|
6. fejezet
 The end
Amint a Roxfortba ért, Dumbledore toppant elé, és el sem engedte addig, amíg el nem mondta, hogy mi történt Hermionéval. Minden egyes szót nehezen húzott ki belőle, így a társalgás nehezen haladt egyről a kettőre. Mikor végre elszabadult az aggódó igazgatótól, szinte rohant a lakosztályába, és dühösen becsapta maga mögött az ajtót, ami egy reccsenéssel megadta magát, és kifordult tokjából. Piton ekkor rájött, hogy nem csak fizikailag használta az erejét, hanem mentálisan is, ezért törte az ajtót ripityára - de így legalább valamelyest megnyugodott.
Gondolatok ezrei futottak át az agyán, mígnem fáradtan egy fotelba rogyott, és mindent kizárt a fejéből, csupán bámult a szobában egy pontot, ami lassan összemosódott a szeme előtt.
Nagyot sóhajtott, majd még mélyebbre süllyedt a fotelban, és immár tisztább fejjel gondolkozni kezdett arról, hogy mit is tehetne. Granger mellett lenne a helye - szíve szerint most is ott lenne -, de a nő kerek-perec megmondta, hogy tűnjön el. Ha ő nem akarja, hogy ott legyen, nem erőszakolhatja rá a társaságát, bármennyire is szeretné.
Tudta, hogy nem fog felébredni másnap reggelnél korábban, így inkább lezuhanyozott, és ágyba bújt, próbálva maga mögött hagyni az egész napot. De nem tudott szabadulni a vergődő nő képétől, és bűntudata sokáig nem hagyta aludni. Órákig csak hánykolódott az ágyon, jobbról balra, balról jobbra, míg a kimerültség úrrá nem lett rajta, és végre elnyomta az álom.
.o)]O[(o.
Hermione másnap reggel arra ébredt, hogy nem tud átfordulni a másik oldalára, teste egyetlen porcikája sem engedelmeskedik akaratának. Tagjai belülről égtek, amitől arca fájdalmas fintorra torzult. Levegővételei hangosak és természetellenesek voltak. Meg akart szólalni, de egy hang sem jött ki a torkán. Egy pillanat alatt kétségbe esett, szívverése felgyorsult, fuldokolni kezdett a levegőhiánytól, majd köhögni, de megmozdulni ezután sem tudott.
Letrenem lépett be az ajtón, majd gyors lépésekkel elérte az ágyat, felültette a nőt, és igyekezett megnyugtatni.
- Próbáljon megnyugodni, Miss Granger – susogta.
Hermione csak suttogva tudott beszélni, és azt is levegővételekkel tarkítva.
- Mi történt? – kérdezte elhaló hangon.
- Újabb rohama volt, emlékszik?
A nő - lehetőségeihez mérten - bólintott, de rögtön meg is bánta, mert nyakába fájdalom nyilallt.
- Az utolsó szakasznál tart, kisasszony – kezdte Letrenem. – Teljesen lebénult, már csak a kezét tudja valamennyire használni. Azt hiszem, most egyetlen tanácsot tudnék adni, azt, hogy írjon a barátainak búcsúlevelet. Nagy a valószínűsége, hogy már nem fognak találkozni.
Hermione lehunyta a szemét, ezzel jelezve, hogy egyetért. Fájt a szíve, hogy nem búcsúzhat el rendesen barátaitól, de tudta, nem tehetnek arról, ami történt, hiszen olyan hirtelen jött minden. Nem volt ideje felkészülni semmire, de lassacskán beletörődött, hogy ennyi volt, itt ér véget az élete. Jöjjön, aminek jönnie kell.
- Fáj mindenem – suttogta.
- Küldök az ápolóval néhány bájitalt, ami enyhíti a fájdalmait, rendben?
- Köszönöm.
Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy pillái közül kigördüljön egy könnycsepp, de már nem tudott tovább sírni. Túl sok könnyet ejtett, már képtelen volt tovább siratni az életét.
Az egyik ápolónő jelent meg, leült az ágya melletti székre, és Hermione hallotta, hogy bájitalos fiolákat rak le az asztalra. Legalább négyet.
- Kisasszony, hoztam fájdalomcsillapító bájitalt, most megpróbálom beadni, rendben? – kérdezte az ápolónő, akinek hangja selymes, kellemes volt.
Megemelte a fejét, és megpróbált belediktálni egy fiolányi keserű ízű löttyöt. Hermione alig tudta lenyelni, a végén már fuldoklott attól a kevéstől is. Mikor végre elcsendesedett a köhögése, az ápolónő újra megszólalt.
- Hoztam pennát és pergament, ha szeretne levelet írni, diktálja le, leírom.
- Nem, majd inkább én, köszönöm – suttogta erőtlenül. – Csak majd nézze át, hogy olvasható-e, rendben?
- Természetesen – felelte bársonyos hangon.
