Írta: Sophie
emilcíme: estrelle@citromail.hu
Korhatár: 16 év!

Viktoria

Hát ismét itt állok. Ki tudja már hanyadszorra. Nézem a Halálfalók maszk mögé rejtett arcait. De előttem hiába takargatják magukat, ismerem mindegyiket. Az utolsó féregig. Felfordul a gyomrom, ahogy a talpnyalásukat nézem. A Nagyúr lábaihoz borul megalázkodva még a legbüszkébb, és legelőkelőbb aranyvérű család nemes sarja is. Ő előtte nincsenek titkok. Ő legalábbis ezt hiszi.
            Mégha Őt el is vakítja az agyafúrt terveinek kiagyalása, és a végtelen tombolás, én látom az egyetlen másodpercre felvillanó ferde pillantásokat. Régóta figyelem a Nagyúr háta mögül a társaságot. Szánalmasak egytől-egyig.
            Tudom, nekem se szabadna ilyenekre gondolnom, mert ha Ő megtudná, akkor irtózatosan megkínozna… vagy meg is ölne. Nem tűri, ha ellenszegülnek neki. Én se tűrném a helyében. Mégha nem is tudatosul benne, a trónszéke már korántsem áll olyan masszívan, mint a régi időkben, amikor még nem született meg az a csecsemő. Hívei már nem tekintenek fel rá olyan elvakultan, most már inkább az életük féltése, a hatalomvágy és a rákényszerítettség miatt maradtak hűségesek. Eltekintve egy-két fanatikustól… Például az a hosszú, szőke hajú… Lucius Malfoy. Oh, igen, most rám néz azokkal a hideg kék szemekkel. Sok aranyvérű nő halna meg ezekért a kósza pillantásokért, de bennem csak a megvetés erősödik egyre ez iránt a férfi iránt. Volt már szerencsém közelebbről is megismerni. Igen, a Nagyúr odaadott engem egy éjszakára neki évekkel ezelőtt. Sosem tudtam meg pontosan miért, csak azt tudtam, hogy egy nagyon fontos családot sikerült egyedül kiirtania. Én voltam a trófea, akit a győztesnek átnyújtottak. Kérhetett volna mást is, de Ő meglátta a fejében a titkolt kívánságot, és csak mosolyogva intett neki. Megfogta a karom, és elvezetett a mögöttem álló nőktől, akik gyűlölködve sziszegtek utánam. Elhalásztam előlük őt is…
            Amint beértünk a szobámba, letepert. Durva volt. Nagyon is, bár közöttük ezt már megszokhattam. Akkor mégis eltört belül valami. Ki akartam szakítani magam a karjai közül, de nem engedett, csak még dühösebb lett, és megütött. Tovább küzdöttem, de miután leszaggatta rólam a ruhát, addig vert, amíg egy percre meg nem álltam. Éreztem testi fölényét, durva, állatias ösztönét, ami addig nem akart békén hagyni, amíg meg nem kapta a jussát. Újra hadakoztam, de csak nevetett, aztán mikor beleharaptam a karjába olyan erővel vágott állon, hogy felszakadt a szám és legalább egy percig csillagokat láttam a vakító fájdalomtól. – Te szemét kis szuka! Majd megtanítom neked, hogyan kell szépen viselkedni! – Újra pofon vágott. De ez már nem volt elég neki. Tovább kínzott. Kimondta a kínok átkát is, nem egyszer, épp csak annyira, hogy mozdulatlanná merevedjek a hatása miatt. Ekkor kiélhette magát, nem tudtam ellenkezni. Aztán jött az az utolsó átok, ami megpecsételte itteni sorsomat. Izzó levegőt akart fújni rám, hogy lássa és hallhassa a szenvedésem. Magam elé kaptam jobb kezemet, hogy valamelyest védjem magamat. Ez volt a „szerencsém”, különben az arcom is megégett volna. A sikoltozásomon csak nevetett. Sokkos állapotba kerültem, de fogaimat összeszorítva tűrtem, hogy újra és újra a magáévá tegyen.
Azóta viselem a bélyeget, amit rám nyomott. A vörös foltok soha nem fognak elmúlni. Nincs rá bájital, vagy varázslat. De nem baj, így legalább emlékeztet, hogy miért is gyűlölöm őket annyira.
