5. fejezet
Ginny temetése

A temető közepén kanyargó, vékony utcát szegélyező, komor fák egyikén elkárogta magát egy szénfekete varjú. Az állat a legfelső ágak egyikén ült, s mintegy szemrehányóan meredt a menetelőkre apró, csillogó szemeivel. Miután alaposan szemügyre vette azt a pár embert, akik a bíborszínű bársonytakaróval lefedett, hófehér koporsót követték lassan, lehajtott fejjel, a messzeségbe bámult. A varjú, bár minden bizonnyal nem érezhette az esemény súlyát, ünnepélyesen – mondhatni, az alkalomnak megfelelően -, a magasba röppent, s dús tollú szárnyait széttárva a temető mögötti hegyek irányába repült. Oda, ahova a gyászmenetet alkotó varázslók és boszorkányok is igyekeztek.

A meglehetősen kevés ember alkotta csoportot a sírásók nyitották, akik közrefogták a pálcájukkal lebegtetett koporsót, ami Ginny Weasley nemrég meglelt holttestét rejtette magában. Ezek a férfiak meglehetősen egykedvűen lépkedtek; nyilván hozzászoktak már ahhoz, hogy temetéseken kell részt venniük, s mióta újra kitört a háború, megszaporodtak az elhalálozások, így sok dolguk akadt. Számukra Ginny is csak egy volt a sok közül, akik az utóbbi hónapokban végleg itt hagyták földi életüket, hogy az örök vadászmezőkre távozzanak.
A sírások üres tekintetű, komor férfiak voltak, munkájuk keserűsége láthatóan rányomta arcukra a bélyegét: akármilyen egykedvűen is lépegettek az úton, látszott rajtuk, hogy legszívesebben mindketten elfutnának, hogy örökre maguk mögött hagyhassák a kopár sírkertet. Erre azonban nem volt lehetőség, maradniuk kellett.

Őket Albus Dumbledore követte, a Roxfort sokat megélt igazgatója. Az ősz szakállú férfi fejét leszegve, lassan lépkedett, gyenge kezeit összefonta maga előtt. Félhold szemüvege mögött, világítóan kék szemeiben apró könnycseppek csillogtak – ez többek között azért is volt meglepő, mert eddig szinte senki se látta sírni a kor talán leghíresebb mágusát. Ez a különös kegy csak azoknak adatott meg, akik igazán közel álltak hozzá… Ginny Weasley személy szerint sosem látta könnyezni a varázslót, s álmában se gondolta volna, hogy Dumbledore egyszer majd érte hullat könnyeket. S lám, mégis megtörtént, bár mennyivel jobb lett volna, ha erre nem kerül sor!...

Dumbledore mögött a Weasley família megmaradt tagjai haladtak. Legelöl Mr. Weasley, az édesapa lépkedett, ki fájdalmát megpróbálta rezzenéstelen arckifejezése mögé rejteni, ám időről időre egész testében furcsán megvonaglott, s hamarosan nem bírta türtőztetni magát: kitört belőle a zokogás. A körülbelül ötven éves, minisztériumi varázsló szélesnek korántsem mondható vállaira borult felesége, az alacsony, kövérkés Mrs. Weasley, kinek pufók arcán bő vízű patakként csörgedeztek könnyei – bár ezt külső szemlélő nem láthatta, hiszen az asszony egészen belefúrta arcát férje sötét dísztalárjába. Rázkódó vállai azonban sokat elárultak lelkiállapotáról. Az egyetlen, aki a menetelők közül – eltekintve persze a sírásóktól – nem hullatott könnyeket, az Percy Weasley volt, akit a szintén síró Bill és Charlie fogtak közre. Percy fontoskodó arcán amolyan „én-megmondtam-előre” kifejezés ült, bár igyekezett szomorúnak és kétségbeesettnek látszani, valódi érzelmeit nem tudta elrejteni: szinte percenként pillantott vadonatúj, arannyal szegélyezett pántú órájára, s látszott rajta, hogy gondolatai az általa egyetlen fontosnak vélt dolog, a Minisztérium körül forogtak. Fred és George, az örökké vidám ikerpár más esetben már tettek volna pár sértő megjegyzést bátyjukra, esetleg pálcájukat is előkapták volna, hogy egy-két varázslattal bírják rá Percyt a helyes viselkedésre, de most nem volt idejük vele törődni. Csillogó, harsánylila talárjukat most – a többiekhez hasonlatosan – éjfeketére váltották, régebben mosolygós fejüket lehajtották, s sűrűn pislogva meredtek a sárlepte betonra.

