A novellát Wilbur Smith A folyó Istene című könyv zárósorai ihlették

Esküvő után

 Az eső csak végtelen párafelhőket hagyott maga után, mely füstként homályosította el a sötétkékbe öltözött eget. A csillagok az apró gyémántok különös ragyogásával pettyezték ezt a csodaszép  bársonytakarót, a legnagyobb ékkő, a Hold pedig pont a fejem fölött világított a maga kerek teljességében, pompájában, fenségességében… Tömény szag csapta meg az orrom, pár percig levegőt se kaptam, csak partra vetett hal módjára tátogtam, s próbáltam magamba szívni az életet jelentő oxigént. De miféle életet?... Ezek után már csak szánalmas tengődés, borzalmas, egyhangú napok juthatnak nekem osztályrészül. Nem számíthatok semmi jóra, hiszen ezen végzetes nap megölte az utolsó reményemet is… Reményemet a boldogságra. De megfogadtam, hogy nem sírok emiatt. Nincs is annál szánalmasabb, mintha sír az ember a reménytelenség miatt.

 Azt mondják, a remény hal meg utoljára, de sokkal jobban tenné, ha néha először halna meg. Utáltam magam, mert annyi keserves év, annyi sérelem után még mindig élt a szívemben egy iszonyú vágy… Betegesen kívántam az Ő szeretetét… Milyen borzalmas, hogy imádtam őt! Nincs is mocskosabb, szánalmasabb érzés a reménytelen szerelemnél… Érthetetlen és értelmetlen vágyakozás egy ember után, aki sosem lehet az enyém, szívszorító fájdalom, tengernyi kín, ó, átkos szerelem… Rémes szerelem… Gusztustalannak éreztem magam, fertőzöttnek, gyógyíthatatlan betegnek, mi több: őrültnek, akit legjobb lenne már vinni is a Szent Mungóba. „Igen” - gondoltam magamban -, „Pontosan odavaló vagyok… kórházi ágyba, fehér falak közé… Hogy a gyógyítók kioperálhassák a szívemből a Szeretetet.”

 Ökölbe szorítottam kezem, melynek felszínén kidagadtak a liláskék, duzzadt erek… Körmeimet annyira belevájtam tenyerembe, hogy kis sebet ejtettek azok puha párnáin, s lassan, komótosan szivárogni kezdett belőlük a skarlátvörös vérem. Csak pár cseppnyi volt, ami végigcsurgott a csuklómon, mégis megbűvölten néztem. Élveztem, hogy fáj, és reméltem, hogy talán jobb belátásra bír ez az egész, de tévednem kellett… nem változtam. Ugyanaz maradtam…

 Egy szánalmas, reménytelenül szerelmes férfi, aki elvesztette a maradék büszkeségét is…

 Ráadásul, mindennek tetejébe egy sárvérű boszorkányt imádtam – és imádok még ma is - oly’ hevesen, hogy azt hittem, kettészakad a szívem, ha ránézek… Azt is mondják, hogy az igaz szerelmes örül, ha boldognak látja vágyakozásának tárgyát, de rá kellett jönnöm, hogy én erre sosem leszek alkalmas. Nem tudtam elviselni a tudatot, hogy szeretek egy mugli származású boszorkányt – ráadásul viszonzatlanul! Világos volt számomra, hogy nem leszek képes arra, hogy vidámságot színlelve gratuláljak neki, és őszinte örömmel nézzem őt, mint valaki más kedvesét… Nem, az én szeretetem nem ilyen tiszta, sokkal inkább valami gyűlölködve-imádó, kínzó gyötrelem…

 Csak álltam ott, az eresz alatt, magányosan és elveszetten. Jól tudtam, milyen nap volt az: James és az Ő esküvője… Apró zsákutcában tartózkodtam; a házak, melyek körbezárták, kellő sötétséget szolgáltattak számomra, így a pár négyzetméternyi tér tökéletes búvóhelynek bizonyult. Ők nem láthattak engem, bár, ami azt illeti, szerintem nem is akartak. Nem hívtak meg a menyegzőre, és persze az azt követő lagzira sem, igaz, akkor se mentem volna, ha fizetnek érte. Minden kínzásnál rosszabb lett volna látnom, ahogy az Ő kecses keze belesimul Potter izzadt mancsába… ahogy ajkaik egyesülnek egy forró csókban…

 Képek jelentek meg előttem, riasztó, borzalmas képek. Arcomat vérfoltos tenyerembe temettem, s lassan négy lábra ereszkedtem. Tudtam, hogy én vagyok a legrosszabb ellenségem. Én, az a másik Perselus Piton, aki szeret és reménykedik, a történtek ellenére… Lennék inkább félember, érzelmek nélkül tengődő, csak ne kínozna ennyire a szeretet… Sokan mondják, hogy a szerelem a legszebb, amit egy ember érezhet, csak épp gyakran elfelejtik hozzátenni, hogy ez a leghalálosabb méreg is, mely őrületbe kergethet nőt és férfit, öreget és fiatalt, gazdagot és szegényt. Rangra és korra tekintet nélkül szedi áldozatait.

