4. fejezet
Piton meztelenkedik

Hermione Granger ideges léptekkel haladt végig a folyosón, amely a bájitaltan professzor irodája felé vezetett. Mióta a lány befejezte tanulmányait a Roxfortban, csak kevésszer adódott alkalom arra, hogy beszéljen Perselus Pitonnal, de ez a néhány momentum elég volt ahhoz, hogy az auror bosszúságát ügyetlenül leplezve, öt perc után faképnél hagyja az elégedetten mosolygó férfit. Hermione most is egy ilyen csevelyre számított - váltanak pár szót a legújabb nyomozások eredményéről, illetve megtárgyalják a Spanyolországban szolgálatot teljesítő Weasleyék védelmét, majd olyan hamar elválnak egymástól, amilyen gyorsan csak lehet. Ez volt a terv, ám a lány nem is sejtette, hogy a kigondolt időpontnál is hamarabb hagyja majd el a professzor dolgozószobáját.

A mugli származású lány sokat változott pár év alatt: bodros, göndör haja immár csak lágy hullámokban omlott vékony vállaira, alakján pedig meglátszott, hogy ő immár egy fiatal, de érett nő. Nem az a Hermione Granger volt, aki tizenhét évesen, még mindig lapátfogakkal és majdhogynem deszkaszerű felsőtesttel elhagyta az iskolát, ám ez - mint sok minden egyéb - természetesen elkerülte eddig Perselus Piton figyelmét.

Hermione nosztalgikus mosollyal vett szemügyre minden ismerős tárgyat: a falakon sorakozó, mozgó képeket, melyek lakói integetve üdvözölték őt, a padlót, ami oly sokszor kopogott lépteik nyomán, mikor futni kellett vagy éppen lassítani... A folyosó boltíves teteje, a különböző termekre nyíló ajtók mind-mind olyan emlékeket ébresztettek benne, melyek örömmel töltötték el a szívét. Sajnos, a jelen már korántsem volt olyan fényes, mint a dicsőséges múlt. Régebben ugyan legalább annyi problémája adódott a lánynak, mint mióta aurorként dolgozott, de az izgatott boldogságtól, amit gyerekként érzett, mikor megoldott egy rejtélyt, az évek sora már megfosztotta.

A nő végül megérkezett a professzor dolgozószobája elé. A férfi bezárta az ajtót, ám a feketemágus-vadász tudta, hogy a férfi benn tartózkodik: Dumbledore, az iskola igazgatója boldogan tájékoztatta őt pár perccel ezelőtt Piton holléte felől. Úgy tűnt, mintha a direktor számára külön gyönyörűséget jelentene, hogy Hermione beszélni akar Perselussal, pedig ő is tudta, hogy minderre csupán a munka kötelezi a két felnőttet.

Hermione, mielőtt bekopogott volna, fülét az ajtóra tapasztotta. Semmilyen hang nem szűrődött ki bentről, mely arra engedett volna következtetni, hogy a tanár ott tartózkodik, így a lány egyedül Albus információira támaszkodhatott. "Biztos nem hallotta a kopogást..." - gondolta magában az auror, majd kissé eréjesebben ütögette meg az ajtófélfát. Válasz azonban továbbra sem érkezett, Hermione pedig kezdte megunni a várakozást.

- Piton professzor - szólalt meg a lány -, ott van?

Miután a bájitaltan-tanár erre sem volt hajlandó reagálni, Hermione úgy döntött, hogy a tettek mezejére lép. Céltudatosan lenyomta a kilincset, kinyitotta az ajtót, majd belépett.

Az első dolog, amit megpillantott, egy nagy, magas szekrény volt, tele különböző, színes folyadékokban úszó halott állatokkal illetve rothadó testrészekkel. "Nem sokat változott" - jutott a lány eszébe, ahogy lassan szemügyre vette az egész irodát. A hideg kőfalak valami irtózatos bűzt árasztottak magukból, a férfi asztala előtt fekvő szőnyeg pedig úgy festett, mintha az utóbbi tizenöt évben ki se mosták volna. Perselus fekete talárja hanyagul át volt fektetve a székén, ami az íróasztal mögött állt - tulajdonosának azonban nyoma veszett.

- Piton professzor! Hol van? - kérdezte a lány egyre kétségbeesettebben. Kezdett kifutni az időből, hiszen még rengeteg dolga akadt, s annak fényében, hogy mindössze öt percet szeretett volna feláldozni napjából egy, Pitonnal folytatott csevegésre, észre kellett vennie, hogy már tíz perce magatehetetlenül ácsorog a szobában.

Ráadásul még csak ott se hagyhatta a professzor irodáját azzal az ürüggyel, hogy a férfi nem volt jelen, ugyanis igen fontos dologról kellett volna szót ejteniük: Ginny és Ron Weasley védelméről. A két auror éppen Andalúziában tartózkodott, s egy különösen veszélyes halálfaló után nyomoztak, félő volt azonban, hogy a keresett személy nem egyedül vár rájuk. A testvérek jól sejtették, hogy nem tudnak ketten elbánni egy közveszélyes bűnözőbandával, így üzentek Dumbledore-nak, hogy küldjön erősítést. Az igazgató pedig - elfoglaltságára hivatkozva - Perselust akarta beszervezni, ám a férfi láthatóan nem mutatott hajlandóságot arra, hogy jelenlétével megtisztelje az egyre dühösebb Hermionét.

