpróbálkozott a levessel.
- Na, ugye hogy finom? – tette fel azonnal a kérdést a nagymama. A tanár félre is nyelt, hosszas köhögés után jutott csak újra levegőhöz. A kérdés elhangzásakor épp azt próbálta kitalálni, hogy mi lehet az a piros és az a zöld cafat a tányérban. – Túl forró? Cicám, ne haragudj, fújd meg egy kicsit! – folytatta ezt látva a nagymama Pitonhoz fordulva, amivel csak azért nem idézett elő újabb köhögő rohamot, mert a férfi éppen vizsgálgatta a kanálban úszkáló izéket. Aztán mélyen elgondolkozott azon a lehetőségen, hogy mi lenne, ha sikeresen félrenyelne. Határozottan szép dolognak tűnt a halál.

Miután végeztek a néhány fazéknyi levessel a nagyszülők lelkesen elpakolták a tányérokat, és előhozták a másodikat.

- Csirkét sütöttem tegnap, remélem, szeretitek. Drágám, rizst vagy burgonyát szeretnél? – fordult a gondolatban különböző menekülési lehetőségeket fontolgató férfihoz.
- Persze, mama. Csak ne adj túl sokat! – próbált Hermione is menekülni a végzet elől. Ő szinte látta, mi zajlik a tanár fejében, így jobbnak látta nem tovább feszíteni a húrt.
- Hát akkor mi hagyunk is benneteket, ha kell valami, szóljatok nyugodtan! – felelt kissé megbántottan, majd visszavonultak a nappaliba.

Perselus nem szólt semmit, de a vele szemben ülő nőre vetett pillantása mindent elárult…

**

Nem sokkal később már ismét a kanapén ültek, és beszélgettek. Vagyis Hermione beszélgetett, Perselus füstölgött, dühöngött és azon gondolkozott, ha kiugrana az ablakon, mennyi bájitalra lenne szüksége, hogy helyre tegye ripityára tört csontjait. Majd szomorúan arra a végeredményre jutott, hogy ennyi nincs készleten, a Mungóba pedig nem hajlandó menni, így ülve maradt. Remélte, hogy legalább némán végigülheti az est hátralevő részét, de úgy tűnt, a szerencse ma ellene van, mert Paul hozzá fordult.

- Hermione mondta, hogy tanít. Szereti a diákokat? Hogy van hozzájuk türelme?

Perselus majdnem eltátotta a száját erre a kérdésre. Ugye nem kérdeztek tőle komolyan ilyet? Most mégis mit mondjon? Hogy utálja mindet? Ostoba tökfilkók? Paul arcán látszott, hogy kezd kételkedni unokája párjának értelmi képességeiben a hosszúra nyúló csend alatt. Így a férfi végül valami féligazság mellett döntött.

- Kevés olyan diák van, akivel tényleg érdemes foglalkozni – morogta.
- Igazán? De a mi kis drágánk ilyen volt, nemde? – kérdezett vissza büszkén. Perselus már átkozta magát az előbbi mondatért, főleg, mivel Hermione elpirult mellette arra gondolva, hogyan is foglalkozott vele a tanár…
- Igen, ő kiemelkedett a tudásvágyával – préselte ki nagy nehezen. A nő meglepetten pillantott rá, még sosem dicsérte meg.
- Hát igen, mindig is büszkék voltunk rá… - vágott közbe a nagymama, majd történeteket kezdett mesélni arról, hogy hogyan mutatta ki a lány már pici korában, hogy milyen okos és találékony. Perselus egy fél órával később meglepve vette észre, hogy érdeklődve hallgatja a történeteket, olykor még el is mosolyodva rajtuk. Legszívesebben felpofozta volna saját magát, hiszen biztosan Hermione is észrevette rajta, hogy mennyire kíváncsi volt.

Egy jó fél órával később elfogytak a történetek, és ismét Paul szólalt meg.

- És mikorra várható a dédunokánk? – Perselus erre ismét félrenyelt, és elkerekedett szemmel, elfehéredő arccal nézett a mellette ülő nőre. Hermione először elpirult, majd felkacagott.
- Papa, erről még nem beszélgettünk. De észre fogjátok venni, ha lesz dédunokátok – felelt kacsintva. A tanár igen nehezen heverte ki a sokkot, és innentől kezdve az est hátra levő részében már nem is tudott másra gondolni. Igen gyakran vetett bizalmatlan, kérdő pillantást Hermionére, aki erről egyszerűen nem vett tudomást.

Elköszönéskor lelkükre kötötték, hogy mihamarabb látogassanak el ismét. Perselus azonmód meg is fogadta, hogy soha többet nem lépi át azt a küszöböt.

**
Ahogy hazaértek a férfi dühödten vonult el a fürdőbe, és egy jó órára magára is zárta az ajtót. Hermione elővette a reggeli látogatás eredményét, és békésen bebújt a takaró alá, egy csésze teával. Elégedett volt, hiszen Perselus csak a tévét, a gáztűzhelyt és a konvektort akarta megátkozni…

Éppen olvasgatott, amikor a fürdő ajtaja nagyot dörrenve kivágódott, és Piton a nőről tudomást sem véve ledobta a köntösét, befeküdt az ágyba és egy pálcaintéssel kioltotta a fényeket.

Hermione arcán mosoly bujkált, amit szerencsére a sötétben a férfi nem láthatott, majd halkan sóhajtva intett pálcájával, így ismét meggyulladtak a gyertyák. Ahogy világosság árasztotta el a szobát tüntetőleg lapozott egyet. Perselus fújtatás és fogcsikorgatás keverékét produkálta, majd egy elegáns mozdulattal eltüntette a nő kezéből a könyvet, és ismét kioltotta a fényeket.

Végül Hermoine felkelt, bevonult a szabaddá vált fürdőbe, és úgy döntött, a vitát holnapra hagyja.
Mire visszaért a férfi már az igazak álmát aludta, de arcáról ezúttal nem tűnt el a majdnem egész este viselt dacos kifejezés. Még álmában is dühöng - nevetett magában Hermione.

**

Hermionének szerencséje volt, ő ébredt hamarabb. Tartott tőle, ha nem így történik, esetleg álmában éri a kegyetlen végzet.

Kiballagott a konyhába, és nekiállt Perselus kedvencét készíteni reggelire. Hátha ezzel meg tudja puhítani egy kicsit, hátha nem kell bevetnie titkos fegyverét… Nem sokkal később az illatok előcsábították a férfit is, de továbbra sem szólt hozzá, vagy nézett rá. Töltött egy csésze kávét, és eltemetkezett a Reggeli Prófétában.

Hermione nyűgösen sóhajtott, majd betolta az újság alatt a jól megpakolt tányért egy villával együtt. Perselus továbbra sem vett róla tudomást.

- Perselus, mennyi ideig nem akarsz beszélni velem? – kérdezte megadóan. A férfi meg se rezdült, bár az újságban is elfelejtett lapozni egy ideje. – Kérlek, tudod jól, hogy már egy éve megígértem, hogy meglátogatjuk őket. – Semmi reakció. – Ha megmondom, hova akarok menni, biztosan kitaláltál volna valamit – folytatta egyre kisebb meggyőződéssel.

Végül be kellett látnia, hogy hatástalanul próbálkozik, így zsebéből előhúzta az előző reggeli látogatás eredményét. Megszemlélte, majd becsúsztatta a tányér mellé, az újság alatt. Perselus felnyögött.

- Ha nem beszélsz velem, lehet, hogy véletlenül elküldöm ezt a képet a Roxfortba. Igazán édesen mosolyogsz rajta... Cicám…