10. fejezet
Szomorú vasárnap

* * * * *
(pár hónappal a történet kezdete előtt)

- Levest?

- Köszönöm, kérek.

Ketten ültek a tágas ebédlőben, egy fiú és egy lány. Egész pontosan inkább férfi és nő, hiszen mindketten túljártak már a második ikszen, s felnőttekként persze dolgoztak is, mint aurorok, méghozzá a híres Albus Dumbledore szolgálatában. A fiatalembert Harry Potternek, a duó női tagját pedig Ginny Weasleynek hívták, és nem akadt olyan varázsló se a sötét, se a világos oldalon, aki nem ismerte volna a nevüket. Utóbbi szelíd mosollyal elvette a másik tányérját, s óvatosan forró, aranyszínű levest kanalazott belé. A folyadék halkan loccsant, amint a porcelánhoz ért. A tetejénél áramló gőztől kissé kipirosodott Ginny arca, így a lány fújt egy nagyot, s hátrarázta a haját, mielőtt Harry elé tette volna a tálat. Mikor végül elkészült, egy szalvétával és némi répával tálalta az ebédet, majd maga is helyet foglalt a fekete hajú, sebhelyes homlokú férfi mellett.

- Szeretem a vasárnapokat – szólalt meg gyöngéden Harry, miközben kanalát az ételbe mártotta. – A vasárnapokat, és persze a vasárnapi ebédeket – fűzte hozzá, mire a Weasley-lány boldogan felkacagott, s egy pillanatra magához ölelte kedvesét. Csak egy másodperc erejéig tartott a mozdulat, míg magába szívta a kedvese édes illatát, majd el is engedte azonnal, s hagyta, hogy az folytassa a táplálkozást.

- Én is szeretem a vasárnapokat.

* * * * *

(ismét a jelenben)

Én is szeretem a vasárnapokat... Harry úgy érezte, évtizedek teltek el régi és új élete között, a két időszakot áthidaló ürességet pedig semmilyen tevékenység nem töltötte ki. Szerelme halála még mindig felfoghatatlan volt számára, egyszerűen hiába próbálta százszor és százszor végigvenni magában az elmúlt hónapok eseményeit, a feladat végrehajthatatlannak tűnt. Gondolatai már-már túlléptek a sajnálkozás határmezsgyéjén, s önmarcangolásba csaptak át. Miért kellett így lennie? Miért engedte el Spanyolországba a lányt a saját felügyelete nélkül? A megválaszolatlan kérdések csak úgy tolongtak a fejében, követhetetlenül, szél módjára száguldoztak ide-oda, Harry pedig egy idő után belefáradt abba, hogy megpróbáljon ép ésszel gondolkodni. Lelkét, szívét és elméjét egyaránt átengedte a csitíthatatlan fájdalomnak, mely apró darabokra szaggatta érzékeit, s minden logikus elméletet és nyugtató elképzelést kiűzött fejéből, tátongó ürességet és mardosó kínt hagyva maga után. A vasárnapok, melyek régebben oly’ sok örömet és pihenést nyújtottak Harry számára, visszavedlettek a hét többi napjához hasonlatos, monoton, szenvedéssel fűszerezett órák tömkelegévé.

Aznap is vasárnap volt. Reggel nyolc óra felé járhatott az idő; kint, a kicsiny falucska egyetlen kútja körül már gyülekeztek a helybeli asszonyok, hogy megszerezzék a napi vízmennyiséget családjuk számára, majd a folyadékkal hazatérve nekikezdjenek a főzés kimerítő feladatának, férfiak ezzel szemben erősebb fizikumot igénylő munkákat végeztek, többek között fát vágtak. A balták ütemes kopogása, valamint a szabályos időközönként ismétlődő, kisebb-nagyobb reccsenések Harry házába is behallatszódtak. A férfit más körülmények között mindig boldogsággal töltötték el ezek az apró zajok; az élet jelei. Most azonban mintha egész testét – füleivel együtt – egy vastag hártya választotta volna el a világtól, kizárva annak ilyen és ehhez hasonlatos hangjait.

