6. fejezet
Beszéljünk róla!

- Maradj csak a helyeden, Hermione! – utasította a lányt Harry. – Én akarom látni az arcát elsőként… Hogyha menekülni kell, időben szólhassak – fűzte hozzá magyarázatként, látván barátja elsötétedő arcát. Az auror jól tudta, hogy a lány sosem hagyná őt magára, pláne veszélyben nem, de most mindent meg kellett tennie, hogy biztonságban tudja őt. Végképp elkeserítette tehát, hogy Hermione nem hajlott a jó szóra, s olyan makacsul követte, mintha valamilyen mágikus szál fűzné össze őket.

- Még mit nem! – húzta fel az orrát a boszorkány. – Veled kell tartanom! Nem hagyhatlak itt, mikor… ki tudja, ki áll ott. Az is lehet, hogy Voldemort – vélte a lány, de a varázsló szavai hallatán csak lemondóan rázta a fejét. „Nem, biztos, hogy nem ő az” – gondolta magában Harry. „Sosem jönne el értem egyedül, hiszen eddig is mindig kísérte valaki. A csatlósai, vagy akár egy félelmetes bestia… nagy volt a választék, s a feladatra minden bizonnyal jelentkeztek is elegen… Nem, biztos, hogy nem egyedül jönne el értem. A látogató legrosszabb esetben egy halálfaló lehet…” – Ez volt az egyetlen logikus megoldás, ami a fiú eszébe jutott. Igaz, olyan heveny szívdobogás közepette, amit produkált, nehéz is volt ésszerűen számba venni a lehetőségeket, pláne úgy, hogy az embert csak néhány perc választja el egy mindent eldöntő küzdelemtől…

A fiú szaporán lépkedett, s úgy döntött, hátra sem néz többet. Sejtelme beigazolódni látszott: Hermione egyhamar lelassított, s kimerülten kapkodta a levegőt. A lány nekidőlt egy közeli fának, s fáradtan pihegett, de Harry szándékosan nem várta be őt: az ismeretlen már csak néhány méterre volt tőle, s nem akarta elvesztegetni a hátralévő másodperceit. Azt pedig végképp nem kívánta, hogy barátja ugyanúgy életét veszítse egy ostobaság miatt, mint ahogy azt Ginny tette… „Nem gondolhatok most Ginnyre, erősnek kell lennem” – futott át Harry agyán, miközben gépiesen haladt előre… Már csak néhány méter választotta el a sötét alaktól… néhány deciméter… egyetlen pillantás.

- Harry, könyörgöm, gyere vissza, most, azonnal! – sikoltott utána Hermione, de a fiú nem törődött vele. Beszéljen csak nyugodtan, neki itt fontos dolga akad…

- Harry! – kiabált tovább a boszorkány, mintha nem is állt volna szándékában abbahagyni. – Kérlek, gyere! Szólunk Dumbledore-nak, majd ő elintézi az ügyet, csak hagyd már azt az ismeretlent, és ne kísértsd a sorsot…

A varázsló mintha nem is hallotta volna a lány szavait, úgy tűnt, a mondatait elfújta a szél, messzire, nagyon messzire innen, s nincs is ember, aki meghallhatná őket. Az egykori „kis túlélő” szíve hevesen dobogott a csurom vizes talár rejtekében, arcbőre sápadtról pillanatok alatt vérvörössé vált. Sehogy sem érzékelte már a külvilágot, a temető zaja, a keserű zene már halovány aláfestése se volt az érzelmek vad táncának. Harry összes érzékszervével az előtte álló férfira koncentrált, minden egyebet kizárt… hallójárata is egészen elzárult, és szemei csak egyetlen pontra fókuszáltak. Perselus Pitonra.

Az aurornak azonban már nem maradt ideje arra, hogy eltűnődjön azon, vajon mit is keres Ginny Weasley temetésén egy olyan aljas, kétszínű ember, mint ez a Piton. Az összes bölcs gondolat s ésszerű alibi egyszerre kipárolgott Harry fejéből, s eluralkodott rajta a tomboló düh, a pusztító indulat… Amikor ezen lángolói érzelmei már - már egész testét elárasztották, azt látta, hogy az általa legjobban gyűlölt emberi lény szemhéja megrebben, s a férfi meglepetten hátrahőköl.

