2. fejezet
Egy bátor oroszlán


- Piton professzor, ha válthatnánk néhány szót… - fordult a bájitalok mestere felé egy alacsony, szőke, elsős kisfiú. A megszólított dühösen pillantott a szegény gyermekre, aki a tanár ellenszenvét látva azt kezdte el fontolgatni, hogy sarkon fordul és elszalad, de már késő volt: Piton végérvényesen és visszavonhatatlanul észrevette.

Martin Ceasle, ez a tizenegy éves, mugli születésű fiúcska még csak első évét töltötte a Roxfortban, s csak nemrég fedezte fel a varázsvilágot, így nagy meglepetésként érte, mikor augusztus végén egy gyönyörű hóbagoly pár elegáns, csillogó, világoszöld tintával írt levelet pottyantott be a házuk ablakán, melyekben az állt, hogy felvételt nyert a híres boszorkány- és varázslóképző szakiskolába. Annak ellenére, hogy Martin még csak néhány hónapja élvezte ennek a különös, csodás világnak az előnyeit illetve hátrányait, már régebben hallott az intézmény rettegett, rosszindulatú és a saját házából való diákokkal szemben meglehetősen elfogult professzorról, Perselus Pitonról.

A fiúcska legrosszabb félelmeit látta beigazolódni, mikor a bájitaltan-tanár rávetette már-már gyilkos tekintetét, melyből csak úgy sütött a gyűlölet. Martin kissé meg is remegett, mikor Piton halovány gyermekarcába fúrta szúrós, bogárfekete pillantását, de a kisfiú úgy döntött, nem hagyja, hogy a férfi észrevegye, mennyire elöntötte a félelem.

- Mit szeretne, Ceasle? – kérdezett vissza jéghidegen Piton, mire Martin ereiben megfagyott a vér. „Igazuk volt” – futott át az agyán -, „ennek a tanárnak jégből van a szíve… „

- Én csak… - A gyereknek hirtelen elakadt a szava. Piton olyan fenyegetően magasodott felé, hogy Martin úgy érezte, mindjárt elsírja magát, de erőt vett magán, és folytatta: - … nem pontosan értettem, miért volt szükség szerencsebambusznedvre a mai péntek tizenhárom-ellenesen bájital elkészítéséhez, és…

- Szóval nem értette – szólalt meg gúnyosan Piton. A tanár arcára kiült egyfajta gonoszul vidám, mondhatni élvezkedő kifejezés, melyet kifejezetten a butácska griffendéles diákok kicsúfolására tartogatott. - … és mondja, Ceasle, mégis mit nem lehetett ebben érteni?!

Martin vékony arcocskája elvörösödött a szégyentől. Fejében egymást kergették a szerencsebambusz felhasználására vonatkozó elvek, de egyiket sem tartotta megfelelőnek arra, hogy előadja professzorának, így inkább hallgatott – mindezek mellett azonban ez a hallgatás százszor kínosabb volt számára, mintha mondott volna valamilyen ostobaságot.

- Nem tudtam, hogy miért kell beletenni szerencsebambuszt… - motyogta elveszetten Martin. - … ha már egyszer öntöttünk hozzá páfránygyökérolajat.

- Hogy mit tettünk hozzá, Ceasle? – kérdezett vissza kissé meglepetten Perselus. Ilyen bődületes botorság hallatán még gúnyolódni is elfelejtett, s ezt az egyébként ritka helyzetet Martin megpróbálta arra felhasználni, hogy kilábaljon reménytelennek látszó helyzetéből.

- Páfránygyökérolajat – magyarázta felbátorodva -, közvetlenül a tizennegyedik lépés után, professzor…

Piton arca olyan hirtelenséggel hidegült el, hogy Martin egy csapásra elvesztette az eddig nagy nehezen összekapargatott önbizalmát.

- Páfrányleveleket adtunk hozzá, Ceasle, nárciszgyökereket és csukamájolajat – tájékoztatta a kisfiút a tőle megszokott hidegséggel Perselus. – Nem tudom, hogy miért is olyan nehéz mindezt észben tartani – persze, egy griffendélestől ne is várjon sokat az ember…

Martin könnyei már erősen szúrták nagy, halványkék szemeit, de megtiltotta magának, hogy sírjon. „Ennyi tartás még van bennem” – gondolta, s kézfejével – csakis a bizonyosság kedvéért – erősen dörgölni kezdte jobb szemét. A bájitalok mestere azonban, ahelyett, hogy megenyhült szívvel tekintett volna a gyermekre, leginkább élvezkedve figyelte az elsős kínlódását.

- A kérdésére válaszolva pedig – folytatta szenvtelenül a professzor -, a szerencsebambusz azért kellett a főzetbe, mert – nemes egyszerűséggel – szerencsét hoz, ahogy a neve is mutatja. Bár nyilvánvalóan ön ezt még képtelen felfogni, amit, az igazat megvallva nem is csodálok.

A kisfiú kétségbeesetten nézett a tanárra, aki azonnal leszűrte pillantásából, hogy a kisfiú nyilván arra vár, hogy bevallja: csupán vicc volt az egész gonoszkodás, nemsokára kedvesen és érthetően elmagyaráz majd mindent. „Ha ezt hiszi, nagyot téved” – somolygott magában a prof.

- Lám, lám, micsoda bátor griffendéles – élcelődött a zokogás szélén álló kisfiúval Piton. – Bátor és magabiztos, nemdebár? Akárcsak Griffendél Godrik… biztos büszke lenne rád, ha látna… Nem lenne jobb helye esetleg a… Hugrabugban?...