Az auror az ebédlőben ült, az asztalnál. Smaragdszínű szemei kifejezéstelenül meredtek a semmibe, száját pedig nyitva felejtette. Hosszú napok, ha nem hetek óta ugyanazt a bő pólót és szakadt farmert viselte: a friss, tiszta ruhák és egyéb csekélységek fontossága semmivé lett Ginny halála óta. Ha egész pontosak akarunk lenni, minden, ami azelőtt számított, s a múlt szerves részét képezte, elvesztette a jelentőségét. Csak egy fájdalmas tény, egyetlen mondat alkotta Harry sötét, fenyegető, kínzó világát: Ginny meghalt, nincs többé, és nem fog visszatérni.

A férfi lassú mozdulattal az asztalra hajtotta a fejét, s tekintetét végigjáratta a helyiségen. Szemben vele állt a sütő, melyet már hetek óta nem használt. Mellette a gabonapelyhet rejtő szekrény; az imént említett étel Harry egyetlen táplálékaként szolgált már jó ideje. Nem volt energiája elmenni a boltba, hogy húst, zöldséget, gyümölcsöt vagy más alapvető élelmiszereket szerezzen be, csak naphosszat ült a konyhában, és emlékezett. Emlékezett a régi időkre, a régi a vasárnapokra, melyeket Ginnyvel töltött…
Harry halkan felnyögött, s egész testében összerándult. A mozdulat következtében kezével lesodort egy előtte fekvő, halványkék edényt, ami éles csattanással ripityára tört a parkettán. A férfi lábával lustán arrébb sodorta a szétszóródott porcelánmaradványokat, az asztalon fekvő ujjainak körmét a puha faasztal rései közé dugta, s reszketve magához vonta a bútort. Ugyan nem sok célja volt ezzel a mozdulattal, de jól esett kitöltenie valamin a szívében hirtelen feltámadó dühöt. Hátán a hideg futkározott, torka pedig fájdalmasan összeszorult azon gondolatra, hogy a Weasley-lány ilyenkor már azonnal odalépett volna a komód tetején lévő pálcájához, hogy rendeltetésének megfelelően használja, s a kimondjon egy „Reparo!” varázsigét, a tányérdarabok összeforrasztása végett. Harry azonban nem így tett, csak feküdt az asztalon, borzongva, kimerülten és fáradtan, iszonyú fáradtan.

Habár a fáradságra fizikai értelemben nem sok oka volt, hiszen aurori tevékenységével már rég felhagyott. Nem is beszélt Dumbledore-ral Ginny halála óta – igaz, a roxforti igazgató pár hete szinte minden második nap kereste, de valahányszor tiszteletét tette a faluban, Harry nem nyitott neki ajtót. Megbolondult volna, ha végig kell hallgatnia az idős férfi nyugtatónak szánt szavait; azok minden valószínűséggel még jobban felkavarták volna Harryt. Egy bizonyos idő után aztán a direktor nyilván megunta a próbálkozást, s csak leveleket írt a magányos férfinak, aki rendre olvasás nélkül tűzbe vetette őket. Hermione szintén gyakran látogatott el a Fekete–vidék –beli Stratford-upon-Avonba, ahol Harry lakott, ám a ház tulajdonosa ugyanúgy figyelmen kívül hagyta látogatásait, mint a Dumbledore-éit.

„Fekete-vidék…” - villant át a gondolat Harry agyán. Milyen különös, hogy egy olyan békés kis helyet, mint Anglia ezen része, így hívnak. Hiszen Stratford-upon-Avon minden volt, csak sötét nem: az emberek békésen éltek, többnyire muglik lakták a környéket, akik soha, egyetlen rossz szót sem szóltak Harryről, csupán esetenként sajnálkozva megemlítették a falu szélén lakó remetét, és friss almás pitét helyeztek a bejárat elé, ami hónapok múltán is ott állt és porosodott, hacsak nem pusztították az egészet a legyek és más, falánk rovarok. Fekete-vidék… ezt a helyet egyedül az ő elméje varázsolta oly’ mérhetetlenül sötétté.

