9. fejezet
Már csak ez hiányzott…

Szeptember elsején a szokásos zsibongás fogadta a 9 és ¾-ik vágányra érkezőket. A régi roxfortosok az újoncokhoz hasonlatosan mind, ha nem is kitörő örömmel, de izgatottan fogadták az új évet. A rejtett helyen sok száz tanuló búcsúzkodott szüleiktől, s fogadta meg nekik, hogy remek végeredménnyel zárja majd ezt az évet is, és természetesen, míg az iskola falai közt tartózkodik, elhalmozza őket levelekkel. Az intézmény tanárai közül csak néhányan jöttek ki a pályaudvarra: némelyikük már korábban ellátogatott a Roxfortba, kisebb intézkedések megtétele céljából, a többiek azonban kijöttek a King’s Cross-ra, hogy személyesen üdvözölhessék az új tanerőt. A várakozók csoportját Albus Dumbledore, Minerva McGalagony, Filius Flitwick és – mindenki legnagyobb meglepetésére – Perselus Piton alkotta. A bájitalok mestere, bár eleinte vonakodott kijönni a professzorasszony – vagy ahogy ő hívta magában: „nőszemély” elé – az igazgatónak végül sikerült rávennie, hogy csatlakozzon hozzájuk.

A tanárok a peronon ácsorogtak, s elcsigázottan figyelték a tolakvó embertömeget. Hátuk mögött már ott állt a jó öreg, hűséges vonat, a Roxfort Expressz, mely már évtizedek óta szállította a gyerekeket a tanintézetbe és vissza. Dumbledore és Flitwick elmélyülten csevegtek, ám fél szemmel maguk is a jelen lévő felnőtteket figyelték, hiszen majdnem bármelyikőjük lehetett Deedrah Johnson. Igaz, a nő adott magáról egy kurta, rövidre fogott személyleírást egyik, amúgy se túlzottan terjengős levelében, de az, hogy a SVK – professzor haja hosszú és szőke, valamint, hogy körülbelül 175 centiméter, még korántsem volt elég ahhoz, hogy beazonosíthassák a jövevényt. McGalagony idegesen pillantott órájára, majd haragosan megszólalt:

- Vajon, hol késik már az a nő? Tíz perc, és a Roxfort Expressz útnak indul, mi pedig ugyan csak nem maradhatunk itt egész nap, várva arra, hogy végre megérkezzen! – az idős tanerő olyan hirtelen mozdulattal egyenesedett ki, hogy a mellette álló Perselus Piton összerezzent.

- Minerva – szólította meg nyugodt, hűvös hangon kollégáját -, szerintem nincs ok az aggodalomra. Pár perc, és megérkezik… hacsak nem akadt valami fontosabb dolga. Tudja, az ilyen fiatalasszonyok gyakran megfeledkeznek a teendőikről… még a neve is gyanús. Deedrah Johnson – a férfi gúnyosan ciccegett, majd felsóhajtott: - Huh, micsoda forróság van itt! Merlinre, tíz éve nem volt ilyen meleg nyarunk! – azzal rögvest meg is szabadult fekete kabátjától, s hanyagul vállára vetette a ruhadarabot. Alatta mugli öltözetet viselt, ugyanis indulás előtt akadt némi elintéznivalója Londonban, s már nem maradt ideje talárt venni, az utcákon pedig mégse sétálgathatott a hagyományos varázsló-öltözetben. Testét egyszerű, sötét póló és farmernadrág fedte.

- Ugyan, Perselus, ne legyenek előítéletei – jegyezte meg Dumbledore. – Granger kisasszony se idősebb az új professzornál, s mégis remekül végezte a munkáját. A tanítványai áradoztak róla.

Az igazgató szavai hallatán Piton dühösen felkapta a fejét.