- Potter! – kiáltott fel Piton félig bosszúsan, félig ijedten. – Hogy került ide? Az előbb még…

- Azt hiszi, ez érdekel bárkit is? – szakította félbe a monológot a fiú. Zöld szemei, elvesztették régi, csillogó smaragd jellegüket, s – ahogy az a bájitaltan-tanárnak is feltűnt – szivárványhártyája inkább már egy folyékony, mélyzöld, halálos méregre hajazott. A hivatlan látogató még jobban meghökkent ennek láttán.

- Az illetlen jelzőt se érdemli meg – feddte meg régi tanítványát a professzor pontosan úgy, ahogy régen tette. Villogó, fekete szemeit Harry arcára szegezte, ám a fiú ahelyett, hogy elkapta volna tekintetét – mint ahogy régebben tette hasonló helyzetekben – állta a férfi pillantását. A levegő megfagyott a két ellenfél között, csupán a szomorú zene táncolta őket körbe fáradtan és tehetetlenül.

- Piton professzor, kérem, ne törődjön azzal, amit Harry mond! – kiáltotta hirtelen Hermione, ám az auror azonnal letorkolta:

- Mégis, miféle ostobaságokat beszélsz?! Talán nem beszéltük meg, hogy?... – hadarta a fiú idegesen, ám arra, hogy befejezze mondanivalóját, már nem volt lehetősége. Váratlanul hideg ujjak fonódtak karjára, ő pedig annyira nem számított erre, hogy rémületében hátrálni próbált – ám nem járt szerencsével. Egykori tanára túl erősen szorította őt, olyannyira, hogy bőre egészen elfehéredett a férfi ujjai nyomán. Perselus Piton úgy magasodott fölé, akár a megtestesült gonoszság. Vékony ajkai megvető mosolyra húzódtak, amint meglátta a Harry arcán végigfutó félelmet, mely ugyan csak egy pillanatig volt jelen, mégis erőt adott a professzornak arra, hogy legyűrje döbbenetét és egy – minden lehetőség szerinti - erkölcsi győzelem mellett fizikailag is megalázza ellenét.

A fiú orrcimpái ütemesen tágultak szét és szűkültek össze, haja pedig ziláltan meredezett az égbe. Mellkasa, melyen itt-ott szakadozott, kopott és nem utolsó sorban csurom vizes volt a rátapadó talár, szinte követhetetlen gyorsasággal hullámzott. Harry nem csak mozdulataiban, hanem már pillantásában is égett a szikrázó, pusztító dühtől, melyet minden bizonnyal Piton is észrevett, csak épp nem akart tudomásul venni.

- Hogyan meri idetolni a képét, maga aljas halálfaló? – susogta a sötét hajú fiatalember hangjában izzó gyűlölettel. – Azok után, amit Ginnyvel művelt, még van képe idejönni a… a… - Harry képtelen volt kiejteni a száján a „temetés” szót. Mintha egy láthatatlan erő összeszorította volna a torkát, megakadályozva azt, hogy folytassa gyilkos monológját.

- Harry, kérlek, gyere le onnan, és tisztázzuk a helyzetet! Búcsúzzunk el Ginnytől, és utána majd… - Hermione ugyan továbbra is próbálta meggyőzni barátját, hogy amire készül, helytelen, de maga is érezte, hogy szélmalomharcot vív: ebből párbaj lesz, és azt senki, de legfőképpen ő nem tudja megakadályozni. Azt azonban megfogadta, hogy ha törik, ha szakad, megpróbálja szétválasztani egymástól Pitont és Harryt.

A professzor azonban – Harry vesztére – kihasználta azt a lélegzetvételnyi szünetet, mely a fiú szavait követően állt be. Pálcáját villámsebességgel kapta elő, majd a fiúra szegezte, ezen mozdulatait pedig egy meglehetősen erős és váratlan átok követte, amely kötelekként fonódott Harry testére, s egy fa törzséhez szegezte őt. A sötét hajú fiatalember persze azonnal nekilátott, hogy kioldozza magát, de egykori tanára nemes egyszerűséggel elkobozta egyetlen fegyverét, a varázspálcáját, s zsebébe süllyesztette. Az auror fizikai erejére pedig végképp nem számíthatott, hiszen már a szimpla séta is fárasztotta, így egy olyan küzdelemről, mely igénybe vette volna az összes tartalékját, szóba se jöhetett. Ígyhát a fiú – ha kelletlenül is, de – mozdulatlanná dermedt.

