12. fejezet
Hova tűnt Ron Weasley?

A nagyterembe belépő Perselust a már bejutott tanulókhoz tartozó, fekete süvegek egész tengere fogadta. A diákok tömött sorokban foglaltak helyet az asztalok mellett, várakozón csörögve evőeszközeikkel, mintha nem tudnák, hogy a vacsorát csak az – általában igencsak hosszúra nyúló – beosztási ceremónia után kaphatják meg. Az egész termet betöltötte a felsőbb évesek boldog zsivajgása, felszabadult kacagása és mulatozása, ezzel szemben azonban erős kontrasztot alkotott az elsősök egy kicsiny csoportja, akik összepréselődve ácsorogtak a tanári asztal mellett, szorosan Hagridhoz simulva, aki szemmel láthatóan élvezte az apaszerepet. Nyilván mivel neki nem lehettek saját gyermekei, szíves örömest gondoskodott a kicsikről, s áradó szeretettel és megértéssel hallgatta meg apró-cseprő problémáikat és szakértelemmel kezelte a beosztásra vonatkozó aggodalmaikat. Piton ezzel szemben beérte egy, a legkisebb újoncra szegezett, gúnyos pillantással, majd továbblibegett a tanári asztal felé. Még hallotta, ahogy a kisfiú riadtan felsír, akár egy csecsemő, és olyan élesen ütötték meg fülét Rubeus nyugtatónak szánt szavai, mintha a vadőr egyenesen bele harsogta volna az egyébként a pulyához intézett szavait.

Piton helyet foglalt az egyik, a többitől kissé távol lévő széken, s mérhetetlen unalommal végigjáratta tekintetét a nagytermen, majd pillantását az ajtóra szegezte. Nagyon várta már Dumbledore-ék jövetelét, hiszen minél hamarabb szeretett volna túlesni a tanév megnyitásán és az ahhoz kapcsolódó beszéden, melyet hagyományosan az igazgató mondott el, még a vacsora kezdete előtt. Szerencsére azonban eddig a direktor mindig igyekezett rövidre fogni monológját, hiszen látta, hogy a tanári kar és a roxfortosok egyaránt kopogó szemekkel várják már a pillanatot, mikor végre kezdetét veheti a táplálkozás. Mindezek mellett arra is sort akart keríteni, hogy még aznap szóba elegyedjen az iskolaigazgatóval, aki tulajdonképpen amellett, hogy alkalmazta Perselust, amolyan „legjobb barátként” is tevékenykedett. Márpedig a bájitalok mestere, csak vele oszthatta meg a fejében kergetőző, aggasztó és bosszantó gondolatait. Ugyan megtárgyalhatta volna őket Minervával is, aki esetenként tudott cimboraként funkcionálni, ám Perselus jól tudta, ha mesélne neki a Deedrah-val kapcsolatos ellenérzéseiről, az asszony csak gúnyos mosolyra húzná pengevékony ajkait, vagy rosszabb esetben akár ki is nevetné őt. Ezt pedig Piton semmiképp se tűrhette. Jobbnak tartotta tehát, ha nyugton marad, és megvárja, míg mindenki célba vesz egy széket, s helyet foglal rajta.

Ez a folyamat azonban rendkívül lassúnak bizonyult. A diákok csak kisebb csoportokban szállingóztak be a terembe, s beletelt egy jó fél órába, míg mindenki megtalálta az asztalát – beleértve a professzorokat is. Hősünk örömmel konstatálta, hogy Deedrah egy távolabbi ülőalkalmatosságot választott. „Legalább egy ideig nem zaklat a rámenősségével” – vélte egy boldog mosoly kíséretében a bájitalok mestere. Már épp’ szerette volna megszólítani a mellette mosolygó Albus Dumbledore-t, hogy egyeztesse vele az esti csevely időpontját, ám az igazgató gyorsabbnak bizonyult; ő fordult Piton felé, és szólásra nyitotta a száját.

- Nem kell megkérnie rá – jegyezte meg előzékenyen Perselus. – Tudom, mit szeretne kérni. Igen, én is feltétlen akarok egyeztetni egy találkozót önnel… lehetőség szerint még a mai nap folyamán. Mi lenne, ha mondjuk fél tízkor találkoznánk a Mardekár klubhelyisége előtt? – ajánlotta, ám legnagyobb meglepetésére Dumbledore csak ingatta a fejét, mintha nem értene egyet vele. Ennek hatására a fiatalabbik mágus kétségbeesetten próbált helyesbíteni: - Vagy egyeztessünk egy későbbi órára? Mondjuk tizenegykor? Én tudok várni, nem vagyok jó alvó, éjfél előtt le se szoktam feküdni – hadarta, ám Albus nem mutatott hajlandóságot arra, hogy egyetértsen vele, mi több, meg se szólalt, csak lehunyt szemmel rázta a fejét. Piton jobbnak látta a lehető leggyorsabban befejezni mondanivalóját, s mikor végzett már-már könyörgésnek ható kérésével, kétségbeesett pillantását Dumbledore-ra szegezte.

