Lillia_hun  

A férfi késő reggel ébredt. Nem kellett sietnie a keléssel, a reggelijét egészen tizenegy óráig bármikor elfogyaszthatta.

Fázósan kidugta lábát a takaró alól, és vakon tapogatózott vele a papucsa után. Világéletében hideg környezetben volt lakása, de kora előrehaladtával tudta értékelni a kellemes meleget.

Miután feltápászkodott az ágyból, elvégzett néhány egyszerű tornagyakorlatot, berakta fogsorát, majd a fürdőszobájába ment. Csak egy pillantást vetett a mosdó feletti tükörre: hófehér, hosszú, egyenes haj, horgas orr, szigorú tekintet, szolid ráncok néztek vissza rá.

Perselus Pitonon látszólag nem fogott az idő. Minél több haragosa volt, minél többen kívánták halálát, annál egészségesebb maradt. Még az öt év Azkaban sem ártott erős szervezetének – alig fogyott pár kilót, ez volt a kényszerű pihenő összes következménye.

A szobában koromfekete talárt öltött, majd reggelizni indult. Járása, ha nem is volt olyan délceg és szigorú, mint hajdanán, mégis tekintélyt parancsoló volt. Míg elért az étkezőig, többen – bentlakók és vendégek egyaránt – utána fordultak a folyosón, tekintetükben rémülettel.

Piton élvezte, hogy még most is képes ilyen hatást elérni – igazság szerint ez volt életében a legnagyobb öröm már jó ideje.

Az Öregek Otthonába kereken tíz éve költözött be. Nehéz döntés volt, de rá kellett döbbennie: rajta is, ha nem is látszik a külvilág felé, de azért fog az idő. Sok gonddal járt a bevásárlás, a főzés, a lakása fenntartása, egyre nehezebben tudott gondoskodni önmagáról. Mivel senkije sem volt, akire támaszkodhatott volna, keresett egy intézetet, amely nyugdíjáért cserébe tárt karokkal várta. Megvolt a napi ötszöri étkezés, és saját szobája és fürdőszobája is volt, amelyet kétnaponta takarító rakott rendbe. Voltak közösségi események, koncertek, varázslósakk partik. Minden hétre jutott valami, ami feldobta a lakók unalmas hétköznapjait.

Piton korábbi életében sohasem volt társasági ember, és ezen öreg napjaira sem változtatott. Lakótársait gúnyos lenézéssel kezelte, ritkán vett részt a „nagy eseményekben” - hisz a többi lakó egy része volt tanítványaiból került ki.

Pitont mégsem tette már boldoggá az az életforma, amelyet egész életében élt. Ugyan mi a jó abban, ha olyan embereket sérteget, akik elfelejtik bekapcsolni a hallókészüléküket, így azt sem értik, mit vág a fejükhöz, csak reflexből bólogatnak, miközben még bután vigyorognak is hozzá?

Az Otthonban egyedülálló nők és férfiak éltek, de akadt néhány házaspár is. Valaki kényelemből költözött be, de voltak olyanok is, akik gondoskodásra szorultak. Nem egy lakó alig múlt hatvan éves, de máris rosszabb egészségi állapotban volt, mint a volt bájitaltan tanár.

Reggeli után nem ment vissza a saját szobájába, hanem a társalgóban telepedett le. Ilyenkor szokta kiolvasni a napi sajtót, és néha beszédbe elegyedett egy-két „barátjával”.

A Heti Bájital eheti száma nem sok izgalmat nyújtott, így akaratlanul is a szobában tartózkodó többi lakót vette szemügyre. Ott volt Hektor, az Öregek Otthona aktuális szívtiprója - ha elemében volt a férfi, akár a fiatal nővéreket is levette a lábukról -, Argos, a szenilis, de felettébb mulattató volt minisztériumi ügyintéző, és Aran, az alig hatvan éves, de testileg teljesen leépült volt tanítványa. Éppen egy új lakót beszéltek ki.

- Évek óta özvegy – kiabálta Aran Argos fülébe. Mindenkivel kiabált, mert azt hitte, ha ő nem hall rendesen, akkor mások sem.

- Kicsoda? – kérdezte Argos.

