1. fejezet
Dumbledore, mint társkereső szolgálat

A messzi keleten, a magas dombok és hegyek mögött kelő nap rózsaszínre festette a korábban mélykék színben pompázó eget. A közeli erdőben lévő, hatalmas fenyő – és tölgyfákat csak rendkívül kis mértékű, szélnek nem nevezhető, kellemes, lágy szellő legyezgette, mi több, a földből előbúvó, megannyi haloványzöld fűszál is csak kis hajlandóságot mutatott a mozgásra. Hajnal volt még, az idő öt óra fele járt, így érthető, hogy a természet egyetlen teremtményének se volt ínyére a korai kelés, így az egykor oly gigantikus, pusztító erők, mint a szél, csak kedvesebbik, szelídebbik arcukat mutatták a külső szemlélő felé.

A Föld kiemelkedései mögött álló, roppant régi, ódon, ámde annál gyönyörűbb építmény, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola helyezkedett el, mely a felemelése óta eltelt majd’ ezer év alatt annyi mindent élt meg, hogy tíz élet is kevés lenne felsorolni – megannyi vad vágynak, szelíd ábrándnak és képzelgésnek, borzalmaknak és tragédiáknak, örömünnepeknek és vidámságnak volt a színhelye, hogy ember legyen a talpán, aki minderre képes emlékezni…A tanintézmény igazgatója, a nagy hírű Albus Dumbledore is csak a szeretett iskolájában dúló érzelmek egyetlen, apró töredékét ismerte, de ez a – egyébként korántsem csekély mennyiség – is hatalmas teherként nehezedett rá, s bár magának se vallotta be szívesen, lassan kezdett elfáradni a hatalmas súly alatt, melyet a megannyi probléma, gond és érzés rótt rá. Legszívesebben magában tartotta volna a tényt, hogy ő legalább annyira ember, mint bárki más a Roxfortban, s már korántsem bírja el azt a rengeteg fáradalmat, melyet az elmúlt évek róttak rá. Nemes egyszerűséggel kimerült, mint ahogy a tanulók és a professzorok teszik a nap végén: csak éppen ő már élete telét élte meg, s mindenki tudja, hogy ez az időszak többnyire a pihenésé. Dumbledore azonban nem pihenhetett, hiszen akkora felelősség nehezült rá, melyet már felfogni is jószerivel képtelenség, nemhogy oly pompásan és kitartóan viselni ezt a terhet, mint ahogy az intézmény feje tette.

A domb tetején álló, ősz szakállú varázsló mélyet szippantott a csípős, hajnali levegőből, mely finom áramlatként keringett körülötte, s lágyan suhogó lepelként vette körül testét. „Mennyi minden van itt” – gondolta magában – „ami hiányozni fog. Például a reggeli, friss levegő… a muglik és mi magunk is oly könnyedén elmegyünk a világ ilyen egyszerű, mégis kiváló csodái mellett, anélkül, hogy akár egy pillanatra is megállnánk, hogy kiélvezzük a pillanatot. Csak egy pillanat, minden nap egy perc… ennyi ideje mindenkinek van.” Az igazgató egy sejtelmes mosoly kíséretében sötétkék talárja zsebébe rejtette pálcát szorító kezét, s félhold szemüvegén át hunyorogva vizslatni kezdte a láthatárt. „Ha mindennek vége lesz” – jutott eszébe hirtelen -, „ezt se fogom látni többé. Lehet, hogy az az esetleges másik világ, melybe a halál taszít majd, szebb vagy jobb lesz ennél, de nekem akkor is elképzelhetetlenül fognak hiányozni ezek az apró, mégis fantasztikus földi momentumok… „

- Dumbledore professzor – hallatszott ekkor egy kimért, hideg női hang. A varázsló meglepetten fordult meg tengelye körül: azt hitte, az ehhez hasonló hajnali órákban egyedül ő tartózkodik Roxfort birtokain. Ezek szerint tévedett.

- Minerva! De jó, hogy látom! – kiáltott fel kissé meglepetten az igazgató, s boldogan rámosolygott a jövevényre, aki azonban nem viszonozta a kedves gesztust. Dumbledore rég megszokta már, hogy Minerva McGalagony nem keresi őt fel minden ok nélkül, minden látogatása mögött valamilyen fontos közlendő rejtőzködött, melyet alkalomadtán – lehetőleg minél hamarabb – az átváltoztatástan – tanárnő meg is osztott az idős férfival.

Az őszülő, szigorú tekintető nő már-már szöges ellentéte volt az öregnek, egyedüli hasonlóságként csupán annyit lehet megemlíteni, hogy mindkettejük szíve a leglágyabb vajból készült, bár ezt a professzorasszony nem szívesen mutatta ki, mi több, lehetőség szerint elrejtette mindenki elől, a komoly, könyörtelen, megfontolt és gyakorlatias arcát mutatta a világ felé.

- Dumbledore professzor, attól tartok, ez így nem mehet tovább! – fakadt ki a nő, mire az igazgató döbbenten felkapta a fejét.

- Nocsak! Miről beszél, Minerva?