- Én viszont remek alvó vagyok. Azt hiszem, az alvás az egyik kedvenc elfoglaltságom – válaszolt végül vidáman az igazgató. – És eszemben sincs ilyen késői órán beszélgetni magával, Perselus. Ne higgye, kérem, hogy az ön személye ellen lenne kifogásom, erről természetesen szó sincs. Azonban sokkal fontosabb feladatot szeretnék magára ruházni. – Itt ünnepélyesen tartott egy kis szünetet, élvezve Perselus döbbent reakcióját. A férfi szemei tányérnagyságúra nyíltak a meglepetéstől, még – „egy komoly és szigorú bájitaltan-tanárhoz” méltatlan gesztust is produkált; ajkait kissé eltátotta megrökönyödésében, ám mikor rájött, hogy ez milyen bamba kifejezést kölcsönözhet markáns arcának, gyorsan összezárta ajkait. „Vajon mit akarhat tőlem?” – futott át az agyán, miközben gyanakodva pásztázta a tőle jobbra helyet foglaló igazgatót -, „Semmit se tudok kiolvasni a tekintetéből…” Piton végül kissé zavartan megköszörülte a torkát, és megpróbálta válaszra kényszeríteni magát.

- Öhm… pontosan mi lenne az a feladat? – bukott ki a kérdés a professzorból.

- Direkt igyekeztünk úgy megalkotni az órarendjét – fogott bele Dumbledore, miközben szakállát szokása szerint ujjára csavarta -, hogy ne legyen kedden első órája. Azért választottam magát erre az odafigyelést és szakértelmet kívánó feladatra, mert a közvetlen közelemben maga az egyetlen, akiben megbízok és mindezek mellett olyan magas fokú intelligenciáról tett tanúbizonyságot, ami garantálja a sikert. Tehát, az lenne a dolga, hogy minden kedd reggel részt vegyen Deedrah Johnson Sötét Varázslatok Kivédése óráin, legalább félévig. Mielőtt megkérdezné, erre azért van szükség, mert Miss Johnson a nyár folyamán egyszer sem tisztelte meg jelenlétével szerény intézményünket. – Ujjaival a nagyterem falára mutatott, hogyha esetleg Piton nem fogná fel, miről van szó. – Éppen ezért nem bizonyosodhattam meg afelől, hogy valóban olyan kiváló tehetség –e a hölgy, mint ahogy arról kitüntetései és oklevelei árulkodnak, melyeket egy leveléhez tűzött mellékletként és bizonyítékként. Engem azonban, mint ahogy azt bizonyára maga is tudja, Perselus, kétkedővé formáltak az évek, s már nem tudok úgy bízni az emberekben, mint régen. – Itt tekintete a halálra vált Perselus arcára kalandozott. – Nos, ezért kérem a segítségét. Ha Deedrah nem tudja tartani azt a szintet, amit előző professzorunk hozott, vagy nem rendelkezik azokkal a képességekkel, melyeket a kitüntetései említettek, nyugodtan figyelmeztessen, hogy elejét vehessük a felmerülő problémáknak.

A bájitaltan-tanárnak még a lélegzete is elakadt a kérés hallatán. Tekintetét kétségbeesetten járatta végig Dumbledore arcán, egy pajkos félmosoly, egy játékosan csillogó szempár, vagy bármi más után kutatva, ami arról árulkodhat, hogy az igazgató csupán viccelt. „Igen, egy egyszerű, ostoba poénról lehet szó” – futott át Piton zavart agyán a gondolat – „Egyszerűen… elképzelhetetlen dőreségről árulkodik ez a döntés! Hogy én felügyeljem annak az üresfejű cicababának a lépteit… egy fél éven keresztül? Mégis, hogy gondolhatja Dumbledore, hogy képes lennék közel egy órán keresztül egy levegőt szívni ezzel a nőszeméllyel? Hiszen maga is láthatta, mennyire idegesít a jelenléte – már a vonaton is nehezen viseltem el az idegtépő nyafogását! Mégis, most minden kedd reggelemet vele kell töltenem… Neeem, ez ki van zárva, lehetetlen, én nem veszek részt ilyen buta játékokban, egy komoly, megfontolt ember vagyok, nem holmi dajka. Bízza a feladatot Binnsre! Az se csinál semmi mást egész nap, csak alszik, vagy az Élet Nagy Kérdésein Mélázik…” – Itt gúnyos mosoly futott át az arcán, ám abban a minutumban le is olvadt róla, amint pillantása összekapcsolódott Albuséval. A direktor továbbra is melle előtt összekulcsolt kezekkel, figyelmesen, komolyan méregette hősünket, aki alig bírta elviselni a megpróbáltatást, amit felettese szavai jelentettek.

