Hermione ismét magára maradt emlékeivel. Ahogy Malfoy megdöbbent arcára gondolt, jót nevetett magában, végre egy kis elégtétel az elmúlt évek sértéseiért. Még mindig ugyanúgy gyűlölte a fiút, és egyértelműen elutasította McGalagony döntését.

Méghogy bizalmat szavazni annak a görénynek? Emlékezett a gyűlésen ledöbbent arcokra, amikor meghallották az ítéletet. Az egyetlen ok, amiért hajlandó volt egyáltalán elviselni Malfoyt a közelében, az a Megszeghetetlen Eskü. McGalagony feltételei közé tartozott, és e nélkül Malfoyra az Azkaban várt volna.

Ezután a szőke fiú kém lett, akarva akaratlan, nem tehetett mást. Ha bármit is elárul Voldemortnak, azonnal meghal. Ha nem segít a rendnek teljes erejéből, meghal. Ha elhallgat fontos információkat, meghal. McGalagony igen körültekintő volt az eskü megfogalmazásakor. Nem volt menekvés. Malfoy gyűlölte az egész helyzetet, de gyáva volt, és az életét mindennél többre tartotta. Az Azkaban pedig, minden csak nem élet.

Dühítette a fiú jelenléte a gyűléseken, a házban és egyáltalán bárhol. Mert ugyan nem ő tette, de mégis ő volt a hibás Dumbledore halálában. Pitonnal kapcsolatban már végképp képtelen volt megérteni McGalagonyt. Hogy lehet benne megbízni?

Ahogy ezen gondolkodott, eszébe jutottak az elmúlt nyár furcsaságai. Rengeteg időt töltött a házban, jórészt egyedül, míg Harry és Ron küldetésen volt. Sokszor kettesben maradt Pitonnal, már ha így lehet nevezni azt, hogy javarészt a ház két legtávolabbi pontján tartózkodtak.

Mégis, többször le kellett mennie professzora laborjába hozzávalókért, és olykor, bár ez igazán kedve ellen volt, segítségért. Egyszer igazán meglepődött, kopogtatott, de nem jött válasz. Viszont a sárkánypikkelyre perceken belül szüksége volt, így benyitott. Gondolta, ha Piton nincs ott, elviszi, és hagy egy pergament. Így is rengeteget vitatkoztak, egyel több vagy kevesebb ok már igazán nem számított.

Meg kellett állnia az ajtóban, miután csendesen belépett, mert a félhomályban szinte semmit sem látott. Nem akart bájitalokat, vagy bármi mást földre sodorni egy óvatlan mozdulattal. Ahogy szeme lassan megszokta a félhomályt egy görnyedt alakot vett észre az asztalnál. Feje a kezére hajtva, arcán fájdalom ült. A külvilág láthatóan teljesen hidegen hagyta, csak a saját keserű gondolatai jártak a fejében.

Hermione egy pillanatra teljesen megfeledkezett arról, hogy ki ül előtte, és teljes szívéből sajnálta. Érezte a férfiból áradó magányt, keserűséget, és végtelen fájdalmat, és mérhetetlen gyászt.
Szinte magával ragadta az érzelmek erőssége. Ez is új volt, nyáron vette észre. Valószínűleg az egyik kísérleti bájital hatásaként történt. Ha valakin nagyon erősen eluralkodtak az érzelmek, és Hermione feje is „üres” volt, emellett fogékony a másikra, enyhén érezte a másik érzelmeit. Olyan erősen, mint akkor még senkiét nem érezte. Meglepődött. Nem gondolta, hogy tanára ennyire szenved.

Legszívesebben odament volna, hogy átölelje és megvigasztalja. Fájt neki, hogy valaki ennyire keserű. Már lépett is egyet, de ekkor észbe kapott.
- Mit csinálok? Hiszen ez Piton!

Erőt vett magán, visszalépett az ajtóhoz és kopogott. Sejtette, hogy óriási vita kerekedne, ha Piton észrevenné, hogy így látta.

A férfi felkapta fejét a zajra, és hirtelen visszakerült érzelmei köré a fal, ami egyébként mindig körülvette. Hermione akkor ismét teljes hidegséget érzett maga körül, semmi mást. Azóta többször elgondolkozott ezen a pár pillanaton, és a tanárán is.

Nem felejtette el, azokat az érzéseket, és a gyászt. Vajon Dumbledore miatt? Ha belegondolt, ő lehetett Piton egyetlen barátja, az egyetlen ember, aki megbízott benne. Nem lehetett egyszerű saját lelkiismeretével elszámolni. Majd ismét végigfutott rajta egy gondolat. A férfinak van lelkiismerete?

- Furcsa gondolataim vannak mostanában – motyogta maga elé.

Ismét kézbe vette a könyvét, és megpróbált arra koncentrálni. Nem hagyhatta, hogy holmi Pitonok és Malfoyok hátráltassák a munkájában.