- Természetesen Harry Potterről, Ron Weasleyről, Hermione Grangerről és Perselus Pitonról!
Azt hittem, hogy az iskola befejeztével képesek lesznek félretenni a köztük feszülő ellentéteket, de tévedtem. Ez egyszerűen… megbotránkoztató! Már nem tudom anélkül végezni a napi teendőimet, hogy félbe ne szakítaná egy-egy dühödt kiáltás valamelyikőjük részéről. Én… én… egyszerűen már… betelt a pohár. Én már ezt nem vagyok képes elviselni. Tudom, hogy sok gondja van, Dumbledore professzor, de kérem, próbálja megérteni… én egyszerűen már… - McGalagony nyelve akadozott beszéd közben, s több értelmes mondatot képtelen volt kiejteni a száján, de az igazgató így is értette mondandója lényegét. Bölcsen sóhajtott egyet, majd a válaszadás előtt még a távolba pillantott. Megannyi baj, megannyi viszály… mit lehet tenni?...

- Azt akarja, hogy békítsem össze Harryéket Pitonnal? – Dumbledore hangjából kicsengett, hogy maga is alig tudja elhinni, hogy valakinek akár eszébe juthat egy ilyen abszurd ötlet. Azt azonban tudni kell, hogy a Roxfort feje egyenesen rajongott az abszurd ötletekért.

- Nos, ami azt illeti… - motyogta kissé elveszetten McGalagony professzor. – Javítson ki, ha tévedek, de a dolog mindenesetre megér egy próbát, vagy talán nem?

- Hogyne – bólintott bölcsen Dumbledore, mire a professzorasszony megkönnyebbülten felsóhajtott. – A próbálkozás mindig jó, mert lehetőséget ad egy új kezdetre. A határokat azonban mindenhol meghúzza valaki – ha mi nem, hát az élet bizonyára megteszi helyettünk.

- Határok? – kérdezett vissza feszengve McGalagony.

- Bizonyám, Minerva – bólintott komoran Dumbledore. – És amennyiben jól látom az itt folyó dolgokat, bizony ezek már túljárnak minden határon. Ők négyen, együtt, megszegtek minden erkölcsi szabályt – legalábbis azok közül az összeset, melyek a békés együtt élésre vonatkoztak.

A boszorkány kétségbeesetten ropogtatta a kezét, bár igyekezett nem kimutatni belső vívódását.

- Nos, értem, professzor – közölte a tőle megszokott szigorú, katonás hangnemben. – Ami azt illeti, visszatérek az irodámba és… megpróbálom egyedül megoldani a fennálló problémát. ÉN ugyanis ezt már nem tűrhetem többé…

- Másfelől viszont – szakította félbe a panaszáradatot a varázsló – maga is tudja, Minerva, hogy mennyire szeretem túllépni a határokat, s nincs kétségem, hogy Harry és társai ugyanígy éreznek.

- És Piton professzor? – kérdezett vissza McGalagony gyanakodva.

- Na igen, itt kezdődnek a bajok – somolygott az igazgató -, hiszen Perselus legalább annyira keményen ragaszkodik a szabályokhoz, mint amennyire Potter kerüli őket.

- Dumbledore professzor, én nem kívánom, hogy összebarátkozzanak, talán lehetetlenre is vállalkoznánk ezzel… kudarcra ítélt terv lenne, ez bizonyos. Én csak annyit szeretnék, hogy képesek legyenek a normális együttműködésre… ez nem olyan nagy kérés, ugye? – pillantott kérdőn Dumbledore-ra a tanárnő, mire beszélgetőpartnere fáradtan nyújtózott egyet. Miután a férfi kellőképp kimerevítette zsibbadt tagjait, így szólt:

- Nézze, McGalagony professzor, valóban ez lenne az egyszerűbb, könnyebb megoldás, de mi ennél többre is képesek vagyunk. Barátságot akarok teremteni, nem is egyet, mert nemsokára Perselus kérlelhetetlenül magára marad, s nem lesz, ki megvigasztalja magányában.

- Ezt meg hogy értette? – kérdezte megbotránkozva McGalagony. – Csak nem?...

- Elég legyen! – szakította félbe Dumbledore. – Erre még később is ráérünk. Csupán annyit kell tudnia, hogy ez az utolsó teher, amit öreg gerincem még elbír, utána végleg összeszakadok. Szép halál, nem gondolja? – merengett el kedélyesen munkatársa legnagyobb döbbenetére. – Mindenesetre, az utolsó küldetésem szeretném a lehető legtökéletesebben véghezvinni, hogy egy nyugodt és békés világot hagyjak magam mögött – mondta, majd minden további szó nélkül otthagyta a kétségbeesetten ácsorgó McGalagonyt a domb tetején.

A boszorkány sokáig töprengett az elhangzott szavak jelentésén, de nem jutott egyértelmű döntésre: az elméjében kavargó lehetőségek mind-mind túl szörnyűek és rémisztőek voltak ahhoz, hogy megpróbáljon hinni bennük, így úgy döntött, adott pillanatban majd rákérdez az igazgatónál a különös monológ tényleges jelentésére.

Következő fejezet