IX.

Hermione ebédidőben végre tudott beszélni barátival. Mégis, már előre félt a találkozótól, hiszen nem tudta, mit mondhatna. Úgy érezte, amit megtudott, nem mondhatja el. Úgysem értenének semmit, vagy egy vállrándítással elintéznék. Arra is gondolt, hogy a csókról beszélnie kéne, hisz még ő is teljesen meg volt zavarodva… szüksége lett volna valaki támogatására, tanácsára. Pont barátainak elmondani azonban végzetes hiba lenne.

Szinte maga előtt látta a reakciókat. Először beszámol a naplóról és az új képességről, majd Harry elgondolkodó arcot vág, Ron pedig:

- Aztaaaa, nem semmi! Akkor most mit fogsz vele kezdeni? – majd talán fél perc elteltével, már nem is köti le, amit hallott. – Nem mehetnénk le a konyhába? Éhes vagyok – nézne könyörgő szemekkel, korgó gyomorral.

Harry is mondana valamit:

- Beszéltél már McGalagonnyal? Felhasználhatnánk a képességed Piton és Malfoy ellen, hogy kiderítsük, ha hazudnak.

Majd ezután, remegő hangon elmesélné, hogy megcsókolta Perselust…

- Micsoda? Azt a vén denevért? Az egy áruló! Hermione nem teheted! – kiabálna vele egyre vörösödő fejjel Ron, anélkül, hogy végighallgatná.

- Csak viccelsz, ugye? – kérdezné reménykedve Harry.

Ő megmondaná, hogy nem vicc, akkor Ron éktelenül dühösen elrohanna, és nem is beszélne vele többet.

- Képes voltál összeállni egy árulóval? Dumbledore gyilkosával? Hermione, csalódtam benned – mondaná Harry, fehéren, összeszorított ajkakkal, megvetéssel. Ő pedig nem bírná tovább és elsírná magát, majd elrohanna.

Biztos volt benne, hogy nem akarja elveszteni a barátait. Majd ha már el tudja mondani, ha már ő megérti, hogy miről is szól ez az egész, akkor talán képes lesz elmondani, és elviselni a reakciókat. Talán nem is jelent ez az egész semmit, akkor pedig felesleges összevesznie a barátaival.

Egy kis hangocska ellentmondott a fejében. „Bizony, hogy jelent. Érezted, ahogy megcsókoltad, beleremegtél az érintésébe, hazudhatsz magadnak, amit akarsz, úgyis érezni fogod újra a vágyat, hogy megérintsen…”

- Nem! – próbálta kisöpörni az agyából a férfival kapcsolatos gondolatokat.

Nem vette észre, hogy már a folyosókat rója a Nagyterem felé, és, hogy hangosan mondta az utolsó szót. Néhány diák értetlen arccal nézett rá, majd fenyegető pillantását látva elfordultak, mintha semmit se hallottak volna.

Hermione bosszúsan trappolt tovább, már csak ez hiányzott, lassan még őrültnek is fogják tartani. Ahogy belépett a Nagyterembe Malfoy-jal ütközött össze.

- Már csak ez hiányzott a mai naphoz – gondolta.

Megpróbálta kikerülni, bár sejtette, hogy nem lesz ilyen egyszerű dolga.

- Granger, nem gondolod, hogy csak úgy megúszod, ugye? – nézett rá gyűlölettől izzó szemmel a szőke fiú.

- Nem, azt gondoltam, még ebédelni is tudok, azon kívül, hogy becses személyed közelében tölthetek néhány percet – nézett rá a lehető legbutább arckifejezéssel Hermione. Már előkészítette a pálcáját, de remélte, hogy nem kell használnia, nem akart még egy beszélgetést az igazgatónővel. Ráadásul Pitonnal egy szobában lenni, úgy, hogy megátkozza a kedvence diákját, nem tartozott a kedvenc jövőképei közé…

- Ne merj hozzám szólni, sárvérű! Javaslom, nézz a hátad mögé, ha egyedül járkálsz, nehogy valami meglepetés érjen – mosolyodott el gúnyosan a szőke. Két testőre felnevetett, morzsazáport zúdítva a környéken sétálókra, akik ezt halk méltatlankodással jutalmazták.