De ez nem volt mindig így… Fiatal koromtól Neki neveltek. A szüleim arcán tükröződő büszkeség láttán, amikor Ö elé vittek és végül kedvére valónak talált, minden kétségem szertefoszlott hovatartásomat illetően. Bekerültem a Sötét Nagyúr háremébe. Csupa válogatott, gyönyörű nő közé. De a Nagyúrnak hamar én lettem a kedvence. Nem tudom, hogy hosszú, fekete hajam, hófehér, karcsú testem, vagy a zöld szemeim tehették, de mind gyakrabban hívott magához. A többi nő nyíltan próbált áskálódni ellenem, én azonban nem figyeltem rájuk. A boldogságom mindennél jobban lefoglalt. Szinte csüngtem a Nagyúr minden egyes mozdulatán, örömmel mentem hozzá. Akkoriban még egyáltalán nem volt visszataszító! Sőt, vonzó férfinek találtam. Ugyanakkor alázatosan rettegtem a hatalmától és a tekintetétől. Soha nem mertem a szemébe nézni, csak ha Ő kívánta úgy. Már több mint egy éve voltam az ágyasa, amikor minden egy csapásra megváltozott. A legnagyobb mágust legyőzte egy kicsiny csecsemő.
A Halálfalók mérgezett kutyákként vinnyogtak és szaladtak, amerre csak tudtak. Harry Potter neve mindenki számára ismertté vált. Akkor nagyon meggyűlöltem. Hogy vehette el az én Uramat és Parancsolómat?! – kérdezgettem magamtól számtalanszor. Szinte mindenki szétszéledt, csupán a leghűségesebb mag fogott össze, és kezdett kutatni Őutána. Persze sokuk az Azkabanban végezte, de soha nem adták fel. Én is kutatni akartam, de minket nem engedtek el. Évek teltek el bezárva az Ö palotájába. Kínkeservesen vánszorogtak a napok, a hetek, az évek. Persze addig sem volt hiányunk férfitársaságban. A magasabb rangú, szabad Halálfalók gyakorta látogatták a bordó kárpitos szobákat…
Lucius már akkor szemet vetett rám, de visszafogta magát, tiszteletben tartotta Ura kegyeltjét. De érezte, hogy végül ő is leszakíthatja ezt a tiltott gyümölcsöt. Akkor már nem is kellett sokat várnia rá. Elkapták Pottert, megcsapolták a vérét, és Ő ismét visszatérhetett. Oh, de minő gyötrelem volt Őt olyan állapotban látni! Órákat kuporogtunk a lábánál és segítettük a gyógyulását. Rendbe is jött. De a vörös kígyószemek és a halálfehér arc megmaradt. Ekkor jött Lucius értem…
Miután egyedül maradtam az után a borzalmas éjszaka után a szobámban fájó karral és feldagadt arcommal, végre kitört belőlem a fájdalmas zokogás. A testem tele volt véraláfutásokkal, és sebekkel. Nem tudtam meggyógyítani magam, mivel mi nem kaphattuk meg a varázspálcáinkat. Nem kockáztathattak meg egy esetleges lázadást a háremhölgyek között. Iszonyatos fájdalmaim voltak, mégis pár óra múlva összeszedtem magam. Tudtam, hogy hivatni fog. Nem is tévedtem. Nem engedhettem, hogy gyengének lássanak, ezért büszke, egyenes tartással haladtam a Nagyterem felé, ahol Ő már várt a trónusán. Mindenhonnan szörnyülködő suttogás hallatszott. „Még szerencse, hogy nincs itt olyan sok Halálfaló, és nem láthat mindenki.” Arcomba hulló hajam alól a gúnyosan elmosolyodó Luciusra pillantottam. Gyűlöltem, amiért ezt tette velem, de a Nagyúr előtt nem lehettek ilyen gondolataim. Fájdalmas volt minden lépés, amíg odaértem Hozzá, de arcom merevsége nem árult el semmilyen érzelmet. Ő sajnálkozó, majdhogynem gyengéd hangon felhúzott a térdelésből, majd óvatosan kisimította az arcomból a hajam. – Mit tett veled, szegény gyermek?! Ezt a szép arcot így elcsúfítani…
Felpillantottam rá, de ereimben rögtön meghűlt a vér. Mosolygott! Mikor meglátta értetlen pillantásomat, hangosan nevetni kezdett, majd arrébb lökött.