Kopp-kopp.
Harry félig döbbenten, félig dühösen felkapta a fejét. Ugyan ki lehet az, aki még mindig nem fogta fel, hogy nincs szüksége senki társaságára? Ki lehet az, akit az eddigi kudarcok sem tántorítottak el a további próbálkozásoktól? A férfi kezei ökölbe szorultak az asztal felett, sápadt arca elvörösödött. Neki ugyan nincs szüksége senki segítségére, legfőképpen a Dumbledore-éra nem!

- Menjen innen! – utasította rekedt hangon a vélhetőleg az ajtó előtt ácsorgó igazgatót Harry, ám az nem tágított. Még egyszer, az előbbinél jóval erélyesebben kopogott az ajtón.

- Nem hallotta? Azt mondtam, hagyjon békén! – a férfi hangja elcsuklott. Rég beszélt ennyit egy huzamban, ez idáig hetei úgy teltek, hogy egy szót sem ejtett ki a száján – minden bizonnyal a társaság hiánya miatt.

- Harry – hallott odakintről egy fáradt, szelíd hangot -, én vagyok az, Ron.

Harry torka szárazon kattant. Hirtelen egy szót se volt képes kipréselni a száján, pedig csodák csodájára, elméjét szinte elárasztották a gondolatok. Ron, ezek szerint kiszabadult a halálfalók fogságából! Ron, a régi legjobb barátja, akivel annyi éjszakát beszéltek át az iskolai éveket követően is! Ron, az egyetlen, aki megértheti fájdalmát, s együttérezhet vele… De vajon kinyissa –e az ajtót cimborájának? Harry keze megremegett az asztal felett, ajkait halk nyögés hagyta el. Sűrű pislogás közepette felemelkedett, s törzsét kimért lassúsággal az ajtó felé fordította.

- Harry, kérlek, engedj be.

Az ex-auror testrészei szinte önállóan mozogtak. Nem kellett kényszerítenie magát, lábai maguktól szegeződtek a parkettára, törzse pedig szinte akarata ellenére emelkedett fel a székről. Odalépett az ajtóhoz, majd egy gyors, határozott mozdulattal kitárta. A küszöb túloldalán álló Ron Weasley tekintete egy másodpercre összekapcsolódott Harryével, majd utóbbi gyorsan a jövevény lábaira szegezte pillantását. Nem akarta, hogy látogatója lássa, amint szemei megtelnek a láthatás öröme okozta könnyekkel. Öröm… életidegen dolognak kell lennie, s Harrynek az is volt mindeddig. Most azonban, hogy barátja elérkezett hozzá, hogy igazi, szívből jövő támogatást nyújtson, a férfi szíve összeszorult a váratlan boldogságtól.

- Hát eljöttél te is – motyogta a sebhelyes homlokú férfi, mire Ron bólintott. Harry ismét felpillantott rá, s most alaposabban megnézte barátja vonásait. Azonnal megállapította magában, hogy Ginny bátyja is legalább annyira szenved, mint ő maga – erről árulkodtak a mágus szeme alatt húzódó, sötét karikák, a férfi szürkés árnyalatú arcbőre és erősen megritkult haja is.

- Kerülj beljebb – invitálta be őt Harry. Ron engedelmesen átlépte a küszöböt, majd kissé elveszetten forgolódni kezdett az ebédlőhelyiségben. Rég járt már Stratford-upon-Avonban, még hónapokkal Ginny és Harry nagy, februári házfelújítása előtt. Barátja azonnal tudta, mi lehet a gond; ujjaival hangtalanul az asztalt körülvevő, három székre mutatott. A Weasley-fiú bocsánatkérően elmosolyodott, s helyet foglalt az egyiken, majd rögtön fel is állt, ugyanis belelépett a törött tányér egyik darabkájába.