- Nos? Mit szól az ajánlatomhoz, Perselus? – kérdezte félrehajtott fejjel Dumbledore. Arckifejezése arról árulkodott, hogy igenlő feleletet vár, beszélgetőpartnere azonban csak rezzenéstelenül bámult maga elé, anélkül, hogy a válaszadás legkisebb jelét is mutatná.

- Perselus, kérem, ne hozzon kínos helyzetbe – próbálkozott tovább az ősz hajú varázsló némi idő letelte után. – Legalább mondana valamit! Borzalmas ez a csönd.

- Hiszen nyüzsög a diákság. – A bájitalok mesterének hangja színtelenül, fakón csengett, ami Dumbledore-nak is feltűnt.

- Hát hogyne – helyeselt az -, csakhogy én nem tőlük várok riposztot, hanem magától. – A mágus kényelmesen összezárt ujjaira hajtotta selymes szakáll által fedett állát, majd tekintetét ismét a professzorra szegezte.

- Hallgatom.

- De ha nincs mit mondanom… - vonta meg a vállát közömbösen Piton, gondosan ügyelve arra, hogy pillantását még véletlenül se vesse a Roxfort igazgatójára. – Úgy vélem, a válaszom egyértelmű. Nem vagyok hajlandó bohócot csinálni magamból egy együgyű, szőke tanárjelölt kedvéért. Részemről a vita le van zárva.

- Ebben téved – szúrta közbe Dumbledore. – Nem akartam ezt felhozni, de maga, kedves Perselus, köteles engedelmeskedni nekem. Egyelőre én vagyok hatalmi pozícióban, ami nem jelent se többet, se kevesebbet, minthogy a felettese vagyok, tehát azt kell tennie, amit mondok. Márpedig, amíg a Roxfortban dolgozik, az én szavaim szerint kell cselekednie. – Az öregúr itt tartott egy kis hatásszünetet, hátha Perselusnak akad némi hozzáfűznivalója a dologhoz, ám a férfinak egy szó se jött ki a torkán, annyira meglepte a direktor vele szemben alkalmazott hangneme. – Minden bizonnyal jól tudja, hogy nem szoktam követelőzni, hivalkodni, most is csak a jó ügyért teszem mindezt. Biztonságban kell tudni a diákokat, és a Roxfort tanárait egyaránt, mert szinte semmit se tudunk erről a nőről, és nem tartom kizártnak, hogy Voldemortot szolgálja. Felismerem a jót és a rosszat is, hiszen ez a két dolog már rég nem forr egybe olyan szétválaszthatatlanul, sőt: olyannyira elkülönülnek egymástól, hogy a jó szem könnyedén meglátja a különbséget. Csupán annyi a teendő, hogy meg kell tanulni látni, nem csak nézni, és akkor minden világossá válik. Én – legnagyobb igyekezetem ellenére – nem rendelkezem azon képességgel, hogy első pillantásra felismerjem ezen tulajdonságokat, de bízom abban, hogy maga segítségemre lesz a nemes ügy érdekében.

- De én se vagyok képes erre… hogy tudnám jobban, mint ön? – Piton szavai ugyan edzetlen fül számára szimpla undorról és nemtörődömségről árulkodtak, ám Dumbledore kihallotta belőlük a kétségbeesést is.

- Tisztában vagyok vele – próbálta meg nyugtatni a bájitaltan-professzort. – Nem is ezért kértem meg pont magát.

- Hát akkor? – vágott vissza Perselus. – Mégis, miért pont engem? Hiszen gyűlölöm azt a némbert, mióta a pályaudvaron megláttam! Feláll a szőr a hátamon, ha arra kényszerülök, hogy a tíz méteres körzetében tartózkodjak… - magyarázta hevesen, ám Dumbledore csendre intette egy rövid mozdulat kíséretében. Piton engedelmesen elhallgatott, annak ellenére, hogy látszott rajta: még órákig tudná sorolni ellenérveit.

- Ezt is jól tudom – szólt az igazgató. – Csakhogy egyedül magáról tudom elképzelni, hogy nem lenne elfogult a kisasszonnyal szemben. Igazából, talán McGalagony kivételével a tanári kar összes tagja eltitkolna kisebb-nagyobb bűnöket, nem is azért, mert annyira szimpatikus számukra Johnson professzor, hanem hogy elkerüljék az újabb keresést. Rengeteg munkával jár egy új tanerő felkutatása, pláne, ha a Sötét Varázslatok Kivédése tárgyról van szó.

- Akkor miért nem McGalagonyt választotta? – sziszegte foghegyről Perselus.

- Neki túl sok a teendője mostanság. Mellesleg, nem lehet akkora tragédia Deedrah-val tölteni a kedd reggeleit. Még csak beszélnie sem kell vele – jegyezte meg Albus.

