3. fejezet
Még nem késő

Albus Dumbledore komoran tekintett Pitonra félhold alakú szemüvege mögül, a bájitalok mestere pedig tudta, hogy ez a pillantás nem jelenthet számára semmi jót. Nem is tévedett, bár ez az első néhány percben nem derült ki, ugyanis az igazgató egyszerűen nem volt hajlandó megszólalni. Annak ellenére, hogy az iskola legrettegettebb professzora meg se próbálta szóra bírni felettesét, mégis megdöbbentőnek találta, hogy Albus mindössze a szemkontaktust tartotta fenn kettejük között, minden más kapcsolatról szó sem esett.

A professzor – bár magának se vallotta be szívesen – némileg félve tekintett ebbe a látszólag mindent tudó, kék, okosan csillogó szempárba. Dumbledore volt az egyetlen olyan ember a Roxfortban, akivel úgy - ahogy szívesen töltötte az idejét, s bár nem tartotta barátjának az idős férfit – elvégre kinek kellenek barátok? – mégis, ha beszélgetni támadt kedve valakivel – ami meglehetősen ritkán esett meg – először és egyben utoljára mindig őt kereste fel. Most pedig meglehetősen aggasztotta, hogy a tanintézmény fejének semmilyen hozzáfűznivalója nem akadt az incidenshez.

Hirtelen zavarában Piton Dumbledore irodájának ízléses berendezését kezdte nézegetni. Mindig is szívesen figyelte meg a különböző helyzetekben a részleteket, úgy vélte, az ördög mindig az apróbetűben rejlik – s ebben többnyire igaza is volt, bár igazán nem sejtette, mit is jelenthet majd a továbbiakra nézve egy – egy szép, arany rojtozatú szőnyeg, mégis jobbnak látta, ha nem néz maga elé némán és mozdulatlanul: valamit tennie kell, és a berendezés szemügyre vétele még mindig jobb, mint a semmi. Semmiben se volt biztos, csupán annyiban, hogy nem nézhet maga elé szótlanul, akár egy szégyellős kisdiák, inkább igyekezett roppant elfoglaltnak látszani. Külső szemlélő minden bizonnyal úgy hihette, hogy a bájitalok mestere valóban a bútorzatot veszi szemügyre ilyen alaposan, ám az ősz hajú férfi jól tudta, hogy erről szó sincs – Piton egyedül a zavarát próbálja ilyen ügyetlenül leplezni.

Perselus továbbra is a szoba berendezését szemrevételezte, ám miután már körülbelül egy negyed órája figyelte a magas szekrényeket, míves polcokat, elolvasta az összes könyv gerincén lévő feliratot, kezdte feladni a küzdelmet. Kétségbeesetten járatta végig a szemét a szobán, hogy minek a bámulásával nyújthatná tovább a kellemetlennek ígérkező beszélgetést megelőző pillanatokat, mikor tekintete végül megállapodott Fawkes-on, az iskolaigazgató gyönyörű, jelenleg éppen élete sokadik telét megélő főnixen, aki kíváncsiskodva meresztette rá nagy, kerek szemeit felülről nyitott kalitkája rácsai mögül. A madár azonban – mintha megérezte volna magán a professzor pillantását – elegánsan a magasba röppent, körözött egy párat a levegőben, majd elhelyezkedett gazdája vállán. Pitonnak így már lehetetlen volt elkerülni az ősz hajú varázsló pillantását.

- Van még esetleg valami – szólalt meg hirtelen Dumbledore -, amit kedve lenne megtekinteni az irodámban?

Az iskolaigazgató egy gúnyosnak legkevésbé sem nevezhető félmosollyal koronázta meg mondandóját, ám ez nem könnyített Perselus lelkén. Jól tudta, hogy itt nem bájcsevelyre fog sor kerülni, ezért igyekezett minél hamarabb túltenni magát a dolgon.

- Köszönöm, nem – felelte feszengve a tanár.