Perselus büszke mosollyal figyelte a Potter-fiút, bár dicsőségét némileg beárnyékolta a tény, hogy Harry meg se próbált kibújni a bűbáj szorításából, mi több, még csak nem is könyörgött. „Pedig az még szórakoztatóbbá tenné a helyzetet” – mélázott el a professzor, de végül úgy döntött, a célnak a jelenlegi helyzet is megfelel.

- Piton professzor, mégis mit művelt Harryvel? – hallatszott lejjebbről a közeledő Hermione felháborodott hangja. Bár dühösnek és felajzottnak tűnt, jobbnak látta, ha nem avatkozik bele a két férfi ügyébe, s csak csöndes szemlélője lesz az eseményeknek – azt azonban elhatározta, hogyha a varázsló megpróbálja bántalmazni barátját, azonnal közbelép, történjen bármi.

- Nyugodj meg, Granger! – legyintett Piton, miközben fűzfa pálcájával lustán széles köröket írt a semmibe. – Potternek nem esik bántódása. Csak épp el akartam vele csevegni. Tudja, mint férfi a… féreggel.
Hermione ijedten megnyikkant, de nem mert visszaszólni, inkább meghúzta magát, s ujjait – biztos, ami biztos alapon – pálcája köré fonta.

Harry, aki mindeddig kimerülten, hullámzó mellkassal meredt maga elé, felkapta a fejét. Tekintetét mélyen Piton arcába fúrta, hogy a férfi lássa: szavai nem törik meg, sőt, csak még jobban fokozzák a benne izzó gyűlöletet. Azonban a bájitaltan-tanárt is keményebb fából faragták annál, hogy ettől megrettenjen; rezzenéstelenül állta a fiú pillantását, s ugyanolyan jéghideg mosollyal figyelte annak ténykedését, mint azelőtt.

- Talán nem becsülöd, hogy megjelentem a feleséged temetésén? – szólalt meg végül meglepően lágy hangnemben a mágus. A fiút meglepte, hogy fogvatartója tegezni kezdte, de nem tette szóvá. – Nyilván nem ezt vártad, ugye?

Harry azonban a várt hálálkodás helyett megvetése jeléül oldalraköpött – bár látszott rajta, hogy legszívesebben Pitont találta volna el a száraz föld helyett.

- Engem egyáltalán nem érdekel, hogy idetolta a pofáját – sziszegte a fiú. – Mindannyiunknak az lenne a legjobb, ha végre itthagyna minket, örökre!... Menjen csak a drágalátos Voldemortjához, hiszen úgyis ő az igazi ura!...

- Túl nagy a szád, Potter! – emelte fel a hangját Piton. – Figyelmeztetlek, hogy fogd vissza magad. A pálcád nálam van, és nézd csak – mutatott a két varázserejű fadarabra -, az enyémmel együtt ez már kettő. Azt ajánlom, mutass némi tiszteletet az irányomban, különben…

- Tiszteletet?! – horkantott megvetően Harry. – Nincs olyan élőlény a világon, akit kevésbé tisztelnék magánál…

- Potter!

- Nem vagyunk már az iskolában! – hadarta idegesen az auror. – Nem áll már fölöttem! Maga miatt halt meg Ginny, érti? Maga miatt kapták el Ront, és bármelyik pillanatban megölhetik! Még ezek után elvárja, hogy bármi tiszteletet is tanúsítsak maga iránt? – vádaskodott Harry. A fiú mondhatni teljesen kifordult magából, ahogy kiabált; szemei vérben úsztak, fekete haja csimbókokban állt az égbe, arca pedig tűzvörösen égett. Hadakozása közben nyálcseppek repültek a világ négy égtája felé. Egy szóval első pillantásra minden porcikája mérhetetlen dühöt tükrözött – ám teste továbbra is mozdulatlan maradt a béklyók szorításában.

Piton, látva a fiú reakcióját, még nyugodtabbá vált, s már-már önfeledten játszadozott a pálcákkal, melyek arany- és rubincsíkot vonva maguk után röpködni kezdtek a levegőben. Hermionét kezdte idegesíteni ez a félig-dialógus, legszívesebben közbelépett volna, hogy Harryvel együtt végre csatlakozhassanak a gyászmenethez. A legbosszantóbbnak mégis a beszélgetés előjáték-szerű mivolta bizonyult; a boszorkány meg volt róla győződve, hogy a csevelyt egy kemény párbaj fogja követni.