- Azt hitted, sajnálni foglak? Én hatalmaztam fel rá, hogy azt tegyen veled, amit csak akar. Persze azért kár lett volna, ha meghalsz…
            A mögötte lévő dobogón heverésző nők közül néhányan halkan felnevettek. Úgy éreztem, elárult mindenki, az egész világ összeesküdött ellenem. Dühöm új erőt adott nekem még a földön térdelve is.
-         Ez kell nektek is?! Csak tessék, hamarosan ti is megkapjátok! Nevessetek csak! – kiabáltam.
-         Hogy merészeled! – sziszegte a Nagyúr villogó szemekkel, majd pálcáját maga elé emelve kéjesen elvigyorodott cserepes ajkaival. – Crutio! – suttogta alig hallhatón.
Elborított ismét az ismerős kín. Hangosan sikítottam és vadul vonaglottam a padlón. Azt hittem, sose lesz vége. De az egész csupán pár pillanatig tartott.
-         Most azonnal bocsánatot kérsz, vagy Nagini vacsorájaként végzed!
-         Igenis, Sötét Nagyúr. Hibáztam, kérlek, bocsáss meg nekem! – nyögtem halkan.
Tudtam, hogy soha többé nem fogok bízni egyikőjükben sem. Ott sikerült először elzárnom az elmémet Előle. Azóta pedig már jócskán kitanultam ezt az egyszerű, de annál hasznosabb dolgot.
 
A Nagyúr még mindig várja a csatlósait. Kezd ideges lenni. Körbe tekintek. Igen, már majdnem mindenki itt van. De én csupán egy alakot keresek a tekintetemmel. Vajon hol lehet ő?
Ennek a fekete hosszú hajú, sápadt, magas férfinek hálával tartozom. És valami mással is…
 
Miután a Nagyúr színe elől elvánszorogtam a szobámig és lerogytam az ágyamra, még mindig hallottam az Ő és Malfoy nevetését a fejemben. Nyugtalan álomba merültem.
Még aznap este arra ébredtem, hogy kopognak az ajtómon, majd a választ meg sem várva belépett egy magas férfi. A sötétben fekete taláros alakja fenyegetőnek tűnt, ezért az ágyam tőle legtávolabb levő sarkába kuporodtam felhúzott takaróval és lábakkal.
-         Kérem, ne féljen! Nem akarom bántani. És nem is amiatt jöttem. – búgta egy selymesen mély, megnyugtató hang.
Kicsit oldódott a görcs a gyomromban, de továbbra is ellenszenvvel figyeltem őt.
-         Akkor mégis ki maga, és mit akar? – válaszoltam hidegen.
-         Elnézést, még be se mutatkoztam. – A pálcájával meggyújtott pár gyertyát. – Perselus Piton. És ha nem tévedek, ön Viktoria Amon.
Bólintottam. Tudtam ki ő, amint a gyertyák fénye ráesett fekete hajára, és megcsillantak a sötét szemek. Valami volt a levegőben, ami miatt most valahogy olyan más volt Piton. Addig sosem néztem rá úgy, mint férfi. Csupán egy volt a sok talpnyaló közül. De ő is inkább a jobbik, józanabb fajtába tartozott.
-         Segíteni szeretnék. – folytatta halkan.
-         Miért éppen magát küldte volna a Nagyúr, hogy gyógyítson meg? – kérdeztem gyanakvón.
-         Nem ezért küldött… Megjutalmazott.
Meg se bírtam moccanni a döbbenettől, bár számíthattam volna rá. De hogy ennyire könnyen rendelkezhessen felettem! Hiszen meg se tudok szinte mozdulni!! Piton érezhette, hogy mi megy végbe bennem, és látta, hogy az arcom ismét megkeményedik, ezért gyorsan folytatta. – De nem akarok öntől semmit, csupán segíteni szeretnék.
-         De miért? Miért foglalkozik egy ilyen… ilyennel? – fulladtam ki nem találva a szavakat.
-         Mert embertelen, amit művelnek magával, és nem bírom nézni, ha egy nőt vernek.
Színtelen hangja jelentéktelenné próbálta tenni ezt az árulkodó mondatot.
-         Miféle Halálfaló maga? – suttogtam. – A Halálfalók nem éreznek részvétet, vagy sajnálatot. – Szinte köptem a gyűlölettől fröcsögő szavakat.