- Malfoy, tudtam, hogy gyáva vagy, de nem gondoltam, hogy ezt be is ismered – mosolygott rá tündérien a lány.

- Miiii? – kérdezett vissza szikrázó szemmel a fiú.

- Épp az előbb jelentetted ki, hogy csak akkor mersz megtámadni, ha egyedül vagyok, és még hátba is tudsz támadni, mert nem számítok rá. A hős aranyvérű Malfoy, hát ennyi telik tőled? – kérdezte Hermione olyan hideg nyugalommal, hogy még a fiút is meglepte. Majd teljes nyugalommal megfordult, és a Griffendél asztalához indult. Pálcáját a kezében tartotta, várta, mikor támadja hátba Malfoy. Biztos volt benne, hogy megteszi, végig érezte, hogy fokozódik a dühe és veszíti el az önuralmát. Már csak egy apró szúrás kellett. Ha meg meri átkozni itt a Nagyteremben, mindenki szeme láttára, azzal igen érdekes helyzetbe kerülne.

Malfoy már emelte a pálcáját és ki is mondta az átkot, de nem volt szerencséje. Piton már korábban felfigyelt a jelenetre. Nem tartotta természetesnek a beszélgető páros látványát.

Elhúzta a száját, remélte, Malfoy nem olyan ostoba, hogy itt megátkozza Grangert. Mert akkor közbe kell lépnie, pedig a lány megérdemelné, hogy végre megátkozzák. Dühös volt rá még mindig. Nem tudta kiverni a fejéből a csókot, és a lányt sem. Érezte az ajka érintését, a karját, ahogy lágyan végigsimít a testén, ahogy hozzásimul... Megőrjítették a gondolatai, és veszettül gyűlölte érte a lányt. Egész nap a lány járt a fejében, és miatta kellett a házától pontokat levonnia. Ezt nem bocsátja meg neki… Ráadásul, ah, már emeli is az a forróvérű kölyök a pálcáját – vette észre Piton a mozdulatot. Dühösen odacsörtetett, egy Portego –val visszaverte az átkot, majd elsötétült arccal a holtsápadt Malfoy-hoz fordult.

- Mr. Malfoy? Ha jól tévedek a Nagyteremben megátkozott egy diákot. Ráadásul, hátba támadta. Maga szerint ez egy Malfoy-hoz méltó viselkedés?

- Nem, professzor – felelt alig hallhatóan Malfoy.

- 20 pont a Mardekártól, és ha maga miatt még egyszer pontot kell levonnom a házamtól, nem fogja elfelejteni a büntetését. Emellett, mivel úgy látom, nem képes uralkodni magán, értesíteni fogom az édesapját.

- Ne, kérem – nézett rá elkerekedett szemmel Malfoy. Látszott, hogy retteg, ha az apja megtudja, neki vége. A legkevesebb, amit kap egy Crucio lesz…

- Ellent mer nekem mondani? – Piton hangjától még a közelben állók is összerázkódtak. Halk volt, és nyugodt, de olyan hideg fenyegetés áradt belőle, hogy senki nem mert volna ellenkezni vele.

- Nem, professzor.

- Mr. Frics ötkor várni fogja a trófeateremnél. A pálcájára nem lesz szüksége. Most pedig tűnjön el a szemem elől.

- Granger, biztos vagyok benne, hogy maga provokálta ki a támadást. 30 pont a Griffendéltől, és erről még beszélni fogunk – nézett olyan hirtelen az eddig csöndben figyelő lányra, hogy ő ijedtében összerándult.

- Értem, professzor – suttogta elhaló hangon, majd gyorsan elfordult, és az asztalhoz sietett. Nem volt még elég a bájitaltan? Mostmár semmi kedve nem volt egy estét a férfival egy szobában tölteni.