A lány már épp' azt kezdte fontolgatni, hogy otthagyja a Roxfortot, és egy bagolyban tájékoztatja Pitont a fejleményekről, mikor meghallotta az ajtó nyikorgását. "Megjött" - gondolta a lány, miközben ösztönösen a bejárat felé fordult, s felkészítette magát a Ronra tett, gúnyos megjegyzések tömkelegére, melyeket minden bizonnyal a bájitaltan-professzor készséggel elsorol majd neki...

Végül megjelent Piton alakja a szoba bejáratában - mely kisebb szívrohamot okozott a lány számára. A férfi ugyanis deréktól felfelé egyáltalán semmit se viselt, s legnemesebb testrészét is csak egy ágyékkötőhöz hasonlatosan megkötött, fehér törölköző takarta el. A professzor máskor zsírosan lógó, szénfekete haja most a víztől csepegett, arca pedig a szokásos undok kifejezés helyett előbb döbbent, majd rémült érzelmekről árulkodott.

- Ó... jaj... úristen, elnézést, elnézést - hadarta kétségbeesetten Hermione, miközben azon igyekezett, hogy jobb kezével eltakarja szemét - meglehetősen sikertelenül, ugyanis nem tudta megállni, hogy ujjai között ne lessen ki, s ne vegye szemügyre a tanár kifogástalan felsőtestét.

- Mégis, mit keres itt, Granger?! - förmedt rá Piton, harciasan hadonászva egy fogkefével. - Megjelenik a szobámban, így, minden előzetes bejelentés nélkül? Ráadásul szünidőben? Takarodjon innen, de azonnal!

- De... professzor úr... - motyogta kétségbeesetten Hermione. - Egy nagyon fontos ügyről kellene beszélnünk... Tudja, Ron és Ginny Weasley Andalúziában vannak, és...

- Azt mondtam, hagyd el az irodámat most! - ordította Piton, majd jobb kezét fellendítve az ajtóra mutatott. - Azonnal!
A heves mozdulat azonban nem várt következményekkel járt. A hófehér törölköző önkényesen kioldódott, jól láthatóvá téve Piton...

- Szakramentumát! - heveskedett Piton téglavörös arccal, miközben a törölköző után kapott, s ügyetlenül eltakarta vele ágyékát.
Afelől azonban már nem lehetett biztos, hogy a lány látta -e ezt a szerencsétlen kis incidenst, ugyanis a Granger-lány összeszorított szemmel, minden további szó nélkül kiviharzott a szobából, s meg sem állt addig, míg ki nem ért az iskolából, s maga mögött nem hagyhatta Pitont az összes intim területével együtt.

Hermione végül vöröslő arccal megállt, s hangosan fújtatva nekidőlt egy közeli tölgyfának. "Merlinre, azt hiszem, ez volt életem egyik legmegrázóbb élménye..." - gondolta magában, ám egyelőre még képtelen volt arra, hogy mosolyogjon a furcsa helyzeten, csupán az járt a fejében, hogy Piton hogy fogja megbosszulni ezt a kínos eseményt, melybe pontosan ő, Hermione Granger sodorta.

~ * ~ * ~

- És akkor leesett róla a törölköző… - motyogta maga elé Hermione, miközben kavart még egyet a tűzhelyen melegedő borsólevesen, majd Harry felé fordult. – Eddig minden találkozásom Pitonnal a rémisztő kategóriába volt sorolható, de ez viszi a pálmát… - a lány kelletlenül megrázta a fejét, az asztalnál ücsörgő Harry pedig nevetésben tört ki.

- Láttad Pitont csupaszon? Na, és okozott maradandó sérüléseket? – viccelődött a fiú, mire barátja kelletlenül felnevetett.

- Igen, azt hiszem, örök életemben ettől fogok szenvedni… egyszerűen… borzalmasan kínos volt, legszívesebben elsüllyedtem volna… kérsz borsólevest? – a lány felkapta a lábast, majd az asztalhoz lépett vele. Harry elmosolyodott, s kivette tányérjából a szalvétáját, hogy a barna hajú auror nyugodtan beleönthesse az ételt.