A sereghajtók szerepét Harry és Hermione vállalták magukra. A két fiatal halkan zokogva lépdelt a csöndes, mégis a szívek mélyéig hatoló gyászinduló ütemére, s vigasztalóan átkarolták egymást. Ginny mindkettejük számára sokat jelentett, hiszen a fiúnak ő volt élete nagy szerelme, aki átsegítette a legtöbb bajon s szomorúságon. Hermionénak pedig ő jelentette az első számú, nőnemű barátot, akivel bármikor megoszthatta a legújabb, legfrissebb pletykákat, s mindig szívesen tartott vele egy-egy vásárlásra – a barna hajú lány kedvéért ilyenkor mindig először a könyvesboltokat, s a Weasley-lány kívánságának megfelelően később a talárszabászatokat is célba vették. Ginny egy életvidám, kedves boszorkány volt, aki előtt még ott állt az egész élet, s mégse maradt ideje kihasználni, mert rövid éveit a jó védelmének szentelte.

Harry a magasba emelte a tekintetét. Az égen már régóta gyülekeztek a sötétebbnél sötétebb, vészjósló felhők, melyek éppen azt a pillanatot találták alkalmasnak arra, hogy tartalmukat a kis temetőre öntsék, melyben a szertartás folyt. A fiú homlokára esett egy esőcsepp, majd végigfolyt orrnyerge mentén, s végül megállapodott alsó ajka közepén. A sebhelyes homlokú varázsló óvatosan lenyalta az apró esőcseppet száraz szájáról, s várta, hogy újabb és újabb vízcseppek lepjék el elkeseredett arcát.

- Harry, gyere! – szólította meg halkan Hermione. – Ne állj meg! Már nem lehetünk messze… - a lány nyelt egyet, s miután az egykoron „Kis túlélő”-ként emlegetett, s mára már érett férfivá vált mágus nem mozdult, az auror óvatosan a tenyerébe csúsztatta a kezét, s szelíden odébb vonta. Harry lába megbicsaklott, ahogy egész testében előrelódult, de nem esett el. Az egész szertartás már csak egy szívfájdító, erőltetett menet volt, amit ő csak tehernek érzett, s teljesen biztos volt abban, hogy ő maga, a saját módszereivel sokkal igazabb és bensőségesebb búcsút tudna venni attól a nőtől, akit oly lángolón szeretett.

Hermione közel húzta magához Harryt, aki esetlenül lépdelt mellette. A fiú tekintetét még mindig az égre szegezte, ahonnan egyre sűrűbben hullottak alá az esőcseppek. A gyaloglás pedig csak folytatódott, s úgy tűnt, soha nem is ér véget. Hamarosan nagy vihar kerekedett – az ég elborult, s sötétkék színt öltött, a felhők mögött pedig egy-egy villám körvonalai rajzolódtak ki. Ezt a jelenséget általában nagy dörgés követte, amely egy idő után rendszeressé vált, Harry azonban nem bánta ezt, sőt, örült neki: legalább nem kellett hallania azokat a rémes dallamokat, melyek Ginnyt kísérték utolsó útjára…

- Harry, nagyon sápadt vagy – suttogta ijedten Hermione, mikor pillantása a fiú arcára tévedt. – Talán leülhetnénk oda, a kerítés mellé egy kicsit… Aztán majd csatlakoznánk a többiekhez, ha megnyugodtál egy kicsit. Mit szólsz? – fordult a fiú felé, ám az konokul rázta a fejét.