- Az új nő. Jól tartja magát, és állítólag nagyon okos, talpraesett – kezdte magyarázni Hektor, miközben hetyke bajuszát pödörgette. - Csak azért költözik be, mert a gyerekei és unokái szétszóródtak a nagyvilágban, és nem akar egyiküknek sem a nyakára menni most, hogy volt egy balesete. Itt bentlakó nővér foglalkozik vele, de szerintem el tudja látni magát; még most is úgy használja a pálcáját, mintha húszéves lenne!

- Milyen baleset?

- Kikísérletezett valami új bájitalt, amivel egy mugli betegség gyógyítható. A bájital főzése közben egy egyszerűbb fázist rábízott a segédjére, aki sikeresen elrontotta, és volt egy robbanás. A segéd meghalt, ő pedig kerekesszékbe került, de az orvosok szerint csak ideiglenesen.

- Hol lakik? – érdeklődött Aran.

- A tizenegyesben!

Piton csak eddig figyelt a beszélgetésre, mert most elkalandozott a figyelme. A tizenhármas szobában lakott, így a beszélgetés témáját szolgáltató nő közvetlenül a szomszédja ezentúl. Mikor költözhetett be? Tegnap még biztos üres volt az a szoba. Felpattant a fotelból, és úgy döntött, tiszteletét teszi az új szomszédnál. Ha bájitalokat szokott főzni, talán eltölthet vele néha egy-két órácskát közös munkájukról beszélve.

Türelmetlenül végigsuhant a folyosón, majd bekopogott a tizenegyes ajtón.

- Szabad – szólt ki egy fáradt, de meleg, bársonyos hang.

Piton belépett, majd becsukta maga után az ajtót. A szoba még félig berendezetlenül állt, a sok doboz közül pedig egy apró, törékeny nő pillantott fel rá kerekesszékéből.

A nő kusza, ősz haja kontyba volt összefésülve, de a rakoncátlan tincsek igyekeztek kiszabadulni a szorításból. Meleg barna csokoládészín szemeiben először kérdés bujkált, majd tiszta döbbenet.

- Mrs. Weasley – nyögte Piton meglepődve.

- Hermione, ha megkérhetném – nézett rá könyörgően a szempár.

- Hermione – pontosított a férfi, szája szinte még nyitva a sokktól. Volt tanítványa, Ron Weasley özvegye lesz ezentúl a szomszédja? Hirtelen nem tudta, örüljön, vagy nem ennek a hírnek.

- Ön is itt lakik? Milyen kellemes meglepetés - udvariaskodott a nő. – Még alig néhány órája érkeztem, hogyan talált meg máris?

- Én nem… nem tudtam… új szomszéd… azaz én… - Piton itt nagy levegőt vett, hogy megszabaduljon az oly kínos zavarától. – Nem tudtam, hogy ön az, amíg be nem léptem. A szomszédban lakom, és gondoltam, beköszönök – mondta el értelmesen jövetele célját.

- Mióta ilyen udvarias? – nevetett fel jóízűen a nő, de szemében őszinte érdeklődés bujkált.

- Az előző lakóval nagyon jóban voltam. Mióta meghalt, üresen állt ez a helyiség. Titkon reménykedtem, hogy hasonlóan jó társaság költözik be.

- Erre jöttem én – nevetett újra Hermione.

Pitonnak nem volt alkalma reagálni a mondatra, mert kopogtak az ajtón.

- Szabad!

Az ajtóban Hektor állt, bevetésre készen. Piton hirtelen úgy érezte, meg kell mentenie ezt a nőt. Ha most nem küldi el Hektort, levakarhatatlan lesz, és nem hagyja áldozatát, míg okot nem ad valamilyen apró - hírnevét öregbítő - pletykára.

- Hektor, nahát! – szólalt meg gúnyosan. – Engem keresel, vagy Mrs. Weasley-t jöttél üdvözölni?

- Az utóbbi, engedelmeddel. Gondoltam a hölgy szívesen venné, ha valaki körbevezetné az épületben, megmutatva, mi hol van, és…

- Mrs. Weasley köszöni, de már nincs szüksége ez irányú szolgálataidra. Éppen az előbb fogadta el ugyanezen ajánlatomat!