- Hogyan? Hermione Granger itt tanított, a Roxfortban? Mégis… mit? Ha jól tudom, az előző Sötét Varázslatok Kivédése-tanár június végéig maradt, csak utána hagyta ott az iskolát… vagyis… csak nem?... – a férfi döbbenten járatta szemeit kollegái között. McGalagony és Dumbledore lemondóan sóhajtottak, ellenben Flitwick vidáman adta meg a választ.

- Ó, dehogy, kedves Perselus! Miss Granger bájitaltant oktatott, méghozzá nem is akárhogyan! – A kistermetű mágus itt megeresztett egy kacajt, ám senki se csatlakozott hozzá. Kínzó némaság költözött a négy tanár közé, melyet egy ideig egyikőjük se kívánt megtörni. Dumbledore azonban úgy vélte, még mindig jobb, mintha Piton elkezdett volna kiabálni, netán faképnél hagyja őket: jobb, ha egyelőre magában tartja csalódottságát, aztán majd a Roxfortban félrehívja, s megvitatja vele az elmúlt hónapok eseményeit. Addig is, senkinek sem hiányzott egy csapkodással és ordibálással megfűszerezett jelenet.

Piton eleinte csupán meglepődött, majd dühbe gurult. „Mégis, hogy képzeli az az ostoba fruska, hogy ellopja az én tantárgyamat? Hiszen nálam senki sem tudja jobban tanítani a bájitaltant, legfőképpen Granger nem! Hogy ez engem mennyire dühít! Majd jól meg is mondom a magamét Dumbledore-nak. Hogy képzelheti, hogy bárki más is alkalmas lenne a posztra? Pont Granger. Pont Granger! Ezt nem hiszem el, mintha csak engem akarna bosszantani. Persze, világos, nyilván azért eszelte ki az egészet, hogy majd odamenjek ahhoz a szánalmas roncshoz, és köszönetet mondjak a segítségéért. Azt lesheti! Előbb forgassanak meg a tűzben, mintsem hogy bármit is megháláljak annak az ostoba nőszemélynek! Pláne azok után, hogy a nyáron egyszer se jött hozzám. Nem mintha hiányzott volna” – tette hozzá önmaga megnyugtatásaként, csak a teljesség kedvéért.

- Ott jön – szólalt meg váratlanul McGalagony, mire mindenki felkapta a fejét, s a nő által mutatott irányba pillantott. Perselusban, ahogy ránézett a nőre, rögtön megfogalmazódott egy gúnyos gondolat. „Remek. Ezentúl egy cicababa fog sertepertélni körülöttünk. Már csak ez hiányzott…”

A közeledő hölgyemény teljességgel kiérdemelte a bájitaltan-professzor által ráragasztott nevet. Hosszú, platinaszőke, kacér loknikban végződő haja a háta közepét verdeste, babakék íriszű szemei csodálkozva meredtek a világra, tökéletesen rúzsozott ajkain pedig bamba mosoly ült. A nő hófehér garbót és vérvörös miniszoknyát viselt, azonos színű, tűsarkú cipővel párosítva. Perselusnak feltűnt, hogy miért hord az új tanár vastag, hosszú ujjú felsőt egy lengébb blúz helyett, mikor láthatóan szoknya területén meglehetősen csínján bánt az anyaggal, de végül a gyengébbik nem bolondériájának tudta be az egészet, s nem foglalkozott vele többet. A jövevény édesen elkacagta magát, mire McGalagony fájdalmasan felszisszent – amit utólag, ha nem is sok sikerrel, de megpróbált köhögésnek álcázni.
Mikor a szőke szépség eléjük ért, még hangosabb nevetést eresztett meg, majd a többiek legnagyobb meglepetésére három puszival üdvözölte az iskola igazgatóját.

- Ó, biztos maga Dumbledore! – nyekeregte a hölgyemény. – Hogy milyen stílusos az ősz szakálla! – elismerően forgatta meg ujjai között az idős férfi arcszőrzetét. – Gratulálok hozzá! Pontosan milyen vágási technikát alkalmazott, hogy ilyen… divatosan tépett lett?