- Szó sem lehet róla… Ginnyvel kell tartanom – jelentette ki ellentmondást nem tűrően a mágus, ám szavait meghazudtolva mikor tovább akart indulni, hogy beérje a kis csoportot, lábai végleg felmondták a szolgálatot: térdei megremegtek, majd összeesett. Harry egy nagy csattanással ért földet, s bár nem terült el béka módjára, remegő kezeivel esetlenül támasztotta a földet maga előtt. Smaragdszínű szemeiből könnyek bugyogtak, melyek az esőcseppekkel vegyülve újabb és újabb tócsákat alkottak a betonon. A fiú kezei is felhorzsolódtak, s hófehér bőrén apró sebek jelentek meg, melyekből apró vércseppek indultak vándorútra a föld jelentette végtelenbe.

- Harry… - szólította a fiút elcsukló hangon a barna hajú boszorkány, s gyengéden megfogta barátja vállát. A mágus hangosan nyögött egyet, s vöröslő tenyereivel tehetetlenül markolászta a semmit. Hátát macska módjára begörbítette, úgy, hogy az ázott dísztalárján keresztül látszott a gerincének vonulata.

- Piton! – suttogta gyűlölettel Harry. – Ő tehet mindenről! Miatta halt meg Ginny! Miatta rabolták el Ront! Én… én… meg akarom ölni őt! Látni akarom, ahogy a sebek szabdalta testéből kibuggyan a vér! Látni akarom, hogy csúf, fekete szemeiben fájdalom tükröződik! Látni akarom, hogy undok arcára egy üres kifejezés ül ki! Halottan akarom látni őt, de úgy, hogy én öltem meg!...

- Hagyd ezt abba! – szólt rá barátjára Hermione. – Nem beszélhetsz így róla… Való igaz, hogy ő miatta nem sikerült az információcsere, ami talán megmenthette volna Ginnyt, de ne okold őt… Nem tudhatta… csak a véletlen műve az egész…

- A véletlené?! A véletlen nem létezik! – köpte Harry, s felkapta a fejét. A menetelők irányába pillantott, ám a többiek már messze jártak – csak az a bosszantó, keserű dallam bizonyította, hogy még a közelben járnak. – Miatta halt meg Ginny, és én ezt sosem fogom megbocsátani neki… Soha… Soha…

„Soha ne mondd, hogy soha”. Így szól egy bölcs mondás, melyet ugyan Harry is ismert, de úgy gondolta, ez rá nem vonatkozik – kiváltképp most. Mindig is gyűlölte a zsíros hajú, gonosz bájitaltan- tanárt, de ennél jobban még sose utálta életében, hiszen elvette tőle azt az embert, akit talán a legjobban szeretett egész életében…
S az – magától érthetődően – meg se fordult a fejében, hogy egykor majd nem csak hogy szóba áll Perselus Pitonnal, de a legjobb barátai között tartja majd számon a férfit.

Hermione elővette a pálcáját, kimondott egy varázsigét, s egy széles kört írt le saját maga s Harry körül. Mozdulatai nyomán egy halványzöld, fényesen csillogó burok képződött, melyben a két fiatal kényelmesen elfért. A lány, amint ezzel végzett, beiktatott még néhány intést, vidáman lobogó kandallót, kanapét és szőnyeget varázsolva az imént létrehozott buborékba. Harry kedvetlenül figyelte a lány ténykedését.

- Hagyd ezt abba! – kiáltott fel egyszerre a fiú. – Ez tiszteletlenség! Követnünk kell a többieket, hogy megadjuk a végső tiszteletet Ginnynek… Várj, most meg mit csinálsz?! – morogta kelletlenül, mikor látta, hogy a lány kilép a burokból, s előre szegezi a pálcáját, melyből hamarosan rózsaszín sugárnyaláb tört ki. A varázslat apró madárként röppent át a levegőn, s telibe találta a menetelőket. Harrynek csak azt tűnt fel, hogy egyszerre az egész táj megdermedt: a fák nem susogtatták rejtelmesen a lombjukat, s a varjú károgása sem hallatszott többé, mi több, még a gyászzene is elhalt – a fiú legnagyobb örömére.