 Hallottam és láttam a mulatozókat, ez is iszonyú volt. Már az utolsó vendégek is hazaszivárogtak, mégsem akaródzott kijönnöm rejtekhelyemről. Megnyugtató volt a sötétség, a tudat, hogy nem figyelnek, nem törődnek velem, és legfőképpen: nem gúnyolódnak az ostobaságomon. Bár magam is ezt tenném... Már mióta gúnyolom azt a másik Perselust – az örökké remélő, buta Perselust… De hatástalan, Merlinre, érzékelten fickó lehet. Nem hallgat a jó szóra, elképesztően utálom.

 Már hajnalodott, ám az ég továbbra is önkényesen gyászos külsőt öltött, nem volt hajlandó felvenni rózsaszín ruháját. Nem is csoda, ilyen esemény után… Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy ez az első közös napjuk, az első, amit házastársakként töltenek… Akkor szenvedtem így utoljára, mikor hetedikben kiderült, hogy együtt járnak. Mondjuk abban az időben még másféle eszközökhöz nyúltam... Meg akartam ölni Pottert, végezni vele, hogy egy porszem se maradjon utána, senki ne hullasson érte még egy könnycseppet se. Ki akartam irtani a világból, mert nincs joga itt élni, ha ilyen fájdalmat okoz egy embernek…  nekem…

 De most nem tehetek semmit. Ami azt illeti, nem is akarok. Ugyan mit csinálnék? Megölném? És akkor talán Lily szeretne?... Érezne vonzalmat egy olyan férfi irányába, aki megölte a férjét? Talán csak még jobban elmélyíteném a gyűlöletét. Mert, igen, Ő gyűlöl engem, ha nem is annyira hevesen, mint Potter, de utál, az biztos. Elvégre mit szerethetne egy olyan nő, mint ő egy olyan férfiban, mint én?...

 Zsákutca. Ott álltam a zsákutcában, és pontosan úgy is éreztem magam, mint akinek az élete is egy zsákutcába futott. Tehetetlenségemben már nem is akartam mást, csak hazajutni, leheveredni az ágyamba, és aludni egy nagyot… hátha nem kelek fel többé, és nem kell elviselnem ezt a szaggató fájdalmat. Hátha az alvás végleg megszabadít kínjaimtól… Hátha…

 Óvatosan osontam a jobb oldali ház szegletéig, s onnan kémleltem ki. Az utca tökéletesen kihaltnak tűnt, egy árva hangot se hallottam. „Ez csakis azt jelentheti, hogy már mindannyian hazatértek” – konstatáltam némileg felvidultan, majd lassan kiaraszoltam a pocsolyák által tarkított járdára. A magas lámpák vibráló fénye különös táncot lejtett a mindent ellepő víz gyengéden hullámzó felszínén. Hűvös, lágy szellő lengette fekete taláromat, sötét hajam bizarr uszályként lobogott vállam felett. Lépteimet tocsogó hang kísérte, amint kezemet zsebembe süllyesztve vonultam végig az úton. Egy hirtelen ötlettől vezérelve rágyújtottam egy Silk Cutra, gondosan ügyelve arra, hogy az ereszről fejemre csöpögő, maradék esővíz nehogy eloltsa a pálcám által keltett lángot. Kicsit megkönnyebbültem a tudattól, hogy már nem kell abban a borzalmas zsákutcában töltenem az óráimat, s hogy negyed órán belül hazaérek. Nem akartam tudni a világról, ezért szemeimet majdnem lehunytam; csak éppen annyira tartottam nyitva őket, hogy láthassam az előttem fekvő utat.