Az ápolónő a jobb oldalához sétált, és a csuklója alá tolt egy pergament, az ujjai közé pedig egy pennát. Elmormolt egy halk bűbájt, majd elengedte a kezét.
- Megbűvöltem, hogy ne kelljen tintába mártani. Írjon nyugodtan, ha segítségre van szüksége, csak mondja a nevem, és jövök.
- Hogy hívják?
- Anna.
- Köszönöm.
Miután magára maradt, remegő kézzel írni kezdett. Ügyetlenül kanyarította a betűket, és remélte, hogy nem írja egymásra a sorokat. Lassan, de biztosan megtelt a pergamen a szokottnál nagyobb, és foltosabb betűkkel.
Mikor végre befejezte, úgy érezte, megszabadult egy tehertől, és talán barátainak sem lesz olyan nehéz elfogadnia, hogy ő már nincs többé.
Arrébb tolta a száradó levelet, majd egy másikat kezdett el írni, volt bájitaltan tanárának, Pitonnak. Sajnálta, hogy tegnap olyan kegyetlenül bánt a férfival, mikor az csak elmondta neki, hogy mi történt vele, és bocsánatot akart kérni.
Mivel keze egyre jobban fáradt, gyorsan kigondolta, hogy mit fog írni, és rákanyarította a pergamenre azt a két sort, és egy aláírást.
Belesuttogta az ápoló nevét a csendbe, mire Anna egy pár pillanattal később már meg is jelent.
- El lehet olvasni a leveleket? – kérdezte tőle Hermione.
A nő csendben volt, pergamen zizegése hallatszott, majd megszólalt.
- Igen, olvasható. Kinek szánja őket?
- A hosszút Harry Potternek és Ron Weasleynek. A rövidet Perselus Pitonnak.
- Rendben, máris elküldöm őket.
- Nem tudja – suttogta Hermione, miközben úgy érezte, mintha égne a torka minden légvételtől. – Harryék nem elérhetőek. Hagyja itt, biztosan be fognak jönni.
- A másikat küldjem el? – kérdezte Anna készségesen.
- Igen, kérem – felelt halkan.
- Hova küldhetem a baglyot?
- A Roxfortba, ha jól tudom – mondta, de a mondat vége köhögésbe fulladt.
- Jól van, kisasszony?
- Fáj a torkom – szuszogta Hermione.
Az ápolónő megpróbált egy kis vizet diktálni a nőbe, majd újabb fájdalomcsillapítót, végül magára hagyta, míg elküldi a baglyot.
Hermione izmai ismét szúrni kezdtek, a fájdalomcsillapítóval nem törődve.
- Anna – próbálta hívni az ápolónőt.
A nő egy perccel később már jött is, és mivel látta, hogy Hermione reszket a fájdalomtól, hívta a gyógyítót.
- Mi történt? – kérdezte Letrenem Annától.
- Az imént adtam be neki egy fájdalomcsillapítót, de úgy tűnik, nem használ.
- Fáj – nyöszörögte Hermione.
Letrenem nem szólalt meg, csak nézte a reszkető nőt.
- Adjon be neki még egyet – döntött végül.
- De akkor túladagolom – rémült meg az ápolónő.
- Nézze, a kisasszonynak talán órái vannak hátra, és fájdalmai vannak. A legtöbb, amit tehetünk érte, hogy a fájdalmát csillapítsuk – felelte csendesen Letrenem.
- Alá kell íratnom vele egy nyilatkozatot…
- Adja már be neki, majd utána aláíratja – szólt rá a nőre erélyesebben.
- Aláírom, csak segítsenek – szűkölte Hermione, amennyire a fellángoló fájdalom hagyta.
Anna fújtatott egyet, de végül megitatott vele egy fiolányi fájdalomcsillapítót. Mikor kezdtek megnyugodni az izmai, aláírta azt az átkozott nyilatkozatot.
- Mennyi időm van hátra? – kérdezte Letrenemet.
- Néhány óra – felelte a férfi, majd az ápolónőhöz fordult. – Maradjon mellette, kérem, és ha fájdalmai vannak, adja be a főzeteket.
Azzal Letrenem elhagyta a szobát. Hermione lehunyta a szemét, és megpróbált megnyugodni, majd pihenni.
- Már nincs sok hátra – nyugtatta saját magát. – Itt van, Anna?
- Itt vagyok, szüksége van valamire?
- Csak ne hagyjon egyedül – felelte Hermione.
Az ápolónő közelebb sétált, és megfogta a kezét.
- Próbáljon meg pihenni.
.o)]O[(o.
Néhány órával később Perselus Pitonhoz megérkezett a bagoly. A férfi nem ismerte fel a kézírást az összehajtott pergamenen, de kíváncsiságból kinyitotta. A levél betűi kuszák voltak, szinte remegtek.
Ne haragudjon rám, nem akartam megbántani. Tudom, hogy csak a feleségén szeretett volna segíteni, és én nem hibáztatom a döntéséért.