- Köszönöm, Mr. Piton – pillantott érdeklődve a nő a két férfira, mint aki ki akarja találni, mi folyik itt – de ezt személyesen is tudom közölni Mr…

- Shepard, asszonyom. Hektor Shepard – hajolt meg a látogató, majd úgy döntött, jobb, ha visszavonulót fúj, legalább addig, amíg Piton a közelben van. – Engedelmével akkor nem is zavarom tovább. Örülök, hogy csatlakozik társaságunkhoz ezen az unalmas helyen. Jelenlétével jelentősen emelni fogja napjaink fényét – próbált bókolni, majd távozott, egy apró, gúnyos pillantást vetve „riválisára”. – Ebédnél feltétlenül számítok a társaságára – szólt még vissza, majd végleg elment.

- Mi volt ez? – kérdezte Hermione érdeklődve. – Miért… füllentett Mr. Shepardnak?

- Gondolom, nem árt, ha tudja, ez az úriember szívesen kerül… kompromittáló helyzetbe a hölgyekkel…

- Évek óta özvegy vagyok, gondolom, tudja – felelte erre szomorúan a nő.

- Olvastam az újságban a gyászjelentést. Részvétem. De ha már megígértem, körbekísérném az épületben.

- Köszönöm. Amint látja, történt egy balesetem.

- Látom, és sajnálom. Itt szerencsére nincsenek olyan akadályok, amik gátolnák a szabadon közlekedésben - nyögte ki, mivel ilyen helyzettel még nem találkozott. Csak sejtései voltak, mi sértő, és mi nem egy fogyatékkal élőnek.

- Ha lennének lépcsők, az sem jelentene gondot. Elolvastam néhány könyvet, és megtanultam a megfelelő pálcamozdulatokat, így szabadabban közlekedhetem ezzel a kerekesszékkel, mint gondolná!

- Helyes, akkor jöjjön – fordult sarkon Piton, és kisietett a szobából.

Hermione nem túlzott, tényleg tartotta vele könnyűszerrel a tempót. A férfi megmutatta az étkezőt, a közös helyiségeket, majd a kertet és az apró üvegházat. A végére hagyta a könyvtárat, mert tudta, ott időzik majd a legtöbbet a nő.

- Gyönyörű – ámult el az a tömött polcok láttán. – Nem is sejtettem, hogy ennyi könyv lehet egy ilyen helyen.

- Sajnos nem elég részletes gyűjtemény. Ha majd itt lakik már egy ideje, maga is rá fog döbbeni, mennyi alapmű hiányzik. De azért el lehet itt ütni néha pár unalmas órát – vallotta be Piton.

Az elkövetkező két órában a helyiségben nézelődtek, ritkán megszólalva. Valamilyen feszültség, riadtság akadályozta őket a közvetlen beszélgetésben, amiről fogalmuk sem volt, hogy került közéjük.

- Nem tegeződhetnénk, mint régen? – kérdezte végül egy hosszabb feszült szünet után könyörgő tekintettel Hermione.

- De, ha gondolod - pirult el Piton, majd kitört belőle egy kérdés, amit már évtizedek óta próbált megfejteni. – Szerinted hol rontottuk el?

A nő hosszú percekig nem felelt. Talán nem akart, talán csak gondolkodott egy megfelelő válaszon. Piton nem bírta a várakozást, és fennhangon merengett.

- Talán túlságosan is szerettük egymást – suttogta. – Olyan féltékeny voltam arra az ütődött Weasley-re, de végül mégis én löktelek a karjaiba!

- Ez nem igaz. Kettőnk döntése volt, hogy szakítunk, hogy nem folytatjuk tovább. Én új életet kezdtem Ronnal, míg te újra bezárkóztál a mogorva professzor szerepébe. Sohasem nősültél meg. Miért? – kérdezte szelíden az idős nő.

- Mert te voltál az igazi. Ha veled sem tudtam együtt élni, mit akarhattam volna valaki kevésbé fontossal?

- Pedig kezdetben minden tökéletes volt… Emlékszel, amikor elmentünk abba a mugli autósmoziba? Nem sokat láttunk a filmből - nevetett fel Hermione.

- Én legszívesebben a sétáinkra emlékszem. Kézen fogva bolyongtunk London utcáin, nem zavartatva se esőtől, se mások kíváncsi pillantásaitól. Ha fáztunk, összebújtunk, ha melegünk volt, összebújtunk – mosolyodott el az emlékekre Piton.

- Hány éve is volt? Ötvenöt?

- Igen, ötvenöt. Egy élet telt el azóta. És mondd csak, legalább boldog voltál?

- Igen – bólintott komolyan a nő. – Ron jó ember volt, Perselus. Imádott engem, majd imádta a gyerekeket is, akiket szültem neki.