- Hermione, végre itt vagy! – ölelte magához Harry és Ron fülig érő vigyorral. Érezte, hogy valaki figyeli, gyorsan, nem is gondolkodva odakapta a fejét. Piton az ajtóban állt és szúrós szemmel nézte az idilli jelenetet, ahogy barátai karjukba kapták. Száját elhúzta, majd ahogy szeme találkozott a lányéval, gyűlölet lángja lobbant a szemében, és valami más is, amit a lány nem tudott hova tenni. Egy másodperc volt csak, majd a férfi sötét sziluettje talársuhogás kíséretében eltűnt.

- Hermione, itt vagy? – integetette arca előtt a türelmetlenül várakozó Ron.

- Mondd már, mi történt? Hogyhogy ennél a denevérnél kell laknod? Hogy bírod? – kérdezte izgatottan, együtt érzőn Harry.

- Pe… Piton nem is olyan szörnyű, mint gondolnátok. Elájultam, és ő vigyázott rám eddig. Elkészített egy bájitalt, amitől magamhoz tértem. Nála kell maradnom, mert így tudja ellenőrizni, hogy teljesen rendbejöttem – e, és egyébként is ő segített nyáron a bájitalnál. Jövő héten ki kell próbálnom, és McGalagony azt akarja, hogy Piton ott legyen. – hadarta Hermione, remélve, hogy a fiúk nem kérdeznek túlságosan sokat. Nem akart hazudni, úgy érezte, ha néhány dolgot elhallgat egy ideig, az még nem olyan nagy bűn.

- Elájultál? Már jól vagy? Mi volt a baj? – kérdezte aggódva a vörös hajú fiú.

- Kimerültem, túlhajtottam magam nyáron. Ne aggódj, nem lesz semmi bajom – mosolygott megnyugtatóan a fiúra. Még mindig szeret, érezte meg.

- Meddig kell nála maradnod? Estéként lehetsz velünk a klubhelységben? – kérdezte reménykedve Harry. - A horcrux után is nyomoznunk kellene, nélküled semmire se megyünk.

- Nem tudom, amíg McGalagony professzor jónak látja – válaszolta lemondóan Hermione. – A kutatás pedig menni fog nélkülem is, nyáron se vettétek semmi hasznomat…

- Ez nem igaz, segítesz a bájitallal, ami után kutatsz – szólt közbe néhány holtában is szárnyaló csirkedarabbal kísérve Ron.

- Hiányoztatok – mosolyodott el a lány. Maga is meglepődött, hiszen eddig úgy tűnt, jól megvan egyedül. Most mégis érezte, hogy bár nem tudja elmondani nekik, ami történt, számíthat rájuk, a barátai, és szereti őket.

- Te is nekünk – mosolyodott el Harry. –, remélem, hamar kiszabadulsz a fogságból.

Ezen jót nevettek, és együtt kisétáltak a parkba. Hermione velük maradt, amíg tehette, de végül, mikor az óra elütötte a kilencet, úgy érezte, nem húzhatja tovább, szembe kell néznie a férfival…

- Mennem kell. Vár a Kékszakállú herceg... - köszönt el némi öniróniával Hermione. A fiúk értetlen pillantását látva intett, hogy majd máskor elmondja, és elindult a kivégzőosztag elé. Legalábbis ő úgy érezte...

Lassan sétált végig a folyosón, magában gondolkodva, mi is lenne a legjobb megoldás. Szótlanul végighallgatni, amit Perselus mondani akar, hátha akkor hamarabb megnyugszik? Végül úgy döntött, nem hunyászkodik meg, ha már összezárva kell élnie, legalább valami viszonylagos egyensúlyt találniuk kell, még ha ez komoly harcokba is fog kerülni.

Ezzel a szép elhatározással felvértezve kopogott a férfi ajtaján, majd miután nem kapott választ óvatosan benyitott. A szoba üres volt, de a fürdőszoba ajtaja mögül halk csobogás szűrődött be. Fellélegzett, még öt perc haladék. Lassan az egyik fotelhoz sétált, de szeme megakadt a férfi rengeteg könyvén. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, odasétált és elkezdte olvasgatni a címeket. Az egyik köteten megakadt a szeme: „Daniel Piton feljegyzései”, már emelte a kezét, hogy levegye a könyvet a polcról, amikor egy halk, fenyegető hangot hallott maga mögül.

