Megint csak én


Szeretem nézni a mozdulatait. Szeretem, ahogy lágyan artikulál, miközben beszél, s lassan ide-oda lépked a padok között. Ahogy fölém hajol, elveszi tőlem a keverőkanalat, s szó nélkül tökéletessé varázsolja az egyébként csak jónak minősíthető főzetet.

Szeretem a mély, kellemes hangját. Szeretek vöröslő arccal lehúzódni a padban, mikor beszél, s hagyni, hogy komoly szavai körbeöleljenek. Szeretem, ahogy a bájitalokról magyaráz, okosan, megfontoltan, mégis szenvedélyesen, tűztől égő, jéghideg szemekkel…

Szeretem a humorát, a gúnyos élcelődéseit, még akkor is, mikor én vagyok ezek célpontja… ki tudja, talán még élvezem is. Valahol, nagyon mélyen biztosan. Igaz, elsőre talán sért, de mégis szeretem. Nem tudom miért, de azt hiszem, nem vagyok kíváncsi rá. Egyszerűen csak szeretem.

Szeretem figyelni őt, szeretem látni, hogy ő korántsem olyan, mint mások. Különleges. Unikum. Ugyan nem cseveg úgy a diákokkal, mint a többi tanár, s nem dicséri meg őket minden ostobaságért, de nem is ez tesz valakit igazi emberré a szememben. Éppen az az egyik legjobb tulajdonsága, hogy meglepően rideg őszinteséggel tudja szétválogatni a rosszat a jótól. Mégis, nem tűnik ettől gonoszabbnak, mint bárki más. Talpig ember… szeretem.

Szeretem a bájitaltan órákat, mindenki mással ellentétben. Jó újra látni őt, olyan érzés, mint mikor egy nehéz nap után fáradtan letelepedek a fotelomba, szemben a kandallóval, s érzem, hogy a tűz melegíti az arcomat. A többiek azt hiszik, azért élvezem a Piton professzorral töltött röpke óráimat, mert betegesen rajongok a főzetekért. Hadd higgyék csak…

Egy valami van azonban, amihez még ők se tudnak kommentárt fűzni, sőt, ami azt illeti, én sem. Fogalmam sincs, miért szeretem azt, mikor feltesz egy kérdést, amire tudom a választ, s finoman mosolyogva jelentkezek, ő pedig csak végignéz rajtam lustán a gyönyörű, fekete szemeivel, s érzem, hogy megfogalmazódik benne egy gúnyos gondolat.
Megint csak én.