- Hármat, ugye?

- Igen, hármat. Most már ők is idősek, mint mi.

- Öreg ember nem vén ember! – fenyegette meg játékosan a férfi. – Tudta?

Hermione rögtön értette, mire gondol.

- Nem, sohasem mondtam el neki. Szeretett engem, de ha megtudja, hogy a titokzatos idegen, aki miatt szerelmi bánat emésztett, te voltál, azt hiszem, kiábrándult volna belőlem. Nem kockáztathattam! Örülhettem, mert nem faggatózott soha, megértette, hogy nem akarok beszélni róla.

Ebédhez harangoztak, így lassan útnak indultak.

- Szörnyen rigolyás voltam, ugye? – kérdezte hirtelen Piton.

- Szörnyen – értett egyet volt szerelme. – Az agyamra ment, hogy megigazítottad utánam a törölközőt a fürdőben, ha nem ugyanarra az akasztóra raktam vissza használat után. És mit kaptam azért, mert egyszer lekakaóztam azt a lexikonodat! Pedig egy egyszerű bűbájjal meg tudtam tisztítani! De hagyjuk, én sem voltam tökéletes…

A férfi jókedvűen felnevetett.

- Meghiszem azt! – kezdett bele. – Énekeltél a zuhany alatt, pedig a hangoddal elmehettél volna kínozni az Azkabanba! Egyfolytában azt kérdezgetted, hogy szeretlek-e, mikor tudtad, hogy én ilyet sohasem mondok, csak érzek…

- És elvártam volna, hogy emlékezz az első évfordulónkra! – nevetett a nő is. – Amikor megsértődtem, virág helyett egy bájitalokról szóló könyvvel akartál kiengesztelni!

- De cserébe hozzám vágtál egy vázát! A víz a ruhámra folyt, a virágok a lábam elé hullottak…

- Azt hittem, dühödben nekem esel, ehelyett a fogaid közé vettél egy szálat közülük, és négykézláb közelítettél felém… Hirtelen elszállt minden mérgem, és csak nevettem és nevettem…

- Az volt ám az éjszaka, ami ezután következett! – merengett Piton. – Máig sem értem, miért engedtelek el.

- Legalább békében váltunk szét, és mindkettőnknek boldog élete volt. Együtt megsavanyodtunk volna az állandó harctól - magyarázta Hermione.

- Én így is megsavanyodtam – vallotta be Piton. – Jobb lett volna veled, akár állandóan veszekedve…

- Ezen már felesleges rágódnunk. Ami elmúlt, elmúlt. De még semmi sem késő. Lehetünk még újra barátok… most, életünk alkonyán…

- Életünk alkonyán? – nevetett fel Piton. – Ugyan, ne öregíts! Hisz még csak száz éves vagyok. Ha jól sejtem, most ebédnél akar majd felköszönteni a többi lakó. Igyekszem úgy tenni, mintha nem látnám, hogy már egy hete ezt szervezik. Valamilyen táncosnőt akartak belecsempészni a tortámba, nem tudom, lesz-e belőle valami…

- Táncosnőt? – vigyorgott Hermione. – Miért?

- Mert agglegény vagyok, és nincs senkim, akit táncba vihetnék egy születésnapi bulin.

- Táncolni sajnos most nem tudok, de egy esti sakkpartiban benne vagyok, ha gondolod - jött zavarba a nő.

- Örömmel! – egyezett bele Piton. – De, csak ha nem leszel féltékeny, ha elcsábítom a táncosnőmet…

Hermione odagurult a férfi mellé, és játékosan a combjába bokszolt.

- Perselus Piton! Mire készülsz? Hancúrozni akarsz a századik születésnapodon?

- Miért is ne? Ne felejtsd el, fiatalok vagyunk még! Neked ott lesz Hektor, nekem a fiatal bombázó.

- Hogyisne! Neked egy fiatal tyúk, nekem meg egy vén szamár? – kérte ki magának a nő. – Perselus Piton, te semmit sem változtál!

A férfi felnevetett, és már előre tudta, eddigi unalmas életének vége. Újra belépett életébe az a nő, aki mellett sohasem tudott unatkozni, aki nem változott semmit a majd’ hatvan külön töltött év dacára. Mostantól vitáiktól és nevetésüktől lesz hangos az Öregek Otthona… életük alkonyán.