- Azt hiszed tehát, hogy halálfalóként tevékenykedem – amit nem is tagadok -, de csakis Dumbledore kedvéért!... – magyarázta Piton, ám a fiatal varázsló megvetően felnevetett, hollehet hangjában a vidámság legkisebb szikráját se lehetett fellelni.

- Ne röhögtessen! Ha Dumbledore pártján áll, miért hagyta, hogy megöljék Ginnyt?

- Granger kellemetlen helyzetben talált rám! – próbált védekezni Piton, s most először a vita folyamán eddig halottsápadt, tésztaszerű arcán két, apró, rózsaszín foltocska jelent meg – Hermione ezzel szemben tetőtől talpig elvörösödött, ahogy felidézte magában azt a bizonyos, kínos emléket.

- Ez nem jelent semmit – tette hozzá magyarázatképp a férfi, ám az ifjú auror mérge csillapíthatatlannak tűnt.

- Minden maga miatt történt! Ha nem csupaszkodott volna…

- Az Isten áldjon meg, néha fürdeni is kell!... – ordította vörösödő arccal Piton. - Hagyd el az akadékoskodást, Potter, és lásd be, hogy Weasley nem az én hibámból halt meg!
Szavai azonban csak egy pillanatra tudták megfékezni a tomboló Harryt.

- Nem lehetek biztos benne – jegyezte meg végül cinikusan a fiú. Hangja finomabbá vált, s le is halkult egy csöppet, sőt talán még dühe is oszladozott – de ez meglehet, hogy csak a gyengülő varázslatnak volt betudható, melynek következtében a bűbáj szorítása egyre gyengébbé vált.

- Eljöttem, mert ezt kívánta tőlem a becsület – szólalt meg Piton. – Az események, utoljára mondom, nem az én számlámra írhatóak.

- A becsület! – ismételte szavait gúnyosan az auror. – Ne vicceljen…

- Igaza van, Harry – csendült fel Hermione megértő, szelíd hangja. – Részben enyém a felelősség. Maradhattam volna, de túl szégyellős voltam… Nem mertem megvárni Piton professzort a történtek után. Rám ugyanúgy haragudhatnál, mint rá.

- Látod, Potter, mire mentél a pampogásoddal? – Perselus olyan közel hajolt a fiúhoz, hogy csak néhány centiméter választotta el őket egymástól. – Ha nem lettél volna olyan önfejű és ostoba, mint amilyennek apádat is és – igen -, téged is megismertelek eddigi életemben, talán nem szalasztottad volna el imádott párod temetését…

Ennél a pontnál telt be a pohár az ifjú varázslónál. Miután megbizonyosodott afelől, hogy béklyói már teljesen ellazultak, a szemkontaktust végig fenntartva ügyesen kilopta egykori tanára zsebéből pálcáját, majd titokban annak gyomrára szegezte.

- Obscuro – suttogta az auror, mire pálcájából egy halványsárga fénycsík lövellt ki, s Perselus bordái közé fúródott – lehetőséget sem hagyva annak az ellenállásra.
Piton, amint eltalálta a sötétség-átok, fájdalmasan felnyögött, majd tántorogni kezdett. Hirtelen úgy érezte magát, mintha egy nagy, fekete leplet borítottak volna a feje tetejére, és ő akárhogy is próbálta, nem tudta lerántani magáról. Révülten jobbra-balra lépegetett, mint a kocsmából kilépő részegek, s közben karjaival egy szélmalomhoz hasonlatosan hadonászott maga körül, amit Harry harsány, színtelen kacajjal, Hermione pedig ijedt sikollyal nyugtázott.

- Harry! – kiáltotta a lány, ujjaival a tántorgó férfira mutatva.

Perselus ugyanis vészesen közeledett egy mély árok felé, amely közvetlenül mögötte tátongott…
Ám mikorra ez a fiúnak is feltűnt, már késő volt: Piton lépett egyet hátrafelé, ám legnagyobb meglepetésére talpa alól egyszerre eltűnt a szilárd, biztonságos talaj.
A bájitaltan professzora kiáltott egyet, mielőtt végleg elnyelte volna a sötétség.

Következő fejezet