- Harry! – adott hangot felháborodásának. – Miért nem takarítottad fel ezt? Reparo! - mondta, pálcáját az edény maradványaira szegezve. A kis porcelánsokszögek azonnal összeforrtak, a végeredmény pedig jobban festett, mint új korában. Harry azonban csak lemondóan megvonta a vállát, s elfordult barátjától.

- Miért jöttél ide? – kérdezte. A vörös hajú meglepettnek tűnt.

- Azt hittem, ez evidens – válaszolta. – Nem folytathatod ezt a szánalmas életet, a varázslóvilágnak szüksége van rád! Még mindig a Sötét Nagyúr rabigája alatt nyög a társadalom, és csak te szabadíthatsz meg minket, elvégre te vagy a Kiválasztott! – Ron némi büszkeséggel a hangjában ejtette ki a szavakat. – Tudom, irtó nehéz neked. Elhiszem, nekem is, mert – Itt nyelt egyet -, Ginny a testvérem volt. De a munka majd némileg eltereli a figyelmedet. Nem jó ilyenkor magunkra maradni, bár néha a társaság se a legjobb… - Megkockáztatott egy mosolyt. – Engem például elrabolt valami őrült halálfalónő, és egy tengerparti házba vonszolt, összeköltöztetett öt sirállyal, és végig Cuncimókusnak hívott. – Az auror színpadiasan megborzongott, de Harry nem jutalmazta még egy félmosollyal se előadását.

- Nem akarom, hogy megvigasztalj. Nem akarom, hogy hozzám szólj. Élni sincs kedvem – darálta le egy szuszra a varázsló, és elfordult Rontól. Zöld szemeiben ismét könnyek gyülekeztek, melyek végül leszivárogtak arcán, halvány csíkokat hagyva maguk után a fiú bőrén.

- Harry…

- Hagyj már végre békén, Ron! – csattant fel az ex-auror. – Nem akarom hallani a szavaidat, mert ha te mondod is, rájöttem, üresek. Senki sem érthet meg engem, felfogtad? Mindjárt meghalok a fájdalomtól, te meg jössz ezzel a szánalmas dumával, a kurva életbe, de elegem van mindenkiből! – hadarta Harry, majd hirtelen jobb lábával belerúgott a hozzá legközelebb eső székbe, ami nagy robaj kíséretében felborult.

- Kérlek, hallgass meg, és ha valami rosszat mondtam, akkor… - kezdte a Weasley-fiú, ám Harry nem tágított. Most az asztal végét ragadta meg, s megpróbálta feldönteni, de túl gyenge volt hozzá, a bútordarab épp’ csak megbillent. A mágus dühös szitkozódással jutalmazta próbálkozása eredménytelenségét.

- Menj a francba, te tetű!

- Az előbb még nem volt semmi bajod… - szúrta közbe óvatosan Ron. Nagy hiba volt.

- Már hogy a picsába ne lenne bajom?! – fakadt ki a férfi. Arcán immár bő vizű patakként csordogáltak a könnyek, arca vörösen égett az elfojtott méregtől, homlokán pedig kidagadt s hevesen lüktetett egy halványlila, vastag ér. – Hogy ne lenne bajom, mikor… mikor… - Harry nem folytatta, de barátja a lényeget így is le tudta szűrni.

- Rendben – szólalt meg végül méltóságteljesen a vörös hajú varázsló. – Elnézést, hogy zavartalak, és megpróbáltalak kirángatni a hatalmas önsajnálatodból. Sajnálom, hogy továbbra is a barátod maradtam, a történtek ellenére – majd igyekszem úgy kiábrándulni belőled, ahogy te tetted belőlem… - azzal hátat fordított, maga mögött hagyva a Potter-lakot, és egyúttal Stratford-upon-Avont is.

* * * * *

Következő fejezet