- Miss Granger, nem hallott még a magántulajdonról?

Ijedten megpördült, gondolatban már magyarázatot keresve, de ahogy a férfira nézett, mindent elfelejtett. Nyaka, majd az arca másodpercek alatt tűzvörös lett, ahogy pillantása végigsiklott a férfi testén, majd megállapodott a törölközőnél, ami a derekára volt tekerve, és éppen felszívta a férfi mellkasán leszánkázó vízcseppeket. Hermione nyelt egyet, hogy visszanyerje a hangját, de eredménytelenül.

A fekete szemek csodálkozva nézték a lányt, enyhén eltátott száját, döbbenettől elkerekedett szemét. Majd a férfi is végignézett magán, és rádöbbent, mivel váltotta ki ezt a hatást.

Tetszem neki? – futott végig rajta először. - Ugyan már, csak meglepődött, a professzorát nem minden nap látja ilyen öltözékben. Már megint miatta kerülök ilyen kínos helyzetbe. Ezt már nem fogom neki megbocsátani – hergelte magát. Valójában legbelül motoszkált benne, hogy ő a hibás, mert megint elfelejtett ruhát vinni magával, de egyszerűbb volt a lányt hibáztatni. Egyébként is legszívesebben megölelte volna a döbbenten rábámuló lányt, és ezt még magának sem akarta bevallani. Végül erőt vett magán, és megszólalt.

- Ha kibámészkodta magát, esetleg válaszolhatna, vagy mondjuk, ha nem esik nehezére, elfordulhatna – sütött a gúny minden szavából. – Ha azonban nem tud elszakadni a látványtól – tette hozzá, némi öngúnnyal -, szívesen átöltözöm itt. Talán ez is segít a gyógyulásában, és McGalagony professzor azt kérte, tegyek meg minden tőlem telhetőt. Nos? – kérdezte, enyhén felhúzott szemöldökkel.

Magában jót mulatott a lány zavarán, végül is, nem minden este bámul rá, csodálkozó szemekkel egy nő, akit előző este még a karjaiban tartott. Majd észbe kapott, hogy megint hova gondolt, és arcára egy még fenyegetőbb kifejezés ült ki.

- Elnézést – suttogta a lány kiszáradt torokkal, és gyorsan elfordult.

Ezt jól megcsináltam – gondolta magában.

A férfi gyorsan felöltözött, magában átkozódva, hogy ilyen feledékeny volt. Ez a belépő nem igazán illett az eltervezett esti jelenethez. Rá akart ijeszteni a lányra, bár talán így is sikerült. Mikor ide jutott gondolatmenetében, majdnem felnevetett. Mikor elkészült, ráncba szedte vonásait, felöltötte kedvenc hideg pillantását, és az egyik fotelhoz sétált.

- Megfordulhat, nincs kedvem a hátával beszélgetni. Tisztáznunk kell néhány dolgot.

Lábát keresztbe vetve ült a kandalló előtt. Ahogy a lány megfordult, nem a hideg álarcot látta, hanem a mögötte megbúvó férfit. Érezte, hogy a férfi jól szórakozott, de érezte a dühét is, és a zavarodottságot. Lassan odasétált a másik fotelhoz, és próbálta lélekjelenlétét megtalálni. Ha vitatkozni akar, ki kell űznie fejéből a félmeztelen férfi képét.

- Hallgatom – nézett ártatlan szemekkel a férfire.

- Ne szakítson félbe. Kezdjük a szabályokkal, mert szükség lesz rájuk, ha már együtt kell laknunk – kezdte unott hangon a férfi. – Tehát, a könyveim, és minden más, ami hozzám tartozik: tabu. A barátait nem akarom itt látni, de akkor sem jöhetnek ide, ha nem vagyok itt. Ez nem szálloda, és elégedjen meg annyival, hogy magát eltűröm. Ha már itt van, segíteni fog nekem a bájitalok elkészítésében, úgyis büntetőmunkát érdemelne a mai napért. Gondolom, ezt annak fogja majd fel… - nem is gondolt bele, hogy ezt azért tette hozzá, mert maga körül akarta tudni a lányt. A lehető legtöbbet. Hermione kicsit meglepődött, tartott tőle, hogy nem ússza meg ilyen könnyen. – 9 előtt érjen vissza, tisztában vagyok vele, hogy 10-kor kell elhagyni a folyosót, de mint mondtam, ez nem szálloda. Ha kutatni akar, kérdezzen, de a könyveimhez ne nyúljon. Ha úgy vélem, valamelyik segít, odaadom. Van hozzáfűznivalója? – remélte, hogy nincs, de nem volt szerencséje.