Nem is sejtette, hogy mindeközben Malfoy már elégedetten mosolygott, miután eldöntötte, hogyan leckézteti meg az okoskodó lányt.

• **

A Nagyterembe lépve még mindig megállt megcsodálni az elvarázsolt plafont. Elsős kora óta nagy hatással volt rá, hogy láthatta a csillagos, felhős vagy épp napsütötte eget az óriási terem felett. Majd hirtelen megszédült, és beleütközött a mögötte érkezőbe. Majdnem eszméletét vesztette. Két erős kar között találta magát. Megkapaszkodott a férfiban. Maga se tudta miért, de hirtelen megnyugodott, és lassan kezdett ismét egyenletesen lélegezni.

- Kisasszony, nem képes a saját lábán járni? – mordult rá egy kellemetlen hang a háta mögül.

- Elnézést Professzor, megszédültem. Nem akartam… - suttogta még mindig bágyadtan Hermione, teljesen elvörösödve. Piton professzor karja jelentette a biztonságot? Ettől a gondolattól ismét megszédült, és a professzornak megint meg kellett tartania.


- Ms. Granger, ha rosszul van, menjen a gyengélkedőre, ne tartsa fel az érkezőket. Nem magával kíván foglalkozni az egész Roxfort.

- Elnézést Professzor, rögtön jobban leszek. Semmi szükség a gyengélkedőre – válaszolt Hermione még mindig enyhén pihegve.

Megpróbálta megtartani magát, és kizárni elméjéből a rengetegféle érzelmet, ami a teremből áradt felé. Egy pillanatra nagyon erős aggodalmat érzett, majd azonnal el is tűnt, ez az érzés is, mint a többi. Nem tudta kitől jöhetett, de erősen érezte, így tudta valahonnan a közelből.

Összeszedte magát, és arrébb lépett, hogy utat engedjen, a már igencsak morcos professzornak. Ahogy ránézett, egy pillanatra megdöbbent, a fekete szemek aggodalmat tükröztek… De csak egy pillanatra, majd eltűnt, és Piton ellépett mellette. Megrázta magát, mintha ezzel minden szokatlan gondolatot kizárhatna a fejéből. Piton nem képes aggódni, és egyébként is, pont őmiatta? Kizárt.

- Sürgősen meg kell tanulnom uralni ezt az új erőt. Holnap neki is kezdek a kutatásnak a könyvtárban – állapította meg azonnal.

Végül ő is a Griffendélesek asztalához sietett, elhessegetve minden aggodalmas gondolatot.

Ekkor vette észre Harryt és Ront, boldogan lépettt oda hozzájuk, hogy kifaggassa őket merre jártak, mi történt velük.

- Képzeld egy ősrégi házban voltunk, majdnem ránk szakadt az egész egy ócska Invito miatt – mesélte lelkesen Ron.

- Persze, ha van annyi eszed, hogy nem egy Invitoval keresed a könyvet, talán kevésbé látványosan kell eltűnnünk – morgott vörös hajú barátjára Harry.

- Csak gondoltam, felgyorsítom kicsit az eseményeket – válaszolt amaz, enyhe sértődöttséggel.

- Sikerült is. Perceken belül menekülhettünk, mert volt valami védővarázslat a könyv körül, amit a varázslatod elindított – mérgelődött még mindig Harry.

- Fiúk, elég már. Itt vagytok, éltek. A könyvet megszereztétek? – próbálta lecsillapítani a kedélyeket Hermione.

- Persze, mi más is érdekelne téged?? A könyv… - nevettek fel egyszerre.

- Megvan. Neked hoztuk el, vacsora után odaadjuk, de McGalagony úgy gondolta, nem a Nagyterem lenne a legalkalmasabb hely.

Majd mind elhallgattak, mert kezdődött a gólyák beosztása. Meglepő módon a Mardekár csak egy diákkal szaporodott, míg a Griffendél tíz új taggal büszkélkedhetett.

- Úgy tűnik, Voldemort korán kezdi a kiképzést – mordult fel Harry.

- Jó estét mindenkinek! – Állt fel McGalagony, s a tömeg egyből elcsendesedett.

- Ezekben a vészterhes időkben, az összetartás a legfontosabb. Ezért, bár az elsősöket a hagyományoknak megfelelően házakba osztjuk, kérek mindenkit, tegye félre ellenséges érzelmeit a más házak tanulóival kapcsolatban, és támogassák egymást. – Itt felhúzott szemöldökkel a most is sutyorgó, igencsak megritkult Mardekáros asztal felé fordult.

- Emellett, egy igen jeles esemény vár ránk ebben az évben, amely a fenyegetettség ellenére megrendezésre kerül. A Beavatás Próbájáról van szó.