- Te… megállítottad az időt? – fordult döbbenten a mágus barátnője felé, aki visszatért a burkon belülre.

- Rutinbűbáj – vonta meg a vállát Hermione. – Csak tíz percig tart. Még Flitwick tanította nekünk, hetedik osztályban, a RAVASZ – kurzuson. Vagy talán már nem emlékszel?

Harry nem felelt, csak bámult maga elé. Mit érdekelte őt most az, hogy mit tanított Flitwick hetedikben, mikor sokkal fontosabb problémák egész hada kergette egymást zúgó fejében?

- Nem, de nem is érdekel – válaszolta végül. – Minek kell a burok, ha már egyszer megállítottad az időt?

- Itt melegebb van – sóhajtott egyet Hermione, s letelepedett a Potter – fiú mellé. Arcát kezébe hajtotta, s néhány pillanatig nem szólt. Harry jól tudta, hogy a lány minden bizonnyal könnyeivel küszködik, így meg se próbált beszélgetést kezdeményezni, csak üres tekintettel figyelte a nemrég odavarázsolt kandallóban lobogó tűz különös táncát, s élvezte, ahogy a meleg körülöleli átfagyott testét. Annál jobban meglepődött, mikor Hermione felemelte a fejét, s látta, hogy a boszorkány szemei egészen vörösek – de szárazak is egyben, akár a friss pergamen.

- Miért nem sírsz? Jót tesz – jegyezte meg a fiú, ám Hermione nem felelt, inkább másra terelte a témát.

- Vajon mi lehet szegény Ronnal?... – kérdezte a barna hajú auror mosolytalan arccal. – Képzelem mennyire fáraszthatja az őt fogva tartó halálfalókat…

- Igen… őt ismerve biztos robbantós snapszlit akar játszani velük… - merengett el Harry, ám legszívesebben azonnal vissza is szívta volna a mondatot. Ront bizonyára különböző átkokkal kínozzák – talán a Cruciatusszal is -, így a vicc egyáltalán nem volt helyénvaló. Hermione még csak el se mosolyodott rajta.

- Lehet, hogy nekünk is el kellett volna mennünk keresni őt… - szólalt meg végül a fiú. – Akkor nem emészteném magam annyira Ginny miatt… lefoglalna Ron felkutatása.

- Nem, Harry – rázta meg a fejét csendesen Hermione. – Neked most itt kell maradnod, Angliában, hogy kipihend magad és túljuss a veszteségen… Csak én látom rosszul, vagy valaki áll a fák mögött?! – kapta fel a fejét a lány, s kezét előrelendítette. Harry a lány által mutatott irányba pillantott. Való igaz, hogy az egyik fa mögül egy sötét alak körvonalai látszódtak kirajzolódni. „Ki lehet az?” – kérdezte magától Harry. – „A Rend legtöbb tagja Ront keresi, vagy valamilyen küldetésen vesz részt… a többiek meg eljöttek a temetésre… kivéve persze egy embert…”

- Lehetséges, hogy… te is arra gondolsz, akire én? – suttogta hitetlenül Hermione.

Harry egykedvűen figyelte az alakot, ami dermedten figyelt az egyik fa mögül. Minden bizonnyal rá is hatással volt Hermione varázslata, így tíz percig nem mozoghatott. Az idő azonban vészesen fogyott, s a varázsló jobbnak látta, ha a maradék három percet nem a tűzbe meredéssel tölti, hanem megnézi, hogy ki is lehet a hívatlan látogató. Ha egy halálfaló az, fel kell készülniük a támadásra.

- Nézzük meg! – javasolta Harry, mire mindketten felpattantak helyükről, s elhagyták az oltalmat nyújtó gömböt. A szabadba érve megcsapta őket a jéghideg levegő, az egyetlen, amit nem sikerült megdermeszteni, ám nem törődtek vele. „Tudnom kell, hogy ki az” – gondolta a varázsló. – „Mert ha ő, itt, helyben fogok végezni vele!”

Következő fejezet