Perselus cinikusan megforgatta a szemeit. Mintha ez bármit is jelentene! El kell viselnie, és ebben rejlik a feladat tragédiája. Vagy talán mégis túldramatizálja a dolgot? Maga se tudta már eldönteni, mit kellene tennie.
- És neki mit mond majd?

- Ó, már figyelmeztettem. Roppant mód örült neki. Sőt, még azt is említette, hogy az óra előtt sok szeretettel várja önt a dolgozószobájában egy kólára, vagy mire – közölte Albus, majd megeresztett egy kis kuncogást. – Ne kérdezze, biztos meg fog lepődni, ha megízleli az italt. Páratlan élmény még egy olyan mágus számára is, aki egyébként kiigazodik a mugli táplálékok bonyolult világában. Ó, apropó, már mindenki beért… kezdődhet a vacsora… hmm, talán beszédet kéne mondanom… de miről szóljak? – morfondírozott magában. Utolsó mondatait szinte csak motyogta maga elé, s egyáltalán nem törődött a mellette ücsörgő, kővé dermedt professzorról, akinek arca kelletlenül összerándult. Az eddig elmondottak semmi jóval nem kecsegtettek Perselus számára, s ráadásul meg volt győződve arról is, hogy másnap reggel balsejtelme végleg beigazolódik. Akármilyen remek is a kóla, Deedrah látványa mindenképp keserű ízt fog hagyni a szájában.

* * * * *

Perselus aggodalma másnapra se vált köddé, mi több, mértéktelen dühöngéssé dagadt. Dumbledore érvei, melyek tegnap oly’ meggyőzőnek hatottak, hét órára semmivé foszlottak, mondhatni kámforként tűntek el, maguk után csupán színtiszta mérget és önsajnálatot hagyva. Felháborodásában a férfi úgy döntött, kihagyja a reggelit, és egyenesen kollegájához megy. Bízott benne ugyanis, hogy egy ilyen korai időpontban alva találja Deedrah-t, és így az SVK óra kezdetéig nem is kell látnia, hiszen hivatkozhat arra, hogy ugyan kereste őt, de a nő nem nyitott ajtót. Piton kifogástalannak találta alibijét, és megfogadta, hogy a tervnek megfelelően cselekszik, s a lehető legkorábban felkeresi a tanárnőt.

Haragját azonban hiába is próbálta volna leplezni; ellenséges érzései kiültek az arcára, amint végiglépdelt az iskola folyosóin. Ilyenkor még csak néhány diák lézengett az épületben, többnyire a legszorgalmasabbak, akik még akkor is olvasással próbálták elütni az időt. Amint ezek a gyerekek észrevették a professzort, odasuttogtak neki egy-egy fáradt köszönést, ám az eszükbe sem juthatott, hogy tanáruk mit kereshet a második emeleten korán reggel. Pár perc múlva már azt is elfelejtették, hogy egyáltalán látták őt. Igaz, ez hősünket egyáltalán nem aggasztotta; úgy vélte, diákjai ismerik annyira, hogy ne feltételezzenek róla mindenféle romantikus ostobaságot, amelyek arra vonatkoztak, hogy hirtelen őrült szerelembe esett Johnson professzorral, és már hét órakor siet szívének hölgyéhez.

Piton légzése felgyorsult, ahogy egyre közelebb ért a professzor szobájának míves ajtajához. Tenyere rejtekében nyugvó ujjai idegesen megremegtek, hideg, sápadt kézfején pedig kidagadtak az erek. Pillantása gondterhelten cikázott ide-oda a folyosókon, hol festményeken, hol páncélokon nyugtatta tekintetét, ám egyetlen olyan tárgyat se lelt, amely öt másodpercnél tovább méltónak bizonyult volna becses figyelmére.

Mikor végül elérkezett a nő dolgozószobájának bejáratához, furcsamód megtorpant, s egy tétova mozdulatot tett – mintha kopogtatni próbált volna, ám keze megmerevedett, mielőtt érintkezhetett volna a kemény fával. Izmai görcsösen összeszorultak, és többé nem engedelmeskedtek a férfi akaratának, ami meglehetősen bosszantotta őt. Már rég túl lenne az egészen, ha nem habozna ennyit, de mégis… olyan nehéz megtenni azt a lépést, valahogy nem akaródzik… Piton csak toporgott az ajtó előtt, egyik lábáról a másikra állt, miközben gondolatban nagyban szidta magát határozatlanságáért. „Egész pontosan miért izgatom magam annyira?” – kérdezte magától. – „Elvégre csak egy ledér cicababáról van szó, bennem pedig van annyi akaraterő, hogy ellen tudjak állni a kísértésnek, egy szóval nincs miért aggódnom… nincs…” Ám minden kezdeményezése ellenére a kopogtatás továbbra is kivitelezhetetlen feladatnak tűnt. Karja önkényesen, ernyedten hullt vissza keskeny csípője mellé, s ott is maradt egészen addig, míg egyszerre – a férfi legnagyobb meglepetésére – maga Deedrah tárta ki az ajtót. A tanárnő egy gyomorforgatóan rózsaszín, fodros talárt viselt, melynek gallérját apró nyulak díszítették. Ráadásul az ízlésficamos professzor nem átallott mindezt egy hófehér, pink szalaggal ellátott lakkcsizmával és émelyítően bűbájos arckifejezéssel tetézni. Tökéletes, ragyogó fogsorát hősünkre villantotta, aki csupán egy pillanat erejéig hagyta, hogy megrökönyödése kiüljön arcára – utána, amint lehetett, ráncba szedte vonásait, és, elnézve Johnson válla fölött, a következőt mormogta:

- Dumbledore azt mondta, beszélni óhajt velem… nos, halljuk. Csak annyit szeretnék kérni, hogy fogja rövidre, ha lehet, ugyanis még meg kell ejtenem a reggelimet… - Piton láthatóan előre be szerette volna biztosítani magát, hogyha úgy adódik, bármikor távozhasson az étkezésre hivatkozva, ám a nő krokodilvigyora kétségeket ébresztett benne afelől, hogy érvei hatásosnak bizonyultak. Mi több, beszélgetőpartnerének válasza végleg megfosztotta az idő előtti távozás lehetőségétől.

- Ó, ez igazán nem probléma – duruzsolta mézesmázosan. – Számítottam rá, hogy majd megpróbál erre hivatkozni, maga kis huncut! Mindenesetre már hajnali háromkor beszéltem a házimanókkal, akik voltak oly’ kedvesek és ideadták nekem a magának szánt rántottát. – Itt a szoba sarkában elhelyezett, apró tűzhely felé intett, ahol már melegedett a két adag tojás. - Hát nem remek, Piton professzor? A csevelyt pompás étkezéssel köthetjük egybe, mi ez, ha nem egy tökéletes randi?

A bájitalok mesterének hátán végigfutott a borzongás. Szerencséjére Deedrah nem kezdte el taglalni, hogy pontosan mit is jelent a ’randi’ kifejezés – neki ugyanis sejtelme sem volt róla. Ám, még így, a tudatlanság szürke ködfátylán keresztül is úgy érezte magát, mintha valaki csapdába ejtette volna.

- De mégis, miért ácsorog itt? Kerüljön beljebb, Perselus! Mit szólna ahhoz, ha máris nekilátnánk az étkezésnek, és közben elcsevegnénk egymással? – érdeklődött, kissé beljebb tessékelve Pitont, aki, ha kelletlenül is, de belépett a dolgozószobába, s ott közönyös tekintettel figyelte a berendezést. Semmi különöset nem talált ott; pillantását mugli parfümökön, szépségipari termékeken, giccses festményeken és rikító színekben játszó talárokon nyugtatta, ám idő közben rájött, hogy ez mégsem olyan jó ötlet – a végén még elmegy az étvágya. „Bár még mindig jobb, mintha őt nézném” – állapította meg magában a férfi, gondosan kerülve a nő tekintetét.

- Üljön csak le, mindjárt hozom a rántottát – Deedrah egy alacsony, kör alakú, három szék által körülvett asztalkára mutatott, melyet az egyik sarokban helyezett el. Piton engedelmesen helyet foglalt, bár látszott rajta, hogy sokkal szívesebben venné útját a saját szobája felé. Ujjaival unottan dobolt a simára csiszolt fafelületen, miközben különböző terveket gyártott arra vonatkozóan, hogy hogyan húzhatná ki magát a Dumbledore által rábízott feladat alól. Talán ha maga Deedrah javasolja az igazgatónak azt, hogy távolítsa el Perselust az órájáról, a direktor talán egyetért majd – bár erre, mint ahogy azt hősünk is tudta nagyon, nagyon csekély volt az esély. „Mindenesetre, egy próbát megér” – vélte a professzor, s egyik, arcába lógó, sötét tincsét jobb kezének mutatóujjára csavarta.

- Biztos abban – szólalt meg hirtelen -, hogy nem fogom zavarni az óráját? Úgy értem, a jelenlétem talán… feszélyezheti… - Itt megeresztett egy apró köhintést, amellyel váratlan zavarát próbálta leplezni – sikertelenül. – Főleg, hogy az első roxfortos órájáról van szó – tette hozzá, csak a bizonyosság kedvéért. Egy pillanat erejéig úgy tűnt, mintha Deedrah válaszolni se akarna egy ilyen kérdésre, ám körülbelül tíz másodperccel a férfi szavainak elhangzása után megpördült tengelye körül, s a szoba másik felében ücsörgő Pitonra meredt. Olyan meglepő gyorsasággal szegezte szemeit a mágusra, hogy annak még arra sem maradt ideje, hogy elkapja róla pillantását – tekintetük így, ha akaratlanul is, de összekapcsolódott.