 Így, utólag visszagondolva ez nagy hibának bizonyult. Pár percen belül bódító álmosság tört rám, ami furcsa jelleget kölcsönzött lépteimnek; ide-oda dülöngéltem járás közben, úgy festettem, mint aki részeg. Már nem is szívtam a cigit; az csak hetykén fityegett szám sarkában, rengeteg hamut pergetve talárom elülső részére. De már ez sem érdekelt. Nem foglalkoztattak többé olyan kicsinyes, földi dolgok, mint a bagó. Lábaim egyre lassabban vették a métereket, míg végül az utca közepén végleg felmondták a szolgálatot: összecsuklottam, akár egy élettelen rongybaba.

<center>* * * * * </center>

  Zúgó fejjel ébredtem. Szinte abban a pillanatban, amint kinyitottam szemeimet, megállapítottam, hogy valami baj történhetett velem, ugyanis fehérre meszelt falak és halványzöld rácsok vettek körül: kétségtelen volt, hogy kórházba kerültem. Nyilván jó néhány órát átaludhattam, ugyanis a dolgozók által szélesre tárt ablakokon beáramló, tömény napfény arról árulkodott, hogy már délelőtt lehet. Megdöbbenve láttam azt is, hogy valaki út közben megszabadított fekete taláromtól, s most egy, gusztustalanul zöld hálótalárt viselek. A fejemben mintha ezer ördög csatázott volna; semmi mást nem éreztem, csak hasogató, zsibbasztó fájdalmat és kínzó hiányosságot az emlékezetemben. „Hogy kerültem ide? Ki hozott el? Mi történt velem?” – kérdeztem magamtól, ám választ természetesen nem kaptam. Minden apró mozdulatomat hasogató fájdalom kísérte. Megpróbáltam kizárni a világot, mint tegnap éjjel, hogy megint elszenderedhessek, de nem jártam sikerrel: legnagyobb szerencsétlenségemre magamra maradtam a gondolataimmal, aminél nincs is rosszabb érzés… Fejemben egymást kergették a riasztóbbnál riasztóbb elképzelések, miszerint hajnalban megkéselt egy portyázó tolvaj, vagy lefejelt egy agresszív kviddicsjátékos… de hiába, minden homályos és tisztátlan maradt. Mintha az agyamra is olyan köd ereszkedett volna, mint ami tegnap az utcákat borította…

  Kár volt az elmúlt hajnalra gondolnom, a szívem megint összeszorult a fájdalomtól. A gondolatra, hogy Lily és Potter nyilván mostanában ébredeznek egy fergeteges nászéjszaka után, olyan kínt okozott, melyet minden bizonnyal az se múlhatott felül, ami tegnap történt velem – akármi is volt az. Baleset, gyilkosság, akármi… Kétségbeesetten markoltam a puha párnát; úgy szorítottam, ahogy bírtam, de semmit se segített. Ugyanolyan elkeseredett és magányos voltam, mint tegnap.

 Hirtelen léptek zaja verte fel néma magányomat. Hallottam, ahogy tűsarkú, női cipők kopognak a folyosó kövein. „A gyógyítók slampos gumitalpút hordanak” – villant át az agyamon. – „Tehát csakis egy látogató lehet…” S mivel rajtam kívül senki se tartózkodott a kórteremben, páratlan logikámmal azonnal rájöttem, hogy egy hölgyvendég fog érkezni – és rám lesz kíváncsi.

 Lehetőségek egész garmadáját sorakoztattam fel magamban, arra vonatkozóan, hogy pontosan mit tegyek, mi lenne a helyes. Elsőként az merült fel, hogy maradjak hideg és megközelíthetetlen, bárki is legyen a jövevény, hiszen a többség úgy ismer, mint szótlan, büszke jégkirályt. Azonban ezt követően egy sokkal jobb megoldás jutott eszembe: magamra rántottam a takarómat, szorosan lehunytam a szemeimet, és alvást színleltem. Próbáltam a lehető legegyenletesebben szuszogni, ám éreztem, hogy szívem hevesebben kezd verni a ronda, zöld hálótalár rejtekében. Ő volt az, Ő, Lily Evans… vagy inkább Lily Potter. Édes parfümjének illata már messziről érződött, és mikor belépett a terembe, végleg megbizonyosodtam afelől, hogy senki más nem jöhetett megnézni, hogy vagyok, csakis Ő.

 Nagyon szántam és gyűlöltem magam, amiért ennyire feldúlt a jötte, de mégis, olyan földöntúli boldogság kerített hatalmába, hogy nem tudtam elrejteni egy apró mosolyt, mely végig ott játszott a szám sarkában monológja alatt – akkor is, mikor leginkább sírni lett volna kedvem.