- Remek. Akkor rá is térhetnénk a tárgyra. Kérem, helyezze magát kényelembe! – intett Dumbledore a férfinak, mire az nagy nehezen hátradőlt a széles, puha, vörös karosszékben, melyet az idősödő férfi varázsolt az asztal mellé. Pitonnal szemben maga az igazgató foglalt helyet. Az asztalon félig áthajolva ücsörgött helyén, bár látszott rajta, hogy sokkal szívesebben róna köröket a padlón. Halványkék szemei a megértésen, együttérzésen kívül azonban mérhetetlen dühöt is tükröztek, s ez volt az, ami igazán megrémítette Perselust. Olyan volt ez a rövid időszak, mint a vihar előtti csönd; tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy nem dicséret vár rá…

- Nos, Perselus – szólalt meg lassan, kimérten -, azt hiszem, nem kell sokat magyarázkodnom. Bizonyára tisztában van vele, miért hívtam ide.

Piton dühösen pillantott maga elé. Albus Dumbledore volt az egyetlen olyan ember, akit valaha is tisztelt életében, s bármilyen körülmények között hallgatott rá és megfogadta a tanácsait – legalábbis azok után, hogy a varázsló bizalmába fogadta a több éves halálfaló - létét követő időszakban is. Azt azonban még tőle se tűrte el szívesen, hogy ilyen hangnemben beszéljen vele.

„Persze, hogy tudom, miért hívott ide” – gondolta magában dühösen a tanár. „Nyilvánvalóan újabb fejmosást fogok tőle kapni, mert figyelmeztetni próbáltam egy pimasz kis elsőst… aki mellékesen tökéletesen megérdemelné a kirúgatást… de, persze, Dumbledore nyilván nem tenne ilyet, hiszen előtte minden gyerek egyenlő, és a hibák nem számítanak… Ugyanúgy nem, ahogy annak idején az enyéim felett is elsiklott. Csak most látom, hogy mekkora ostobaság volt a részéről! Hagynia kellett volna, hogy lecsukassanak, mert ez a megbocsátok-neked-mert-én-még-mindig-hiszek-benned stílus roppant idegesítő, és ha már itt tartunk igazságtalan is… Aki vétkezett, vétkezett, ismerje be és vállalja a következményeit, de semmi esetre se bujkáljon és hagyja, hogy mások intézkedjenek helyette… hogy valaki, aki igaz barátnak vallja magát, megmentsen minket… nem kellene ilyet tennie. Pontosabban, nem kellett volna. Nincs is megalázóbb dolog a világon, mintha egy embernek segítenie kell nekünk valamiben… egyszerűen szánalmas. És én is az voltam…Talán most is az vagyok.”

- Martin Ceasle ügyéről van szó, gondolom. – A mondat inkább kijelentés volt, mintsem kérdés.

Dumbledore bólintott, mire Piton fáradtan sóhajtott egyet, s felöltötte szigorú, kifejezéstelen ábrázatát. „Ha harc, hát legyen harc. Igenis megvédem az érdekeimet. Nekem elveim vannak. Megsértett egy elsős kölyök, az Isten szerelmére! Máshol ennél sokkal kevesebbért is kirúgtak már egy gyereket!”

- Természetesen róla van szó. – Dumbledore arcáról ijesztő hirtelenséggel tűnt el a kedves, atyáskodó kifejezés. – De azt hiszem, erre ön is számított, Perselus. Az ilyen ügyeket nem lehet szó nélkül hagyni.

- Ebben egyetértünk – jegyezte meg hangjában némi gúnyos éllel a professzor. – És éppen itt kezdődik a probléma. Nem lehet szó nélkül hagyni az ilyesmit. Ahogy az a taknyos beszélt velem, egyenesen botrányos volt, botrányos! – magyarázta összevont szemöldökkel Piton. – Nézze, én tudom, hogy vélekedik a második esélyekről, mi több, azzal is tisztában vagyok, hogy nekem megkegyelmezett annak idején, de…

Dumbledore érdeklődve kapta fel a fejét.
- De? – kérdezett vissza. – Esetleg lenne még valami hozzáfűznivalója a dologhoz, Perselus?

