8. fejezet
Nyári égbolt

"Napok kezdődnek és a napok végetérnek
S színét se látja majd Titus Berenicének.”

Hermione nem jött többet. Hogy ennek oka az volt –e, hogy a lány Ginny halála után még kevésbé kereste a társaságát, vagy csupán bokros teendői akadályozták meg a láthatást, Perselus Piton nem tudhatta, csupán annyit észlelt, hogy Dumbledore-on kívül szinte senki sem jött el hozzá a kórházba, még akkor sem, mikor kiderült, nem hagyhatja el a Szent Mungót olyan hamar, mint ahogy azelőtt hitte. A gyógyítók újabb és újabb apró-cseprő problémákat fedeztek fel a tanár szervezetében, aki inkább vállalta volna a kockázatot, hogy fényes nappal, az utcán összeesik, mintsem hogy még több napot töltsön annak az iszonyatos rántottának a fogyasztásával; illetve a kórteremben való ücsörgéssel. De mit volt mit tenni, maradnia kellett, a saját egészsége érdekében. Az igazgató, bár eleinte nem nézte jó szemmel a kórházi alkalmazottak döntését, egy idő után belátta, hogy Perselusnak szüksége van a pihenésre, így, ha kelletlenül is, de ideiglenesen felvett valakit a férfi helyére. Hermione Granger örömmel vállalta el, hogy egészen június végéig bájitaltan-tanárként tevékenykedjen a Roxfortban, és bár sejtette, hogyha Piton visszatér majd, nem nézi jó szemmel működését, mégis úgy döntött, ha csak Dumbledore kedvéért is, de elvállalja a feladatot.

A lány mindig is kiemelkedően jó bájitalfőző hírében állt, és, attól függetlenül, hogy Piton ezt nem ismerte el, tanulóként a férfi legtehetségesebb diákjai közé tartozott. Játszi könnyedséggel készítette el a legbonyolultabb főzeteket is, mindezek mellett pedig szívesen foglalkozott a gyerekekkel. A legjobbak számára különórákat szervezett, melyek keretei között gondozhatták kibontakozó tehetségüket, a RAVASZ-kurzusra jelentkezők pedig mindahányan K vagy V minősítéssel zárták az évet, s sikeresen felvételiztek egy-egy, a számukra megfelelő, magasabb képzést nyújtó tanintézménybe. Egy szóval Hermione pompás munkát végzett, Dumbledore pedig maximálisan elégedett volt a teljesítményével. Azzal azonban mindketten tisztában voltak, hogyha Piton visszatér majd, s értesül a történtekről, szidalmak tengerét bocsátja majd rájuk.

A Deedrah Johnsont övező rejtélyek továbbra sem oszlottak el. A jövendőbeli tanerő, ugyan írt egy-két érdeklődő levelet Dumbledore-nak a nyár folyamán, további ismerkedési kísérleteket nem ejtett meg. Az igazgatót kissé meglepte ez az érdektelenség, hiszen valamennyi professzor, aki eddig tanításra vállalkozott a Roxfortban, már hetekkel a szeptemberi iskolakezdés előtt ellátogatott az intézménybe, hogy felmérje a terepet; megtekintse a szobákat, barátkozzon a tanárokkal és ismerkedjen a szellemekkel – Deedrah-nak azonban – a jelek szerint – esze ágában se volt hasonló dolgokat cselekedni.

Ron, miután végleg (?) megszabadult az őt fogva tartó boszorkány karmai közül, folytatta aurori tevékenységét, ám jóval kevesebb lendülettel, mint azelőtt. Ginny bátyjaként a múltbeli események hatalmas terhet róttak rá, az örökké vidám Weasley-fiút pedig jobban megviselte a haláleset, mint bármi más eddigi életében. Közeli rokonát sosem vesztette még el, így húga tragédiája meglepő és fájdalmas élmény volt számára. Napjai egyhangúan, szomorúan teltek, s nem kereste mások társaságát. Dumbledore jobbnak látta nem tájékoztatni a fiút arról, hogy bizony Piton is a szörnyű esemény akaratlan okozói közé tartozott, Hermionéval együtt. Igaz, ha el is mondta volna Ronnak a tényeket, a helyzeten nem is változtatott volna sokat: a fiú olyan fásultan viselkedett egész nyáron, hogy valószínűleg a Perselus ellen szóló érvek csak fokozták volna a férfi iránt érzett gyűlöletét, ám tekintettel állapotára, nem késztették volna bárminemű bosszúra. Ugyan, Albus fejében az is megfordult, hogy esetleg, alkalomadtán Harry elmeséli a vörös hajú fiúnak a teljes igazságot, ám egyelőre ettől sem kellett félnie: az auror nem volt beszédképes állapotban, legjobb barátjához hasonlóan.
Dumbledore-t sokkal jobban aggasztotta az, ahogy a fiú Hermionéval viselkedett. Hiszen vak volt az, akinek nem tűnt fel, hogy Weasley milyen árgus szemekkel lesi a lány mozdulatait, milyen álmodozón tekint rá, azt pedig csak sejtették, hogy gondolatait is többnyire a boszorkány tölti ki. Egy szóval: fülig szerelmes volt az aurorba, már gyermekként is, s ez a szenvedély mindeddig kiállta az idő próbáját.
Most azonban…
Most azonban minden megváltozott.

Ron elutasítóan, kedvetlenül viselkedett a lánnyal, s egyáltalán, nem is foglalkozott vele. Sőt, ami azt illeti, Harryvel sem, bár minden bizonnyal hiába is tette volna, hiszen a híres fiú éppolyan durván küldte volna el magától, mint ahogy azt régi barátja tette a Granger-lánnyal. Külső szemlélő azt hihette, a három jóbarát teljesen elhidegült egymástól. Hogy valóban így volt –e, vagy csak a gyász okozta keserűség szabdalta szét ideiglenesen az őket összekötő szálakat, azt nem tudta senki, még ők maguk sem. Időre volt szükségük, rengeteg időre, mert ahogy a bölcsek mondják, az idő mindent megold. Azt pedig, hogy ebben a trió egyik tagja sem volt maximálisan biztos, nem kötötték senki orrára.

Néha jó a magány, az egyedüllét örömet okozhat. A régi arcok unalmassá válhatnak, ilyenkor új barátok után kell nézni, ha az ember nem akar végleg egyedül maradni.
De ugyan, kit választhatott volna barátjául Hermione Granger, ez a megtört, magára maradt, és szomorú lány?...
Ha a nyár nem is adott választ hőseink kérdéseire, három hónappal szolgált számukra, melyek ugyan nem bizonyultak elegendőnek a történtek feldolgozására, de lehetőséget adtak a csöndes magányra s némi titkos könnyhullatásra.

Következő fejezet