Nem válaszolt, csupán nézett egy darabig, majd odalépett hozzám és kinyújtotta a kezét, hogy kisimítsa sötét tincseimet az arcomból.
-         Kérem ne! – kaptam el a kezét.
Amint bőre a bőrömhöz ért, valami furcsa, bizsergető érzés kezdett el elindulni a karomból. Tekintetünk egy pillanatra találkozott.
-         Ne féljen! Láttam már rosszabbat is…
Gyengéden végighúzta az ujját az egyik lila folton, de rögtön el is vette, amikor látta a fájdalomtól összeránduló arcomat. Elővette varázspálcáját, majd két üvegcsét talárja belső zsebéből. – Igya ezt meg! Erőt ad, és az esetleges belső sérüléseket is meggyógyítja. Rendben… – mondta miután engedelmeskedtem – most pedig vetkőzzön le.
-         Micsoda?
-         Ha azt akarja, hogy meggyógyuljon, akkor nincs más választása. Gondolom Lucius nem csak az arcán és a nyakán ejtett sebeket…
Kelletlenül bár, de engedelmeskedtem neki. Amint levettem a felsőmet, a jobb karomon a sebek újra felszakadtak, de ő egyetlen pálcasuhintással elállította a vérzést. Láttam az arcán, hogy még ő is elborzad az összevert testem láttán. A másik üvegből a karomra kent valami folyadékot, ami felső bőrréteget képezett az égés felett. Gyorsan haladt, de mindent ő sem tudott eltűntetni. Azt mondta, a többi az idő dolga. Magamra húztam a selyemtakarót, majd átölelve megköszöntem neki a segítséget.
Ezek után sokszor eljött beszélgetni és rájöttem, hogy ő se áll igazán a Nagyúr oldalán. És lassan megszerettem. Egyre inkább vágytam utána, ha nem jött, és végre megfogalmazódott bennem, hogy szabad akarok lenni az ő oldalán.
     
Ezért is vagyok most itt. Most vezetnek a Sötét Nagyúr elé megkötözött kézzel. Meg akartam ölni Malfoyt, amikor ismét kezet emelt rám. Sikerült is leütnöm, de elkapott mielőtt kiugorhattam volna az ablakon a pálcájával. Tudom, hogy a büntetésem halál lesz, de már belenyugodtam. Legalább Perselus nem fogja látni a szenvedésem. Pedig még utoljára úgy belenéztem volna azokba a szénfekete szemekbe! De most már mindegy. Dacosan felnézek Őrá, és a szám gúnyos mosolyra húzódik.
-         Viktoria, mit képzelsz magadról pont te, te hálátlan, mocskos szuka!!! – üvöltött a Nagyúr miközben kegyetlen erővel csapódott a testembe a kín.
Már nem érdekelt, hogy mit kiabál, csak a saját sikolyaim fülsértő hangját hallottam. Már nem számoltam hanyadszorra mondja ki ugyanazt az átkot. Már túl rég óta tart, miért nem öl már meg?! Akkor megpihenhetnék végre. Nem aláznának meg többé női mivoltomban. De a kín abbamaradt, és talpra állítottak.
-         Hozhatod Lucius! Ti, tépjétek le a hátán a ruhát! – hallatszott a fagyos hang. – Kíváncsi vagyok mennyit bírsz ki, drágám!
Egy ostort hozott Malfoy. – Most majd megtudod milyen is, ha igazán megvernek!