A mondatot hatására már nem csak a Mardekár asztala zajongott, hanem mind a négy háznál halk, és kevésbé halk suttogásba kezdtek.

- Hermione, mi az a Beavatás Próbája? – lökdöste Ron a magáról megfeledkezett, réveteg szemekkel bámuló Hermionét.

- Ron, már nem is lepődöm meg, hogy ezt se tudjátok. Ahhoz néha olvasni is kellene…- morgott a kérdezett –, a Beavatás Próbája tulajdonképpen egy verseny, két bájitalt kell elkészíteni, és akinek tökéletesen sikerül az megkaphatja a Bájitalok Mestere címet. Minden 5. évben rendezek meg a Próbát. Arra többször volt már példa, hogy senki sem kapta meg a címet, de arra még sosem, hogy egy embernél több elnyerje. Minden 2. Próbán a már korábban megválasztott, még élő mesterek is részt vesznek, mert be kell bizonyítaniuk, hogy tudásukat tovább fejlesztették. Nekik egy maguk által kifejlesztett főzetet kell elkészíteni, ami csak akkor elfogadható, ha fehér mágiát szolgálja. Ez most egy ilyen próba, ahol nem csak a jelöltek képességeit mérik fel – hadarta el egy szuszra Hermione.

- Ez azt jelenti, hogy Piton is részt vesz a próbán? – kérdezte lelkesen Ron – Akkor talán nem ő fogja idén tartani a bájitaltant. Vagy legalább nem minden órát – motyogta már csak önmagának reménykedve.

- Hallgass már, McGalagony még valamit be akar jelenteni! – mordult rá Hermione.

- A Próba idén önöket is érinti. Két okból is. Mint tudják, Piton professzor is Bájitalok Mestere, így idén ő is részt vesz a próbán, egy saját fejlesztésű főzettel. Emellett pedig, a szervező varázsló felajánlotta, hogy a különleges eseményre, és az utána rendezendő bálra a Professzor magával vihet egy diákot, aki a legtehetségesebbnek bizonyul bájitaltanból. A jelenleg fennálló veszély miatt, csak a hetedévesek érintettek a kérdésben. – Méltatlankodó zsivaj hangzott fel minden asztaltól. – Nem vagyok kíváncsi a véleményükre, mivel mi felelünk az életükért, amíg az iskolában tartózkodnak, csak olyan diákot engedünk el, aki képes önmagát megvédeni.

Hermione már reflexszerűen lendítette magasba a kezét, amit a teljes Mardekáros asztal gúnyos kacajjal jutalmazott, és még saját asztalánál is többen megmosolyogták.

- Igen Ms. Granger?

- Mi alapján választják ki a diákot, aki megnézheti a Próbát? – kérdezte már enyhén pirulva.

- A félév során két feladatot kell végrehajtani azoknak, akik érdeklődnek a lehetőség iránt. Természetesen bájitalok elkészítéséről van szó. Az eredmény alapján a legsikeresebb diák jutalma lesz a Próba megtekintése. Minden más kérdésükre válaszol Piton professzor, a bájitaltan órákon. És most: Jó étvágyat! – Intett pálcájával, mire az asztalok roskadásig megteltek ételekkel.

Ron azonnal el is kezdett annyi ételt tányérjára pakolni, és szájába tömni, ami még a fizikai törvényeinek nem mond ellent. Hermione csak megvetően ránézett, majd inkább elgondolkodott. Úgy vélte lehet esélye, mert egész nyáron bájitalokat készített.

Nehezebbeket, mint bárki más az évfolyamon. Azonban, ha Piton dönt, elfelejtheti a Próbát. Végül úgy döntött, ráér még ezen gondolkodni, és jóízűen belekezdett a vacsorájába. Nem sokkal később azonban egy fuldokló maga mellett megzavarta.

- Invito csirke! – Intett Hermione pálcájával, majd az ismét levegőhöz jutó Ronra nézett. – Nehezedre esne egyszerre csak annyit a szádba venni, amitől nem fulladsz meg? Nem viszik el a házimanók, míg nem végzel. Esküszöm. – Majd rosszallóan visszafordult a tányérjához.

- De Hermione, azért nyeltem félre, mert nevettem, nézz már fel a tanári asztalra – jött a sértett felelet.

A lány oda is kapta a fejét, és szeme azonnal elveszett egy fekete szempárban. Pitonon tisztán látszott, hogy egyáltalán nincs elragadtatva az ötlettől, sőt… enyhén szólva olyan arcot vágott, mintha most jelentették volna be, mondjuk, hogy női ruhában kell megjelenni mostantól minden óráján. Hermione mégsem nevetett, mert látott azokban a fekete szemekben valami mást is. Mélyen legbelül, és egy pillanatra érezte is megint. Magány, sötét feneketlen, fájdalmas magány.

Következő fejezet