- Tessék? – még a varázslót is meglepte a kérdés. Perselus arcán szétterült egy sokatmondó, lenéző mosoly.

- Nem érdekes. Egyébként, Deedrah Johnson a nevem – nyújtotta tökéletesre manikűrözött körmű kezét a boszorkány. – Örülök, hogy megismerhettük egymást!

- Részemről a szerencse – a direktor hangja úgy csengett, mintha maga se lenne teljesen biztos szavaiban. Úgy tűnt, kezdte megbánni, hogy Johnsont jelölte ki az oktatás felelősségteljes feladatára, s ezen sejtelmét McGalagony Deedrah iránt tanúsított, hideg és tartózkodó viselkedése is alátámasztotta. Jól tudta, hogy Minerva csalhatatlan bizonyossággal állapítja meg, hogy kik valók a katedrára, és kik azok, akik jobb helyen lennének még az iskolapadban, az asszony összeszorított ajkai és dühösen villogó szemei nem sejtettek túl sok jót. Deedrah-nak azonban mintha fel sem tűnt volna, hogy kollegája csupán egy apró biccentést eresztett meg felé, s ennél nem is kívánt közelebbi kontaktust létrehozni vele. Az ifjú tanerő így inkább Flitwickhez fordult, ám látszott rajta, hogy aki valóban érdekli, az Perselus. Némi udvarias szóváltás után már oda is lépett a bájitalok mesteréhez, és sokatmondó pillantással mérte végig. Mikor tekintete elérte az arcát, amolyan tutajos pillantást küldött felé, amire azonban Piton csupán egy cinikus szemöldök-felvonással reagált.

- Jó napot. Perselus Piton a nevem. – A mágus ezzel láthatóan lezártnak tekintette az ismerkedést, ám ez Johnsont egy csöppet sem érdekelte. Ajkait csábos mosolyra húzta, s közelebb húzódott hősünkhöz – aki azonban ennek hatására ösztönösen hátralépett egyet. McGalagony pengevékony ajkai megrándultak a jelenet láttán, Filius pedig valami földöntúli hangot hallatott, melyet nyilván kuncogásnak szánt, bár leginkább egy rémült disznó visítására hajazott.

- Ó – búgta érzékien Deedrah. – A sötét szépség.

McGalagony eddig bírta megőrizni komolyságát; ezen a ponton ugyanis – akarata ellenére – horkantva felnevetett, s kénytelen volt elfordulni a társaságtól, hogy legalább valamennyire leplezze kacagását. Piton személy szerint alaposan meglepődött a hölgyemény kitüntető figyelmén – sosem tartotta magát a nők bálványának, mi több, a szerelmi viszonyok már fiatalkorában is elkerülték őt. Egy kezén meg tudta volna számolni azokat, akikkel valaha megosztotta életét és – ha már itt tartunk – az ágyát is. Amint ez a gondolat végigfutott az agyán, Perselus azonnal zavarba jött, s átkozta magát, hogy ilyen emlékeket kotort elő elméje legmélyéről.

Ekkor azonban fülsüketítő sípszó szelte át a levegőt, ami azt jelentette, hogy további öt percük maradt a Roxfort Expressz indulásáig. Így mindannyian szedelőzködni kezdtek; ki-ki kezébe vette a maga csomagjait, Piton pedig igyekezett minél messzebbre kerülni az őt szabályosan üldöző nőszemélytől, ám nem járt sok sikerrel. Flitwick mindeközben felajánlotta, hogy csatlakozik a gyerekek között járőröző Hagridhoz, és segít összeterelni az elkószáltakat és késlekedőket. Dumbledore és McGalagony fiatalos lendülettel szálltak fel a szerelvényre, ugyanakkor azonban Deedrah-nak nehézségei támadtak, annak ellenére, hogy mindössze egy apró piperetáskát hozott magával.

- Segítene, kérem, Perselus? – fordult a professzor felé, jelentős hajmennyiséget juttatva annak szájába.