- Nagyon kedves vagy, hogy elszállásolsz – jegyezte meg Harry egy mély sóhajtás kíséretében. Mióta a halálfalók lerombolták lakhelyét – egy szép, tágas házat London egyik külvárosában – a varázslónak nem volt hol laknia, így kénytelen volt barátai segítségét kérni. Mivel Ront és Harry feleségét, Ginnyt kiutalták Spanyolországba, Hermione örömmel nyújtott segítő kezet. Eleinte nagyon félt, hogy a Potter-fiú mit fog majd szólni a házához, hiszen – ahogy azt bármely külső szemlélő megmondhatta – a lány lakása meg se közelítette azt a házat, mely egykor a „Kiválasztott” lakhelyéül szolgált – se tágasságban, se kényelemben, se nagyságban. Harry azonban sokkal jobban érezte magát itt, hiszen sokkal jobb egy baráttal élni kis helyen, mint egyedül egy gigantikus házban. S bár a fiú nem tartozott köszönettel a halálfalóknak, akik utána kutatva feldúlták és darabokra átkozták a lakását, legalább meg tudta látni az események jó oldalát – többek között azt is, hogy Hermione kiváló képességekkel rendelkezett a főzés terén – nem is csoda, hiszen annak idején K-t kapott a bájitaltan vizsgáján – az RBF-en és a RAVASZ-on egyaránt. A főzés pedig, mint ahogy a lány gyakran hangoztatta, semmiben se különbözik a bájitalkészítéstől, Harry pedig ezt készségesen elhitte – főleg azok után, hogy jópárszor kellett a saját maga által készített eledelt elfogyasztania, mikor egyedül lakott. „Hiába” – gondolta a fiú -, „kijöttem a gyakorlatból, pedig annak idején micsoda pompás lakomákat rendeztem Dursleyék számára!... Persze, ezt ők sose hálálták meg…”

- Köszönöm – mondta a fiú udvariasan, mire a boszorkány visszatette a merőkanalat a lábasba, majd elindult a pult felé, hogy magának is szedjen egy keveset. – De legalább – ha még utólag is – tudtuk tájékoztatni Hestia Jones-t, aki örömmel vállalta el a feladatot, hogy néhány másik aurorral őrizze Ronékat. Igazán megnyugtató.

- Remélem, még nem késő – szólt csevegő hangon Hermione. – Tegnap indultak… lehetetlennek tartom, hogy a halálfalók még azelőtt… lecsaptak volna rájuk…

Harry némán kanalazta a levest. A kicsiny, barátságos konyha, meleg, vörös és narancssárga falával, helyes kis fából készült asztalával és puha székeivel hirtelen ijesztővé vált – a fiú képzelete tette azzá. Agyában különböző rémképek kergették egymást, melyekben Ron és Ginny holtan fekszenek valahol Andalúziában, felettük pedig ott lebeg a Sötét Jegy…

A fiú a piros pipacsok által díszített asztalterítőre meredt, majd végighordozta a tekintetét a konyhában. A falakon vaskos szakácskönyvek sorakoztak, az átlátszó üvegű szekrényben pedig néhány tányér és pohár. A helyiséget a falról lógó lámpa homályos fénye világította meg - nem túl sok sikerrel. Harry azonban kifejezetten élvezte a konyhára telepedő félhomályt, valahogy otthoniasnak, misztikusnak, megnyugtatónak érezte.

Hermione éppen a mosogatógép előtt állt, s egy mélytányérba szedte ki magának a levest.

- Ron biztos furcsállná a gáztűzhelyt – mosolyodott el Harry, ám azt, hogy Hermione hogyan vélekedett a dologról, már nem tudta meg: valahol, a messzi távolban egy bagoly sziluettje látszott kibontakozni a kinti sötétségből, majd hamarosan Hedvig szabályosan lepottyant a párkányra, hogy fáradtan lihegve kifújhassa magát. Harry háziállata többek között postásként is funkcionált, így rögtön azon kezdett el járni Harry esze, hogy ki üzenhetett neki, ám nem jött rá a megoldásra. Az azonban feltűnt neki, hogy a hóbagoly meglehetősen kimerült - valószínűleg messziről érkezhetett. Az auror végre észrevette, hogy a madár lábára meglehetősen kapkodva egy rövid levelet erősítettek.

- Szervusz, Hedvig! – köszöntötte barátságosan régi társát a fekete hajú fiú, majd felállt a helyéről, s odalépett baglyához. Az olyan bánatosan meredt rá nagy, sárga szemeivel, hogy a varázslónak összeszorult tőle a szíve. "Talán csak nem rossz hírt hozott?" - Harry gyomra összeszorult a gondolatra.

Harry remegő kezekkel bontotta ki az üzenetet, majd gyorsan átfutotta a levelet. Mikor a végére ért, úgy érezte, szédül, s szíve abbahagyta a dobogást. Ujjai pillanatokon belül elhidegültek, szemeiben pedig könnyek gyűltek. Hermione aggódva fordult oda barátjához, s belekukkantott a levélbe.

- Ki írta a levelet, Harry? – kérdezte összevont szemöldökkel a lány.

- Hestia Jones… későn érkeztek meg. Ront elrabolták… - Harry szája megremegett.

- Úristen… - Hermione annyira megijedt, hogy le kellett ülnie egy közeli székre. Szép metszésű arca a hónál is fehérebb színben játszott. – Na és Ginny?

- Ginny… meghalt – válaszolta holtra váltan az auror.

Következő fejezet