- Az az érzésem, hogy nem szívesen venne részt az órámon – jelentette ki végül Deedrah, egy ajkai közül kisikló, mély sóhaj kíséretében. Továbbra is a sötét hajú varázslót figyelte, aki az elmúlt percek folyamán ráncba szedte vonásait, s ismét szigorúan meredt maga elé. Halványrózsaszín, száraz szája pengevékonnyá vált; úgy tűnt, mintha csupán egy széles, egyenes vonás lenne, mely kettészeli halottsápadt arcát.

- Nem tagadom – ismerte be egy finnyás, már-már teátrális hangnemet alkalmazva – nyilván, hogy érzékeltesse partnerével azt, hogy mennyire ellenére van az egész feladat. „Bár ami azt illeti” – gondolta Piton -, „ha ennyi idő után nem jött rá, hogy egyszerűen hidegrázást kapok tőle, akkor nincs mit tenni, ez a nő tényleg reménytelen eset.”

- Jól van. – Perselus legnagyobb meglepetésére a boszorkány hangja nem árulkodott sértettségről, fájdalomról, mi több, meglehetősen fakón csengett. Azonban mégsem ez döbbentette meg igazán, hanem hogy Deedrah ezúttal nem affektált, szinte normálisan beszélt – így egész másnak tűnt orgánuma; fáradtságról, kiéltségről árulkodott annak rekedt éle.

Johnson gyakorlott mozdulatokkal vette le a rántottát a tűzhelyről, melyet ezután gondosan kikapcsolt. Úgy tűnt, egyáltalán nem érzékelte, ahogy a felmelegedett edény égeti a karimájára fonódó ujjait, pedig Piton biztosra vette, hogy a tálalást fülsüketítő visongatás fogja majd kísérni Deedrah részéről, ám tévednie kellett. A tanárnő némán lökte elé a reggelijét, majd maga is helyet foglalt vendégével szemben. Halványkék szemeit a saját adagján nyugtatta, ám ahelyett, hogy a professzorhoz hasonlóan azonnal nekiesett volna, csak unottan gyúrogatott apró gombócokat a friss, ropogós kenyér belsejéből.

- Jól van – ismételte meg -, akkor játsszunk nyílt lapokkal, Perselus. – Olyan hidegen, érzéketlenül beszélt, hogy az még a bájitalok mesterét is meglepte. Vajon mi történhetett az SVK oktatójával? Ennyire megrázta volna a tény, hogy ő nem kíván részt venni az óráin? Hiszen ezt eddig is sejthette… A férfi ellenséges viselkedése már az első pillanattól fogva azt bizonyította, hogy egyáltalán nem szimpatikus számára a nőszemély, és legszívesebben nagy ívben elkerülné. Lehetetlen volt Piton nyilvánvaló ódzkodását észrevenni – mi késztette hát arra Johnsont, hogy ilyen hirtelen megsértődjön, és hangnemet váltson? „Vagy” – jutott a férfi eszébe -, „pontosabban szólva inkább az a kérdés, hogy miért hagyott fel a színjátékkal? Miért nem tesz továbbra is úgy, mintha nem tűnne fel neki az iránta táplált ellenszenvem? Hiszen nem ez volt a leggonoszabb dolog, amit az érkezése óta mondtam neki… Talán most telt be a pohár?...”

- Öhm, pontosan mit ért ez alatt? – kockáztatta meg a kérdést Piton, miközben egy nagy falat tojást tömött a szájába, holott, tekintettel a korai időpontra, gyomra egyáltalán nem kívánta még a reggelit. Ez azonban egyáltalán nem számított, egyszerűen szüksége volt valamilyen pótcselekvésre, hogy azáltal leplezze újra és újra előtörő, bosszantó idegességét. Még mindig nem volt tisztában a nő szándékaival, és ez kifejezetten aggasztotta.

- Ne tegyen úgy, mintha nem tudná, miről beszélek! – figyelmeztette éles, kemény hangon Deedrah a professzort. – Hiszen maga is tudja, hogy ki vagyok, és miért jöttem ide, vagy talán nem? Biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni a… dolgot illetően.

- Nem tudom, miről beszél! – csattant fel Piton. – Ami azt illeti, az egyezkedés előtt jobban tenné, ha egyáltalán tisztázná, mi az a… dolog. – Szónoklata közben vadul hadonászott a villájával beszédpartnere irányába, akinek fel se tűnt ez a „támadás”.

- Nem kérek sokat a fiúért – szögezte le Johnson, miközben áthajolt az asztalon; ajkai szinte súrolták a tanár fülét. Hangját suttogóra fogta a szavak kimondása közben: - Csupán titoktartásra van szükségem. Azt akarom, hogy ne szóljon Dumbledore-nak arról, hogy mi megy az óráimon. Meg ne kérdezze – szólt előzékenyen, mivel látta, hogy a férfi kérdőn félrebillenti a fejét. – Szerintem legalább ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy nem vagyok Sötét Varázslatok Kivédése-professzor, sőt! – Itt gonoszul elvigyorodott. – Semmi közöm a sötét varázslatok kivédéséhez. Magukhoz a sötét varázslatokhoz van közöm.