- Hogyne. Csakis – felelte a férfi kelletlenül, miközben és észrevétlenül kiköpködte az ajkai közé került, mézillatú tincseket. Mikor megfogta az SVK-tanárnő vékony derekát, hogy valamilyen módon feltámogassa a vonatra, nem járta át a testét semmiféle éteri érzés, de még csak erotikus bizsergés sem. Csak annyi fogalmazódott meg benne, hogy Johnson keblei milyen természetellenesen nagyok a többi testrészéhez viszonyítva – ám még ez a megállapítás sem volt rá olyan hatással, mint a legtöbb férfira lett volna. Perselus azt szerette, ha valaki puha, szelíd, okos és elsősorban nem harsány vagy feltűnő – Deedrah-ra azonban a jelek szerint egyik tulajdonság sem illett, mi több, olyan mértékben különbözött a nőideáljától, hogy az már egyenesen taszította. Végül sikerült mindenkinek feljutnia a Roxfort Expresszre (kisebb-nagyobb nehézségek árán), a tanárok pedig (köztük a pár perce csatlakozik Flitwickkel együtt) egy elkülönített kabinban foglaltak helyet – Hagridtól eltekintve, aki előrement beszélgetni néhány ötödéveshez. Deedrah hősünkkel szemben foglalt helyet, vékony lábait pedig merészen a dohányzóasztalra tette, betekintést engedve… nos, olyan helyekre, melyeket normális esetben semmiképp nem mutogat az ember, pláne olyanoknak, akiket csak néhány perce ismert meg. Piton szemmel láthatóan nem volt érdekelt a dologban, így inkább egy vaskos könyvet vett elő, szemeit pedig konokul a sorokon nyugtatta, gondosan ügyelve arra, nehogy felpillantson. Arról pedig, hogy az olvasást mellőzte, s inkább gondolataiba temetkezett, senkinek sem kellett tudnia.

A pályaudvaron történtek nem hagyták nyugodni. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy valamiért vonzza ezt a Deedrah-t – bár, el se tudta képzelni, hogy miért. Elégtétel helyett azonban csak kínos feszengést érzett; legszívesebben faképnél hagyta volna az egész társaságot, és beült volna szeretett mardekáros diákjai közé, de ezt mégsem tehette, hiszen munkatársai közt volt a helye. A nő viselkedése némi filozofálgatásra adott okot, így, akármilyen kellemetlennek tűnt, Perselusnak ha akarta, ha nem, gondolkodnia kellett. „Azért vagyok elutasító vele szemben, mert rámenős. Utálom az ilyet.” – érvelt magának. – „Egy nő legyen mindig nő, hagyja, hogy a férfi legyen a vadász. Az ideális nő… talán kissé hideg, tartózkodó, de mégis… kellemes társaság, megértő, lehet vele beszélni, és, persze, mindent megtenne értem…” – itt megeresztett egy mosolyt, ami azonban hamar le is fagyott arcáról. „De találok én valaha ilyet?” Perselus a látszat kedvéért lapozott egyet a könyvben, és teljesen akaratlanul felpillantott a lapok között. Tekintete egy pillanatra összekapcsolódott Deedrah Johnsonéval, aki leplezetlenül bámulta őt, némi csodálattal szemeiben.
Piton nagyot sóhajtott.
„Kötve hiszem.”

~*~

A vonatút hosszúnak és meglehetősen unalmasnak bizonyult, így hősünk hamar elunta magát, s megelégelte a színlelést. Persze, még ez sem késztette őt arra, hogy csevegésbe bocsátkozzon kollegáival, inkább csak figyelte őket. Legnagyobb bosszúságára a beszélgetés tárgya Hermione Granger volt, akinek csodás bájitalfőző képességeit taglalták a társalgás résztvevői, idővel pedig a lány kezei közül kikerült tanulók is szóba kerültek.