- Ami azt illeti, lenne – bólintott komoran a bájitalok mestere. – Mint tanár, méltóságon alulinak tartom, hogy egy olyan kisgyerek, mint ez a Ceasle, tiszteletlenül beszéljen velem – ráadásul a társai füle hallatára! Egyszerűen… megalázó, és javítson ki, ha tévedek, de egy tanár legfőbb erényei közé tartozik a méltósága, amelyet minden körülmények között meg kell – vagyis, meg kellene – hangsúlyozta fintorogva a professzor -, őriznie. Ez pedig jelen körülmények között lehetetlen. Vagy talán ön nem így gondolja, igazgató úr?

Dumbledore, aki mindeddig üres tekintettel fürkészte beszélgetőtársa feldúlt arcát, most hirtelen felkapta a fejét, mint aki éppen egy kellemetlen álomból riadt fel.

- Igen, így gondolom én is – bólintott a másik férfi legnagyobb meglepetésére az igazgató. – Kis is rúgtam Ceasle-t.

Piton alaposan meglepődött a hír hallatán, hiszen erre semmiképp se számított. A jószívű, mindent megbocsátó Dumbledore kitette egy diák szűrét egy ilyen összeszólalkozás miatt? Igaz, hogy a gyermek őszinteségével, szókimondásával és elsősorban pimasz stílusával már a komoly összetűzés első pillanataiban kivívta magának professzora ellenszenvét, de az biztos volt benne, hogy az ősz hajú direktor elnézi majd Martinnak ezt a kis „félresiklást”. A bájitalok mestere annyira megdöbbent, hogy még örülni is elfelejtett, pedig – ahogy azt ő is gyakran hangoztatta – a legszebb öröm a káröröm.

- Nos – köszörülte a torkát zavarában a tanár -, ennek felettébb örülök. Véleményem szerint tökéletesen döntött, Dumbledore professzor.

- Valóban így gondolja? – Albus óvatosan levette szemüvegét, majd játékosan ide-oda kezdte dobálgatni jobb és bal keze között. Pitonnak úgy tűnt, hogy az öreg egyre szórakozottabbá válik, mivel az körülbelül három percig egyetlen további hangot se hallatott, csak az okuláréjával szórakozott. A bájitaltan oktatója már épp’ felállt volna egyébként meglehetősen kényelmes helyéről, hogy búcsút intsen főnökének, de a végül letette játékszerét, s megszólította:

- Máris menne, Piton professzor?

„Mégis, mi ez? Legilimenciát alkalmazott? De hát az lehetetlen… nem is nézett a szemembe. Bár meglehet, hogy neki e nélkül is sikerül, elvégre „minden idők egyik legnagyobb mágusa…” bár az igazat megvallva bizonyára ő is tudja, hogy mekkora tiszteletlenség a beszélgetőtárs tudta nélkül annak gondolataiban turkálni… „

- Honnan tudja, hogy menni készültem? – kérdezte feszengve Perselus, mire Dumbledore halványan elmosolyodott.

- Látszik magán, hogy kínosan érzi magát. Ezek szerint mégse örül annyira annak, hogy Martint eltanácsoltuk az iskolából, nemde?

- Hogyne örülnék neki – a mardekárosok házvezetője örömmel konstatálta, hogy hangja az előbbi bizonytalan, már-már félénk élét elvesztette, s újra visszanyerte a szokásos, hideg, fensőbbséges színét, melyet a professzor annyira szeretett alkalmazni. – Ez volt a kívánságom, csupán… az lep meg, hogy teljesítette. Azt hittem, adni fog Ceasle-nek még egy esélyt, de… ezek szerint nem. Nem mintha bánnám, szó sincs róla – tette hozzá a bizonyosság kedvéért.

