Csak egy éjszaka volt

Amikor az ember már kezdi azt hinni, hogy minden rendben van, és most már nem kell aggódnia semmiért, akkor lecsap a sors keze és senki nem menekülhet elõle. Nem teheted meg azt, hogy elbújsz és megvárod míg vége lesz a bajnak, mert egyszer úgyis minden kiderül és te megkapod, ami rád várt. Mikor az ember már eszméletlenül akar valamit és szinte mindent megtenne azért, hogy megszerezze, akkor elveszíti a fejét és már csak a cél érdekli. És ekkor következik be a legrosszabb. Nem tudja megszerezni amire annyira áhítozott. Nincs rosszabb egy összetört szívnél. Nincs rosszabb annál a fájdalomnál, amit akkor érez az ember. Miért kell ezt átélni? Miért kell, hogy ezt érezzük? Miért nem mehet minden egyszerûen? Miért nem sikerülhet minden? Miért kell csalódni, szomorúnak lenni vagy gyûlölködni? Miért nem lehet minden jó és örülhet mindig mindenki?
Csak egy karnyújtásnyira volt, mégis milyen könnyen elúszott.

Éjfélt ütött az óra. Egyedül ültem az ágyamon és vártam, hogy történjen valami. De nem történt. Miért ilyen nehéz? Lehet, hogy tényleg csak egy hirtelen fellángolás volt az egész?
Úgy döntöttem lemegyek a konyhába. Valahogy gondoltam, hogy Remus Lupin fog ott ülni. Mintha csak rám várt volna.

- Dora! Beszélnünk kell!

- Tudom. - hajtottam le a fejem.

- Nem tudom mi történt velem akkor este. Talán csak mindketten elgyengültünk...

- Talán.

- Nympha! Te gyönyörû vagy, fiatal és még elõtted az élet. - felállt a székrõl és odajött hozzám. - Én egy vén róka vagyok. Csak barátok lehetünk semmi több.

- Értem. - mondtam a földet nézve.

- Tudom, hogy ez most furcsán hangzik és...

- Nem, nem ez így lesz jó. Igazad van. Jobb ha csak barátok maradunk.

- Biztos? - nézett rám meglepõdve. Igazából én is meglepõdtem. De talán tényleg igaza volt.

- Igen.

- Mit csiripeltek itt? - szólalt meg hirtelen egy hang a hátunk mögött. Sirius volt az. Gondolom a szokásos esti "kajabegyûjtõ" körútra jött.

- Neked is jó estét Sirius! - mondta Remus higgadtan.

- Oké oké oké...nem is zavarlak titeket tovább csak egy kenyérért jöttem.

- Nem zavarsz! Már megbeszéltük a dolgokat. Úgyhogy azt hiszem én megyek is.

- Ne csináld már Holdsáp barátom! Nem kell hazamenned. Maradj itt! Úgyis rég beszéltünk már.

- Tudod, hogy szívesen tenném, de NEM lesz KÖNNYÛ estém.

- Igaz! El is felejtettem....de ha gondolod átmegyek veled. Már úgyis rég változtam kutyává. - merengett el.

- Errõl szó sem lehet! Nem emlékszel mi történt amikor Harryt elkísérted az állomásra Dumbledore parancsa ellenére?!

- Ki gondolhatta volna, hogy az a bolhás kutya Harry mellett én lennék?!

- Elég feltûnõen viselkedtél. Nem csodálkoznék, ha rájöttek volna ki is az a bolhás kutya! - Sirius morgott egyet ezzel is jelezve, hogy megértette, de nem nyugszik bele akkor se.

- Akkor én megyek is. Jó éjszakát Nymphadora!

Végignéztem amint kilép az ajtón. Kicsit összezavarodtam. Egyre inkább kezdtem azt hinni, hogy igaza van. Végtére is már rég voltam szerelmes és õ pedig ott volt. Törõdött velem és...más is elgyengült volna a helyünkben. Miközben ezen méláztam Sirius megszólalt.

- Még hogy semmi nincs köztetek!

- Mirõl beszélsz?! Már mondtam, hogy csak barátok vagyunk.

- Na persze! Azért édelegtetek nekem itt!

- Ez nem igaz! Csak tisztáztunk pár dolgot....- hallgattam el.

- Pár dolgot? Na gyere ülj le és mesélj! - leültünk, õ pedig odanyújtott nekem egy lekváros kenyeret. - Szóval mi is történt IGAZÁBÓL?

- Már mondtam

- Tudom SEMMI! Ne akard ezt nekem bemesélni. Nekem aztán nem tudsz hazudni. - mondta miközben egy újabb lekváros kenyeret kent meg magának.

- Nem lényeges...Már megbeszéltük. A lényeg, hogy barátok vagyunk.

- hmmm....Mit mondott neked az én Remus barátom?! - nagyot sóhajtottam. - Megint ezzel a hülye dumával jött, hogy "nem érdemelsz meg" meg hogy "kinek kellene egy vén vérfarkas?", ugye?

- Iiiigen, de...

- Már nagyon régóta ismerem õt. Mindig is ilyen volt. De hidd el azt is felismerem ha szerelmes és állítom neked, hogy most az! Úgyhogy ha adhatok egy jó tanácsot, akkor ne add fel! Azért is küzdjél érte, egyszer csak megenyhül majd.

- Kétlem. Nem láttad õt. És amúgy is teljesen igaz, hogy ez egy hirtelen fellángolás volt csak.

- És ezt ki mondta? Te vagy õ?

- hát...õ

- Na látod! Engem már nem tud átverni ez én Remus barátom. Bármilyen vén róka még mindig ugyanúgy viselkedik, mint gyerekkorunkban. - megint morgott egyet.

- ühüm...és mi hír Harryrõl? Felkeresett azóta? - váltottam gyorsan témát.

- Nem. - hajtotta le a fejét. - Komolyan aggódom érte. Nagyon ki van borulva mostanában. Nem is csodálom! Piton zsíros fejét bámulni nap mint nap, nem egy nagy élmény. Ráadásul az a ribanc is zaklatja õt!

- Umbridge?

- Nekem mindegy, hogy mi a neve! De látod, hogy már az ikrek se voltak képesek elviselni. Komolyan ugyanazt tettem volna azzal a ringyóval, amit az ikrek mûveltek vele. Jamesszel biztos jól megleckéztettük volna. - és egy keserû mosoly jelent meg az arcán. Pár percig csend volt. Sirius elmerengett a múltban és láttam az arcán, hogy a sírás kerülgeti. De nem akart elõttem sírni, így visszafojtotta.

- Kérsz még egy kenyeret? - szólalt meg végül kerülve a témát.

- Igen. - mondtam és egy nagy kenyeret nyomott a kezembe. - Szerinted Voldemort mikor fogja megmutatni magát? - bukott ki belõlem a kérdés.

- Nem tudom. De szerintem, nem kell rá már sokat várni. Az a féreg elõ fog bújni a rejtekébõl. Már csak annyit tehetünk, hogy várunk és remélünk.

Következő fejezet