- Azonnal hívom Dumbledore-t. – Piton abban a minutumban felpattant a helyéről, és már indult volna az ajtó felé, ám Deedrah gyorsabbnak bizonyult. Talárzsebéből előkapta pálcáját, s a férfi hátára szegezte - akit pár másodperc múlva már béklyók szorítottak a szék háttámlájához. Ha pedig a kötelek nem bizonyultak volna elégnek ahhoz, hogy visszatartsák áldozatát, a nő további óvintézkedéseket tett: még Perselus szájára is kendőt varázsolt, mely megakadályozta az esetleg üvöltözést és segítségkérést.
Arról persze sejtése sem volt, hogy a professzor telepatikusan is tud üzenni felettesének, Dumbledore-nak. Mindenesetre a bájitaltan-tanár ezt nem látta fontosnak közölni fogvatartójával, aki éppen fenyegetőn magasodott fölé, és megpróbált nagyon sötéten és vészjóslóan nézni. Piton tehát bölcsen hallgatott, miközben minden erejét összeszedve próbált üzenni a direktornak - ez azonban elég nehéz feladatnak bizonyult, tekintettel léve a korai időpontra. Természetesen kétségbeesett erőlködése közben sem feledkezett meg arról, hogy fenntartsa a szabadulni vágyás látszatát; így dühösen kapálózott és mormogott a vászonfoszlány rejtekében, pedig legszívesebben székestül felpattant volna, és egy jól irányzott rúgással leterítette volna Johnson professzort - erre azonban nem adódott lehetőség, már csak azért sem, mert annak ellenére, hogy ő tudta a nő valódi szándékait, semmi bizonyíték nem volt arra, hogy az ál-tanár halálfalóként is tevékenykedett, így az egyetlen, aki testi sérelmek, vagy adott esetben halál okozása folytán az Azkabanba kerülhetett, az csakis Perselus lehetett. Két lehetősége maradt: vagy bizonyítékot kellett szereznie arra, hogy Deedrah bűnös, vagy meg kellett várnia Dumbledore hősies közbelépését. Utóbbi egyszerűbbnek és kockázatmentesebbnek tűnt; a terv egyetlen hátulütője csupán annyi volt, hogy az igazgató egyáltalán nem reagált Piton telepatikus segélykérésére. A harc egyre reménytelenebbé vált, a szőke feketemágus pedig csak mondta a magáét.

- Én vagyok az egyetlen a Nagyúr emberei közül, akik tudják, pontosan kihez is húz maga, Piton - magyarázta látható élvezettel. - Mindig is tisztában voltam azzal, hogy valójában Dumbledore embere. Ne rémüljön meg, nem vádolom semmiért, magam se kedvelem már Őt, főleg mióta kitaszított a halálfalói közül, és messzire űzött egy... viszonzatlan szerelem miatt. Ezért is vagyok itt - tette hozzá, majd diadalittasan a szerencsétlen varázslóra meredt, aki továbbra is képtelen volt figyelmeztetni felettesét; csak vergődött a kötelek szorításában tehetetlenül és végtelenül dühösen. Egyáltalán nem értette ezt az egészet, csak annyit tudott, hogy szépen belesétált a halálfaló csapdájába, aki nyilvánvalóan hazudik, mint a vízfolyás: első dolga lesz jelenteni Voldemortnak az ő kis kettős életét... Az pedig az azonnali halált jelenti. Egészen biztos volt afelől, hogy Deedrah nem mond igazat, egyedül azt nem bírta felfogni, hogy miért kell a mondókájába olyan kétes információkat keverni, mint ez a szerelem? "Egyáltalán, hogy jön ide a szerelem?" - kérdezte magától Piton. - "Most ugyanis nem úgy veszem észre, mintha annyira odalenne értem, mint a tegnapi nap folyamán... Ami azért elég elkeserítő. Egy picit talán még örültem is, hogy tetszem egy nőnek, még ha az egy idióta, őrült halálfaló is. De nem, nem..." Arról teljesen megfeledkezett, hogy hasonlóan segélykérési üzeneteihez, ezek a gondolatok is eljutottak Dumbledore-hoz, de végül már ez se tudta érdekelni. "Bárcsak fel se ébredtem volna ma... mennyivel könnyebb lenne az élet nők nélkül!"