Elkezdte. Azt hittem a crutio- nál nincs nagyobb kín! Pedig ez az volt, mert lassan, kiszámíthatatlanul jöttek az ütések. Olyan ereje volt némelyiknek, hogy azt hittem, a gerincem rögvest elroppan. Nem számoltam mennyit kaptam, de miután hasra estem, nem ordítottam többet. Üres tekintettel meredtem a semmibe. Azt se hallottam, hogy a Nagyúr mikor mondta, hogy elég. Malfoy a lábával megfordított, hogy láthassa az arcomat. Egy vértócsában feküdtem üveges tekintettel. Már nem érdekelt semmi. Csak a halált vártam, de nem jött. Valami visszatartott. Mintha egy fekete szempár villant volna fel. Perselus… Istenem, olyan rég volt már, hogy láthattam…
            Tompán érzékeltem, hogy felemelnek, és elvisznek valahová. Hűvös levegőt éreztem a bőrömön. Lehunytam a szemem, és arra gondoltam, hogy milyen lenne még egyszer hallani a tücskök ciripelését, a fák lombjainak suhogását, érezni a fű tapintását a kezem alatt… felnézni a csillagos égre… Amint elhaltak a többiek léptei, lassan rájöttem, hogy tényleg hallom ezeket a hangokat és látom is a sötét égboltot. Éreztem a nyirkos füvet a tenyerem alatt. A zsibbadt érzéketlenséget felváltotta a hátamba és a testembe nyilalló fájdalom. Éreztem, hogy a fű csípi a felszakadt húst. Megpróbáltam körülnézni. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy az egyik belső kertben vagyok, nem is olyan messze a szabadságtól… Csupán egy borostyánnal vastagon benőtt magas falon kellene átmásznom… De nem tudtam, hogy elég lesz-e az erőm. Először is az oldalamra fordultam, majd miliméterről-miliméterre elkezdtem kúszni a fal felé. Szóval ide raktak ki meghalni. Ő tudta, hogy szeretem ezt a helyet… Talán mégse felejtett el teljesen. Bár ez engem már rég nem érdekelt. Nekem már csak Perselus és a szabadság kell! Ez a gondolat erőt adott és azon vettem észre magam, hogy már a fal teteje felé járok magamat az erős indákon, gyökereken felhúzva.
            Mikor a túloldalon arccal a fűben landoltam, hatalmas sóhaj hagyta el az ajkamat. Eddig megvan, de hogyan jutok el a Roxfortba?
            Mindjárt kitalálom, csak hadd pihenjek egy kicsit… Nem! Nem lehet, különben elkapnak és visszazárnak abba a pokolba!!
            Felnyögtem, és nagy nehezen feltápászkodva rogyadozó térdekkel elindultam. Magam sem tudom merre mentem, csupán az ösztöneimre hallgattam. Pár kilométer után azonban összeestem és elvesztettem az eszméletemet. Néhány emlékfoszlány fel-felvillant… Perselus, amint a karjaiba vesz és elindul velem a Roxfortba… „Minden rendben lesz, most már vigyázok rád!” – suttogja mély hangján… Oh, igen vigyél magaddal.. akárhova, csak el innen!!… Vagy csak álom az egész? Mindegy… olyan jó meleg van itt…
           
            Mikor kinyitottam a szemem, egy furcsa, fehér helyen találtam magam… Egy gyengélkedő! Hason feküdtem. Hol vagyok?
            Egy kedves nő lépett oda hozzám és elmagyarázta, hogy ez a Roxfort betegszobája. Piton talált meg egy út szélén nem messze Roxmorts- tól két napja.
-         Hol van ő?
-         Hajnalig maga mellett virrasztott, most pedig egy különleges főzetet kever a hátára. Addig ezt kérem igya meg! Egy kis erősítő… - mosolyodott el kedvesen.
 
Tehát sikerült a tervem. Végre szabad vagyok!
 Ez már két éve történt. Azóta legyőztük Voldemortot Harry Potter segítségével. Beteljesítette a jóslatot. Már csak pár Halálfaló maradt szétszórtan, de őket is hamarosan utoléri a vég…
            Áh, igen… Lucius, őt majdnem kifelejtettem! Éppen rá vadásztam még Voldemort halála után nem sokkal, mikor össze is futottunk egy sötét mellékutcában. Párbajoztunk. Amikor azonban sikerült közel kerülnie hozzám, akkor a falnak szorított és ismét meg akart ütni, de a levegőben valaki elkapta a kezét. Perselus volt. Félelmetesen gyilkos tekintettel nézett rá. Malfoy akkor értette meg, hogy már réges-rég elárulta a Halálfalókat és éktelen dühre gerjedt, de már nem volt ideje kiélni azt. Együttes erővel küldtük át a másvilágra…
            Azóta visszatért az életünk a rendes kerékvágásba. Mindenki fellélegzett, és Perselussal teljesen normális életet élünk a Roxfortban. Ő továbbra is bájitaltant tanít, míg én elvállaltam a sötét varázslatok kivédése tantárgyat (már ameddig gömbölyödő pocakom engedi). Tőlem nem irigyli az ő tantárgyát. Nem tud rám haragudni.
           
Rabnak születtem, és bár egy kicsit másképp, de rabként is fogok meghalni.
A szerelem és az ő rabjaként, amit önként választottam.