 Lily lassan, óvatosan közeledett az ágyam felé – nyilván észrevette, hogy alszom, és nem akart felébreszteni. Mikor elérte ágyamat, megállt, s hallgatott. Abban a pillanatban átkoztam magam a színlelés miatt: szerettem volna, ha nyitva van a szemem, és beszélhetek vele, ha megkérdezhetem, pontosan mi történt, és ő honnan tudja, hogy ide kerültem… „Várjunk csak!” – jutott eszembe. – „Mi van, ha pont ő talált rám? Ő hozott ide… Ó!”

 Jéghideg ujjak érintését éreztem égő homlokomon. Beleborzongtam.

 - Hát egészséges vagy – suttogta. – Nincs semmi bajod, az orvosok szerint csak zúzódások vannak a bőröd felszínén, semmi komoly. – Itt nagyot sóhajtott. – Hogy én mennyire megkönnyebbültem! Nem is tudom, mi lett volna velem, ha történik veled valami.

 A torkom szárazon kattant. Cserepes ajkaim kissé szétnyíltak, szempilláim pedig – legnagyobb bosszúságomra – megrezzentek. Pedig próbáltam mozdulatlan maradni, de szavai frenetikus hatással voltak sajgó testemre; ez a pár mondat éltető erőként száguldott végig minden részemen, s ütemre dobbant a szívemmel.

 - Persze – tette hozzá szórakozottan -, tudom én, hogy semmit se értesz abból, amit most mondok neked. – Szavai mégis ennek ellenkezőjéről árulkodtak. Valahogy rögtön az jutott az eszembe, hogy Lily tökéletesen tisztában van azzal, hogy ébren vagyok, és tökéletesen hallom őt. Puha tenyerével kisimította arcomból a kötés alól kikandikáló, fekete tincseimet. Gyors egymásutánban rázott a hideg és öntött el a forróság – ilyen gyengéden talán még sose ért hozzám. – De valahogy mégis olyan… megnyugtató, hogy látlak… Tegnap éppen a lagziról tartottunk hazafelé Jamesszel, mikor megpillantottunk téged. Meggyőztem, hogy menjünk oda hozzád, és végre fogjatok kezet a béke jegyében… Gondolom, meglep, hogy magához képest elég jól viselte volna a dolgot, és már indultunk is, mikor egyszerre összeestél az utca közepén. – Sóhajtott egy nagyot. – Alaposan beverted a fejed. Így, utólag látom, hogy semmi baj nem történt, de akkor borzalmasan néztél ki – motyogta, miközben gyengéden simogatta sápadt arcomat. – Fehér voltál, mint a fal, és olyan gyengének tűntél… azonnal idehoztunk, a Szent Mungóba. James ezek után hazament, én viszont itt töltöttem az éjszakát. Virrasztottam melletted.

 A szívem fájdalmasan összeszorult szavai hallatán. Tehát Lily itt töltötte az éjszakát… Nem Potterrel hancúrozott. Inkább rám vigyázott… Mert aggódott értem…

 - Házas ember lettem, hát nem különös? – folytatta kicsit élénkebben, bár én hangjából némi szomorúságot véltem kicsengeni. – Olyan furcsa belegondolni, hogy James és én egy pár vagyunk… másképp is történhetett volna. Úgy értem… - Keze ekkor arcomról a nyakamra siklott, melynek következményeként végtelen nyugodtság lett úrrá a testemen. Hideg ujjai érintésétől ütőerem vad lüktetése is kiegyensúlyozottabbá vált. – Szóval, miért pont James?... Én se tudom. Lehetett volna akárki más is, és most nézd meg… gyereket várok tőle. De hát jónak mondom, ugye?... Pont neked, Perselus… - Lily ekkor kicsit közelebb hajolt hozzám – ami azt illeti, olyannyira, hogy bőrömön éreztem édes leheletét. A gyomrom idegesen bukfencezett egyet. – Két férfit szerettem csupán egész életemben – halkította le a hangját -, az egyik te voltál. Talán a következő életünkben az istenek kegyesebb szemmel tekintenek a szerelmünkre.

 Erre már végképp nem tudtam mit mondani. A torkomat fojtogató könnyek lassan szivárogni kezdtek szememből… pedig megfogadtam, hogy nem sírok.

 Nincs is annál szánalmasabb, ha sír az ember a reménytelenség miatt… Ezt hittem pár órával ezelőtt.

 Csak most döbbentem rá, hogy ebben a pillanatban került pecsét a sorsomra.

 Sokkal reménytelenebb a helyzet, mint akkor.

 Immár mindkettőnk számára.

Kritikát írok!