- Nem akarom tovább fecsérelni az időmet, már elég fáradtnak tűnik - fűzte tovább a szót Johnson -, egy kis időre leveszem a kendőt, úgysincs ereje kiabálni. - Valóban; miután elhatározását tett követte, Piton dühös némaságba burkolózott. Esze ágában sem volt ordibálni, mikor végre-valahára a direktor felébredt, és fogadta a jelzéseit. Már csak percek kérdése volt, hogy Albus elérjen hozzá, és megmentse az életét.
Perselusnak azonban maradt annyi lélekjelenléte, hogy talárzsebében óvatosan kitapogassa a pálcáját, s elmormoljon egy viszonylag egyszerű varázsigét, melynek hatására a bűverejű fa a mugli magnókhoz hasonlatosan "vett fel" minden szót, amit Deedrah a továbbiakban kiejtett a száján. "Ez már használható lesz ellene" - vélte Piton -, "remélem, van olyan ostoba, hogy most kifecsegje az összes titkát."

A professzor azonban elfáradt a kora reggeli hadakozásban. Más hétköznapokon abban az időpontban ő még javában húzta a lóbőrt, hiszen abból, amit Dumbledore-nak alvási szokásairól mondott, egy szó sem volt igaz: a bájitalok mestere legtöbbször úgy szunyókált, mint a mormota. Azt pedig, ha megvonták tőle napi alvásadagját, nagyon rosszul viselte; így történhetett, hogy feje előrebukott, s úgy érezte, tagjain nehézség fut át. Karjai, lábai mintha ólomból lettek volna, Piton meg se tudta mozdítani őket - összességében a tanár olyan látványt nyújtott, mint egy magára maradt marionettbábu.

- Sőt - folytatta zavartalanul Deedrah -, azt hiszem, miután elárulta azt az információt, amire szükségem van, azt hiszem, elmegyek és örökre itthagyom az iskolát. Édes kettesben fogok élni a szerelmemmel - nyilatkozott egy, az arcára ijesztő hirtelenséggél kiülő, bárgyú mosoly kíséretében. - Ron Weasleyvel.

Piton felkapta a fejét a név hallatán.

- Hogy kivel? - fakadt ki megrökönyödve.

- Ó, ugyanmár! - legyintett Deedrah. - Pont magának nincs sejtése róla, mi? Biztos forrásokból tudom, hogy a roxforti bájitaltan-professzor igen szoros kapcsolatot ápolt egykor Weasley úrral... - Itt ajkait gúnyos mosolyra húzta. - Ha jobban meggondolom, bizonyára ezért nem reagált a tegnapi... öhm, próbálkozásaimra - jegyezte meg elgondolkodva, majd felélénkülve hozzátette: - Mindez azonban már nem számít! Csak annyit akarok tudni, hogy hova tűnt Ron Weasley?

„Hogy micsoda?” – háborodott fel a mágus – igaz, csak gondolatban. – „Még hogy engem bármilyen kapcsolat fűzne Ron Weasleyhez, ahhoz a nagy, vörös mamlaszhoz? Ezt komolyan gondolta?” Ekkor azonban rá kellett döbbennie, hogy a nő valószínűleg csak annyit tudott, hogy a tantárgy oktatójának volt viszonya Weasleyvel – ez pedig minden bizonnyal csakis Hermione lehetett. A férfit kellemetlen érzés fogta el a gondolatra, hogy egykori tanítványát a barátságnál szorosabb kötelék fűzi Ronhoz, így inkább témát váltott.

- Hova tűnt Ron Weasley? - ismételte zavartan Piton, aki előtt hirtelen minden világossá vált. Ez a nő, Deedrah Johnson az, aki Spanyolországban elrabolta és fogva tartotta Ront!

- Szóval maga az a halálfaló, aki Andalúziában... - kezdte a professzor, ám a nő félbeszakította:

- Már rég nem vagyok halálfaló! Mióta a társaim megpróbáltak végezni velem, végérvényesen megszakítottam velük minden kapcsolatot!

- Hmm, ez érthető - somolygott Perselus.

Abban a pillanatban kivágódott a szoba ajtaja, s egy egész csapatnyi ember nyomakodott be rajta majdhogynem egyszerre. A látogatók élén maga Dumbledore állt, aki – a boszorkány legnagyobb meglepetésére – éjszakai talárt viselt, mely leginkább a mugli hálóingekhez volt hasonlatos. Az idősödő férfi Piton fogva tartójára szegezte pálcáját, s szigorú tekintetét lassan, nyugodtan végigjáratta a helyiségben. Mögötte ott sorakozott az egész tanári kar – Argus Friccsel kiegészülve, aki még mindig hűséges maradt a Roxforthoz és annak vezetőségéhez.

- Úgy látom, Johnson kisasszony, ön hobbiból rabolja el a barátaimat – szólalt meg kedélyesen az igazgató, mire Perselus megkönnyebbülten felsóhajtott.
Immár biztonságban tudta magát, az azonban egyelőre meg se fordult a fejében, hogy valakinek hamarosan be kell töltenie a Deedrah letartóztatása miatt megüresedett állást.

Következő fejezet