Felszaladt a szobájába, és ágyára rogyott. Már nagyon nehezen viselte az állandó megjegyzéseket, aggódó pillantásokat, kérdéseket.

- Miért nem képesek végre megérteni, hogy nem vagyok szerelmes Ronba? Ha ő képes volt elfogadni, akkor ők miért nem? Miért hiszi mindenki azt, hogy csak női szeszély, hogy csak kéretem magam? Ron gyerek és az is marad, egyszerűen nem illünk össze.

Minden dühös mondattal egy párna robbant szét, és a tollpihék belepték a szobát. Majd kopogást hallott, tudta hogy túlzásba vitte, de már nem érdekelte. Már csak azt kívánta, hogy hagyják végre békén.

- Egyedül akarok maradni – kiabálta ki még mindig igen emelt hangon.

- Én viszont beszélni akarok magával. És fogok is – hangzott a gúnyos felelet az ajtó túlsó oldaláról.

Majd mielőtt észbe kaphatott volna, a professzor be is nyitott a szobába. Ahogy belépett majd becsukta az ajtót néhány tollpihe rálibbent a talárjára, és fekete hajára, egészen mulatságosan nézett ki. Persze mindebből semmit sem vett észre, hiszen azzal volt elfoglalva, hogy gunyorosan körbehordozza pillantását a szobán:

- Ezt nevezi a kisasszony úgy, hogy „ura vagyok az érzelmeimnek”?- Majd sokatmondóan felhúzta a szemöldökét.

Hermione erre már nem tudott mit mondani, az eddig visszafojtott indulatok végül egy óriási nevetésben törtek ki belőle. Piton professzor, amint lassan télapóként ott áll, és számon kéri rajta, hogy nem viselkedik megfelelően.

- Ön… ön… meglehetősen komoly varázsló benyomását kelti… ebben a pillanatban- próbálta elmondani észrevételét a döbbent pillantásra, amit a nevetésre kapott válaszul.

- Ezt is a maga felelősségteljes viselkedésének köszönhetjük – suttogta vészjóslóan Piton, majd egy intéssel rendbe hozta önmagát és a szobát. – Mellesleg egyet kell értenem magával, Weasley úrfi gyermeteg, és az is marad – gúnyolódott tovább.

- Most nem vagyunk a Roxfortban – vágott vissza dühösen Hermione.

– Vagy mondja el, mit akar, vagy tűnjön el! – Egy pillanatra a hangja megremegett, szokatlan volt még neki is ez a stílus önmagától. De nem bírta már tovább elviselni Piton fennhéjázó stílusát.

- Ezt nem fogom elfelejteni, kisasszony. Majd ha alkalom adódik, eszébe fog még jutni, hogy mit mondott. - Mosolyodott el Piton, de úgy, hogy Hermione érezte, nem sok jót várhat a következő év bájitaltan óráin.

- Amiért jöttem, az az, hogy, bár gondolom, szeretné, nem lesz képes egyedül elkészíteni a főzetet. Valamilyen szinten mindenképpen szüksége lesz a segítségemre.

Innentől a beszélgetés normál vágányra terelődött vissza, és Hermione is lassan megnyugodott, miközben az utasításokra koncentrált.

Gondolataiból a vonatablakon koppanó bagoly zökkentette ki.

- Pulipinty továbbra sem ügyességéről híres - nevetett fel magában.

Gyorsan kinyitotta az ablakot, és beengedte a baglyot. Elvette tőle a levelet, majd keresett ennivalója között valami bagoly számára is ehetőt. Pulipinty hálásan huhogott, majd gyorsan elrepült.

Hermione meglepődve forgatta a pergament. Vajon ki írt neki? Gyorsan kibontotta, átfutotta, majd megnyugodva ült vissza Csámpás mellé. Végre tudja, hogy Harryék már a Roxfortban vannak, nem történt semmi különös velük, csak túl későn értek vissza, a vonatot már nem tudták elérni.

Megnyugodva vett elő egy könyvet, remélve, amíg prefektusgyűlésre nem kell mennie, nem fogják megzavarni. Ebben azonban tévedett, mert negyed órával később kedvenc szőke mardekáros diákja, és alattvalói kopogtattak volna az ajtaján. Azaz kopogtattak volna, ha tanultak volna valami illemet. Ehelyett csak benyitottak, majd Malfoy szokásos vontatott stílusában megszólalt:

- Hol hagytad a barátaid sárvérű? Vagy nem ismertek fel, mert nem fésülködtél reggel? –Majd egy elégedett mosollyal nyugtázta Crak és Monstro nevetését. Felmerült benne egy pillanatra, hogy vajon érti-e a két ostoba, hogy miről van szó, vagy csak megtanulták már, mikor kell nevetniük. Végül inkább ismét Hermionéra nézett, várva a reakciót. Már gondolatban jó kis átkokat keresett, amivel az egyedül talált sárvérűt megkínozhatná.

- Malfoy, már nagyon hiányoltam a társaságod. De ennyi elég is volt belőle – szólt vissza hidegen.

– Ha nem tűnsz el azonnal a gorilláiddal együtt, talán elfelejtem pár percre, hogy prefektus vagyok – tette még hozzá, felpillantva Malfoy meglepődött arcára.

- A kis eminens fenyeget? Remegnek a lábaim, gyertek fiúk, tartsatok meg – szólt nevetve két testőréhez. Azok hirtelen „álomból ébredve”, ugrottak volna teljesíteni a parancsot, mire Malfoy dühösen rájuk mordult:

- Ostobák, álljatok meg.

- Látom Malfoy, most nem érsz rá velem foglalkozni, a testőreid továbbképzése fontosabb tevékenység – szólt oda kacagva Hermione, majd visszafordult a könyvéhez, ezzel elintézettnek tekintve az ügyet. Legalábbis kívülről így látszott.

Unta már Malfoy akadékoskodásait, unta már hogy mindenki rajta köszörüli a nyelvét, és neki hallgatnia kell. Valami kedves kis átkon gondolkodott, amivel egy időre távol tarthatná a beképzelt szőkét.

- Átkokat, Igézeteket erősítő különleges bájitalok? Sárvérű, azt hiszed, ezzel majd jó pontot szerezhetsz Pitonnál? – Majd egy pálcaintéssel magához hívta volna a könyvet… De Hermione időben észrevette a mozdulatot, és megakadályozta.

Végre megtanulta a non-verbális varázslatokat, ezért igencsak elkerekedett szemű Malfoy ált előtte. Majd egy hanyag pálcaintés, és Malfoy kirepült a kupéból.

- A prefektusgyűlésen találkozunk drága, addig inkább oktasd a gorilláidat. Pá édes! – intett kecsesen a pálcával, mire a kupé ajtaja bezárult.

Malfoy ledöbbenve állt odakint majd dühösen elrohant. Meglepte a hirtelen jött ellenállás, de kupéjába érve már fontolgatta is a bosszút…

Következő fejezet