Martin dühösen felkapta a fejét e szavak hallatán. Nem, azt végképp nem hagyhatja, hogy másokat sértegessen ez az öntelt, undok férfi! Ha magáért nem is áll ki, igazi griffendélesként teljesítenie kell mások védelmezésében – megmutatja Pitonnak, hogy nem véletlenül került ebbe a házba…

- Azt se értem – szólalt meg remegő hangon az elsős -, hogy pontosan mi a problémája a hugrabugosokkal! Nagyon kedvesek, sokkal aranyosabbak, mint a maga mardekárosai, akik legalább annyira jégszívűek, mint maga, Piton professzor!

- Elég legyen! – süvítette a tanár, majd ismét lustán elmosolyodott. – Tudja, kire emlékeztet engem? Harry Potterre! – A férfi szinte köpte a nevet. – Arra az ostoba, megmentési mániás fanatikusra, aki azt hiszi magáról, hogy ő a világ közepe, és szent kötelessége megvédeni mindenkit tíz kilométeres körzetben…

- Ne sértegesse Harry Pottert! – parancsolta hirtelen, rendkívül vékony, ám mégis érthető hangon Martin.

Perselus úgy tett, mintha nem hitt volna a fülének.

- Hogy mondja? – kérdezett vissza arrogánsan.

- Ne sértegesse Harry Pottert! – ismételte meg kívánságát Martin.

- Ceasle, nincs abban a helyzetben, hogy utasítgasson engem. Azt hiszem, összekeverte a szerepeket… Az efféle tévedéseket pedig rendbe kell hozni, nemdebár? Talán százötven pont levonása és két heti büntetőmunka meghozza majd az eszét…

- Nem bánom! – kiáltotta elszántan Martin. – Én igenis büszke vagyok arra, hogy egy olyan híres és csodálatos emberhez hasonlít, mint amilyen Harry Potter úr!

- Ostoba vagy Ceasle! – csattant fel mérgesen Piton. – Potter nem tesz semmi egyebet, csak megpróbál beteljesíteni egy jóslatot! Mi több, véleményem szerint szerényebb képességekkel rendelkezik, mint a valaha roxfortos varázslók nagy része! Nem tud többet senkinél, egyszerűen csak jókor volt jó helyen... vagy rosszkor, rossz helyen. A sorsát a szerencse alakította, nem pedig a nem létező tehetsége...

- De ő merész! – vágott a tanár szavába Martin egyre felbátorodva.

A különös párost egyre többen bámulták meg. A diákok egymás után torpantak meg a bájitaltan-terem felé vezető, alagsori folyosón, melyet a pislákoló fényű gyertyák halovány lángja tett titokzatossá és sötétté, egyedül a professzor és diákja jelentettek üde színfoltot ebben a ködös, jéghideg kis világban. Azonban míg a mardekárosok mardosó, megvető gúnnyal figyelték a kis Ceasle-fiút, és hangosan bíztatták éles nyelvű házvezetőjüket, addig az összegyűlt griffendélesek érdeklődve figyelték a gyerek ténykedését, s bátorító mosolyukkal próbáltak erőt önteni belé.

- A vakmerőség – jelentette ki Piton -, ostobaság. Még mindig fenntartom, hogy Potter ostoba – ostobább, mint bárki, akit eddig ismertem életemben!

- Én akkor is olyan szeretnék lenni, mint ő! – dobbantott a lábával dühösen Martin, mire az összegyűlt griffendélesek hatalmas, büszke tapsviharban törtek ki. Az elsős többé nem tudott parancsolni érzelmeinek, mikor végignézett az őt bíztató tömegen: már meg se próbálta visszatartani a szeméből bő vízű patakként csurgó könnyeket.

- A vakmerőség ostobaság, és ezt most most meg is tapasztalja, Ceasle úr. Most azonnal viszem Dumbledore igazgató úrhoz, és nagyon remélem, hogy ő majd kezeskedik arról, hogy ugyanúgy elhagyja az iskolánkat, ahogy annak idején Potter tette… nézze, a nyomdokaiba léphet, ha kirúgjuk! Bár, nem, Potter nem süllyedt ennyire mélyre… remélem, most örül. A nagy elődje biztos büszke lenne önre – magyarázta egy félmosoly kíséretében Piton, bár a szemében a kedvesség vagy akár a szánalom legkisebb szikrája se csillogott. – Ugyanolyan, mint Harry Potter. Kitárja a szívét mások előtt, ostoba és merész, azt hiszi, ez az igazi érték… butaság!

- Lehet, hogy butaság – kiáltotta extázisban Martin -, de neki legalább az ő szíve nem volt jégből, mint az öné, Piton professzor!

- Gyerünk, Ceasle! – ragadta karon hirtelen a kisfiút Piton -, itt az ideje, hogy meglátogassuk az igazgató urat. Nyilvánvalóan nagy érdeklődéssel hallgatja majd, miket vágtál a fejemhez. Indulás!

Martin nem mozdult.

- Azt mondtam… INDULÁS!

Ezek után a kisfiú büszkén, arcán folyó könnyáradatával követte a professzort. Tisztában volt vele, hogy roxforti tanulmányait itt, ebben a pillanatban befejezte, de szíve mindezek ellenére dagadt a büszkeségtől.

Ezzel szemben Piton jégszíve beleremegett az azt ért csapásokba, de persze külső szemlélő ebből nem láthatott semmit.

Piton nem engedte, hogy lássák.

Következő fejezet