- Van, most én kérem, hogy ne szakítson félbe. Az én holmim is tabu, a könyveimet is beleértve. Ha valamit el szeretne olvasni, kérdezzen, és ha úgy látom, segítene, odaadom – ismételte a férfi szavait, a hangsúlyát is utánozva. Az ő hangján ez inkább viccesen hatott, mint fenyegetően, de a férfit sikerült felbosszantania. Elégedetten figyelte a hatást. – Nem tekintem büntetőmunkának, ugyanis szeretek bájitalokkal foglalkozni, és maga mellett tanulhatok a legtöbbet. – Kíváncsi volt, ezzel a dicsérettel mit ér el a férfinál. Hatásos volt, az biztos, a férfi arcára rámerevedett a felhúzott szemöldök. – Egyébként is visszaérnék 9 előtt, esténként tanulni szoktam. Azonban nekem is lenne egy feltételem, amit nem mondott. – a férfi már készült, hogy azonnal nemet mond, amit elhangzik a kérés. – Ne járkáljon hiányos öltözékben, amíg itt kell laknom, mert nem óhajtok minden este a bemutatójában részesülni.

De még mennyire, hogy igen – gondolta magában, miközben a döbbenttől elkerekedő fekete szemekbe nézett.

A férfi csak krákogott, erre igazán nem számított.

- Természetesen, de ez a feltétel magára is vonatkozik.

- Akkor megegyeztünk. Lefekhetnék? Fáradt vagyok.

Daniel Piton könyve teljesen kiment a fejéből, annyira megkönnyebbült attól, hogy ennyire könnyen ment.

- Menjen, de holnap legyen itt korábban. Elkezdjük a munkát.

- Értem, jó éjt – mosolyodott el. Nehéz volt nyugodtnak maradni, de tényleg nagyon kimerült volt. Elindult az ágyához, összekapkodott néhány ruhát, majd elsietett zuhanyozni.

Amikor kilépett, a férfi még mindig ugyanott ült, fejét kezére támasztva, fáradtan. Haja az arcába hullott, fekete szemei a tűzbe bámultak. Legszívesebben átölelte volna, hogy eltűnjön a szomorú kifejezés, de tudta, hogy nem teheti. A férfi megérezte, hogy nézi, és lassan odafordult.

Egész eddig a lányon gondolkozott, hogy hogyan fogja kibírni vele egy szobában, hosszabb ideig. Egyszerre dühítette és vonzotta, ahogy a szemébe nézett és visszaszólt neki. Hogy volt mersze és esze saját szavait, és módszerét ellene fordítani. Kész csoda volt ez a lány, és nem tudott magát kivonni a hatása alól. Úgy érezte, egyre ostobább, hogy engedi, hogy ez történjen vele, hogy egyáltalán gondolkodik rajta, hogy azon morfondírozik, vajon mit gondolt Hermione, mikor meglátta zuhanyzás után, és ráadásul ez még fontos is neki. Nem tudott ezzel az egésszel semmit kezdeni, és egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy esetleg a lány vonzódik hozzá… Majd azonnal elűzte ezt a gondolatot.

- Nem volt magánál, mikor megcsókolt – korholta magát.

Majd megérezte, hogy a lány nézi, és odafordult. Nem vette észre, hogy szemében minden tükröződik, amit gondol, és arcára is kiül a fásultság, a magány. Hermione csak nézte a fekete szemeket, a keserű vonallá húzott ajkakat, az előrehulló hajtincseket. Érezte, hogy a férfi őrlődik, de nem mert semmit tenni. Lassan megmozdult, megtörve a varázst, és az ágyához sétált. A férfi is feleszmélt.