- … na és, emlékeznek még Velma Traxada-ra? – nosztalgiázott egy halvány félmosollyal az arcán McGalagony. – Mindig is a legjobbak közé tartozott, és most, köszönhetően Miss Grangernek, a Bájitalfőzők Országos Egyesületének egy befolyásos tagja lett a mestere. Hát nem mesés? A Roxfort évtizedek óta nem tartja a kapcsolatot a csoporttal, de állítólag most teljesen meg vannak lepve, hogy ilyen pompás diákok kerülnek ki az iskola falai közül, és azt kívánják, ha lehetőségünk nyílik rá, küldjünk még többet, hogy oktatómestereik még kiválóbb fogásokat tanítsanak nekik, és hogy idővel maguk is bekerülhessenek az egyesületbe.

- Ó, ez valóban remek hír – Dumbledore játékosan az ujjára tekerte „trendi” szakállát, és sokatmondó pillantást lövellt Piton felé. – Ugye, maga is így gondolja, Perselus?
A megszólított először összrezzent, nem számított arra, hogy az igazgató őt is megszólítja. Mindenesetre, a lehető leghamarabb összeszedte magát, hogy értelmes választ tudjon adni a feltett kérdésre.

- Nos. – Itt pedánsan megköszörülte a torkát. – Mindig is tisztában voltam azzal, hogy Miss Traxada a Griffendél legjobbjai közé tartozik, ami, az igazat megvallva, nem olyan nagy teljesítmény, figyelembe véve a ház diákjainak igen-igen szerény képességeit.

Hirtelen feszült csönd költözött a beszélgetők közé. McGalagony kissé feszengett a Roxfort Expressz kényelmes ülésein, s dühösen pillantott a mágusra; ezzel szemben Deedrah-ból egész más reakciót váltott ki a megjegyzés. A hátravetette a fejét, és olyan mézédes kacajt hallatott, melytől Perselus gyomra idegesen összerándult, és még Flitwick is fintorogni kezdett.

- Ez igazán vicces megjegyzés volt – Johnson előrehajolt, s rákacsintott Pitonra. – De folytassa, kérem, olyan élvezetes ez a beszélgetés! – Azzal, valamilyen rejtélyes oknál fogva megpaskolta a bájitaltan-tanár térdét, akinek azonnal arcába szökött a vér.

- Tehát, mint mondtam, annak ellenére, hogy Miss Traxada bemagolta a különböző, nehéz bájitalok elkészítési módjait, még nem tartom istenáldotta tehetségnek, sőt. Gyanítom, Granger kisasszony azért ajánlotta be őt a bájitalfőző idióták csordájába – nyomta meg az utolsó három szót -, mert nyilván a pár évvel ezelőtti önmagára emlékezteti.

A professzor szavait ismét csend követte, ezúttal Deedrah sem nevetett. Dumbledore bosszúsan összevonta a szemöldökét, és nem szólalt meg többet. Makacsul bámult ki az ablakon, s azon töprengett, mi is lenne a megoldás a fennálló helyzetben – de választ a vonat mellett elsuhanó erdők nem adtak számára.

- És – szólalt meg hirtelen Deedrah -, hol dolgozik most ez a Granger? Visszajön egyáltalán a Roxfortba?
- Nem, kisasszony – felelte Flitwick -, Miss Granger aurorként dolgozik, bár igaz, hogy mostanában nem kap megbízásokat Dumbledore professzortól, mert… - itt elhallgatott.

- …mert gyászolja a legjobb barátnőjét – fejezte be a mondatot szomorúan McGalagony.

- Hát – húzta fel az orrát Johnson -, szerintem attól még dolgozhatna. Ez a világ rendje. Az emberek meghalnak. Most mi az? Miért néznek rám így? Talán nincs igazam?...

Miközben a másik két tanerő szeme a rendkívül ostobának tűnő Deedrah-ra szegeződött, Perselus inkább Dumbledore-t figyelte. Az idős varázsló ráncos arcán egy könnycsepp gördült végig.

Következő fejezet