- De, azért elgondolkodott azon, amit az a kisfiú mondott, nem, Perselus? – kérdezte meglehetősen könnyed hangnemben Dumbledore, mintha csak a tegnapi ebédről, és nem egy diák sorsáról csevegnének. – Végiggondolta, hogy lehet –e, teszem azt… igazságalapjuk?

- Ostobaság! – csattant fel szinte azonnal Piton. – Már hogy lenne igazságalapja? Csupa hamis vád és értelmetlen sértegetés!

Az igazgató ismét bólintott, mintha maga is így gondolta volna, majd némán maga elé meredt. Pitonnak eszébe jutott, hogy a beszélgetés csak nagyon nehezen halad előre, ezért jobbnak látta volna, ha mihamarabb otthagyja Dumbledore-t, és visszatér a dolgozószobájába. „Sok munka vár még rám, és nem engedhetek meg magamnak semmilyen kilengést” – vélte a férfi, s idegesen végigsimította térdén szénfekete talárját. „De jelen körülmények között talán mégiscsak tiszteletlenség lenne ilyen hamar távozni…”

- Perselus – szakította félbe a férfi gondolatmenetét egy mély sóhajtás kíséretében Dumbledore -, nem azért rúgtam ki Martint, mert nem volt kedvem még egy esélyt adni neki, erről szó se volt. Mindenkinek jár egy második lehetőség, és azt hittem, ezt ön tudja a legjobban, Perselus. Ezek szerint tévedtem, és bár tudom, hogy a kis griffendéles kétségbeesésében és sértettségében vágta a fejéhez azokat a szavakat, mégis… az ügyről való vélekedése arra enged következtetni, hogy Martinnak igaza volt.

Perselusnak torkára fagyott a szó. Bár az igazgató ezt nem láthatta, a férfi jégszíve hevesen dobogni kezdett mélyen, a talár és a bőr rétegei alatt. „Tehát igaz” – futott át Piton agyán. „Tényleg jégből van a szívem. Ceasle-nek igaza volt… Dumbledore azért rúgta ki, mert az igazságot mondta… „

- Ő maga kérte, hogy ne adjak neki újabb esélyt. Sajnálta a történteket, mint mondta, elnézést is akart kérni öntől, Perselus, de már nem mert többé a szemébe nézni. Kértem, hogy maradjon, hiszen biztos megbocsát majd neki, professzor, de szegény kis Martin hallani se akart a dologról. Egyszerűen zokogva elszaladt az irodámból, és meg se állt az állomásig. Az első vonattal indult Londonba.

Piton oldalra kapta a fejét. Nem bírta tovább elviselni, hogy ezek a mélyreható, mindent tudó, világoskék szemek továbbra is az ő arcvonásait pásztázzák, figyelve a reakcióit.

- Tehát így történt – szólalt meg nagy nehezen a bájitaltan-professzor. – Ezért rúgta ki Ceasle-t.

- Én nem mondanám, hogy kirúgtam – merengett el kedélyesen az igazgató – inkább felmondott, mint egy sértett alkalmazott. Pedig nem neki kellett volna bocsánatot kérnie öntől, Perselus, hanem pont fordítva.

- Én nem így gondolom – morogta Piton.

- Hát persze, hogy nem – legyintett mosolyogva Dumbledore. – Nem voltam teljesen biztos benne, hogy ezt fogja válaszolni, de… kilencvenkilenc százalék volt az esély. – Bár a férfi tekintete továbbra is vidámnak tűnt, arca mérhetetlen szomorúságról árulkodott. – És most, elnézést, de… halaszthatatlan teendők várnak rám. Elsősorban közölnöm kell McGalagony professzorral, hogy mélyebben kell elkezdenünk a teendőnket, mint ahogy először képzeltük… de talán nem is baj. Hiszen ez a módja az emberek megismerésének.

- Ezt meg hogy érti, Dumbledore? – kérdezett vissza a lehető legkevesebb érdeklődéssel a hangjában Piton, bár nem volt biztos benne, hogy hallani akarja a választ.

- Pontosan úgy, ahogy mondom. Még mindig nem késő. Viszlát, Perselus.

Következő fejezet