- Helyesek azok a macskák a pizsamáján, Granger. Megvédik éjszaka? – kérdezte szokásos gúnyos hangján.

- Igen. Tudja, félek egyedül a sötétben – nevetett fel a lány. Szörnyen zavarban volt, de a másik ruhadarab, amit éjszakára felvehetett volna, egy hálóing volt, amit még Ginny-től kapott karácsonyra. Hosszú fekete selyem, oldalt felhasítva. Nagyon jól állt neki, de nem gondolta, hogy Piton értékelné…

- Nincs egyedül – mosolyodott el a férfi ezzel teljesen meglepve a lányt.

- Jó éjt! – motyogta zavartan, majd megpróbált eltűnni a takaró alatt.

Nem sokkal később a férfi is lefeküdt, de sejtette, ma sem lesz könnyű elaludnia. A lány egyre jobban összezavarta, legszívesebben kitörölte volna az életéből… minden vele kapcsolatos gondolattal együtt.

Hajnalban nagy nehezen elaludt, majd nem sokkal később felriadt. Nehezen tért magához, nagyon kimerült volt már, legszívesebben megátkozta volna, aki megzavarta. Majd meghallotta a lány halk, visszafojtott sírását. Először arra gondolt, hogy átfordul a másik oldalára, és alszik tovább, mert így is elég bajt okozott neki a lány, de végül nem bírta hallgatni, ahogy szenved. Felkelt, és halkan odasétált. A lány félig kitakarózott, a pizsamája félrecsúszott, alig fedte a testét. Nőies domborulatai átsejlettek a puha anyagon. Arcára tapadt néhány hajtincs, és csukott szeme alól csorogtak a könnyek. Aludt…

A férfi megdöbbenve nézte, mit álmodhat, ami ennyire megviseli?

- Daniel, kérlek, Daniel… - nyögte a lány.

- Ki lehet az a Daniel? – gondolkodott el a férfi. Majd felmerült benne egy elképesztő gondolat, de elhessegette, hiszen az nem lehet, hogy Daniel Pitonnal álmodjon. Elhatározta, hogy másnap este mindenképpen kifaggatja a lányt, akármibe is kerül. Csak nézte, ahogy sír, ugyanúgy, mint legutóbb. Nem tudta, mit kellene tennie. Úgy érezte, el kellene futnia, minél messzebb. Rettegett attól, hogy hozzáérjen a lányhoz, túlságosan csábította. Felrémlett benne egy emlék, amikor legutoljára érzett így. A nő kihasználta, és becsapta… Akkor megfogadta, hogy soha többé nem bízik nőben. Őt nem szereti senki, ha valaki mégis vele van, az csak kihasználja, majd eldobja. Ezt nem engedi meg többé, nem lesz senki játékszere.

Végül a lány hátára tette a kezét, és lassan, nyugtatóan simogatni kezdte. A lány zokogása lassan enyhülni kezdett, majd teljesen megszűnt. Úgy gondolta, még vár egy kicsit, amíg a lány teljesen megnyugszik, majd visszamegy ő is az ágyába. Legközelebb egy hihetetlen kifacsart pózban tért magához, mindene fájt. Ahogy kinyitotta a szemét, egy álmosan csillogó barna szempárral találkozott a pillantása. Megdöbbent, mit keres a lány az ágyában? Az ágyában??

- Öhm, elvenné a kezét? – kérdezte álmos hangon, fülig pirulva a lány.

A férfi a kezére nézett, és döbbenete csak fokozódott, mikor észrevette, hogy a lány mellén pihen. Azonnal elrántotta, még egyszer az álmosan pislogó lányra nézett, majd felugrott és kirohant a szobából.

-------
"A fák is siratják az elveszett lombokat,
Mit tehetsz te mást, ha neked is ez maradt?
A fák is azt hiszik, hogy nem igaz most a tél,
Mit tehetsz te mást, ha egyszer is szerettél?"

(Képzelt Riport egy amerikai popfesztiválról: A fák is siratják)

Következő fejezet