H. J. Granger
Gondolkodás nélkül felpattant, magára terítette lobogó talárját, majd a kandallón keresztül a Szent Mungóba sietett. Néhány perccel később benyitott a nő szobájába, ahol megláthatta a falfehér Grangert tehetetlenül az ágyon heverni. Mintha súlyos terheket raktak volna a mellkasára, úgy fojtogatta a bűntudat.
Lassan odasétált az ágy mellé, majd az ápoló felé fordult, aki őt bámulta leplezetlenül.
- Ki az? – szólalt meg Granger rekedtes hangon suttogva.
- Piton – válaszolt a férfi halkan.
- Magukra hagyom önöket, szóljanak, ha szükség van rám – közölte Anna, majd halk léptekkel kisétált a szobából.
- Sajnálom, tegnap nagyon goromba voltam – suttogta Hermione.
- Megértem, talán én sem fogadtam volna jobban a hírt – felelte Piton csendesen, majd leült az ágy melletti székre. – Hogy van?
Granger szárazon felnevetett, ami alig volt több mint a suttogás, majd köhögni kezdett. A férfi meglátta az éjjeliszekrényen álló pohárnyi vizet, és megpróbálta megitatni a fuldokló lányt. Feljebb húzta az ágyon, majd mellé ült, úgy tartotta meg.
- Fáj valamije? – kérdezte aggódón, mire kapott egy elhaló nemet. – Úgy látom, jó pár bájitalt megitattak magával.
- Már hármat kaptam – felelt halkan a nő.
Piton elszámolt háromig, mielőtt sóhajtott volna egy óriásit, egy kurta káromkodással egybekötve. Az éjjeliszekrényen álló kék színű bájitalokról pontosan tudta, hogy a létező legerősebb, és egyetlen fiolányi elég kellett volna, hogy legyen.
- Nemsokára vége, már úgyis mindegy – mondta Hermione, mintha megérezte volna Piton feszültségét.
A férfi nem felelt, mert pontosan tudta, hogy igaza van a nőnek. Egy darabig csendben ültek, amikor Hermione ismét megszólalt.
- Nagyon félek – nyöszörögte sírós hangon.
Piton feljebb ült az ágyon, majd magához húzta a didergő testet, lerúgta cipőjét, és betakarta magukat a takaróval.
- Ne féljen, itt vagyok – mormolta nyugtatóan, majd hagyta, hogy a nő feje a vállára bukjon. Egy kis gondolkodás után simogatni kezdte Hermione hátát.
- Meséljen a feleségéről – kérte a nő alig hallhatóan.
Piton sóhajtott egyet, megigazította magukon a takarót, majd feszengve visszakérdezett.
- Mire kíváncsi?
- Hogy nézett ki?
- Magas, vékony lány volt, bár annyira nem, mint én – mosolyodott el az emlékek hatására. – Vörös haja, világosbarna szeme, és rengeteg szeplője volt.
- Hasonlítok rá valamiben? – kérdezte Hermione.
- Nem, egyáltalán. Még a természete sem.
- Hogyan ismerkedtek meg? – jött a következő kérdés.
- Ő is Mardekáros volt, mint én, és egy évfolyamba jártunk. Az egyik bájitaltanon megkért, hogy korrepetáljam, innen már gondolom sejti… Granger?!
A karjaiban kucorgó lány egyre jobban remegett, és ő nem tehetett mást, mint hogy jobban magához szorította. Hermione utoljára erőtlenül megszorította karját, majd kézfeje a takaróra hullott.
- Ne, még ne!
Már szinte összeroppantotta a nőt, úgy szorította magához.
- Granger, ne tedd ezt velem – suttogta reménytelenül.
Egy perc múlva berohant Letrenem, nyomában két ápolóval, akik lefogták a lányt, míg annak vonaglása alább nem hagyott. Hermione nem mozdult, és bár egy ideig lélegzetvételei még hallatszottak a szoba csöndjében, lassan azok is elhaltak.
Piton ledermedve állt az ágy mellett, majd kinyújtotta kezét a nő még meleg teste felé, és megszorította az apró kezet. Percekkel, talán órákkal később egy ápoló kérte, hogy hagyja el a szobát, és ő szó nélkül elindult. Az első útjába kerülő kandallót igénybe vette, és a Roxfortba ment.
Lakosztályában lerogyott az egyik székre, és kábultan bámulta azt a levelet, amit Grangertől kapott. A szavak nem jutottak el a tudatáig, csak a fájdalom és a keserűség, amit azok a reszketeg betűk okoztak.
Felállt, összehajtotta a pergament, és elrakta a felesége után maradt emlékei közé. Eltette a dobozt a rejtekhelyére, majd felállt, és az ágy mellé sétált, de látása elhomályosult, lábai nem bírták tovább, térdre zuhant, és zokogni kezdett. Ezalatt a doboz mélyén a tengerzöld pillangó még egyszer, utoljára, bánatosan megrezegtette szárnyait.
Vége
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
